„Nincs olyan, hogy közvélemény. Csak közzétett vélemény van.”
(Sir Winston Churchill)
A Szonda Ipsos (bocsánat, immár két éve Ipsos Zrt.) közzétette új közvélemény-kutatásának eredményét. Nem hiszem, hogy a gondolkodó, a politikával csak kicsit is foglalkozó ember számára különösebb meglepetést hozott a legutolsó felvétel kiértékelése.
Az átlagolvasó, mindig is kételkedéssel fogadja a társadalom egész sokaságához képest kis létszámú mintákból leszűrt következtetéseket. Főleg akkor, ha az éppen nem egyezik saját, aktuális véleményével. Pedig ezek a felmérések a statisztika és a matematika tudományán alapulva közel valós képet mutatnak arról, amire a kérdező kíváncsi.
Ne merüljünk most bele a kutatás módszertanába. Vegyük tudomásul, hogy az bizony komoly tudományra támaszkodik. De megengedhetjük magunknak, hogy a számokat más módon értékeljük. Ez persze nem jelenti azt, hogy a bázisszámok változnak, csak azt, hogy az adatok által mutatott tényeket más szempontból, más tudás alapján magyarázzuk.
Az adatfelvételek olyanok, mint egy fotó. Egy adott időpont állapotát mutatják. Igaz ugyan, hogy a rendszeres adatfelvételek egy időskálán kirajzolnak valamiféle trendet. A lényeg pedig e trendekben bújik meg.
A társadalmi megítélés változása
Az elmúlt egy esztendőben minden kutatóintézet azt mérte, hogy a kormányzópárt támogatottsága csökken.
A leglényegesebb ebben az adatsorban nem az, hogy a kormányzópárt támogatottsága mennyivel csökkent. Még az sem, hogy az ellenzéki pártok mennyivel több embert tudhatnak maguk mögött. A leglényegesebb ugyanis az, hogy a válaszadók 53 százaléka tartozik a bizonytalan, nem szavazók körébe.
Ez pedig nagyon siralmas. Azt mutatja, hogy a társadalom fele elutasítja a jelen politikai elitet. Nem találja meg érdekei képviseletét egyik ma regnáló politikai pártban sem. Kiábrándult a FIDESZ-ből, mert az bombasztikus ígéretei ellenére sem azt teszi, amivel az elmúlt nyolc esztendőben kampányolt.
Nem ússza meg az elutasítást az MSZP sem. Ennek elsődleges oka, hogy a párt – katasztrofális választási veresége után – nem vonta le a megfelelő következtetéseket. Egyrészt nem újította meg magát, sem politikájában, sem személyeiben. Másodlagos oka pedig az, hogy a párt ellenzékben sem változtatott azon a hatékonytalan – mondhatni, pocsék – kommunikációján, amelyet még kormányon gyakorolt. Lássuk be: az MSZP nem volt hibátlan kormányzati pozícióban. De minden eredményét lenullázta azzal, hogy az akkori ellenzéki politikára és kommunikációra nem volt megfelelő válasza.
Mintegy „elviselte” az egyre harsogóbb karaktergyilkosságokat – amik egyszerre járatták le vezető politikusaikat, kormánytagokat és magát a pártot –, képtelen volt felmutatni az általa elért eredményeket, rámutatni az ellenzék demagógiájára. Kommunikációjuk arra a téves felfogásra épült, hogy „az eredmények önmagukért beszélnek”.
A társadalom büntet
Az közvélemény-kutatási eredmények rámutatnak egy nagyon lényeges tendenciára. Az átlagemberek véleménye saját körülményeikről hektikusan változik. A pozitív változásokat hamar elfogadják, az beépül a mindennapi rutinba. Természetessé válik, nem okoz hosszan tartó eufóriát. Minden negatív változás azonban hosszú távon rombolja körülményeiről formált eddigi vélekedését. Hajlamos arra, hogy a reális körülmények mérlegelése helyett, elfogadja a demagóg, érzelmekre alapozott magyarázatokat.
Ez utóbbi kommunikációt folytatta a FIDESZ az elmúlt nyolc esztendőben. Ez eredményezte az elsöprő választási győzelmét is. Most pedig azzal kell szembesülnie, hogy a „zemberek” nem feledték el a felelőtlen ellenzéki ígéreteket, a nehézség nélküli átalakítások lehetőségét.
