EGY TÉVES SZEMLÉLET VALÓDI KÖVETKEZMÉNYEI

Orbán Viktor miniszterelnök újra elmondta tusványosi beszédét, amitől lassan egy hete hangos a sajtó. A kormány közeli orgánumok dicsérik és idézik. Láthatóan nem is tudják, hogy miért, mert ami ott elhangzott, azt egy jó debattőr fellépésének lehet nevezni, de se Magyarország, se Európa igazi helyzetét nem írja le. Ami elhangzott az egy politikai és gazdaságpolitikai köntösbe öltöztetett bornírt elképzelés. Legalább annyira voluntarista, mint a 40-es évek végi politika elképzelése a „vas és acél országáról”, a magyar gyapotról és narancsról. (Lásd: Bacsó Péter Tanú című filmjét.)

A szónok jól látja: valóban megváltozott a világ. Gyökeresen az elmúlt ötven esztendő alatt. Csakhogy a változás mikéntjét nem értette meg. Nem értette már akkor sem, amikor három évvel ezelőtt megnyerte a választásokat.

Ugyanis a világ nem a 90-es években kezdett globalizálódni, hanem csaknem negyed századdal korábban. A kezdeteket az Európai Szén- és Acélközösségre lehet visszavezetni az ötvenes évekre. A tőke globálissá válása magával hozta a politikai rendszerek és az országok együttműködésének kényszerét. A fejlett világ gazdaságai egymásra utaltsága a szövetségi rendszerekben a politikai és gazdasági rendszerekben manifesztálódott az Amerikai Államok közösségétől az Európai Unión át a NATO-ig.

Ami pedig a történelmi leckét illeti: A történelem arra tanít bennünket, hogy az igazi nagy krízisekből az emberi társadalom minden esetben csak a különböző érdekű, kultúrájú formációk – legyenek ezek királyságok, császárságok, nemzetállamok – összefogásával volt képes túllépni. Persze ez időkben mindig voltak olyan szituációk is, amikor bizony a különböző érdekek közötti feszültségeket háborúkkal „oldotta fel” a politika. Ám ettől a megoldástól napjainkban nem igazán kell tartani.

A mai magyarországi hitelhelyzet – az európai hasonlókkal összevetve – nem oka, annak a krízisnek, amelyet az öreg kontinens és az USA átél.

A problémák gyökere sokkal inkább a három évtizede folyó tudományos és technikai forradalomnak köszönhető. Ennek pedig semmi köze a fülkeforradalomhoz. Az elmúlt évtizedek alatt gyökeresen átalakultak a termelési körülmények, a társadalmaknak szükséges anyagi javak megteremtése. Ma már – technológiai eredményeknek köszönhetően – sokkal kevesebb emberi erőfeszítés (élőmunka) szükséges az anyagi javak előállításához. Alapvetően változott meg a munka fogalma és jellege is. Éppen ezért teljesen téves az GNP és a GDP összevetése. Ugyanis a magyar gazdaságban alkalmazottak (jövedelemmel rendelkezők) többsége nem termelő ágazatokban (ipar, mezőgazdaság), hanem a különböző – nevezzük így – szolgáltatásokban (pénzügy, kereskedelem, közlekedés, szállítmányozás, közjószágok területén) keresi a kenyerét. Közvetlen anyagi értéket nem termel. Olyan értéket állít elő, aminek nincs közvetlen anyagi megjelenése: egészségügy, oktatás, biztonság, rekreáció, üdülés stb.

Az a munka, amelyről a miniszterelnök beszél tartósan sorvadásban van, és abban is marad. Ugyanis az ember azt a fajta munkát, amelynek nincs más értelme, mint saját létfenntartásának biztosítása, azt kényszernek, rabszolgamunkának tartja. Éppen ezért sok idő óta mindent megtesz annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb energiával legyen képes biztosítani önmaga fenntartását. Ezért talált ki gépeket a keréktől a számítógép vezérelt robotokig. Ez utóbbiak pedig ráadásul sokkal hatékonyabban és pontosabban végzik el azoknak a javaknak az előállítását, mint ahogy azt az ember képes lenne véghezvinni.

Beszélhetünk itt –magyar példát említve – arról, hogy miként növekedett a mezőgazdaság hatékonysága a 60-as évek végétől a 90-es évekig, miközben az ott dolgozó emberek létszáma a tizedére csökkent. De ugyanez mondható el a modern iparról is. A kormány által sokat emlegetett Audi-beruházás mindössze 1800 munkahelyet jelent. Ám a tervek szerint 2015-re évi másfél millió gépkocsit kíván összeszerelni. A kilencszáz milliós beruházás döntő többsége az a csúcsminőségű gyártástechnológia, ahol a fenti munkaerőnek a többsége csupán a gépek felügyeletével és kiszolgálásával lesz elfoglalva.

A probléma alapja ugyanis a keletkező jövedelmek túlságosan egyenlőtlen elosztásában rejlik. Ez vonatkozik a termelő egységekre és az államokra is. Ugyanis a tőke java része „kivonul” a nemzeti keretek alól. Ez a folyamat ment végbe Nyugat-Európában és az USA-ban is. A termelő tőke olyan környezetet választott, ahol a lehető legkisebb ráfordításokkal a lehető legnagyobb profitot képes realizálni. Így a nagy termelő vállaltok a világnak azokra a részére tették át működésüket, ahol közelebb vannak a másodlagos nyersanyagforrásokhoz, az olcsó munkaerőhöz és a kedvezőbb adózási körülményekhez. A legnagyobb (pl.: német) multik is minden további nélkül kihelyezték gyártási kapacitásaikat Dél-Amerikába, a fenti példa szerint hazánkba, és nem igazán foglalkoztak azzal, hogy ez mekkora adókiesést okoz Németországnak.

