„…FORTÉLYOS FÉLELEM IGAZGAT MINKET….”

Írta József Attila Hazánk című versében 1937 májusában. A vers iszonyúan aktuális! Csaknem háromnegyed század (74 év) elteltével miért kell nekünk ugyanazt a feelinget érezni, mint a költőnek a múlt században, két évvel a nagy világégés kitörése előtt?


A lényeg:

Egy ismerősöm mesélte – neve nem is érdekes, a jelenség szempontjából érdektelen –, hogy idős szülőjét felhívta a miniszterelnök maga. Be is mutatkozott, annak rendje módja szerint. Majd arról érdeklődött a hívottól, hogy mi a véleménye az éppen most aktuális „szociális párbeszédről”. Az idős úr – nyolcvanadik életévéhez közel – megilletődött. Őt még soha életében nem hívta fel ekkora méltóság, pedig már megélt egyet, s mást hosszú életében. Majdnem elfúló hangon mondta a telefonba, ami hirtelen a nyelvére jött:
„Viktor, nem ezt ígértétek!”
A telefonban egy pillanatnyi döbbent csend. Alanyunk akarta folytatni — de már nem volt kinek. A vonal megszakadt. Furcsán nézett a kezében tartott készülékre.
Egész nap ez foglalkoztatta. Aztán a legközelebbi hozzátartozójának kifakadt: „nem lesz ebből valami bajom”? Mert ugyan közel van a nyolcadik ikszhez, de azért elméje éles. Tudja, hogy mi történik a világban.
Eszébe jutott: ki vagy kik adhatták meg mobiltelefonszámát a miniszterelnöknek? Miért a nagy megtiszteltetés? Vagy mindez csak átverés, nem volt ez egyéb, mint egy előre megcsinált hangfelvétel? Amit aztán rejtélyes helyekről küldözgetnek valamilyen módon megszerzett telefonszámokra?

Forgott a kisöreg agya.

Közben eszébe jutottak a napokban látott hírműsorok, amelyek egyikében egy nyugdíjas klub összejöveteléről – kis zenés műsorról, mulatságról – vágtak be képeket, a kísérő szövegből meg azt hámozta ki, hogy „milyen jól élnek ezek a nyugdíjasok, táncolnak, szórakoznak, nincs gondjuk”.
Egy szó sem esett a munkával töltött több mint fél évszázadról. Arról, hogy végül is a ma nyugdíjasai építették fel ezt az országot a háború romjaiból, teremtették meg annak lehetőségét, hogy a ma törvényhozói biztonságban és viszonylagos jólétben nevelkedhessenek. Tanulhassanak, egyetemre járhassanak, külföldi ösztöndíjjal távoli országok tudását szívhassák magukba. Nem esett szó arról sem, hogy a mai hetvenesek még komolyan „húzták az igát” a rendszerváltás idején is.
Most pedig – érzékelte – felfordult a világ. Nem érzi magát biztonságban. Elfogyhat körülötte a levegő, csökkenthetik amúgy sem nagy nyugdíját. Veszélybe kerül a megélhetés. Erő egyre kevesebb. Már nehézkes a mozgás a kis kertben. Nincs már se türelem, a karból is elfogy az erő, nem terem már meg az a kis zöldség sem.
Ha csökken – ne adj’ isten elmarad – a nyugdíj, oda lesz minden, amiért egy életen át dolgozott. Nem tartható fenn a kis ház, vagy lakás – a rezsi úgyis mindig emelkedik –, hová megy, ha mindezt kihúzzák a talpa alól?
Lamentált magában az öregúr. Hiába vigasztalta a párja, nem ért az semmit.
Mert a félelem beköltözött a házba. A végigdolgozott élet jól megérdemelt biztonsága helyett a bizonytalanság lett úrrá.

A példa lehet egyedi – mondhatja, aki e sorokat olvassa. Ám a hazai valóság kíméletlenül elsöpri ezt a vélekedést. A látható, tapasztalható intézkedések mind-mind a fenti félelmet erősítik. Nem sorolom ide az elmúlt egy év bornírt törvénykezését és alkotmányozását.
De az öregekkel szemben ez a megfélemlítés megengedhetetlen. Megengedhetetlen, hogy – minden kormányzati cáfolat ellenére – bizonytalanságot generáljunk bennük.
A szüleink és nagyszüleink ők. Akikről gondoskodni kell, akiket óvni kell hátralevő életükben.
Erről kellene elgondolkodnia parlamenti uraknak és a kormányban ülőknek.

És még egyet ajánlok a figyelmükbe: ők is lesznek idősek.
Hogy ne idézzem a Balázs Péter által énekelteket, Déry Tibor: Képzelt riport-jában.