A választók jelentős része az elmúlt egy év alatt felismerte, hogy a jelen kormánypárt nem képes eleget tenni azoknak az elvárásoknak, amiket korábban elhitetett a közvéleménnyel. Nem képesek megkerülni a gazdasági, politikai korlátokat, nem képesek „csodát tenni” sem a gazdaságban, sem a nemzetközi kapcsolatokban. Mivel a kormányzásnak nem kiforrott koncepcióval láttak neki, így rögtönzésekre kényszerültek. A cselekvési sorozatban alapvető problémájuk az volt, hogy nem folytathatták – politikai hitelvesztés nélkül – azt a fiskális és gazdaságpolitikát, mit elődeik rájuk hagytak. Nem tehették ezt, még akkor sem, ha az sikerrel kecsegtetett. Saját politikai identitásuk és arculatuk megőrzése ezt nem tette számukra lehetővé, még akkor sem, ha minden eddiginél nagyobb felhatalmazást kaptak. Pontosan ez okozza számukra a legnagyobb gondot. A felhatalmazás mértéke. A választók valamiféle más politikára vártak, arra, amelyet oly vehemensen képviseltek ellenzékiként. A hatalom birtokában azonban szembesülniük kellett azzal, hogy a valóság korántsem az, amelyet oly sikeresen elhitettek saját pártolóikkal.
A választópolgár pedig arra döbbent rá, hogy a FIDESZ egész, két cikluson át sulykolt, propagandája csupán lufi, egyetlen célt szolgált, a hatalom megragadását. Hiányzik a köz igazi szolgálatának akarása, a konszenzus teremtésre való hajlam. Nem részletezzük ez utóbbit, az elmúlt év törvénykezése és alkotmányozása magáért beszél.
A választó ma már átlát a mindent rózsaszínbe (pontosabban narancssárgába) burkoló lózungokon. Képes összehasonlítani a valós intézkedéseket és azok rá vonatkozó hatásait a mindent elárasztó nemzeti együttműködés propagandájának üres kitételeivel.
A választó tehát büntet, egyelőre csak azzal, hogy elfordul a politikától, tüntetően nem támogatja annak szereplőit. Büntet azzal, hogy elfordul addigi kedvenceitől.
Perspektíva — vagy annak hiánya
Az 53 százalék nagyon sok. Minden második választónak, az adatok szerint – pestiesen szólva – tele van a hócipője a politikusokkal és a hazai politikai élet jelenségeivel. Ez intő jel a pártoknak.
A választók zöme azt látja, hogy a politikai elit – néhány, a saját érdekéhez kötődő közösségi intézkedéstől eltekintve – nem igazán foglalkozik a valós társadalmi problémákkal. Nem foglalkozik, mert a mai politikai pártok közül egyiknek sincs hosszú távú, stratégiája. Egyikük sem tud kiállni egy 15-20 éves elképzelést a magyar társadalom felzárkóztatásáról. Nincs sem hosszú távú – a társadalom szolidaritását szolgáló – elképzelése a nagy elosztó rendszerek átalakításáról, nincs életrevaló, végrehajtható gazdasági elképzelése a nemzeti jövedelem növeléséről. Mindez látszik a mindennapi életben. A Választó pedig – a politikusok róla való elképzeléseivel szemben – nem ostoba. Pontosan megítéli, hogy a kormányrúdnál állók az ő érdekében tevékenykednek-e vagy csak saját hatalmi céljai érdekében.
A polgárok politikai passzivitása azonban kétélű fegyver. Egyrészt végsőkig megosztja magát a társadalmat, másrészt pedig a demokrácia szabályai szerint a döntést olyan kezekbe juttathatja, amelynek eredményeként az ország és a társadalom helyzete még mélyebbre süllyed.
A politikai erők tehát szálljanak magukba.
A jelen kormányzó erő hagyjon fel agresszív, kompromisszumot nem ismerő, „küldetéses” politizálásával. Keresse a kompromisszumok lehetőségét mind a parlamenti, mind az azon kívüli szerveződésekkel.
A parlamenti ellenzéki pártok – elsősorban a baloldal – sürgősen tegyen le a társadalom asztalára egy vállalható, alternatívát nyújtó elképzelést a legégetőbb problémák megoldásáról. Ha ezt nem teszik meg, ne csodálkozzanak azon, hogy a választók jelentős része elfordul a politikától, és a maradék sokaság pedig a legdemagógabb eszmék hatása alá kerül.
Egyenes út a magyar társadalom weimárosodásához.
Ettől pedig az isten óvjon meg minket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése