„NE AZT NÉZZÉK….”

Forrás: Internet - Hír24

Orbán Viktor jeles mondata szerint cselekszik. Minderre jó példa az a beszéd, amit az arab bankárok előtt mondott. Mindez szöges ellentéte annak, amit itthon, „házi használatra” mond és tesz.

A „zemberek” egy része pedig vagy ujjong, hogy ily módon megoldódik hazánk tőkeellátása, másik része meg néz ki bután a fejéből: Mi van!?

Most ne menjünk bele undorító részletekbe: milyen a magyar államadósság szerkezete, mekkora kamatteher és felár sújtja a jövő nemzedéket.

Gondolkodjunk el inkább arról, hogy a rendszerváltás után negyed századdal miképpen kerülhettünk ebbe a helyzetbe. Mit és hol hibáztunk. Volt-e lehetőségünk kikerülni a politikai és gazdasági csapdákat, a társadalom miként vett részt mindebben?

Nagyobb lélegzetű elemzést most ne várjon a kedves olvasó, itt és most csak néhány ecsetvonással próbálom felvázolni az általam felállított tézist.

Az tény, hogy a magyar társadalom a rendszerváltás után jelentős adósságokkal lépett új útra. Az azonban politikai hiba volt, hogy valamiféle félreértett „úri becsületből” visszautasította a nyugati országok segítségét és nem kezdeményezte az adósságok törlését (mint ahogyan azt néhány más rendszerváltó ország megtette).

Nincs szándékomban végigvenni az elmúlt negyed század gazdasági és politikai történetét. Pusztán azt vizsgálom, hogy miért volt lehetséges az, hogy az állampolgárok döntő többsége áldozatává esett egy bornírt propagandának, és elfordult minden olyan politikai erőtől, amely konkrét szerepvállalást forszírozott a polgároktól.

A kulcs az előző mondat utolsó szava: a polgár.

Szinte visszhangtalanul maradtak Hankiss Elemér bölcs tanulmányai, amelyek a magyar társadalom állapotával, viselkedésével foglalkoztak. Pedig ezek jó tükörnek bizonyultak. A magyar társadalom ugyanis kissé lemaradt a polgári fejlődésben – lehet mondani elmaradott –, saját problémái megoldását mindig „feljebbvalóitól várta. Ha megkapta boldog volt, ha nem, kussolt. Hankiss mindezt „alattvalói attitűdnek” nevezte. Sajnos ez a jellemző a mai magyar társadalomra is.

Véleményem szerint manapság három nagyobb részre lehet tagolni a társadalmat. Az elsőbe azokat sorolom, akik politikai „ébredése” a rendszerváltás utánra esik (az 1978-80-as korosztály, a mai 35-ösök vagy a náluk fiatalabbak), a másodikba a mai negyvenöt-hatvanasokat (akik gyakorlatilag végig csinálták a rendszerváltást), a harmadikba pedig azt az idős korosztályt, akik életük legnagyobb részét a Kádár-rendszerben élték.

Az első csoportnak szinte semmi tapasztalata sincs az ancien regimeről, még tanulmányaiban sem köszön vissza annak bármely tulajdonsága, értékelése. Tudását erről a korról alapvetően szüleitől kapja, akik persze nem mentesek korábbi életük szubjektív benyomásaitól. Ugyanakkor ez az csoport az, amely nem rendelkezik koherens erkölcsi alappal. (Itt nem arra gondolok, hogy erkölcstelenek, vagy megszegik a társadalmi együttélés szabályait, hanem arra, hogy rendszerváltás után magában a társadalomban nem alakult ki egy egységes világnézeti rendszer. Mindazt, ami volt, az kiöntötték a lefolyóba – mi több, el is ítélték –, ám helyette nem jelent meg semmi. A feltámadt „nemzeti-keresztény ideológia, valljuk be, nem igazán vonzó a társadalom többségének.) A fiatal korosztály nagyon gyorsan felismerte az új rendszer törvényszerűségeit, és ennek megfelelően viselkedik és boldogul, de alapvetően technokrata, azaz nem igazán érzékeny a nagy társadalmi problémákra, sokkal inkább saját problémáit igyekszik megoldani. (Ezért is vándorol ki, keresi anyagi és egyéni boldogulását külföldön.) Ennek a korosztálynak egy jelentős részét a magyar társadalom elvesztette. Nem fog részt venni az ország formálásában, nem fogja tapasztalatait itthon hasznosítani.

Bush Budapesten - Forrás: Internet MTI

A másik nagy tömb, a „derékhad” pedig lassan-lassan elvesztette mindazt a tartását, amivel nekifogott a rendszerváltásnak. amortizálódtak értékeik (szociális, liberális, konzervatív értékrendjeik), és azt átvette a politikában a hatalommegtartási technikák versenye, a gazdasági életben pedig a gátlástalan boldogulás kényszere. Így ez a generáció „kivérzett”. Látható ez ma abban is, hogy a színpadon játszó politikai szereplők mögül „kivonult” a szellemi holdudvar. Ennek a generációnak a többsége nem kis beletörődéssel figyeli a fejleményeket. Egy részük teljesen elfordul a politikától, nagy részük teszi ki azt a 36 százalékot, amely a választásokon részt sem vesz. nem nyilvánít nyilvánosan véleményt, visszavonul a „privát szférájába”, és sodródik az eseményekkel.

