EGY GAZDASÁGI TANÁCSKOZÁS TANULSÁGAI — GAZDASÁGI FORDULAT A MILLENÁRISON

Ha eddig nem tudtuk, mától tudjuk — Magyarország háborús övezet


Május 31-én a Millenárison a Széll Kálmán Alapítvány rendezett Gazdasági Fordulat címmel gazdasági konferenciát az Orbán-kormány egyéves tevékenységéről. A teátrum tele volt a meghívottakkal: kormánytagokkal, a gazdasági, tudományos és művészeti élet meghívottaival, a FIDESZ-közeli notabilitásokkal.
A tanácskozás – és a FIDESZ-kormány – alaphangját Dr. Lánczi András előadása adta meg. A Corvinus Egyetem professzora, politológus, mintegy felvázolta azt a politikai krédót, amely alapján a kormány politizál.
A konferencián felszólalt az AUDI elnöke is, kihangsúlyozva, hogy a Bécs, Pozsony Budapest (Győr) háromszög egy igen ígéretes térség, amelyben a fejlődés és a beruházások minden bizonnyal igen sikeresek lesznek. Finoman felhívta a tanácskozás figyelmét arra, hogy a fejlett projekteket érdemes támogatni, mert azok „húzzák” a gazdaságot. A fejletlen térségekbe nem érdemes sokat ölni, mert azok csak visszahúzzák az országot.
Csak félve jegyzem meg, hogy ez egy jellegzetes multi-gondolkodás. Minden jó, amit nekem jó, ami másnak is kedvező (és esetleg a forrásokat tőlem vonják el) az nem támogatandó.

Demján Sándor, mint a VOSZ elnöke, szólalt fel. Finoman, de kiosztotta a kormányt. Bírálta a kormányt néhány teljesen ostoba intézkedése miatt, mint például a kereskedelem vasárnapi nyitva tartásának korlátozása, a „bérkommandók” működtetése. Ugyanakkor üdvözölte a gazdaságpolitika „megszorító intézkedéseit”, amelyek a társadalmi kiadások lefaragását szolgálják. Szorgalmazta egy olyan típusú „társadalmi szerződés” megkötését, amely mind az ír, mind a finn gazdaságot és társadalmat eredményesség tette az elmúlt évtizedekben. Kiállt az oktatás visszafogása mellett, a munkára való nevelés érdekében.
Ismerjük Demján Sándor elméletét, miszerint inkább dolgos kézre és fizikai munkásokra van szükség, semmint képzett emberfőkre. De ezt megbocsáthatjuk neki, hiszen nem szakértője a területnek. Ami pedig „bátorságát” illeti, azon nincs is mit csodálkozni, hiszen az egész mai politikai elit – pártállásra való tekintet nélkül – a VOSZ és a magyar gazdaság „legnagyobb ágyúinak” tenyeréből csipkedi el a finom falatokat.
A tanácskozás kétség kívül legnagyobb durranása Orbán Viktor beszéde volt, amelyben a miniszterelnök értékelte a kormány elmúlt egy évét.
A néző – a HírTV egyenesben közvetítette a meetinget – az előző előadások alapján várt egy összefogott értékelést. Ám nem kapta meg. Néhány szóval, mintegy bevezetőképp – tulajdonképpen –, visszautasította Demján szavait.

Majd az évértékelésbe kezdett. A szavak ismét csak hullottak. Emberek, magyarok, mi együtt, és mindig.
Lényegében alig mondott valamit. Ugyanazok a panelek puffogtak, közöttük néhány adat, amely jelentőségét meghaladó jelentőséget kapott.
Ilyen például a munkanélküliségi adatok felemlegetése, mint a magyar gazdaság fejlődésének bizonyítéka. Ám ha a 28 ezer többlet munkavállalót tekintjük, az azért mégiscsak elenyésző a munkanélküliek számához képest, amely 11,7 százalékos.
A miniszterelnök bejelentette, hogy az ország háborúban áll. Háborúban két ellenséggel, a munkanélküliséggel és az államadósággal. Úgy jellemezte e kettőt, mint igazi ellenséget, amelyet ha nem gyűrünk le, úgy az semmisít meg bennünket.
A miniszterelnök szerint vissza kell utasítani minden – külső és belső – kritikát: „nekünk higgadtan, udvariasan, rezzenéstelen arccal és egyenes tekintettel csak annyit kell mondanunk: ez nem a ti dolgotok, ez a magyarok dolga”.
Azt is megtudtuk a miniszterelnöktől, hogy ugyan letették az új gazdasági rendszer alapjait, amely felszámolta a neoliberális korszak alapvetéseit, ám az új politikának a szervezési, tervezési és koordinációs gyakorlatát még nem építették ki. Ma kis hazánkban csak pénzügyi tervezés folyik, a reálgazdasági tervezés még nem működik, a rendszer féllábas.
Nos, egy elszólás. Azt tudják, hogy mit tagadnak, az is világos számukra, hogy a pénzügyi és befektetői kör mit vár el (pénzügyi tervezés), ám arról, hogy valójában mit kellene tenni (reálgazdaság tervezése „vertikálisan, horizontálisan és területileg”) az még a ködös jövőbe vész.
Ugyanakkor, hangsúlyozta, hogy bár rengeteget dolgoztak, nem sikerült áttörést elérni. Az állam és a piac még nem működik elég hatékonyan a források elköltésében.
Ám a szociális konzultáció után a vitákat befejezik, megkezdik a törvénykezést, amelyet ősszel a parlament elfogadhat. Célként jelölte, hogy a kormányzat őrizze meg emberi, gőg nélküli jellegét.
Érdekes.
Eddig is az jellemezte a FIDESZ és a kormány politikáját, hogy minden eddig szokottól eltérően, arrogáns volt és kíméletlen. Mindezt emberinek és gőg nélkülinek beállítani enyhén szólva is szemfényvesztés.
Mint ahogyan szemfényvesztés azt állítani, hogy az elmúlt esztendő gazdaságpolitikája maga a siker. Nem is érthető az a kijelentés, hogy az IMF adósrabszolgaságától szabadította meg az országot ez a kormány. Igaz ugyan, hogy felmondták az IMF kölcsönszerződést, ámde az ország visszavezetése a pénzpiacokra nem tűnik sikertörténetnek. Ugyanis jóval nagyobb kamatot kell fizetni a legutóbbi kötvénykibocsátás után, mintha azt az IMF-től vették volna fel.
Igaz: a pénzpiaci finanszírozás mellé nem társul a szoros pénzügyi és gazdasági felügyelet. Ezek szerint a szabadság megér néhány milliárdot! Ez a magyar virtus! Különösen akkor, ha azt tulajdonképpen nem is nekünk kerül sokba, hanem az unokáinknak.

Mindent összevetve: azt kaptuk, amit várhattunk.
Azaz semmit!

Patt

A tegnapi MSZP-beli események – úgy látszik – mindenképpen megássák a párt sírját, de mindenképpen óriási veszteséget okoznak. Az ugyanis, hogy milyen döntést hoz a kongresszus, vagy milyen eredménye lesz a későbbre kiírt pártszavazásnak, annak semmi köze sincs a párt választói elismertségéhez, elfogadottságához.

Az MSZP jelenlegi vezetése és vezető testületei – úgy látszik – nem ismerték fel, hogy politikai súlyuk nem attól függ, hogy hány taggal rendelkezik a párt. A választók támogatása a párt közreadott politikájától, a hatalomgyakorlás minőségétől és a kommunikáció sikerességétől függ.
A modern polgári demokráciában működő politikai pártok alapjában „médiapártok”, azaz nem tömegpárti jellegükkel biztosítják maguknak a kormányzáshoz szükséges voksok többségét, hanem folyamatos kommunikációjuk eredményeként alakul támogatási bázisuk. Ez a bázis pedig illékony.
Látható mindez a mai kormánypárt rohamosan apadó támogatottságán.
Az MSZP mindig is hadilábon állt a kommunikációval. Kormányerőként is képtelen volt mindazokat az intézkedéseket – legyenek ezek pozitív vagy negatív töltetűek – eljuttatni saját szavazóihoz úgy, hogy azok támogatásra találjanak. Azt vallotta a párt, hogy „tetteik majd igazolják őket” a választók szemében.
Nos, 2010 bebizonyította, hogy ez nincs így. A párt ma is azzal küzd, hogy minden eredménye – amelyet kétségtelenül elért nyolc éves kormányzása alatt – szertefoszlani látszik. Nem épült be az elmúlt évek politikai közbeszédébe, nem jelenik meg, mint eredmény. Ezzel ellentétben viszont minden hiba, bűn és balfogás felértékelődik, elsősorban az akkori ellenzék és a mai kormánypárt folyamatos karaktergyilkosságai hatékonysága okán.
Ez persze frusztrálja a pártot, annak tagságát és megmaradt támogatóinak nagy részét.
A párt pedig veresége után nem vonta le a tanulságot. Úgy látszik, ma sem teszi azt.
A cselekvés, amely ma látszik – kívülállóként tekintve az eseményekre –, nem eredményes és nem támogatható.
Az egyszerű választó azt várta a szocialistáktól a vereség után, hogy érdemi értékelést végeznek elmúlt nyolc évükkel kapcsolatban. Ez a választó szemében azt is jelentette volna, hogy mindazok távoznak a párt vezető testületeiből, akik a vereséghez vezető utat szimbolizálták a pártban. Elvárta volna a választó, hogy vonuljanak vissza, és egy belátható idő elteltével a párt álljon elő valamiféle koherens, előremutató, érthető módon kommunikálható távlatos politikával.
Elvárja a választó – ha már az ellenzék legnagyobb pártjának mondja magát –, hogy dacára a parlament jelenlegi erőviszonyainak, képes legyen egy valódi szociálisan érzékeny, ám egyben alternatív politikai megoldást felmutatni.
De nem ez történik. A párt a vereség óta eltelt egy év alatt sem talált magára. Politikájára a rögtönzés a jellemző. Nem látható egy stratégia – azon kívül, hogy a jelen kormány intézkedéseit ostorozza –, amely az egész mostani hatalom leváltását szolgálná.
A párt vezető testületei sodródnak az eseményekkel. Őrzik saját presztízsüket, ahelyett, hogy valamiféle kibontakozás felé terelgetnék mind a frakciót, mint a párt egészét.
E halogató taktika azt láttatja, hogy nincs az MSZP-nek kialakult politikai víziója a jövőről.
Persze miért és honnan lenne?
A holdudvarba tartozó értelmiség lassan teljes egészében kihátrál a párt mögül. Az a néhány okos fő, aki még ott sertepertél a párt testületeiben — háttérbe szorul. Háttérbe szorul, mert a mostani pártbeli viták sokkal inkább szólnak egyfajta „status quo” fenntartásáról, semmint a kibontakozás útjairól, módjairól.
A párt politikai tevékenysége kimerül a jelen kormányzópárt – egyébként teljesen jogos – kritikájában és minősítésében. A párt jelen vezetése „baloldali fordulatot” tűz a zászlajára, amikor – megkockáztatom e merész kijelentést a látható kommunikáció alapján – érezhetően gőze sincs arról, hogy mit is jelenthet a „modern baloldali politika” a 21. század Magyarországán és Európájában.
Belpolitikájában pedig – a már említett kormányzati kritikán túl –, hibásan értékeli saját helyét, szerepét a hazai politikai palettán. Nem ismeri fel, azt a tényt, hogy a jelen kormányzat politikáját ellenzők nem jelentik automatikusan a „legerősebb ellenzéki párt” támogatottságának növekedését. Akik ma hazánkban elutasítják a FIDESZ politikáját, azok nem törvényszerűen támogatói az MSZP-nek és a baloldalnak.
E hibás önértékelés pedig kudarcos politikához vezet, és ahhoz, hogy kellő helyzetértékelés és hosszú távú stratégia hiányában, a párt presztízse tovább erodálódik. Tömegtámogatottsága csökken, politikai lehetőségei beszűkülnek. Ahelyett, hogy valóban vezető erejévé válna az ellenzéki csoportoknak és kezdeményezéseknek, marginalizálódik.

A párton belül ma arról folyik a diskurzus, hogy modernizálódjon, nyisson-e az MSZP, vagy határozza meg magát egy elit (de alapvetően konzervatív) baloldali pártnak. Jelen állás szerint az utóbbi vélemény látszik dominánsnak a párton belül.
Nem tisztem értékelni, hogy miként működik a párton belül a véleményalakítás rendszere. Egy azonban kívülről is látszik: A párt ma igen kényes helyzetben van. Nem tisztázott a párton belül az éppen regnáló vezetési szintek támogatottsága sem. (Ezt mutatja a pártszavazásról kialakult vita és annak – főleg a tagság létszámát firtató – kényes része.) Így lehetséges az, hogy kialakult egy felemás helyzet. A tagság egy része a reformokat támogatná (közvetlenül), míg az választott testületek és az apparátus egyértelműen a jelenlegi helyzet fenntartásában érdekelt. A helyzet sakknyelven szólva pattra áll.
A probléma azonban az, hogy a jövő hónapban megtartandó rendkívüli kongresszus és a pártszavazás sem fogja ezt a helyzetet feloldani, bármennyire is erre számít a párt elnöksége. Egyrészt azért nem, mert az idő rövidsége lehetetlenné teszi egy valódi – elegendően előkészített, politikailag, gazdaságilag, szociológiailag stb. alátámasztott – stratégia kimunkálását, amelyet aztán a kongresszus megvitathat. A mostani kongresszus tulajdonképpen a háttérben folyó, párton belüli hatalmi harcok és személyes ambíciók „kibeszélésére” adhat valamiféle keretet, ám az alapproblémát mégsem döntheti el. Mert bármelyik fél kap támogatást, az nem fogja eliminálni az alapvető nézetkülönbségeket.
A legnagyobb vesztesei ennek az ellentétnek azok lesznek, akik vagy a párton belül – vagy azon kívül lelkes támogatókként – szeretnék megoldani a kör négyszögesítését, azt, hogy a MSZP húsz év után képes legyen megújítani önmagát. Ez a megújítás megkerülhetetlen.
Megkerülhetetlen a társadalom érdekében is.
A jövő hónap nagy kérdése, hogy felülkerekedik-e a személyes presztízseken a józan politikai pragmatizmus.

„…FORTÉLYOS FÉLELEM IGAZGAT MINKET….”

Írta József Attila Hazánk című versében 1937 májusában. A vers iszonyúan aktuális! Csaknem háromnegyed század (74 év) elteltével miért kell nekünk ugyanazt a feelinget érezni, mint a költőnek a múlt században, két évvel a nagy világégés kitörése előtt?


A lényeg:

Egy ismerősöm mesélte – neve nem is érdekes, a jelenség szempontjából érdektelen –, hogy idős szülőjét felhívta a miniszterelnök maga. Be is mutatkozott, annak rendje módja szerint. Majd arról érdeklődött a hívottól, hogy mi a véleménye az éppen most aktuális „szociális párbeszédről”. Az idős úr – nyolcvanadik életévéhez közel – megilletődött. Őt még soha életében nem hívta fel ekkora méltóság, pedig már megélt egyet, s mást hosszú életében. Majdnem elfúló hangon mondta a telefonba, ami hirtelen a nyelvére jött:
„Viktor, nem ezt ígértétek!”
A telefonban egy pillanatnyi döbbent csend. Alanyunk akarta folytatni — de már nem volt kinek. A vonal megszakadt. Furcsán nézett a kezében tartott készülékre.
Egész nap ez foglalkoztatta. Aztán a legközelebbi hozzátartozójának kifakadt: „nem lesz ebből valami bajom”? Mert ugyan közel van a nyolcadik ikszhez, de azért elméje éles. Tudja, hogy mi történik a világban.
Eszébe jutott: ki vagy kik adhatták meg mobiltelefonszámát a miniszterelnöknek? Miért a nagy megtiszteltetés? Vagy mindez csak átverés, nem volt ez egyéb, mint egy előre megcsinált hangfelvétel? Amit aztán rejtélyes helyekről küldözgetnek valamilyen módon megszerzett telefonszámokra?

Forgott a kisöreg agya.

Közben eszébe jutottak a napokban látott hírműsorok, amelyek egyikében egy nyugdíjas klub összejöveteléről – kis zenés műsorról, mulatságról – vágtak be képeket, a kísérő szövegből meg azt hámozta ki, hogy „milyen jól élnek ezek a nyugdíjasok, táncolnak, szórakoznak, nincs gondjuk”.
Egy szó sem esett a munkával töltött több mint fél évszázadról. Arról, hogy végül is a ma nyugdíjasai építették fel ezt az országot a háború romjaiból, teremtették meg annak lehetőségét, hogy a ma törvényhozói biztonságban és viszonylagos jólétben nevelkedhessenek. Tanulhassanak, egyetemre járhassanak, külföldi ösztöndíjjal távoli országok tudását szívhassák magukba. Nem esett szó arról sem, hogy a mai hetvenesek még komolyan „húzták az igát” a rendszerváltás idején is.
Most pedig – érzékelte – felfordult a világ. Nem érzi magát biztonságban. Elfogyhat körülötte a levegő, csökkenthetik amúgy sem nagy nyugdíját. Veszélybe kerül a megélhetés. Erő egyre kevesebb. Már nehézkes a mozgás a kis kertben. Nincs már se türelem, a karból is elfogy az erő, nem terem már meg az a kis zöldség sem.
Ha csökken – ne adj’ isten elmarad – a nyugdíj, oda lesz minden, amiért egy életen át dolgozott. Nem tartható fenn a kis ház, vagy lakás – a rezsi úgyis mindig emelkedik –, hová megy, ha mindezt kihúzzák a talpa alól?
Lamentált magában az öregúr. Hiába vigasztalta a párja, nem ért az semmit.
Mert a félelem beköltözött a házba. A végigdolgozott élet jól megérdemelt biztonsága helyett a bizonytalanság lett úrrá.

A példa lehet egyedi – mondhatja, aki e sorokat olvassa. Ám a hazai valóság kíméletlenül elsöpri ezt a vélekedést. A látható, tapasztalható intézkedések mind-mind a fenti félelmet erősítik. Nem sorolom ide az elmúlt egy év bornírt törvénykezését és alkotmányozását.
De az öregekkel szemben ez a megfélemlítés megengedhetetlen. Megengedhetetlen, hogy – minden kormányzati cáfolat ellenére – bizonytalanságot generáljunk bennük.
A szüleink és nagyszüleink ők. Akikről gondoskodni kell, akiket óvni kell hátralevő életükben.
Erről kellene elgondolkodnia parlamenti uraknak és a kormányban ülőknek.

És még egyet ajánlok a figyelmükbe: ők is lesznek idősek.
Hogy ne idézzem a Balázs Péter által énekelteket, Déry Tibor: Képzelt riport-jában.

GONDOLATOK HOLOKAUSZT KÖZPONT ÜRÜGYÉN

Az elmúlt napokban elég nagy port vert fel a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs és Emlékgyűjtemény élén véghezvitt személyi változások sora. Ez a különböző médiumok megfelelően kitárgyalták az elmúlt időszakban (lásd a mellékelt linkeket).

Az mindenki számára tudott szervezeti forma, hogy a központ közalapítványként működik. Egy évvel az ezredforduló előtt alapította a Magyar Köztársaság kormánya – az 1990-ben civil kezdeményezésre alakult Magyar Auschwitz Alapítvány jogutódaként –, 2002-ben pedig annak helyéről, a Páva utcáról.
„Az intézmény tudományos, oktatási és kulturális központ” — áll a központ honlapján. Ugyanitt olvashatunk a Központ küldetéséről és jogi helyzetéről is.
A közalapítványt kuratórium felügyeli. Ez év márciusában az alapító módosításokat hajtott végre a Közalapítvány Alapító Okiratában, a közigazgatási és igazságügyi miniszterhez delegálva az alapító képviseletét.
Mivel nemzeti intézményről van szó, így a közalapítványi státus nyilvánvaló és a gyakorlati működésben is hasznos. Kiemelten közhasznú intézményként számos – a költségvetési támogatáson túl – forrás nyílik meg előtte mind a hazai, mind a nemzetközi pályázatokon.
Együttműködnek a MAZSÖK-kel, amelyet nemzetközi szerződések előírásainak megfelelően alapított a Magyar Köztársaság kormánya 2007-ben.
Nemzeti intézmény, számos honfitársunknak – így az izraelita közösségeknek kiemelkedően – ad semmivel nem pótolható ismereteket identitásuk megkeresésében, annak ápolásában.
Éppen ezért, ha az alapító – akinek erre természetesen joga van – íly módon nyúl bele a közalapítvány életébe, elvárható lett volna, hogy az kiváltson valamiféle reakciót a magyar zsidó közösségből.

Ennek az elvárásnak természetesen semmi köze a most leváltott és kinevezett intézményi vezetőhöz. Szakmailag semmi kifogása nem lehet senkinek dr. Szita Szabolcs személye ellen. Eddigi tudományos munkája referencia arra nézve, hogy a magyar zsidóság története híven, minden torzítás nélkül jelenik meg majd a központ minden tevékenységében.


Mégis, akkor mi az, ami felkeltette az érdeklődésem?


Az, hogy sem a kuratórium tagjai, sem a magyar zsidó közösségek képviselői nem emelték fel a szavukat a korábbi igazgató – rapid – menesztése ellen. A kormány – bármennyire is alapító, és jogszerűen járt el – intézkedése, indoklás nélkülisége mégis csak példa nélküli az intézmény életében. Ha pedig nem emelik fel a szavukat, a munkáját egyébként közmegelégedésre végző, igazgató mellett, akkor az azt jelenti, hogy feltétel nélkül behódolnak a mindenkori hatalomnak.
Könnyű a bloggernek — mondhatják, hiszen nem lát bele a háttéralkukba, az igazi mozgatórugókat esetleg nem ismeri.
A véleményem pedig éppen ezért érdekes. Mentes vagyok minden elfogultságtól. Semmi sem befolyásol.

Az esetről – így kívülről szemlélve – az látszik, hogy veszélyes útra tévedtek. Mint az dr. Feldmájer Péter „meg nem jelent interjújából” kihámozható, az elmúlt húsz esztendőben a zsidó közösségek nagy utat tettek meg. Rátaláltak régi hagyományaikra, és új identitást tudtak kiépíteni a fiatal korosztályokban, gazdagítva ezzel a hazai kultúrát, és nem utolsó sorban, a magyar zsidó kultúrát.
Tették ezt mindannak ellenében, hogy az elmúlt esztendőkben felerősödött Magyarországon az antiszemitizmus és a rasszizmus.
Ma újra arról beszélnek egyesek, hogy készen áll a bőrönd…
Ez pedig nem jó! Nem jó, sőt tűrhetetlen!
Minden olyan „hallgatás” – amelynek indoka sokféle lehet – azt a látszatot kelti, hogy a közösség behódol (visszhang nélkül hagyja) az állami, kormányzati ultimátumoknak. Ezzel errodálja eddigi eredményeit, és igen rossz képzeteket hoz vissza a múltból.
Lehet, hogy tévedek, de nem leltem fel a közösségek „hivatalos” véleményét az ügyről.
Ámbár lehet, hogy nincs is véleményük, mert végül is egy állami közalapítvány belső dolgai nem kell hogy érintsék őket. Talán még akkor sem, ha ez az intézmény a zsidóság történelmének soha el nem feledhető szakaszához kötődik.

(Az illusztrációk a központ honlapjáról, az Origo.hu-ról és a MAZSIHISZ honlapjáról származnak)

A POLGÁROK ELLENI FORRADALOMRÓL — AMI AZ ESSZÉBŐL KIMARADT

Egyik vezető napilapunk május 21-i mellékletében megjelent írása, a posztmodern társadalmi változásokra reagálva és azokat elemezve, szól az autoriter hatalmi berendezkedés ellen.

Friss Róbert opusza elemzi az elmúlt néhány évtized (az egész 20. század) társadalmi mozgásait, arra fókuszálva, hogy a diktatúrák és autoriter hatalmak kialakulása egyes európai társadalmakban milyen politikai és gazdasági mozgások eredőjeként jelentek meg. Mekkora volt ezekben az úgynevezett „emancipált” polgárok egyre bővülő tömegének szerepe.
A levezetés kitűnő. Cáfolhatatlan. Különösen annak a huszadik század első felére vonatkozó megállapításai.

A figyelmen kívül hagyott tényezők

„A XXI. század beköszöntével a nyugati társadalmak tömegtársadalmakká váltak, s a polgári parlamentarizmuson megjelentek a válságjelek. Az új autokratizmus sok mindent jól lát ezekből: a hagyományos parlamenti demokrácia mind kevésbé képes lefedni, megérteni és feloldani a tömbösödött, de a korábbiaknál jóval heterogénebb társadalom érdekszövevényét…”
… A „szlogenek csatájában” a tömegdemokráciák lakói elbizonytalanodtak saját intézményrendszerük megítélésében. A globalizmus pedig bonyolultabbá, áttekinthetetlenebbé tette a viszonyokat. A polgár agresszivitásának oka, hogy késztetése lenne, de elveszik az egyre nagyobb versenyben, értéktelenné válik, bár meg akarja mutatni, hogy igenis számít. A munka jó részét kiszívta a fejlődő világ, úgy érzi, még a tőke is cserbenhagyta, aminek okát nem érti, mert közben mind többnek tűnik az idegen, és azt sem érti, miért van rájuk szükség, rá pedig miért nincs. Munkája elértéktelenedik, a korábban bizalmát élvező intézményei, a közszolgáltatások gyengülnek – miközben az erő iránti igény nő.”
A diagnózis pontos. Azonban a szerző nem megy tovább az elemzésben. Pedig ez nagyon lényeges. A vizsgálat tárgya az a folyamat, amely a fenti idézetben megfogalmazottakat okozza.

A ’60-as, ’70-es években forradalmi változások mentek végbe a tudományban és az alkalmazott technológiákban. Unalomig ismételgetjük az elektronikai forradalom eredményeit, a tudomány közvetlen beépülését a termelési és érték előállítási folyamatokba. Egy valamit azonban kevéssé elemzünk a populáris sajtóban és a nyilvánosságban,
Ez pedig az, hogy ez a fejlődés miként alakította át a társadalmakat. Hogyan és miként rendezte át – ma némi eufémizmussal megfogalmazott – a munka világát.
A hatékony termelési rendszerek – amelyek végső soron létrehozták a „fogyasztói és jóléti” társadalmakat – egy idő után éppen ezeknek az ellehetetlenülését okozzák. Azzal, hogy egyre kevesebb „élőmunka” kell az anyagi javak előállításához, természetszerűen azzal jár, hogy a társadalom egyes tagjai feleslegessé válnak e folyamatban.
A fejlett országokban a politika szembesült ezzel a jelenséggel, azonban pillanatnyi érdekei csak úgynevezett „tűzoltó” megoldásokra késztették. A felszabaduló munkaerő egy ideig sikeresen talált magának boldogulást a szolgáltató szektorban, abban a szegmensben, amely a „jóléti” igényeket elégítette ki.

Gyökeres változtatására, a probléma valós kezelésére mind a mai napig nem képes. Nem képes, mert maga az állam és a politikai felépítmény is megsínyli a változásokat. A tőke totális átalakulása – bizonyos társadalmasodása és a globalizáció – ugyanis kihúzza az anyagi alapokat a politikai felépítmény, az állam alól. A kevesebb és egyre csökkenő állami bevételekkel szemben áll az a tömeg, amely hozzászokott magas életszínvonalához, a fogyasztás és egyéb ellátások (energetika, egészségügy, stb.) biztonságához és folyamatosságához.
Az elmúlt fél évszázad egyre növekvő jövedelmei a középrétegeket egyrészt a fogyasztásra, másrészt a megtakarításra ösztönözték. Ez utóbbi hozta magával azt, hogy a felhalmozott megtakarítások – elsősorban a nyugdíjpénztárak pénzügyi eszközei – komoly tőkeerőt képviselve a globális gazdaság részévé váltak. Ezek az összegek kínálati bőséget okoztak a pénzpiacokon, fokozva a hitelkészséget. A pénzpiacokhoz való hozzáférés, a tőzsdei ügyletek általánossá válása, és elérhetősége a középrétegek számára, paradox helyzetet eredményezett. Az alkalmazott egyben saját maga kizsákmányolójává is vált.
Ugyanakkor a társadalmak a kilencvenes évek elejétől és az új évezred első évtizedében egyre kevésbé voltak képesek megbirkózni az átalakuló társadalomszerkezet okozta problémákkal. Az európai országokba bevándorló – elsősorban a „harmadik világból” és a fejletlenebb régiókból érkező – munkavállalók azokat a munkaköröket foglalták el, amelyeket az adott országok polgárai már nem végeztek el, mert azt „lealacsonyítónak” érezték. Mindez az állapot addig állt fenn, amíg az adott társadalomban a kvalifikált munkaerő szükséglet nem csökkent olyan mértékre, amely már komoly munkanélküliséget indukált. Ehhez a folyamathoz hozzájárult a termelési kapacitások „elköltözése” más, „olcsóbb” munkaerővel rendelkező, országokba.
Az így kialakuló munkanélküliség – amelyet már nem volt képes felszívni a szolgáltatóipar és egyéb állami foglalkoztatás –, kiegészítve a bevándorlók okozta feszültséggel, komoly gondot jelentenek a mai politikai eliteknek.

Az a vízió, amelyet a Friss Róbert felvázol: a fokozódó nemzetközi politikai együttműködés Európában, az Unió intézményrendszereinek kibővülése és a politikai nemzetállamok háttérbe szorulása, átalakulásuk „kulturális nemzetállamokká”, — még távol van.
E fenti elképzelés megvalósulása nem képzelhető el anélkül, hogy a fejlett társadalmak ki ne izzadnának magukból egy egészen más – a maitól gyökeresen eltérő – elosztási rendszert.
A kapitalizmus kénytelen lesz – saját érdekei mentén – beletörődni ezekbe a globális változásokba. A társadalmak elemi érdeke lesz a jövőben, hogy olyan gazdaságot működtessenek, amelyek – pillanatnyi érdekeivel ellentétesen – képesek legyenek a sokat emlegetett „fenntarthatóság” követelményeinek eleget tenni, továbbá az újraelosztás megváltoztatásával kiküszöbölni a társadalmi elégedetlenséget. Ezzel elejét venni az autoriter hatalmak – populista propagandán alapuló – hatalomra jutásának.
Mindezek elképzelhetetlenek a gazdaság, a politika és a civil társadalom konszenzusa nélkül.
Bízzunk a tömegek racionalitásában és bölcsességében, abban, hogy tanultak az elmúlt évszázad véres történelméből.

ÚJABB GENERÁCIÓ — A HAGYOMÁNY FOLYTATÓDIK HARTÁN

Van, amikor egy témához érdemes visszatérni, mert példát ad kitartásból, optimizmusból. Októberben arról írtam, hogy milyen pozitív civil kedvezményezéssel találkoztam Hartán, e kis Duna menti településen. Május utolsó előtti szombatján öröm volt nézni, hogy az ősszel elültetett hársak mindegyike kihajtott, szépen zöldell.

Az egyenes sorok mellett, és az út másik oldalán, újabb 23 gödör várta, hogy azokba is kis fák kerüljenek. Tavaly ősz óta 24 kis polgárral gyarapodott a falu – köztük ikrekkel –, és a hagyomány folytatásaként a Duna Kör ismét hársakat ültetett nekik.

Nagy lelkesedéssel gyűlt össze ismét a falu – természetesen az érintettek is, akik ugyan még nem nagyon tudták, mi történik e napfényes délelőttön –, hogy a kis fasort immár miniatűr allévá gyarapítsa.

Volt, aki a vizet hordta, volt, aki a lapát végét markolta. A családok pedig megilletődötten vették tudomásul, hogy a legkisebbnek immár névvel ellátott fája lesz.

Persze a szokásos protokoll sem maradhatott el.

A Duna Kör elnöke – Droppa György – néhány szóval méltatta a legnagyobb vidéki szervezet hagyományteremtő akcióját, hangsúlyozva annak közösségteremtő és –megtartó erejét.
A község polgármestere – András István – pedig megköszönte a közösség munkáját.
A facsemeték a helyükre kerültek, a szülők némelyike megsimogatta a kis névtáblát. Kicsit sétáltak még a parkban, aztán lassan kiürült a tér, mert az érintettek egyre hangosabban figyelmeztettek arra, hogy ma sem maradhat ki az ebéd.

A tudósítás itt véget is érhetne.

De tartozunk annyival, hogy szétnézünk Hartán, és számba vesszük mivel gyarapodott a közösség. Mit ért el ez a patrióta és nyakas félig sváb, szlovákok és magyarok lakta falu.
Napjainkban tér át teljes kapacitású üzemére a szeptemberben átadott gumiabroncs-feldolgozó. Kérdezgetve a népeket, senkinek sincs kifogása a cég ellen. Nem szennyezi a környezetet, néhány munkahelyet is teremtett. A Polgármester szerint pedig – ha teljes kapacitással megindul az üzem – tisztességes bevételhez juttatja a falut.
Az elmúlt év hátrányai persze érintették Hartát is. Az önkormányzat már nem tudja teljesíteni a korábbi évekre jellemző vállalásait, miszerint annyi pályázati pénzt gyűjtenek, hogy minden napra jusson egy-egy milliócska. Mára bedugultak a pályázati források, ettől az évtől komolyan csökkentek az állami támogatások.

Ennek ellenére átadták a helytörténeti gyűjteményt. Ebben részletesen és szakszerűen dolgozták fel Harta történetét, a be- és kitelepítések szomorú korát is.
Békésen él ma egymás mellett betelepített felvidéki, kitelepített és visszaköltözött sváb, idetelepült magyar.

Megnyugtató sziget napjaink forgatagában.

KATONASÁG, HONVÉDSÉG — ÉS A HAZA

Azt olvasom, hogy néhány tábornok feláll a Hende Csaba vezette Honvédelmi Minisztériumban. A cikkírók ekézik a haderő jelen helyzetét, felemlegetve a korábbi kormányok „hibáit”. A legújabb esemény pedig az, hogy ma egy balesetben életét vesztette két magyar katona Afganisztánban.

Könyvet lehetne írni mindarról sikerekről és balfogásokról, téves döntésekről és pozitív példákról, amelyek az elmúlt fél évszázadban jellemezték a honvédelem ügyét. Most csak néhány gondolat arról, hogy hol is tartunk. Nem kerül ez a téma minden nap az olvasó elé. Általában csak akkor, ha valamilyen – a média számára is feldolgozható – esemény borzolja a politikai életet. (Botrány, katasztrófa,baleset, amelynek esetleg áldozatai is vannak.)

Egy kis előtörténet

Négy évtizede kísérem figyelemmel a haderő életét. Nem lehet azt mondani, hogy ebben az időszakban a haderő bármikor is a társadalmi elfogadottság csúcsán állt volna.
A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a haderő úgy szerepelt az akkori politikai vezetés – különösen Kádár – tudatában, mint szükséges rossz, amelynek fejlesztése és fenntartása a Varsói Szerződés előírásain nyugszik.

Valóban. A VSz-ben ténylegesen a volt Szovjetunió katonai vezetése határozta meg mind a stratégiai feladatokat, mind a tagállamok „szövetségesi hozzájárulását”. Így gyakorlatilag – az akkori hidegháborús doktrínának megfelelően – konkrét meghatározottságú haderő meglétét írták elő a dokumentumok. E a haderők szervezete, felszereltsége, fegyverzete tükrözte az úgynevezett „összhaderőnemi” felépítést. Ez azt jelentette, hogy a haderő gerincét jelentő harckocsi és gépesített kötelékek kiegészültek a tüzérséggel, annak különböző fegyverrendszereivel (sorozatvetők, harcászati rakétaalakulatok stb.) továbbá a légierővel és légvédelmi alakulatokkal, a kiszolgáló és a harcvezetést biztosító egységekkel.
A haderő felépítése és szervezése az alakulatok nagyságára, átütő erejére fókuszált.
A fegyverzet a hetvenes évek végére és a nyolcvanas évek elejére – bizonyos fegyvernemeknél – elérte a világszínvonalat, de általános technikai, technológiai színvonala már akkor is elmaradt a nyugati (elsősorban az amerikai) fejlettsége mögött.

Mindez igen sokba került az akkori Magyar Népköztársaságnak. Annyira sokba, hogy az 1972-es MSZMP KB határozat végrehajtását, amely a fegyveres erők és testületek hivatásos személyi állományának illetményét rendezni kívánta, felzárkóztatva azt a gazdasági élet „megfelelő szintjeihez”, az állampárt akkori konzervatív vezetői, a szakszervezetekkel közösen, megakadályozták.
Így a haderő a hetvenes évek közepétől csak a legszükségesebb – és valljuk be őszintén, a szovjetek által kierőszakolt – fejlesztéseket valósította meg.

A rendszerváltás

A haderő a rendszerváltás után sem került jobb helyzetbe. Ennek két oka volt. Egyrészt az, hogy a hatalomra került új politikai elit – és főleg annak pacifista, liberális része – tartott a haderőtől. (Pedig erre semmi oka nem volt, gondoljunk csak a haderő Román Forradalom idején játszott szerepére.)
Az első szabadon választott parlament kormánya nem kezelte kiemelt gondossággal a haderő és a haza védelmének szerepét. Ennek a politikai „közömbösségnek” és a gazdasági döntéseknek köszönhetően a ’90-es évek „haderőreformjai” során mintegy 6000 tiszt és közel tízezer tiszthelyettes hagyta el a sereget. A probléma e létszámcsökkenéssel az volt, hogy nem azok hagyták el a sereget, akik a legidősebb korosztályokhoz tartoztak (és esetleg nem értettek egyet a politika megváltozásával), hanem az úgynevezett „derékhad”, a 30–40 éves tisztek, tiszthelyettesek. A rendszerváltás idején ezek érezték úgy, hogy az „új körülmények között” konvertálni tudják tudásukat és tapasztalataikat. Ez az állomány a későbbiekben hiányzott a haderő vezetéséből. Nem pótolható „generációs lyuk” keletkezett, elsősorban a középvezetői szinteken. Mindez azt eredményezte, hogy a későbbiekben felelős posztokra kellő tapasztalat és ismeret hiányában kerültek parancsnokok.

A rendszerváltás első éveiben felvetődött, hogy a hazánk a jövőben az atlanti együttműködésben látja biztonságpolitikájának jövőjét.
A katonai együttműködésben is ezt az utat követték. Magyarország tagja lett a – NATO előszobájának tekinthető – PfP (Partnership for Peace — Békepartnerség) együttműködésnek. Ennek alapján került sor számos, nemzetközi részvétellel végrehajtott, gyakorlatra hazánkban.
A PfP együttműködésnek volt köszönhető Magyarország részvétele a Jugoszláv polgárháborút lezáró, a Daytoni-szerződés alapján megszervezett, IFOR küldetésben.
2005-től megszűnt a hadkötelezettség, így azóta a haderő szerződéses katonákból és hivatásos állományból áll.

A Magyar Honvédség a rendszerváltás óta alulfinanszírozott. Kiváló tervek születtek évről évre a haderő átalakításáról, „megreformálásáról”. Végezetül nem sok minden történt. A technikai, fegyverzeti fejlesztések lassan, döcögve haladnak vagy nemzetközi botrányokhoz kötődnek. Ma nem áll a tárca rendelkezésére akkora összeg, hogy abból „gond nélkül” üzemeltesse a haderőt.
A NATO-ban a tagállamok átlagosan nemzeti jövedelmük 2,3–3,5 százalékát költik védelmi kiadásaikra.
Ez az elmúlt 10 évben kis hazánkban így alakult (a GDP százalékában):
2000 — 1, 7; 2001 — 1,8; 2002 — 1,7; 2003 — 1,7; 2004 — 1,5; 2005 — 1,25; 2006 — 1.20; 2007 — 1,09; 2008 — 1,2; 2009 — 1,22; 2010 1,14.
A legizgalmasabb pedig a fenti adatsorban az, hogy a GDP százalékában adja meg az összegeket. Márpedig nagyon nem mindegy, hogy minek a hány százalékáról beszélünk.
A nemzetközi összehasonlításból kiragadunk tetszőlegesen három NATO tagországot, szándékosan nem a legnagyobbakat: Hollandiát — 41 691 USD/fő, Spanyolországot —30 233 USD/fő, és Dániát — 37 585 USD/fő. A magyar adat: 19 501 USD/fő.
Tehát a számok önmagukért beszélnek. Egészen más nominális összeg adódik, ha 40 ezernek vesszük a két és fél százalékát, ellentétben a 19 ezer az egy százalékával. (Az előbbi ezer dollár, az utóbbi 190.)

Elképzelések

Az elmúlt években mindössze elképzelések születtek arról, hogy miként kell átalakítani a profi magyar haderőt. Születtek alapvető politikai dokumentumok is, például a 2009-es Nemzeti Katonai Stratégia. Azonban ezeket egy közös jellemzi. A döntéshozók közül, soha senki sem vette komolyan.
Mert sem az előző, sem a mostani parlament sem veszi komolyan ezt az ügyet. Ugyanúgy a jelszavak érvényesek Hende Csaba minisztersége alatt is, mint korábban, csak most még le is öntik egy kis pántlikás, magyaroskodó szósszal az egészet!
Pedig Montecuccoli óta tudjuk, három dolog kell a hadsereghez (és a háborúhoz):
Pénz, pénz, pénz!
És ez, azóta sem változott!

