HALLO90

Ma nem a politikáról írok, mert az, úgy ahogy van kritikán aluli! Talán majd visszatérek a napokban a házelnök vaskos nyilatkozatára Európa ügyben, de itt és most gondolkodjunk már el mindennapi reakcióinkról.

A kultúra nem csak az irodalmat, a zenét, a nyelv szépségeit, a képző- és az eladóművészetet (összefoglalóan a „szépművészetet”) jelenti, hanem mindennapi tevékenységünket is. Miként beszélünk barátainkkal, netán kevéssé szimpatikus ismerőseinkkel, hogyan reagálunk számunkra kedvező vagy kedvezőtlen helyzetekre. Hogyan viselkedünk nyilvános – mások számára is látogatott – tereken, legyenek azok valósak vagy virtuálisak.

Sőt, ez utóbbi esetében még inkább „eleresztjük magunkat”, hiszen a legtöbb esetben kitalált nicknevek mögé bújva hisszük, hogy a háttérben maradhatunk. Szabadon lehet szidni mindenkit, sértő megjegyzésekkel illetni embereket, olyanokkal, amelyeket bőven kikérnénk magunknak, ha azt velünk szemben mondanák. (Lásd: címeben foglalt link.)

Forrás: Internet

Kezd az ország eldurvulni. Mindennapi kis konfliktusainkban – pl.: a buszmegállóban nagy a tolongás – reakcióink eltúlzottak, tulajdonképpen egész napos frusztrációinkat öntjük rá más embertársainkra. Nem szólhatunk vissza a főnökünknek, mert útilaput kötnek a talpunkra, így az egész napos idegességünket arra zúdítjuk, aki erről mit sem tehet, csak éppen véletlenül meglökött a felszállás közben.

Lassan fogy bennünk a megértés és a tolerancia.  Ez pedig fakad a mindennapok bizonytalanságaiból, és óhatatlanul attól a társadalmi környezettől, amiben élünk.  A hétköznapok polgára a politika szereplőit – talán tudat alatt – mintának tekinti. Ha azok kíméletlenek és gátlástalanok, akkor az átlagember is feljogosítva érzi magát arra, hogy ő is az legyen.

Az elmúlt öt esztendő mérhetetlenül leamortizálta az emberi kapcsolatokat. Az ellentéteket a regnáló politika olyan mértékben korbácsolta fel, ami nem fordult elő az elmúlt fél évszázadban.

Egyre többen érzik azt, hogy az ország kevéssé „élhető”. Sok esetben nem is a gazdasági helyzet a meghatározó ebben, hanem a fent említett hétköznapi konfliktusok. Ebben pedig a mindenkori politikai vezetésnek óriási a szerepe.

Persze nem tudok én itt és most varázs receptet adni, de azért azon el lehetne gondolkodni, hogy a bennünket körülvevő propaganda milyen mértékben mérgezi körülményeinket, alattomosan hogyan befolyásolja – egyébként normális – gondolkodásunkat. Ha az uralkodó kommunikáción képesek vagyunk túllépni, és a bennünket körülvevő jelenségeket saját józan eszünk szerint értékelni, akkor talán előbbre jutunk, jobban érezhetjük magunkat a mindennapokban.

Ez persze nem ment fel bennünket az alól, hogy végre tudomásul vegyük: ezt a politikai hatalmat saját magunk hoztuk a fejünkre! Ez tanulság! De a kezünkben (fejünkben) van a megoldás: nem kell többé támogatni!

Ceterum senseo OV esse delendum!