KATONASÁG, HONVÉDSÉG — ÉS A HAZA

Azt olvasom, hogy néhány tábornok feláll a Hende Csaba vezette Honvédelmi Minisztériumban. A cikkírók ekézik a haderő jelen helyzetét, felemlegetve a korábbi kormányok „hibáit”. A legújabb esemény pedig az, hogy ma egy balesetben életét vesztette két magyar katona Afganisztánban.

Könyvet lehetne írni mindarról sikerekről és balfogásokról, téves döntésekről és pozitív példákról, amelyek az elmúlt fél évszázadban jellemezték a honvédelem ügyét. Most csak néhány gondolat arról, hogy hol is tartunk. Nem kerül ez a téma minden nap az olvasó elé. Általában csak akkor, ha valamilyen – a média számára is feldolgozható – esemény borzolja a politikai életet. (Botrány, katasztrófa,baleset, amelynek esetleg áldozatai is vannak.)

Egy kis előtörténet

Négy évtizede kísérem figyelemmel a haderő életét. Nem lehet azt mondani, hogy ebben az időszakban a haderő bármikor is a társadalmi elfogadottság csúcsán állt volna.
A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a haderő úgy szerepelt az akkori politikai vezetés – különösen Kádár – tudatában, mint szükséges rossz, amelynek fejlesztése és fenntartása a Varsói Szerződés előírásain nyugszik.

Valóban. A VSz-ben ténylegesen a volt Szovjetunió katonai vezetése határozta meg mind a stratégiai feladatokat, mind a tagállamok „szövetségesi hozzájárulását”. Így gyakorlatilag – az akkori hidegháborús doktrínának megfelelően – konkrét meghatározottságú haderő meglétét írták elő a dokumentumok. E a haderők szervezete, felszereltsége, fegyverzete tükrözte az úgynevezett „összhaderőnemi” felépítést. Ez azt jelentette, hogy a haderő gerincét jelentő harckocsi és gépesített kötelékek kiegészültek a tüzérséggel, annak különböző fegyverrendszereivel (sorozatvetők, harcászati rakétaalakulatok stb.) továbbá a légierővel és légvédelmi alakulatokkal, a kiszolgáló és a harcvezetést biztosító egységekkel.
A haderő felépítése és szervezése az alakulatok nagyságára, átütő erejére fókuszált.
A fegyverzet a hetvenes évek végére és a nyolcvanas évek elejére – bizonyos fegyvernemeknél – elérte a világszínvonalat, de általános technikai, technológiai színvonala már akkor is elmaradt a nyugati (elsősorban az amerikai) fejlettsége mögött.

Mindez igen sokba került az akkori Magyar Népköztársaságnak. Annyira sokba, hogy az 1972-es MSZMP KB határozat végrehajtását, amely a fegyveres erők és testületek hivatásos személyi állományának illetményét rendezni kívánta, felzárkóztatva azt a gazdasági élet „megfelelő szintjeihez”, az állampárt akkori konzervatív vezetői, a szakszervezetekkel közösen, megakadályozták.
Így a haderő a hetvenes évek közepétől csak a legszükségesebb – és valljuk be őszintén, a szovjetek által kierőszakolt – fejlesztéseket valósította meg.

A rendszerváltás

A haderő a rendszerváltás után sem került jobb helyzetbe. Ennek két oka volt. Egyrészt az, hogy a hatalomra került új politikai elit – és főleg annak pacifista, liberális része – tartott a haderőtől. (Pedig erre semmi oka nem volt, gondoljunk csak a haderő Román Forradalom idején játszott szerepére.)
Az első szabadon választott parlament kormánya nem kezelte kiemelt gondossággal a haderő és a haza védelmének szerepét. Ennek a politikai „közömbösségnek” és a gazdasági döntéseknek köszönhetően a ’90-es évek „haderőreformjai” során mintegy 6000 tiszt és közel tízezer tiszthelyettes hagyta el a sereget. A probléma e létszámcsökkenéssel az volt, hogy nem azok hagyták el a sereget, akik a legidősebb korosztályokhoz tartoztak (és esetleg nem értettek egyet a politika megváltozásával), hanem az úgynevezett „derékhad”, a 30–40 éves tisztek, tiszthelyettesek. A rendszerváltás idején ezek érezték úgy, hogy az „új körülmények között” konvertálni tudják tudásukat és tapasztalataikat. Ez az állomány a későbbiekben hiányzott a haderő vezetéséből. Nem pótolható „generációs lyuk” keletkezett, elsősorban a középvezetői szinteken. Mindez azt eredményezte, hogy a későbbiekben felelős posztokra kellő tapasztalat és ismeret hiányában kerültek parancsnokok.

A rendszerváltás első éveiben felvetődött, hogy a hazánk a jövőben az atlanti együttműködésben látja biztonságpolitikájának jövőjét.
A katonai együttműködésben is ezt az utat követték. Magyarország tagja lett a – NATO előszobájának tekinthető – PfP (Partnership for Peace — Békepartnerség) együttműködésnek. Ennek alapján került sor számos, nemzetközi részvétellel végrehajtott, gyakorlatra hazánkban.
A PfP együttműködésnek volt köszönhető Magyarország részvétele a Jugoszláv polgárháborút lezáró, a Daytoni-szerződés alapján megszervezett, IFOR küldetésben.
2005-től megszűnt a hadkötelezettség, így azóta a haderő szerződéses katonákból és hivatásos állományból áll.

A Magyar Honvédség a rendszerváltás óta alulfinanszírozott. Kiváló tervek születtek évről évre a haderő átalakításáról, „megreformálásáról”. Végezetül nem sok minden történt. A technikai, fegyverzeti fejlesztések lassan, döcögve haladnak vagy nemzetközi botrányokhoz kötődnek. Ma nem áll a tárca rendelkezésére akkora összeg, hogy abból „gond nélkül” üzemeltesse a haderőt.
A NATO-ban a tagállamok átlagosan nemzeti jövedelmük 2,3–3,5 százalékát költik védelmi kiadásaikra.
Ez az elmúlt 10 évben kis hazánkban így alakult (a GDP százalékában):
2000 — 1, 7; 2001 — 1,8; 2002 — 1,7; 2003 — 1,7; 2004 — 1,5; 2005 — 1,25; 2006 — 1.20; 2007 — 1,09; 2008 — 1,2; 2009 — 1,22; 2010 1,14.
A legizgalmasabb pedig a fenti adatsorban az, hogy a GDP százalékában adja meg az összegeket. Márpedig nagyon nem mindegy, hogy minek a hány százalékáról beszélünk.
A nemzetközi összehasonlításból kiragadunk tetszőlegesen három NATO tagországot, szándékosan nem a legnagyobbakat: Hollandiát — 41 691 USD/fő, Spanyolországot —30 233 USD/fő, és Dániát — 37 585 USD/fő. A magyar adat: 19 501 USD/fő.
Tehát a számok önmagukért beszélnek. Egészen más nominális összeg adódik, ha 40 ezernek vesszük a két és fél százalékát, ellentétben a 19 ezer az egy százalékával. (Az előbbi ezer dollár, az utóbbi 190.)

Elképzelések

Az elmúlt években mindössze elképzelések születtek arról, hogy miként kell átalakítani a profi magyar haderőt. Születtek alapvető politikai dokumentumok is, például a 2009-es Nemzeti Katonai Stratégia. Azonban ezeket egy közös jellemzi. A döntéshozók közül, soha senki sem vette komolyan.
Mert sem az előző, sem a mostani parlament sem veszi komolyan ezt az ügyet. Ugyanúgy a jelszavak érvényesek Hende Csaba minisztersége alatt is, mint korábban, csak most még le is öntik egy kis pántlikás, magyaroskodó szósszal az egészet!
Pedig Montecuccoli óta tudjuk, három dolog kell a hadsereghez (és a háborúhoz):
Pénz, pénz, pénz!
És ez, azóta sem változott!