BALOLDAL? JOBBOLDAL? — És a társadalom?

Napjainkban találkoztam néhány baloldali ismerősömmel.
Egyikük nagy gyorsasággal és vehemenciával kifejtette, hogy most már aztán elég!
Valódi baloldali politikára lenne szükség. És elkezdte mondani érveit. Mintha időutazáson vettem volna részt. Pedig aki mondta a harmincas korosztályhoz tartozott. Szavai között visszaköszöntek a késő-kádárkori panelek.
Napjaink politikai életére is egyfajta meghasonlás, tehetetlenség a jellemző. És ez nem csak abból fakad, hogy a nyolc évig kormányzó párt katasztrofális vereséget szenvedett.

A társadalompolitika hiánya

Azok a társadalomkutatási eredmények, amelyekkel az elmúlt fél évszázad büszkélkedhet, úgy látszik érintetlenül hagyták a politika, a politizálás világát.
Mintha itt Európának ebben a középső részében – mondhatni a posztszocialista országokban – valamiféle vakság és süketség uralná a politikát.

A szereplők nem vették észre, hogy a világban olyan változások mentek végbe, amelyek átalakították a társadalmakat. Ezekre a közösségekre már nem érvényesek a klasszikus fogalmak, Átalakultak végérvényesen és visszafordíthatatlanul. A politika pedig úgy tekint rájuk, mintha még mindig egy negyedszázaddal – vagy még többel – korábbi állapotukban lennének.
A második évezred társadalmi, gazdasági mozgásait már nem lehet leírni régies politikai filozófiákkal. Nem érvényesek a klasszikus liberalizmus, a konzervativizmus vagy a marxizmus korábbi ideológiai alapjai. Azok egy más társadalmi politikai közegben íródtak, más gazdasági, társadalmi állapotra voltak érvényesek.

Az, hogy napjainkban – nem csak Magyarországon, de szerte Európában – virulensek a szélsőjobboldali mozgalmak és pártok, egy valamit mutat, azt, hogy az új kihívásokra a régi válaszok már nem megfelelőek.
A baloldal ma még sokszor úgy gondolkodik, mint a ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején. Szolidaritásról, állam felelősségéről, a tőkéről, a kizsákmányolásról és a társadalmi elosztásról.
Régi vulgármarxista meghatározások bukkannak fel (némileg új köntösben). Szó esik még munkásosztályról, a haladás szocialista irányairól. A marxizmus újjáéledéséről.
Ám legyen, de vigyázzunk, mert a valóság már réges-régen átlépte ezeket a kategóriákat. Ezekkel a fogalmakkal már nem lehet magyarázni a 2011 társadalmi problémáit. Ezeken az ideológiai alapokon még a kérdéseket is rosszul lehet feltenni.

Új baloldal — vagy mi

Mészáros István „A tőkén túl” című korszakos műve lehet egyfajta iránytű. Marxista módon bírálni – és cáfolni – Marxot nem semmi. A világhírű – Angliában élő és tanító – filozófus beláttatja velünk a korábbi vulgármarxista felfogások zsákutcáját. Egyben rávilágít arra is, hogy a modern világ összetettsége és a gazdaság globalizációja beláthatatlanul nagy távolságra tolja ki azt az időt, „ahol a fejlődés belső dinamikája túljutott a tőke mint a társadalmi anyagcsere-ellenőrzési mód strukturális meghatározottságain, az öröklött rendszer mindhárom dimenziójára – tőke, munka, állam – kiterjedőn.” (Idézett mű, II. kötet 322. oldal).

Közérthetőre fordítva a lényeget: a belátható jövőben nem lehet megszabadulni a világ jelen berendezkedéséből. Azaz együtt kell élni a polgári demokráciával és a kapitalista gazdasággal. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezeken a határokon belül nem lehet tágítani a határokat. Lehet megváltoztatni a társadalmi újraelosztás rendszerét. Lehet változtatni a jövedelemelosztási viszonyokon is.
A politikának azonban – a valóságot figyelembe véve – kis lépésekben lehet csak eleget tennie a 21. század társadalmi kihívásainak. Ehhez pedig elengedhetetlen egyfajta pragmatikus szemléletmód.
Figyelembe kell venni a munka totális átalakulását. Tudomásul kell venni, hogy az emberi és társadalmi szükségletek előállításához egyre kevesebb munkaerő szükséges (a tudományos technológiai permanens forradalmai eredményeként), egyre több ember marad ki a társadalmi munkamegosztásból.

Az a párt lehet sikeres, amely olyan hosszú távú – és megvalósítható – gazdasági, társadalmi, elosztási programmal lép fel, amely megvalósítható. Figyelembe veszi a termelésben résztvevők érdekeltségi viszonyait. Csak annyit sajátít el a gazdaságból, amely mellett még érvényesül a termelők minimális érdekeltsége. Ezt az elsajátított összegeket pedig egy új struktúrájú elosztásba forgatja vissza.
Egy politikailag sikeres pártnak zászlajára kell tűznie a környezeti és fenntarthatósági problémákat is.
Röviden összefoglalva: a klasszikus „baloldali” ideológiának vége. Egy modern baloldali pártnak egy társadalmi egyenlőtlenségeket csökkentő, gazdaságilag pragmatista politikát kell folytatnia.
Ezzel – mint megvalósítható és mindenki számára érthető – programmal sikeres lehet a társadalomban.

Ha továbbra is az eddigi – posztkádárista – lózungjait ismételgeti, törvényszerűen kudarcra van ítélve.

„Talpra magyar” — Láz(ár)álom

Idáig sem volt semmiféle kétségem afelől, hogy a Nemzeti Együttműködés kormánya és törvényhozói semmilyen gátlással nem rendelkeznek. Minden eszközt képesek felhasználni annak érdekében, hogy akaratukat érvényre juttassák.

Nem gátolja meg őket – a nyilatkozatokban általuk is tiszteletben tartandó – jogállami korlát, alkotmányos rend és jog, erkölcsi érzék és jó modor.

Ha egyszer kimondtak valamit – például azt, hogy számukra elfogadhatatlan a korai nyugdíjazás –, akkor azt tűzön-vízen át végrehajtják. (Mivel a tűzoltókkal is összerúgták a port, így még az is kétséges, lesz-e, aki az általuk felszított lángokat olthatja.)

Ilyen a legutóbb – jó szokásukhoz híven képviselői indítványként (Lázár – Balsai) beadott – alkotmánymódosítási javaslat. Ez módot ad arra, hogy a jelenleg nyugellátásban részesülő, az öregségi nyugdíjkorhatárt még be nem töltött személyek a „társadalombiztosítási vagy szociális rendszer keretében, illetve a munkaerőpiacra való visszatérés lehetőségének megnyitásával megélhetésükhöz hozzájáruló juttatásban részesüljenek”. „…az általános öregségi nyugdíjkorhatár betöltését megelőzően folyósított nyugellátás törvényben meghatározottak szerint csökkenthető és szociális ellátássá alakítható, munkavégzésre való képesség esetén megszüntethető.”

Ez több mint bűn, ez hiba!

Miről is van szó?
Ma ez az intézkedés 594 449 főt érint, a magyar lakosság több mint öt százalékát. Irdatlanul nagy szám ez, különös tekintettel arra, hogy gyakorlatilag ez a szám bizton másfélszeresére tehető, hiszen nem egy olyan nyugdíjas él, akinek házastársa vagy nem rendelkezik munkával, vagy ellátással.

A FIDESZ már megint előállt valamivel, amiről fogalma sincs. Az említett több mint félmillió főnek 2010-ben ellátásként az alábbi táblázat szerinti összegeket fizetik ki. (Az átlag 69 973 forint)

Gondoljunk csak bele. Mit kezd a magyar társadalom ezzel a hirtelenjében egzisztenciális alapját vesztő tömeggel?

Ennyi munkahely még a számtanpéldában sincs, nemhogy kis hazánkban. Ma több a munkanélküli, mint egy esztendővel ezelőtt, számuk meghaladja a 140 ezret. Ha ehhez a fenti félmillió hozzáadódik, az tragikus következményekkel jár a munkaerőpiacra nézve.
Ugyanakkor a probléma nem oldódik meg.
A mai nyugdíjrendszer képes ezeket az ellátásokat fizetni. Már csak ezért is, mert például a rendvédelmi szervek tagjainak nyugdíja nem a társadalombiztosítás büdzséjét terheli (az eddigi törvényi szabályozás szerint), hanem a Belügyminisztérium elkülönített költségvetési sorát. Azaz a BM átutalja a TB-nek ezt az összeget, amely továbbutalja az érintetteknek.

Mit is akar a kormány?

Azon kívül, hogy ostoba, akaratos gyerekként ragaszkodik eredeti elképzeléséhez, egyetlen cél vezérli: megtakarítani mindenáron. Muszáj neki, mert saját bornírtsága eredményeként akkora részt ütött saját költségvetésén, hogy azt már semmilyen más módszerrel nem képes kitölteni.
Lelketlen, a szolidaritás alapelveit sutba dobó kormány – saját „küldetéstudatától” elhülyülten – hoz olyan döntés, amellyel gyakorlatilag a lét peremére küld félmillió embert.

Ha valaki idáig azt gondolta, hogy a FIDESZ ezért az országért, és annak közösségéért cselekszik, úgy annak ideje lenne elgondolkodnia és revideálnia nézeteit.

KÖZVÉLEMÉNY-KUTATÁS — A MAGYAR VALÓSÁG

„Nincs olyan, hogy közvélemény. Csak közzétett vélemény van.”

(Sir Winston Churchill)

A Szonda Ipsos (bocsánat, immár két éve Ipsos Zrt.) közzétette új közvélemény-kutatásának eredményét. Nem hiszem, hogy a gondolkodó, a politikával csak kicsit is foglalkozó ember számára különösebb meglepetést hozott a legutolsó felvétel kiértékelése.