Forrás: Internet

A harmadik réteg pedig az idő korosztály, amely az elmúlt tíz évben örömmel veszi észre, hogy visszaköszönnek negyed századdal ezelőtti panelek: az állam újra „gondoskodik” az elesettekről (persze ez csak a propaganda szintjén valósul meg, de ehhez igazából hozzászokott a Kádár-éra alatt), „megőrzi” a nyugdíjak értékét stb. E tömb nagy része szinte vallásos áhítattal csüng a mostani miniszterelnökön, mint az ország felkent vezérén. Nem áll távolt őlük ez az érzés, így voltak ezzel az ötvenes-hatvanas években is. („Addig jó, míg Kádár él!”)

Mindezek tanulsága, hogy az elmúlt negyed században az igazi polgári attitűd nem gyökeresedett meg. Hiába hangos a propaganda a „polgári Magyarországtól”, attól még nem válik azzá! Ugyanis a polgári országot csak a polgárok alakíthatják ki.  Ehhez még kell nekünk vagy két generációnyi idő!

Ceterum censeo OV esse delendum!

EGY POFON — NO, DE IGAZÁBÓL KI KAPTA?

Forrás: Internet -- francia televízió

Már jó néhány napja szinte semmi másról nem szól a „politikai elemzők” sora, mint arról a bizonyos afférról Rigában.

A fenti videókból kiderül, hogy Jean-Claude Junker „előadása” egy, a sajtó részére szervezett, protokoll-fotózáson történt. Majd’ minden jelen levő vezetővel „bohóckodott egy kicsit, majd útjára bocsátotta őket. Lehetséges, hogy egy ízig-vérig protokollosnak ez már kiveri a biztosítékot, hiszen teljesen szembe megy – az egyébként valóban nagyon kötött – nemzetközi diplomáciai viselkedési formával.

Az egérből azonban nem kell elefántot csinálni, még akkor sem, ha az ellenzéki pártoknak egyébként nagyon jól jött ez a performansz!

A sajtó – elektronikus és írott is (kivéve a kormánypártiakat) – már négy napja ezen rágódik. Nem veszik észre, hogy ez csak gumicsont! Megint csak arra jó, hogy a „zemberek” megint csak arról beszéljenek, aminek alapjában semmi értelme! Nincs se valódi tartalma, se következménye! Ugyanakkor kontraproduktív, hiszen az így elfecsérelt műsoridőknek, nyomtatott és más elektronikus tartalmaknak két hatása van: az egyik az, hogy a kevéssé tájékozott közvéleményben elhintsék, hogy ez valóságosan fontos (ami persze nem igaz), másik pedig az, hogy addig sem beszélnek igazán égető problémákról.

Forrás: Internet -- Index.hu

Így aztán igen kevés szó esett a felsőoktatás tervezett átalakításáról, mint ahogy szinte szóba sem került, hogy miniszterelnökünk Európai Parlamentben miként szerepelt, és ennek melyek lehetnek a lehetséges következményei.

Nem került szóba a parasportolókkal kapcsolatos botrány sem a maga teljességében, annak erkölcsi és anyagi vonzataival. (Csak itt jegyzem meg, hogy ha alig van keret a sportolók felkészülésének finanszírozására, akkor vaj’h miért kell a bizottság elnökének milliós fizetést biztosítani. Nem lenne elég egy közönséges állami köztisztviselői (közalkalmazotti) fizetés?)

Kapott a sajtó egy újabb csontot, és ezért belesétált a csapdába. Már megint olyanról beszél, aminek semmi értelme. Persze volt már ez így néhányszor!

Ebben persze nyakig benne vannak az ellenzéki pártok képviselői és megszólalói is. Ahelyett, hogy ők is ezt csócsálnák, arról kellene beszélni, hogy e förtelmes kormányzat helyében mit tennének másképp, egyes problémákra (mint például a NER-kérdőív témái) milyen megoldásokat kínálnak, ők mit tennének a kormány helyében.

Így az átlagember is eligazodna rajtuk, és legalább tisztában lenne azzal, hogy mit is akar az ellenzék azon kívül, hogy el akarja zavarni Orbánt.

Ceterum censeo OV esse delendum!

HALLO90

Ma nem a politikáról írok, mert az, úgy ahogy van kritikán aluli! Talán majd visszatérek a napokban a házelnök vaskos nyilatkozatára Európa ügyben, de itt és most gondolkodjunk már el mindennapi reakcióinkról.

A kultúra nem csak az irodalmat, a zenét, a nyelv szépségeit, a képző- és az eladóművészetet (összefoglalóan a „szépművészetet”) jelenti, hanem mindennapi tevékenységünket is. Miként beszélünk barátainkkal, netán kevéssé szimpatikus ismerőseinkkel, hogyan reagálunk számunkra kedvező vagy kedvezőtlen helyzetekre. Hogyan viselkedünk nyilvános – mások számára is látogatott – tereken, legyenek azok valósak vagy virtuálisak.

Sőt, ez utóbbi esetében még inkább „eleresztjük magunkat”, hiszen a legtöbb esetben kitalált nicknevek mögé bújva hisszük, hogy a háttérben maradhatunk. Szabadon lehet szidni mindenkit, sértő megjegyzésekkel illetni embereket, olyanokkal, amelyeket bőven kikérnénk magunknak, ha azt velünk szemben mondanák. (Lásd: címeben foglalt link.)

Forrás: Internet

Kezd az ország eldurvulni. Mindennapi kis konfliktusainkban – pl.: a buszmegállóban nagy a tolongás – reakcióink eltúlzottak, tulajdonképpen egész napos frusztrációinkat öntjük rá más embertársainkra. Nem szólhatunk vissza a főnökünknek, mert útilaput kötnek a talpunkra, így az egész napos idegességünket arra zúdítjuk, aki erről mit sem tehet, csak éppen véletlenül meglökött a felszállás közben.

Lassan fogy bennünk a megértés és a tolerancia.  Ez pedig fakad a mindennapok bizonytalanságaiból, és óhatatlanul attól a társadalmi környezettől, amiben élünk.  A hétköznapok polgára a politika szereplőit – talán tudat alatt – mintának tekinti. Ha azok kíméletlenek és gátlástalanok, akkor az átlagember is feljogosítva érzi magát arra, hogy ő is az legyen.

Az elmúlt öt esztendő mérhetetlenül leamortizálta az emberi kapcsolatokat. Az ellentéteket a regnáló politika olyan mértékben korbácsolta fel, ami nem fordult elő az elmúlt fél évszázadban.

Egyre többen érzik azt, hogy az ország kevéssé „élhető”. Sok esetben nem is a gazdasági helyzet a meghatározó ebben, hanem a fent említett hétköznapi konfliktusok. Ebben pedig a mindenkori politikai vezetésnek óriási a szerepe.

Persze nem tudok én itt és most varázs receptet adni, de azért azon el lehetne gondolkodni, hogy a bennünket körülvevő propaganda milyen mértékben mérgezi körülményeinket, alattomosan hogyan befolyásolja – egyébként normális – gondolkodásunkat. Ha az uralkodó kommunikáción képesek vagyunk túllépni, és a bennünket körülvevő jelenségeket saját józan eszünk szerint értékelni, akkor talán előbbre jutunk, jobban érezhetjük magunkat a mindennapokban.

Ez persze nem ment fel bennünket az alól, hogy végre tudomásul vegyük: ezt a politikai hatalmat saját magunk hoztuk a fejünkre! Ez tanulság! De a kezünkben (fejünkben) van a megoldás: nem kell többé támogatni!

Ceterum senseo OV esse delendum!

ELTORZÍTOTT (ÚJ) NEGYEDSZÁZAD

Forrás: Internet - Bigg.hu

Orbán Viktor vitte a prímet a Veritas Intézet konferenciáján, amit a rendszerváltás első, szabadon választott parlamentje megalakulásának 25. évfordulójára emlékezve rendeztek.

Tekintsük a szervezők slendriánságának, hogy erre az évfordulóra nem hívták meg az 1990-es országgyűlés még élő és dolgozó honatyáit, honanyáit párt hovatartozásra tekintet nélkül. Nem volt ott például: Bod Péter Ákos, Zétényi Zsolt, Debreczeni József, a (volt) MDF-ből; Béky Gabriella, Eörsi Mátyás, Hack Péter, Iványi Gábor, Mécs Imre, Ráday Mihály, Rajk László, Tölgyessy Péter az SZDSZ-től;  Békesi László, Huszár Tibor, Keleti György, Ormos Mária, Schiffer János, Vitányi Iván az MSZP-től; Giczy György, a KDNP-től, Fodor Gábor, Ungár Klára, Waschler Tamás a FIDESZ-ből;  G Nagyné Maczó Ágnes, Torgyán József FKGP-től; yagy a függetlenektől: Király Zoltán, Kupa Mihály, Pozsgai Imre, Palotás János — hogy csak a legismertebbeket soroljam.

A mostani miniszterelnök egy-két mondattal elintézte a kezdeteket. „Képviselőnek, kormányfőnek lenni nem volt életbiztosítás. Illő megemlékezni méltóan Antall Józsefről, aki átvezetett a hazánkat a slampos diktatúrából a képviseleti demokráciába.” Hogy miért nem volt életbiztosítás képviselőnek vagy kormánytagnak lenni azt elintézte azzal, hogy akkor még itt állomásoztak a szovjet csapatok és a KGST tagjai voltunk.

Azt hiszem ebben a beszédében kicsit Orbán Viktor volt slampos. Persze érthető mindez, hiszen, ha őszintén visszatekint az első parlament és kormány munkájára, akkor fel kell, hogy vetődjön benne fiatal liberális múltja, és az a tény, miszerint igen hangos ellenzéke volt az MDF kormányának.

Engedtessék meg, hogy magam is visszaemlékezzek ezekre az időkre. Feljogosít erre két dolog: az egyik az, hogy nagyon nem szenvedem, ha hülyébbnek néznek, mint amilyen vagyok, a másik az, hogy tudatos „homo politicus”-ként körülbelül egyforma időt éltem a késő Kádári-rendszerben és a demokratikus köztársaságban.

Forrás: Internet, Híradó.hu

Így aztán van mit összehasonlítani és van mire emlékezni (tudni).

Az első szabad választások eredményeként 1990. május 2-n ült össze a „küldetéstudatos értelmiségiek” parlamentje. Azért használom ezt a jelzőt, mert a későbbiekben bebizonyosodott, hogy az újonnan megválasztott – mára magát politikai elitként aposztrofáló csoport – politikusok bizony híján voltak minden politikai tapasztalatnak. Ide idézem Beke Kata (1936-2009) elhíresült mondását abból az időből: „Jézusmária, győztünk!”(a memoár 1993-ban megjelent), és Herényi Károly május 7-i interjújában elhangzottakat a politikai tapasztalatlanságról.

Nem igaz a mai miniszterelnöknek az az állítása sem, hogy a demokratikus kormány „lerobbant, kritikus” helyzetben vette át az országot Németh Miklós kormányától. A már egy éve folyó tárgyalásoknak köszönhetően, az Európai Közösségek egymilliárd dollárt biztosított március 30-val a felálló új kormány részére a szerkezetváltás levezetéséhez. Az már egy másik probléma, hogy a politikai döntéshozók a hályogkovácsok magabiztosságával vágtak bele a hazai gazdaság átalakításába. Nem voltak csak könyvből szerzett ismereteik a kapitalista, piacgazdasági rendszer működéséről, annak törvényszerűségeiről és módszereiről. Nem vették észre, hogy a határon álló multi cégek isten igazából nem termelői (felújítandó) kapacitásokat akartak venni, hanem piacokat. Így aztán alig két év alatt az 1989-ben még működő, és hasznot is termelő – nem nehézipari – ipar (élelmiszeripar, könnyűipar) szinte teljes egészében „privatizálták”, ami egyben azt is jelentette, hogy felszámolták azokat. Ennek következtében az már említett egymilliárdos kölcsön sem az eredeti célokra ment el, hanem a „közjószágok” fenntartására.

Az első parlament gyakorlatilag nem is igen foglalkozott gazdasági és társadalmi (közjóléti) kérdésekkel.  1990-től sokkal inkább az úgynevezett „erkölcsi” törvénykezéssel foglalkoztak. Jellemző, hogy a gazdaságban megszületnek a privatizációs törvények, amik az első ciklus végére azt eredményezték, hogy 350 ezerre nő a munkanélküliség., amellett, hogy az úgynevezett „kárpótlási törvényekkel” 830 ezer embert juttatnak 5 millió értékben kárpótlási jegyhez, és ezen túl 360 ezret személyes szenvedéseik miatt kaptak kárpótlást.

Silov tábornok Volgája a csapi hídon távozóban '91. június 19-én

Nem volt különösebben veszélyeztetve a politikai elit, hiszen a már korábban elkezdett tárgyalások miatt a Szovjetuniónak (Gorbacsov főtitkár vezetése alatt) nem volt szándéka beavatkozni a kelet-európai országok belügyeibe. A csapatkivonások pedig 1990-től folyamatosak voltak, az utolsó katona 1991. június 19-én hagyja el az országot a Csapnál.

Az Antall kormány rosszul gazdálkodott a rendelkezésére álló segítséggel. Így az ország gazdasági helyzete megrendült. Az csak egy része ennek, hogy valamiféle russzofóbia miatt, az eddig korlátlan felvevőpiacként szolgáló szovjet, majd orosz piacról kivonultak a magyar cégek. Helyüket a nyugati cégek foglalták el, visszatérésükre szinte semmi esélyük nem volt.

A rohamosan romló életkörülmények és az áremelések (taxissztrájk) egy-egy területen visszavonulásra kényszerítették az MDF-kormányt, de lényeges gazdasági javulást képtelenek voltak elérni.

A mezőgazdaságot is tönkretették a TSZ-ek szétverésével és az állami gazdaságok törpebirtokokká alakításával. A mezőgazdasági termelés az 1970-es évek szintjére zuhant vissza.

Bajban voltak a magyar kereskedelmi bankok is, amelyeket 1993 végén mintegy 120 milliárd forinttal kellett feltőkésíteni.

Forrás: Internet -- Index.hu

1994-ben a Horn kormány már azzal szembesült, hogy a forint értéke folyamatosan csökkent. Abban az évben még az MDF-kormány tervezte költségvetést hajtotta végre a Horn-kormány. 1995 januárjára azonban az infláció mértéke elérte a 31 százalékot. Erre volt a kormányzat válasza a Bokros csomag, amely konszolidálta a helyzetet annak ellenére, hogy az ellenzék – élén a FIDESZ-szel – mindent megtett annak érdekében, hogy ez a program fulladjon kudarcba.

Ekkor vált a FIDESZ markánsan politikai irányvonalat: 1995 április 30-án deklarálja néppárttá alakulását. Ettől kezdve feladja liberális elveit, előbb konzervatív, majd egyre inkább nemzeti konzervatív irányba fordul.

Nem siklott ki itt a rendszerváltás folyamata, csupán annyi történt, hogy a korábbi kormányzat hibáinak kiküszöbölésére és a gazdaság helyreállítására történtek markáns kísérletek.

Ugyanakkor a kormányzat megpróbálta az Antall-kormány által érintetlenül hagyott nagy elosztórendszerek reformját: bevezették a TB hárompilléres rendszerét, amely igazán csak 15-20 év elteltével hozhatta volna meg gyümölcseit (a magánnyugdíj-pénztárak ekkorra váltak volna kifizetőkké, jelentős terhet levéve az állami nyugdíj kasszáról.)

1998-ban a FIDESZ nyeri a választásokat, miután szövetséget kötött az MDF-el és a kisgazdákkal. Saját költségvetési gazdálkodásukban a korábbi differenciált ellátásokkal szemben egy „egyenlősdire” hivatkozva új törvényeket alkotnak, például az alanyi jogon járó családi pótlék bevezetése. Ezzel a tehetősebb rétegeket hozzák jobb helyzetbe. Kezdődött a „magyar középosztály” felemelése.

Forrás: Internet

Figyelmük ismét a „történelmi” politizálás fel fordul: megnyitják a Terror Házát (Itt és most eltekintek annak méltatásától), hatalmas jelentőséget tulajdonítanak (és irdatlan pénzt költenek el) a Millenniumi Ünnepségeknek (Korona úsztatás). Mindezekre elköltött összegek persze hiányoznak az egyéb közjószágok finanszírozásából.

Átszervezték a teljes egyetemi struktúrát. Közben beindították a Széchenyi tervet, amelynek célja a kis és középvállalkozások „megsegítése” volt, de lényegében a FIDESZ-hez közelálló cégek fölözték le az állami támogatások és megrendelések javát.

A privatizáció eredménye az ezredfordulóra: a 82 százalékról 20 százalékra csökken az állam tulajdonrésze a gazdaságban.

Orbán Viktor szerint 2006 ősze volt a töréspont, mert szerinte nehéz eldönteni, hogy „a hazugság beismerése vagy a magyarázkodás volt a súlyosabb”

No, ehhez azért jó tudni azt is, hogy 2002-ben elvesztette a választásokat, és újra az MSZP-SZDSZ koalíció alakított kormányt Medgyesi Péter vezetésével. A szocialisták kormányzása már kezdetektől kudarcosnak látszott, hiszen a megígért kétszer száz napos programról minden normális közgazdász, de józanul gondolkodó állampolgár is, látta, hogy teljesíthetetlen. 350 milliárdjába került az országnak a nem tervezett közalkalmazotti béremelés. Ezt persze nagyon gyorsan el is feledték az érintettek, és 2006 őszén már készséggel álltak a FIDESZ zászlai alá.

Ami pedig az őszödi beszédre való hivatkozását illeti, kiderül: A FIDESZ képtelen kilépni saját hazugságaiból és az erre épített karaktergyilkosság sorozatból. Hiszen aki annak idején elolvasta az ominózus szöveget, láthatta, hogy nem arról van szó benne, mint amit a FIDESZ-propaganda kiemelt belőle.

Forrás: Internet

2010 tavasza pedig nem „fülkeforradalom” volt, amit a magyarok „végső elkeseredésükben” hajtottak végre, hanem egy politikai erő szisztematikusan – nyolc év alatt jól kigondolt – felépített propagandájának betetőzése. Mondhatjuk úgy is, hogy a magyar választó beszopta a sok lózungot, amit a FIDESZ kiokádott elé. Semmilyen felhatalmazást nem kapott – a kétharmados győzelme, ami egyébként csak a magyar parlamenti matematika eredménye – a választóktól mindarra, amit 2010 után végbevitt: alkotmányozás, a demokratikus intézményrendszerek lebontása, a teljes állam és közigazgatás átalakítása, a hazai köz-és felsőoktatás kézi vezérlése és átalakítása.

Nem Orbán Viktor és kormányának a dolga, hogy megteremtse a polgári Magyarországot!

Ez utóbbi a magyar lakosság, választópolgárok és emberek feladata! Egy olyan szerves fejlődés eredménye, amikor a sokaság rádöbben arra, hogy ha polgárnak akarja nevezni magát, akkor azzal szervesen együtt jár a szolidaritás, a felelősség saját magáért és a kisebb vagy nagyobb közösségért.

A polgár tehát nem kinevezés és teremtés útján jön létre, hanem a ma még alattvalóként működő többségi társadalom magára találásának eredményeként.

Ceterum censo OV esse delendum!

KOLBÁSZ, SÖR, SHOW ÉS SOKKOLÓ

Az, ami az elmúlt hetekben – különös tekintettel a május elsejei népszórakoztatásra – bármely normális embert gondolkodóba ejthetett.

De kezdjük az elején, és menjünk sorba. A sajnálatos trafikgyilkosság után kibontakozó vita a trafikok fóliázásáról és annak megtagadásáról a kormány mérhetetlen cinizmusát tanúsítja. Ne menjünk bele a részletekbe, elegendő csak az ide vonatkozó törvény előírásait nézni, miszerint az utcáról nem lehet látható a dohányipari termék. Ettől fogva csak technikai kérdés, hogy ezt miként oldjuk meg: Zárt portálokkal (kirakatokkal, amibe bármit lehet tenni, ami nem dohány), függönnyel, fóliával, bármivel. Így se úgy se lehet belátni, a járókelők nem láthatják, mi történik a boltban.

Álságos a frakcióvezető kiállása, a miniszterelnökséget vezető miniszter mondata, miszerint ha bebizonyosodik, hogy a fóliázás hozzájárult a bűncselekményhez, úgy majd megváltoztatják a törvényt.

Megváltoztatják — majd! (Ha úgy tetszik nekik!)

Az erről szóló – részben parlamenti – diskurzust egy hosszú hétvége szakította meg. Élén a munkásság hagyományos ünnepével. Azért ez nem semmi! A nagy szakszervezetek és a magukat baloldalinak valló pártok csalódhattak. Egyre kevesebb ember látogatott ki a Ligetbe. Hol vannak már a felvonulós, sörös virslis „munkásünnepek” !?

Ma már egy virtigli munkás is megtagadja saját munkás mivoltát, mert alkalmazottnak tartja magát. Semmi affinitást nem mutat a szolidaritásra. A legtöbb munkahelyen meg se tűrik a szakszervezeteket, ahol pedig még fellelhetők, ott befolyásuk – „hála” a FIDESZ által megalkotott új Munka Törvénykönyvének – szinte a nullával egyenlő!

Elhangzottak az ominózus pártvezetői beszédek. Ígértek persze fűt-fát, szebb jövőt is (Igaz ezt nem a Vajdahunyad vár mögött, hanem a Hajógyári-szigeten.) Az egészre leginkább az volt a jellemző, ahogyan azt az Index megírta.

Persze nem igazán véletlen, hogy nem sokan mentek ki a ligetbe. A „Nagy Futam” érdekesebb programnak ígérkezett, mintsem megvalósíthatatlan ígéreteket hallgatni! Mindez persze csak addig volt igaz, amíg a szerencsétlen polgár el nem ért az Ybl bazár közelébe. a rendezvény helyszínén ugyanis fémkorlátokba ütközött, amelyek úgy terelték, hogy a lehető legkisebb helyen zsúfolódhassanak össze – már ha látni akartak valamit. A nemrég felavatott és többször is átadott Ybl-bazár persze le volt zárva a VIP-vendégeknek. Így az egyszeri budapesti kereshetett magának helyet, ha talált. De a legtöbben nem találtak. Jobban is jártak, akik hazamentek, mert a Duna TV egyenesben közvetítette az egész showt. Hogy milyen minőségben, az már megint egy más kérdés.

Az új hét hozta az új hírt: sokkolókkal szerelik fel a parlamenti őrség állományát.

Ez igen érdekes! Ugyanis rögtön felvetődik a kérdés, hogy ki ellen szól ez a nagy fegyverkezés? A parlamenti őrség ugyanis az épületen belüli rendért felel, illetve az épület őrzéséért. Na már most: ha az épületet egy feltételezett terrortámadás éri, arra néhány méretes hatótávolságú sokkolóval válaszolni blódség. Ha pedig az épületen belül akarják alkalmazni – mások nincsenek ott csak honatyák és honanyák –, akkor az felháborító. Felháborító már maga a gondolat is, hogy ezeket az eszközöket alkalmazzák a házelnök utasítására.

Forrás: Internet - Kleinheincz Magdolna képe

Mindez talán szándékos! Elterelő művelet, csámcsogjanak rajta a média munkások, addig sem foglalkoznak például olyan égető kérdésekkel, hogy mi legyen az Illatos úti szennyezéssel, azzal, hogy a dorogi szemétégető egyáltalán alkalmas-e arra, hogy a Budapesti Vegyiművek sok mocskát ártalmatlanítsa.

Minden esetre azt lehet látni, hogy semmit sem sajnálnak arra, hogy nép figyelmét a fontosságokról valami másra tereljék. Mozgatja őket a régi római mondás, miszerint a népnek kenyér és cirkusz kell. A probléma csak az, hogy a cirkuszt szállítják, de kenyérre lassan nem telik.

Ceterum censeo OV esse delendum!

MI LESZ VELED EMBERKE?

Forrás: Internet

A hazai közélet egyre abszurdabb történései lassan kezdik felőrölni a toleranciát. A korai Kádár-korra hajazó kormányzati döntések csak az idősebb generációban verik ki a biztosítékot, a rendszerváltás után született nemzedék (immár negyedszázados születésnapját ünnepeli, aki 1990-ben jött a világra) és az azt megelőző tíz év szülöttei nem ismerik fel a lopakodó (soft) diktatúra veszélyeit.

El lehet persze vitatkozni azon, hogy ez most diktatúra-e vagy valami más – önkényuralom, esetleg tekintélyuralmi rendszer, inkább valami más jelzős szerkezet –, de a lényeg nem ezen van.

A lényeg a magyar társadalom viselkedése. Az egyszerű emberek – választópolgárok sokasága – reakciója mindarra, amit a hatalom művel. Ezek a válaszok pedig halkak, vagy egyáltalán nincsenek is.

Hankiss, valamikor még a hetvenes években megjelent Diagnózisokban, nagyon szépen leírta a késő Kádár-rendszer társadalmi valóságát, és abban az egyén jelentőségét. Ha az egyén alapvető szocializációja az alárendelt lét – drasztikusabb fogalmazással: szolgalélek, alávetett tudat –, akkor az önálló gondolkodásnak, a felelősségvállalásnak és az egyéni (egyben közösségi) kezeményezésnek és érdekérvényesítésnek nincs valós lehetősége.

Hiszen ez a fajta lét arra szoktatja az átlagembert, hogy maradjon meg a saját kis terében (egyén, család, saját egzisztenciális problémák) és azt ne kösse össze az ország helyzetével, a hatalom milyenségével.

Ha olyan gonddal szembesül, amely meghaladja egyéni lehetőségeit, akkor jajveszékelve fordul az „államhoz”, hogy az segítsen és oldja meg azokat. Az állam (a politikai hatalom) természetesen – hiszen ez az érdeke – rájátszik erre az attitűdre. Mint jóságos igazságosztó lép fel, felmentve az alattvalót a gondolkodás és a cselekvés kényszere alól.

Forrás: Internet

Egyszerű ez, mint a faék!

A polgár – de ki is beszél kis hazánkban polgárról, amikor ez az emberfajta történelmünkben mindig is kisebbségben volt, gondolkodásmódja nem terjedt el a társadalom mélyrétegeiben, nem vált a mindennapok rutinjává –, már akit a hatalom annak nevez, habzsolja a kész propaganda paneleket, belenyugszik abba, hogy folyamatosan fosszák meg az önálló gondolkodás lehetőségeitől. Az oktatási rendszerekben az elmúlt negyedszázad alatt végbement dúlás, az utóbbi öt év ezt is felülmúló bűnei az egész társadalomra (paradox módon magára a politikára is) ütnek vissza hosszú távon.

Az alapfokú oktatás mérhetetlen lebutítása, a modern pedagógiai eljárások és módszerek szisztematikus kiszorítása azt eredményezi, hogy már a közép- és felsőoktatásba belépők is hiátusokkal rendelkeznek.

Forrás: Internet

A társadalom fokozatosan butul el. Látható, hogy ez a politika és hatalom érdeke, hiszen az alul tájékozott, a napi kérdésekben eligazodni képtelen (tudáshiánnyal küzdő) embereket sokkal könnyebb manipulálni, mint azokat, akik képesek önálló véleményt megfogalmazni egyes dolgokról.

Ezért is tapasztalható, hogy a „nagy dolgok” iránt közönyösek az emberek. Azt még felfogják, hogy bizonyos döntésekbe egész egyszerűen nincs beleszólásuk (ezt meg is erősíti a helyi hatalom), a nagy összefüggésekről sem alakítanak ki véleményt, mert ehhez hiányzik a tudás. 

A tömegkommunikációban megjelenő „beszélő fejek” olyan nyelven és szavakkal beszélnek, amelyet meg sem értenek! Így aztán nem is veszik maguknak a fáradságot, hogy saját maguknak értelmezzék azt.

A legegyszerűbb üzenetet értik meg: ez jó, ez nem! Részben ez a szélsőségesek titka. Nem bonyolítják a dolgokat, egyszerű, érthető magyarázatot adnak a problémákra. Ezt pedig a nagy többség elfogadja még akkor is, ha a magyarázatok velejéig romlottak és hazugak. A egyszerű emberek többsége nincs abban a helyzetben, hogy tudatilag felmérje a propaganda álságosságát.

Nem gondolkodik, hanem hisz! Hisznek, abban amit valakik mondanak, mert olyan szimpatikusnak tűnnek. És főleg nem engem hibáztatnak a sok rosszért, ami ért! Nem kell cselekednem, nem kell gondolkodnom, csak elfogadni a hatalom kínálatát.

Mondom: egyszerű ez, mint a faék! Csak az a baj, hogy a faékkel maximum a tüzelőt lehet hasítani, vagy kitámasztani az ajtót, hogy be ne csapja a huzat, ám országot gyarapítani vele a XXI. században igen bajos!

Ceterum censeo OV esse delendum!

TAPOLCA —EGY VÁLASZTÁS TANULSÁGAI

A szerző felvétele

Amíg Budapesten délután több tízezer ember – alsó becslés alapján legalább 20 ezer fő – vonult az Élet menetén másfél óra hosszat az Andrássy úton, addig a tapolcai választási körzetben időközi választást tartottak a megüresedett képviselői mandátumért. (A helyi országgyűlési képviselő még januárban hunyt el – nyugodjon békében!)

A választási körzetben 70903 szavazásra jogosult állampolgár lakik. Három nagyobb település – Tapolca, Sümeg és Ajka – lakói természetesen döntő befolyást gyakorolnak a körzet szavazatainak megoszlására, a politikai paletta színeire.

A három esélyes jelölt közül Rig Lajos (Jobbik) nyerte el a mandátumot. Ezzel kétségtelenül új fejezetet nyitott a Jobbik történetében, hiszen első alkalommal nyert a szélsőjobboldal egyéni mandátumot.

A választási eredmények közzététele során, ahogyan egyre jobban kiviláglott a Jobbikos győzelem, a különböző elemzők mindenféle véleményüknek adtak hangot, szájízük, elkötelezettségük szerint.

Próbáljunk meg egy kis rendet rakni a győzelmi jelentések, a lekicsinylő szólamok és a fanyalgó értékelések között.

Kezeljük ezt a választást annak, ami: időközi megmérettetésnek Nyugat-Magyarország egy körzetében. Ebből az eredményből túlzott következtetéseket levonni a jövő politikai következményeire – enyhén szólva is –: bornírt kísérlet.

Lássuk először a tényeket. A választási törvény „furcsaságai” alapján a nyilvánosságra került százalékos eredmények végül is valódiak, de nem igazak. A már említett 70 ezer főből mindössze 29496-an vették maguknak a fáradságot, hogy az urnák elé járuljanak. Ez már eleve azt jelenti, hogy a választóknak kevesebb, mint felét érdekelte a politikai küzdelem. A többi valószínűleg azért maradt otthon (vagy a kiskertben), mert pontosan tudta, hogy az a jelen hatalmi helyzeten semmit sem változtat.

A számoknál maradva: az első helyezett Rig Lajos (Jobbik) 35,29 százalékos aránya azt jelenti, hogy mindössze 10354 szavazatot kapott. Ez pedig az ott élőknek csak 14,6 százaléka. A második helyen végzett Fenyvesi Zoltán (FIDESZ) 10093 szavazata pedig 14, 2 százalékot jelent. A baloldali demokratikus jelölt: Pad Ferenc 7712 szavazata 10,8 százalékot teljesített.

Miért is érdekes ezt így számolni? Az eredmények jól mutatják, hogy a távol maradókat nem érdekelte ez az egész cirkusz. Tették a dolgaikat, a legkisebb problémájuk is nagyobb annál, mint a választás. Pontosan tudják, hogy ebben a rendszerben nem várhatnak szinte semmit, ami közvetlenül jobbítaná életkörülményeiket. Nem lesz ettől több munkahely, nem kerül több támogatás — és úgy általában semmi sem változik a saját életükben.

A politikai elit egész egyszerűen képtelen arra, hogy olyan programot mutasson fel, amely – csak egy kicsit is – megmozgassa a tömegeket. A lózungokból mindenkinek elege van, de sehol sem talál valódi kibontakozási lehetőséget. Ez pedig egyre mélyebb közönyt szül, egyre apolitikusabbá teszi az emberek többségét.

Lehetne most itt elemezni azt, hogy mivel érte el a Jobbik ezt a sikert (tudós elemzők szerint: „Jobbik jelenség”), ám az kétségtelen, hogy a szélsőséges párt egyetlen jelöltje sem spórolta meg a „talpas” munkát. Évek óta járják elég rossz ízű bulvár magyarázataikkal saját körzeteiket. Úgy állítják be magukat, mintha valódi alternatívát jelentenének.

A FIDESZ lanyha kampánya pedig azt mutatta, hogy a kormányzó párt pontosan tudja: a hatalmat így sem lehet „kicsavarni a kezéből”, hiába nincs kétharmados többség, parlamenti aránya még így is nyomasztó.

A demokratikus ellenzék (benne az MSZP-től a DK-n át az LMP-ig) pedig még mindig azt hiszi, hogy kacifántos magyarázatokkal, a saját politika különbségének hangoztatásával előnyre tehet szert az ellenzéki oldalon. Most újra bebizonyosodott, hogy mindez öngyilkos taktika.

Forrás: Internet - MNO.hu

Az ország – jelen esetben pedig a választókörzet – többsége pedig elutasítja a most hatalmon levők kormányzását, de teljes szívvel nem igazán támogatja azt az ellenzéket, amely most regnál.

Ha politikailag és gazdaságilag rendet akar tenni az ellenzéki erő (erők) az országban végre fel kellene ismernie: nincs más útja, mint a valódi politizálás. A politikát le kell vinni a választók szintjére, és ott elmagyarázni, hogy milyen elvek és gyakorlati lépések sorozatából kívánják kivezetni az országot borús helyzetéből. Amíg erre nem döbbenek rá, addig az út – demokratikus módon – nyitva marad a Jobbik előtt. Ennek pedig beláthatatlan következményei lesznek. 

Egy figyelmeztetés már elhangzott hónapokkal ezelőtt az USA részéről, és halk figyelmeztetések az EU háza tájáról. Most pedig minderre ráfejelt a gazdasági életben igen nagy befolyással rendelkező Zsidó Világkongresszus elnöke is.

Szóval van min elgondolkodnia a demokratikus ellenzéknek.

Ceterum censeo OV esse delendum!