Az átlagolvasó, mindig is kételkedéssel fogadja a társadalom egész sokaságához képest kis létszámú mintákból leszűrt következtetéseket. Főleg akkor, ha az éppen nem egyezik saját, aktuális véleményével. Pedig ezek a felmérések a statisztika és a matematika tudományán alapulva közel valós képet mutatnak arról, amire a kérdező kíváncsi.
Ne merüljünk most bele a kutatás módszertanába. Vegyük tudomásul, hogy az bizony komoly tudományra támaszkodik. De megengedhetjük magunknak, hogy a számokat más módon értékeljük. Ez persze nem jelenti azt, hogy a bázisszámok változnak, csak azt, hogy az adatok által mutatott tényeket más szempontból, más tudás alapján magyarázzuk.
Az adatfelvételek olyanok, mint egy fotó. Egy adott időpont állapotát mutatják. Igaz ugyan, hogy a rendszeres adatfelvételek egy időskálán kirajzolnak valamiféle trendet. A lényeg pedig e trendekben bújik meg.

A társadalmi megítélés változása

Az elmúlt egy esztendőben minden kutatóintézet azt mérte, hogy a kormányzópárt támogatottsága csökken.

A mérés százalékokban mutatja az emberek (megkérdezettek) véleményét. Azt azonban nem vizsgálja, hogy miért alakul az így.
A leglényegesebb ebben az adatsorban nem az, hogy a kormányzópárt támogatottsága mennyivel csökkent. Még az sem, hogy az ellenzéki pártok mennyivel több embert tudhatnak maguk mögött. A leglényegesebb ugyanis az, hogy a válaszadók 53 százaléka tartozik a bizonytalan, nem szavazók körébe.
Ez pedig nagyon siralmas. Azt mutatja, hogy a társadalom fele elutasítja a jelen politikai elitet. Nem találja meg érdekei képviseletét egyik ma regnáló politikai pártban sem. Kiábrándult a FIDESZ-ből, mert az bombasztikus ígéretei ellenére sem azt teszi, amivel az elmúlt nyolc esztendőben kampányolt.
Nem ússza meg az elutasítást az MSZP sem. Ennek elsődleges oka, hogy a párt – katasztrofális választási veresége után – nem vonta le a megfelelő következtetéseket. Egyrészt nem újította meg magát, sem politikájában, sem személyeiben. Másodlagos oka pedig az, hogy a párt ellenzékben sem változtatott azon a hatékonytalan – mondhatni, pocsék – kommunikációján, amelyet még kormányon gyakorolt. Lássuk be: az MSZP nem volt hibátlan kormányzati pozícióban. De minden eredményét lenullázta azzal, hogy az akkori ellenzéki politikára és kommunikációra nem volt megfelelő válasza.
Mintegy „elviselte” az egyre harsogóbb karaktergyilkosságokat – amik egyszerre járatták le vezető politikusaikat, kormánytagokat és magát a pártot –, képtelen volt felmutatni az általa elért eredményeket, rámutatni az ellenzék demagógiájára. Kommunikációjuk arra a téves felfogásra épült, hogy „az eredmények önmagukért beszélnek”.

A társadalom büntet

Az közvélemény-kutatási eredmények rámutatnak egy nagyon lényeges tendenciára. Az átlagemberek véleménye saját körülményeikről hektikusan változik. A pozitív változásokat hamar elfogadják, az beépül a mindennapi rutinba. Természetessé válik, nem okoz hosszan tartó eufóriát. Minden negatív változás azonban hosszú távon rombolja körülményeiről formált eddigi vélekedését. Hajlamos arra, hogy a reális körülmények mérlegelése helyett, elfogadja a demagóg, érzelmekre alapozott magyarázatokat.
Ez utóbbi kommunikációt folytatta a FIDESZ az elmúlt nyolc esztendőben. Ez eredményezte az elsöprő választási győzelmét is. Most pedig azzal kell szembesülnie, hogy a „zemberek” nem feledték el a felelőtlen ellenzéki ígéreteket, a nehézség nélküli átalakítások lehetőségét.
A választók jelentős része az elmúlt egy év alatt felismerte, hogy a jelen kormánypárt nem képes eleget tenni azoknak az elvárásoknak, amiket korábban elhitetett a közvéleménnyel. Nem képesek megkerülni a gazdasági, politikai korlátokat, nem képesek „csodát tenni” sem a gazdaságban, sem a nemzetközi kapcsolatokban. Mivel a kormányzásnak nem kiforrott koncepcióval láttak neki, így rögtönzésekre kényszerültek. A cselekvési sorozatban alapvető problémájuk az volt, hogy nem folytathatták – politikai hitelvesztés nélkül – azt a fiskális és gazdaságpolitikát, mit elődeik rájuk hagytak. Nem tehették ezt, még akkor sem, ha az sikerrel kecsegtetett. Saját politikai identitásuk és arculatuk megőrzése ezt nem tette számukra lehetővé, még akkor sem, ha minden eddiginél nagyobb felhatalmazást kaptak. Pontosan ez okozza számukra a legnagyobb gondot. A felhatalmazás mértéke. A választók valamiféle más politikára vártak, arra, amelyet oly vehemensen képviseltek ellenzékiként. A hatalom birtokában azonban szembesülniük kellett azzal, hogy a valóság korántsem az, amelyet oly sikeresen elhitettek saját pártolóikkal.
A választópolgár pedig arra döbbent rá, hogy a FIDESZ egész, két cikluson át sulykolt, propagandája csupán lufi, egyetlen célt szolgált, a hatalom megragadását. Hiányzik a köz igazi szolgálatának akarása, a konszenzus teremtésre való hajlam. Nem részletezzük ez utóbbit, az elmúlt év törvénykezése és alkotmányozása magáért beszél.
A választó ma már átlát a mindent rózsaszínbe (pontosabban narancssárgába) burkoló lózungokon. Képes összehasonlítani a valós intézkedéseket és azok rá vonatkozó hatásait a mindent elárasztó nemzeti együttműködés propagandájának üres kitételeivel.
A választó tehát büntet, egyelőre csak azzal, hogy elfordul a politikától, tüntetően nem támogatja annak szereplőit. Büntet azzal, hogy elfordul addigi kedvenceitől.

Perspektíva — vagy annak hiánya

Az 53 százalék nagyon sok. Minden második választónak, az adatok szerint – pestiesen szólva – tele van a hócipője a politikusokkal és a hazai politikai élet jelenségeivel. Ez intő jel a pártoknak.
A választók zöme azt látja, hogy a politikai elit – néhány, a saját érdekéhez kötődő közösségi intézkedéstől eltekintve – nem igazán foglalkozik a valós társadalmi problémákkal. Nem foglalkozik, mert a mai politikai pártok közül egyiknek sincs hosszú távú, stratégiája. Egyikük sem tud kiállni egy 15-20 éves elképzelést a magyar társadalom felzárkóztatásáról. Nincs sem hosszú távú – a társadalom szolidaritását szolgáló – elképzelése a nagy elosztó rendszerek átalakításáról, nincs életrevaló, végrehajtható gazdasági elképzelése a nemzeti jövedelem növeléséről. Mindez látszik a mindennapi életben. A Választó pedig – a politikusok róla való elképzeléseivel szemben – nem ostoba. Pontosan megítéli, hogy a kormányrúdnál állók az ő érdekében tevékenykednek-e vagy csak saját hatalmi céljai érdekében.
A polgárok politikai passzivitása azonban kétélű fegyver. Egyrészt végsőkig megosztja magát a társadalmat, másrészt pedig a demokrácia szabályai szerint a döntést olyan kezekbe juttathatja, amelynek eredményeként az ország és a társadalom helyzete még mélyebbre süllyed.
A politikai erők tehát szálljanak magukba.
A jelen kormányzó erő hagyjon fel agresszív, kompromisszumot nem ismerő, „küldetéses” politizálásával. Keresse a kompromisszumok lehetőségét mind a parlamenti, mind az azon kívüli szerveződésekkel.
A parlamenti ellenzéki pártok – elsősorban a baloldal – sürgősen tegyen le a társadalom asztalára egy vállalható, alternatívát nyújtó elképzelést a legégetőbb problémák megoldásáról. Ha ezt nem teszik meg, ne csodálkozzanak azon, hogy a választók jelentős része elfordul a politikától, és a maradék sokaság pedig a legdemagógabb eszmék hatása alá kerül.
Egyenes út a magyar társadalom weimárosodásához.
Ettől pedig az isten óvjon meg minket!

Villamossal Szegedre — mint a Karnevál

Mindig tudtam, hogy merünk nagyot álmodni. Nagyot, jókorát! Hogy közvetlen haszna van-e, az ebből a szempontból irreleváns. Olyan ez mint a Riói Karnevál. Igaz, a brazil nagyvárosnak teméntelen bevétele származik a karneválból, hiszen turisták tízezrei lepik el a várost arra a hétre. Költenek rendesen, szállodában laknak, étkeznek, mindenféle vacakot megvásárolnak szuvenírként.

A szamabaiskolák is készülnek rendesen. A szegény negyedekben szinte egész évben erre spórolnak.
Gyönyörű jelmezeket álmodnak és valósítanak meg. Rajzolják, tervezik, szabják és varrják. Minden energiájukat és kuporgatott pénzüket erre költik, mert ez az egyetlen lehetőség, hogy esetleg kitörjenek helyzetükből. Talán felfedezi egyiküket-másikukat a média. Néhány talmi fellépés, esetleg egy-két hónapos szerződés. Szinte egy más világ.
Ha nem sikerül, marad az, ami eddig, a gürcölés, a készülgetés a következő karneválra, hogy újra elmerülhessenek a szép – extrém – maskarák forgatagában, a zene bűvöletében. Ismét úgy érezhetik, valami nagyot, szépet hoztak létre. Kiemelkednek egy pillanatra – mint a fuldokló –, szippantanak a „jólét és az elismerés” levegőjéből, aztán visszazuhannak oda, ahonnan elindultak.

Nagy megcsalása ez önmaguknak. Ők is tudják. De teszik, mert generációk óta ez a hagyomány – és ami még ennél is félelmetesebb –, a tényleges kitörés egyetlen lehetősége.

Hirtelen ez jutott eszembe, amikor a meglehetősen bizarr elképzelést olvastam.
A dolog azért is érdekes, mert nem a konkrét villamosról szól, hanem csak arról, hogy a városnak kell egy terv. Egy terv, amely tartalmazza két város közötti szakaszt, a város belső hálózatát. És az elmaradhatatlan hatástanulmányt.
A kiírást annak rendje módja szerint megjelentették a Közbeszerzési Értesítőben. A kiírás szerint csak olyan cég adhat be pályázatot, amelynek az éves bevétele meghaladja a 400 millió forintot, a bevételből pedig legalább 130 millió jut a hatástanulmányra. A határidő június 23, eredményhirdetés július 07, szerződéskötés július 21.
Itten nekem valami bűzlik. Nem kicsit — nagyon.
Azt tudjuk, hogy Hódmezővásárhely polgármestere nem ismer lehetetlent. Erről Lázár János már néhány alkalommal bizonyságot szolgáltatott. Nincs kétségem afelől, hogy a kiírásnak megfelelő cég már ott toporog, a már régen megírt pályázattal. Nem először fordul elő kis hazánkban, hogy előbb írják meg a pályázati anyagot, mint ahogy megszületik a felhívás. Lezsírozottnak tűnik ez a dolog. Már csak a rövid határidők miatt is. Azért egy magára valamit is adó tervezőiroda – különösen, ha ekkora nagyságrendű beruházásról van szó, és az azt alátámasztó vagy cáfoló hatástanulmányról – rendesen körüljárja a témát, mielőtt nekifog a pályázat írásának.
Persze, ez megint csak szakmai kekeckedés — mondhatja az olvasó.
Talán igaza is van. Ám nem mellékes – csak úgy egyszeri polgár módjára – végiggondolni a nyilvánosságra kerülteket.
Kétségtelenül igaz, Dél-Alföld két meghatározó városa Szeged és Hódmezővásárhely. Az előbbi létszáma durván 170 ezer fő. ha beleszámoljuk az egyetem diákjait, a várost látogató vendégeket, úgy kerekítve számolhatunk 200 ezer fővel. Vásárhely lakossága mintegy 47-48 ezer fő.

A kis testvér a nagy mellett.

Úgy is néz ki ez a kezdeményezés, mint a gyerekek játéka a homokozóban: nekem van villamosom beeeee!!!! – mondja Szegedke. Nekem is lesz jusztis! – tromfol Hódika!
Amíg mindez megmarad a homokozó keretei között, addig nincs is semmi baj! Sok kis villamost lehet formálni a homokból.
A baj az akkor kezdődik, ha mindez kiszabadul a játszótérről, és átlép a valóságba.
Botka László szegedi polgármesternek már most is különböző nagyságú fejfájásokat szokott okozni a szegedi villamoshálózat fenntartása és karbantartása, fejlesztése.

Ő pontosan tudja, hogy egy ilyen projekt hosszú távon is temérdek pénzébe kerül a városnak. Bizonyos szempontból azonban megéri. Csökken a belváros forgalmának zsúfoltsága, és a szegedi polgárok mégis eljutnak munkahelyeikre.
Szeged egy viszonylag nagy kiterjedésű város. Külsőségeiben is az.
Hódmezővásárhely azonban inkább csak egy nagyra duzzadt mezőváros. Városszerkezete tükrözi az alföld hagyományait. Ettől még a város persze szép és rendezett. Ám a szerkezete okán kevéssé alkalmas arra, hogy utcáin villamos zakatoljon. (Ma már elérhető a legtöbb netező számára a Google Earth. Keresse meg a várost, tekintsen le rá, úgy 100 méter virtuális magasságból, és rögtön megérti mire gondolok.)
Azt hiszem ezzel a ténnyel Lázár János is tisztában van. Meg talán azzal is, hogy ennek az elképzelésnek igen kevés a megvalósítási lehetősége. nem csak ezért, mert a villamos bizony nehezen fordulna be egy-két sarkon. Azt ma már ismerjük, hogy Hódmezővásárhely az egyik legeladósodottabb városunk. E mellé az fizetési kötelezettségek mellé még újabb kölcsönöket felvenni egyenlő lenne a város teljes csődjével. És mivel az ország is hasonló helyzetben van, nem hiszem, hogy épeszű hitelezők megfinanszíroznák e projektet.
Ettől persze még el lehet költeni a tervezése és a koncepció kidolgozására néhány milliócskát az idei költségvetésből. Meghálálja majd a megbízott ezt bizonyára.
Mert egészen jó üzletnek tűnik olyan projektről készíteni előzetes tervet és hatástanulmányt, amelyről bizton tudjuk, nem fog megvalósulni a belátható jövőben.

MEGFOSZTVA

„Hogy az lesz a szép boldog idő,

Se gond, se pénz

Se bor, se nő”

(Presser-Zorán)

Valahogy nem érzem igazán jól magam mostanában. Mondhatja, persze, az olvasó erre azt, hogy ez az egyéni szoc. problémám, mi a fenét panaszkodom!
De a rossz érzés nem közvetlenül a saját problémámból fakad.
Az ötvenes generáció a 30-as, 40-es éveiben élte meg a rendszerváltást. A legjobb kor – mondhatjuk – tele energiával és optimizmussal. Ez a generáció támogatta, anno huszonkét évvel ezelőtt, a rendszerváltást. Úgy gondoltuk, hogy a megnyíló lehetőségek és a szabadság ad majd teret energiáinknak, tehetségünknek, tenni vágyásunknak.
Tele voltunk rózsaszín álmokkal, azt hittük, hogy bennünk van a „mindent legyűrő akarat” (a mit a Puffin-lekvár adhat). Ám a valóság valahogy másmilyenre sikeredett. Tettük a dolgunkat, sikeresek voltunk vagy nem, de lassan beletagozódtunk a rendszerbe. Gyerekeinket is igyekeztünk az új „rendszer” szerint nevelni, kicsit vagányabbra, rámenősebbre, hogy boldogulhassanak.
Az elmúlt húsz évben – csakúgy, mint az azt megelőző két évtizedben – mindig azért tevékenykedtünk, hogy valamelyest stabilizáljuk saját helyzetünket. És ezzel az országét is.
Dolgoztunk. Biztatásra, sikerélményből, lelkesedésből, kényszerből.
Világgazdasági válság ide, világgazdasági válság oda, az elmúlt néhány évben úgy látszott, hogy meg lehet teremteni egy viszonylag biztonságos létet. Már hozzászoktunk ahhoz, hogy a munkahely nem örökké való, hogy keresni kell a lehetőségeket az esetleges továbblépésre. Megalkudtunk azzal is, hogy jövedelmünk nem úgy emelkedik, gyarapodik, ahogyan az álmainkban gondoltuk.
Egy azonban stabilnak látszott: szerzett és törvényekben foglalt jogaink. Kikezdhetetlennek tűnt a demokratikus felépítmény.
Lehettek kisebb nagyobb politikai csetepaték, anyázhatták egymást a politikusok az ország házában és azon kívül, ám ez kevéssé befolyásolta az átlagemberek mindennapjait.
Aztán hirtelen minden – az elmúlt egy esztendőben – megváltozott. Az eddigi jogok kezdenek eltünedezni. A törvényeket hirtelen visszamenőleges hatállyal kezdik alkalmazni. Olyan törvényeket hoznak, amelyek bizonytalanná teszik az emberek mindennapjait.
Egy pár hónap alatt eltűnt az a viszonylagos biztonság, amelyet két évtized alatt kiizzadott magából a társadalom.

Napjainkat a bizonytalanság lengi körbe.

Nem lehet tudni, hogy mikor és milyen indokkal tagadhatnak meg valamit, amelyet eddig törvény biztosított. Nem lehet tudni, hogy az országot éppen uraló politikai elit milyen elvek mentén kormányoz. Azt a propagandát, amelyet lépten-nyomon és minden médium segítségével sulykolnak, nem tekinthetjük elvnek, hiszen naponta változik, a mindenkori kormányérdekeknek megfelelően. Amikor pedig a túlzások ferdítések, hazugságok kiderülnek – mert a tények és a valóság makacsok – újabb szóvirág áradat próbálja elsöpörni kételyeinket.
Egy generáció vesztette el a bizalmát az államban, a kormányzatban azzal, hogy álságos módon kiszervezték alóluk az öngondoskodás lehetőségét. Ez megingatta azt az elvet, hogy szorgos munkával, takarékossággal, előre gondolkodással és némi áldozattal képes lehetsz emberi öregkort teremteni magadnak.
Az elmúlt több mint egy évben rétegeket bizonytalanítottak el. Azokat főleg, akik a fundamentumát adják a társadalomnak, a dolgozókat és alkalmazottakat. Az állami szférából való eltávolítás nem csak az érintett egyén számára katasztrofális.
A kapkodó, át nem gondolt káderpolitika, amely a politikai lojalitásra épül, szánandó és ideiglenes. Csak addig működik, míg az adott politikai erő regnál. Ez az államigazgatásban és a nagy szociális rendszerek működtetésében káoszhoz vezet. A tapasztalatok hiánya, a döntési kompetenciák ide-oda tologatása bénítóan hat magára a rendszerre. Nálunk boldogabb államokban az államigazgatási apparátus egy-egy választási győzelem, politikai irányváltás után mozdulatlan marad. Mert az ottani politikai elit jól tudja: az állampolgár számára nem igazán az a fontos, hogy melyik párt kezében van a kormányrúd (ideiglenesen), hanem az, hogy maga az állam – összes alrendszerével – kifogástalanul működjön.
A koncepciótlan, átláthatatlan intézkedések nem csak a gazdaságban eredményeznek „bumeráng effektust”, hanem a polgárok mindennapi életében is. Ma nem lehet tudni, hogy az érettségiző fiatal merre lépjen, hol folytassa tanulmányait. Az eddigi olcsó, államilag támogatott képzés holnapra fizetős lesz, felborítva ezzel egy család teljes ötéves tervezését.
Az egymás után születő – már-már abszurd indoklással alátámasztott – ostoba törvények következménye egy bizonytalan társadalom, amely egy idő után már saját magában sem hisz. Az értékeit és kapaszkodóit vesztett közösség pedig kiszámíthatatlan reakciókra képes. Ezek egyikét-másikát már meg is tapasztalhattuk a fokozódó radikalizálódásban, a szélsőjobb térnyerésében és a rasszizmus és antiszemitizmus erősödésében.
A bizonytalanság áthatja már mindennapi életünket. Hiszen nem tudhatjuk, hogy mi következik. Ha megfosztanak bennünket az öngondoskodástól, a következő lépés lehet az is, hogy személyes megtakarításainkra teszi rá a kezét a hatalom. Ez most erőteljes túlzásnak hat. Azonban a tények és az eddig megélt intézkedésekből mindez kikövetkeztethető. Az látszik, hogy a felborult ellensúlyok rendszerében a hatalmat ma már nem korlátozza semmi. A hatalom – saját erejétől bódultan – semmiféle önkorlátozást nem ismert el. Mindent „erőből” kíván megoldani. Ez a törekvése pedig visszatetszést szül, és tovább erősíti a félelmeket. Minden megnyugtató kijelentése – paradox módon – már nem a biztonság érzetét erősíti, hanem fokozza annak ellenkezőjét.
A kiszolgáltatott társadalom pedig inaktív társadalom. A volt létező szocializmus a példa arra, hogy egy bizonytalan társadalom csak annyi energiát fektet napi tevékenységébe, amennyi okvetlenül muszáj, hogy ne vonja magára a hatalom haragját. Emlékezzünk az akkor tájt terjedő „munka tízparancsolatának” egy pontjára: „Míg minket csak fizetgetnek, mi is csak dolgozgatunk”
Ha egy társadalmat megfosztanak attól, hogy képes legyen saját jövőjét alakítani, megfosztják attól, hogy egyénei képesek legyenek hosszabb távon tervezni saját életüket, az a társadalom lassú összeomlásra ítéltetett.

És ebből az összeomlásból nagyon nehéz újra modern, európai országot felépíteni.

KÍSÉRTET JÁRJA BE MAGYARORSZÁGOT! — AZ MSZMP KÍSÉRTETE.

Nemzeti Együttműködés Rendszere

és Széll Kálmán Terv — retro.

Ajánlom ezt a bejegyzést elsősorban a mai 30-as 40-es korosztálynak. Csak a tájékozódás és az információk végett. Felhívva a figyelmet arra, hogy kevés új van a Nap alatt, és mindennek van előzménye, amelyről sokan azt hiszik, hogy azt már a feledés jótékony homálya fedi.
Egyre több részlet kerül nyilvánosságra a kormány „reformterveiről”. Mindez persze nagyfokú visszatetszést is szül bizonyos területeken. Aki azonban kellő empátiával olvassa mindezeket, rájön: déja vu érzése nem egészen alap nélkül való.
Nézzük a régi részleteket, és hasonlítsuk össze az elmúlt egy év során elhangzott politikai és gazdaságpolitikai nyilatkozatokkal.
A szövegek hasonlóságáért, tartalmáért és jelenünkben való újra felbukkanásáért, esetleges azonosságáért nem vállalok felelősséget.

Az alanti idézetek a MSZMP XIII. kongresszusának (1985. március 25–28.) jegyzőkönyvéből valók. (Megjelentette a Kossuth Kiadó 1985-ben.)

„Történelmünk során a …fejlődés következtében pártunk a nép pártja, társadalmunk vezető ereje lett; igyekszik küldetésének becsülettel eleget tenni.
…Hiszen az élet gyorsan halad, a társadalom(ban) .. új kérdések jelentkeznek, amelyekre …húsz évvel ezelőtt adott válasz már nem felel meg tökéletesen. Ezért folyamatosan meg kell újítani politikánkat.
… Ez a szövetség pártunk politikájának rendkívül fontos eleme. Eddig is arra törekedtünk és a jövőben is az a célunk, hogy a nemzet minden alkotóerejét tömörítsük, összefogjuk abban az erősödő és fejlődő …nemzeti egységben, amely Magyarországon politikai arculatát alapvetően meghatározza. ... munkánkban mindenki részt vehet, aki a nép sorsát szívén viseli, és segíteni akarja a nép boldogulását.”

A gazdaságról:

„…Most már hatékonyan kell gazdálkodni, és minőségi terméket kell gyártani a belső fogyasztásra és a nemzetközi piacra egyaránt. E feladat megoldását nehezíti, hogy számunkra nem nagyon kedvező a külső gazdasági környezet. De ezen nem tudunk változtatni.
…Ma a tíz és fél milliós lakosságú országban ötmillió dolgozó mellett 2 300 000 körül van a nyugdíjasok és járadékosok száma. Ha valamennyiük helyzetét egyformán akarnánk javítani, azt hiszem, nem lennénk igazságosak, és nem segítenénk megfelelően ott, ahol valóban szükség lenne erre.
…A pálykezdők sincsenek azonos helyzetben, mert ismerünk jómódban élő családokat, ahol a pálykezdő fiatalok elindítása az életbe nem nagy probléma, másoknak viszont nincs ilyesfajta hátterük.”

A kultúráról:

„…Ha valamely nemzetre érvényes, hogy „nyelvében él a nemzet”, akkor az ránk magyarokra, mindenképpen az. …Óvjuk nyelvünket, s tanítsuk a szép, tiszta beszédre a fiatalokat is. Ezt segítse a család, az iskola, ahírközlés, az irodalom és a művészet. A tisztes, jó családi életből, az anya és a gyermek szeretetéből csináljunk kultuszt…. s ez az erkölcs képviseli a jövőt.”
(Kádár János szóbeli kiegészítése. Idézett mű 185, 186, 187, 191, 192, 195. oldal)

A Nemzeti Együttműködés Rendszeréről

„…kiterjedt, az egész népet magábafoglaló politikai mozgalom, amely közéleti teret ad …hívők és nem hívők együttműködésének. A közmegegyezés szellemében …egyesülnek az ország társadalmi és politikai szervezetei, amelyek a közösségi érdek jegyében képviselik a különböző .. rétegeket, előmozdítva ezzel a szövetségi politika érvényesítését, a ….nemzeti egység megerősítését.”

A káderek kiválasztásáról:

„…Bizonyságul ehhez hadd idézzem itt Lenin egyik 1921-ben elmondott gondolatát, amely így hangzik »A munkások, a parasztok, az értelmiségiek tömegében szép számmal akadnak tehetséges, becsületes pártonkívüliek, akiket a gazdasági építés fontosabb posztjaira kell állítani, oly módon, hogy a szükséges ellenőrzést és irányítást a kommunisták végezzék. …Ebből a célból olyan párton kívüli munkások és parasztok csoportjait, akiknek becsületessége kiállta a próbát, be kell vonii a munkás-paraszt felügyeletbe, és minden hivatali állásától függetlenül, formaságok nélkül be kell vonni őket a munka ellenőrzésébe és megítélésébe.«
…A hatalommal való visszaélés egyik formája a vita elutasítása vagy a vitapartner elintézése politikai inszinuációval, esetleg a vitapartner demagógiával való megvádolása, ha kényelmetlen a véleménye. lehetnek persze olyanok is – nem tudom –, akik megalapozatlan ambíciókkal, a pozíciókért való tülekedésben a rossz közérzetre játszanak. Többnyire olyankor szokott ez előfordulni, amikor a helyzet veszélyessé válik, és megnyílik az út a gondviselésszerű, karizmatikus személyek képében jelentkező sötét erők előtt.”

A nemzetről:

„…A hazánkban élő nemzetiségeket és a határainkon túl élő magyarokat a népeinket összekötő hídnak tekintjük. …az alkotmány szellemében, a humanista politika jegyében így gondolkodik erről, s ebben kifejeződik népünk nagy többségének gondolkodásmódja is.
… A cselekvési tér tágítása, a politikai intézményrendszer hatékonyságának növelése, az erkölcsi viszonyok javítása, a szilárd értékekre épülő követelmények érvényesülése áttételesen bár, de végső soron a gazdálkodás feltételeit is javíthatja. gazdaság és politika kapcsolatában a felelősség terhe nemcsak az állami szervek vállán nyugszik, hanem a társadalmi, politikai szervezetekén is.”
(Részletek Pozsgay Imre hozzászólásából. Idézett mű 414, 416. oldal)

És végül néhány mondat a kongresszus határozatából:

„…A megváltozott helyzetben élesebb megvilágításba kerültek munkánk gyengeségei: esetenként az irányítás lassú reagálása, a kellő rugalmasság hiánya, a végrehajtás következetlenségei és formális megoldásai, az elnéző magatartás a …normákat sértő jelenségekkel szemben.
Társadalmunkban növekvő ellenérzést váltanak ki a munka nélkül szerzett és teljesítménnyel nem arányos jövedelmek, a felelőtlenség megnyilvánulásai, az állampolgári fegyelem lazulása és a törvényeket, a …közerkölcsöt sértő más jelenségek.
…Társadalmunk harmonikus fejlődése szükségessé teszi, hogy államunk és társadalmunk jobban támogassa és védje a család intézményét, A család szerepe meghatározó a gyerekekről való gondoskodásban, a fiatalok nevelésében, a nemzedékek összetartásában, a közösségi magatartás formálásában.
…A népesedés hazai alakulása nagy fontosságú társadalmi ügy. Összehangolt állami és társadalmi erőfeszítésekkel el kell érni, hogy a népesség csökkenése megálljon, hosszabb távon a lakosság száma növekedjen.
…A kormányzati munkát is tovább kell fejleszteni. …Emelni kell az államigazgatás színvonalát, érzékelhető javulást kell elérni a lakosság ügyeinek intézésében, a bürokrácia visszaszorításában.
…Különösen fontos a közélet tisztaságának megóvása, a következetes harc a hatalommal való visszaélés, a személyi összefonódások, a protekció, a korrupció minden megnyilvánulása ellen. A társadalom érdekében határozott intézkedésre van szükség azok ellen, akik felelőtlenül bánnak a köztulajdonnal, jogtalan haszonszerzésre törekednek vagy bármilyen más formában a közösség rovására akarnak előnyökhöz jutni.
…Az anyagi források gyors növekedésével nem számolhatunk, ezért a meglevőket célirányosan, hatékonyabban kell felhasználni. Társadalmi juttatási rendszerünket – alapvető vívmányaizt megőrizve – jobban összhangba kell hozni anyagi lehetőségeinkkel, és fokozottabban kell érvényesíteni a rászorultság elvét, a társadalmi igazságosságot. Egyes juttatások, szolgáltatások jobban igazodjanak a szociális és jövedelmi helyzethez.”
(Az MSZMP XIII. Kongresszusának Határozata. Idézett mű 569, 572, 573, 574, 582. oldal)

Amennyiben a kedves olvasó némi hasonlóságot vél felfedezni a Nemzeti Együttműködés Rendszere dokumentumai, a NENYI és az új alkotmány egyes megfogalmazásai között – ezeket terjedelem híján nem idézem ide –, az sajnos nem az én hibám.

Mint a bevezetőben is írtam: nincs új a Nap alatt.
Úgy is fogalmazhatnánk: Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek; egy újszülöttnek minden vicc új.

De azért elkeserítő, hogy a mai politikai elit, tulajdonképpen, új gondolatra képtelen, semmi eredeti elképzelése nincs!