Orbán Viktor érzékeli azt a probléma halmazt, ami lassan két évtizede halmozódik a fejlett világban. Ennek a megoldása azonban – pontosan a globalizáció okán – nem kereshető nemzetállami keretek között.  Ez kezdett érlelődni az unió keretei között, amikor még a 2000-es évek elején felvetődött a közösség kibővítésének és átalakításának a gondolata, az unió alkotmány-tervezete.

A fent említett problémát ugyanis csak egy nagyon széles körben – mondhatni globális megegyezés keretében – lehet orvosolni: új nemzetközi társadalmi közmegegyezés keretében, ahol a termelésben érdekeltek (tőketulajdonosok, munkavállalók, az érintett államok és azok közösségei) politikai megoldást találnak a keletkező javak elosztásának új rendszeréről.

De ez még legalább két évtizedet vesz igénybe – mellesleg mindenképpen ki kell izzadnia ezt a világnak –, nem egyik választási ciklusról a másikra.

A miniszterelnök látomása az összeomló nyugatról pedig végletesen téves. Mint ahogy a keleti országok további prosperálásáról vallott nézete is. Nem oly régen került nyilvánosságra, hogy Kína is egyre nagyobb gondokkal néz szembe mind gazdaságilag, mind társadalmilag.

Nem szabad tehát felülni a jól hangzó, ám realitást nélkülöző (vagy csak nyomokban mutató) tusványosi beszédnek. Nem Orbán Viktor fogja megváltani a világot! Az ugyanis okosabb annál, mintsem hagyja magát.

Ceterum censeo OV esse delendum!

AZ ÍV

Ma már jól látszik az az ív, amely mentén a FIDESZ végrehajtja mindazokat a lépéseket, amik – szerintük – biztosítják a hatalom megtartását és bármely más politikai erő semlegesítését.

2010-ben a választópolgárok abban ringatták magukat, hogy egy négy éves fricskával – a jobboldal kormányra juttatásával – leckét adhatnak a baloldalnak.

Egy valamit azonban elfeledtek, illetve nem vettek figyelembe: azt a szisztematikus háttérmunkát, amit a FIDESZ ellenzékben töltött nyolc éve alatt végzett.

Az már 2002-ben és 2006-ban is világos volt minden politika után érdeklődő számára, hogy sem Orbán Viktor, sem legszűkebb környezete nem adta fel hatalmi törekvéseit. Emlékezzünk a 2002-es választásokat követő szlogenre: „A haza nem lehet ellenzékben”.

Meggyőződésem, hogy a kormányra kerülést megelőző nyolc esztendő a háttérben azzal telt, hogy mindenre kiterjedő részletességgel megtervezzék mindazokat a lépéseket, amelyekkel bebetonozhatják magukat a hatalomba. (Érdemes itt is emlékezni a Mikola István szavaira: „Mert ha négy évre nyerni tudunk, és utána, mondjuk az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának - 20 évre minden eldőlne ebben az országban.”)

Ne gondoljuk azt, hogy mindaz az intézkedés-sorozat, aminek tanúi voltunk az elmúlt három esztendő alatt, az csak úgy, spontán alakult. Nagyon jól szervezett, előre végiggondolt stratégiát lehet felfedezni. Először is az Alapvető jogok és jogszabályok teljes átalakítása. Mindez annak érdekében, hogy még véletlenül se lehessen okvetetlenkedni a végrehajtás során. Az Alaptörvény kihirdetése (és addig a már meglevő alkotmány folytonos módosítása), a fékek és ellensúlyok minimalizálása, az állam működését befolyásoló törvények kétharmadossá tétele. A tervre a koronát a választási rendszer átalakításával tették fel, amely szinte lehetetlenné teszi, hogy bármely ellenzéki tömörülés – az eddig tapasztal részvételi statisztikák esetén – kétharmados többséget szerezzen a magyar törvényhozásban. Mindezek „jogilag” is biztosították a gazdasági ámokfutást. Ez pedig semmi mást nem szolgált, mint a párthoz kötődő gazdasági körök, eddig semmihez nem fogható, gazdagodását.

Mindezt a FIDESZ egy alapjaiban avítt, ócska és lejárt eszmei propagandával támasztotta alá. Jól gondolkodtak a spinn doktorok: a szocializmus évtizedeinek szélsőséges elnyomatásként ábrázoló kommunikációjával felkorbácsolták a nacionalizmust. Mindezzel pedig fittyet hánytak mind az európai értékekre, mind annak szervezeti megtestesülésére, az Európai Unióra. A „szabadságharcos” szövegek hatottak a társadalom fogékony, e témában tájékozatlanabb részére. Sajnos ebben a tömegben érintett az az értelmiség is, amely nem vette a fáradságot a változó világból fakadó körülmények feldolgozására. Így fordulhat elő, hogy a fiatalságban is egyre jobban terjednek a szélsőséges, nacionalista – vagy még ennél és rosszabb ordas – nézetek.

A politikai kommunikációra a baloldal nem találta meg a megfelelő választ. Mint ahogyan az Európai Unió testületei is csak néznek ki a fejükből a kormányfő megnyilatkozásai után. Nem akarnak hinni a fülüknek. Ezek a nézetek olyan távol állnak a gondolkodásuktól, hogy lebénulnak. Az uniónak pedig nincs semmiféle eszköze a magyar renitens kormány ellen, hiszen ez oly távolságban van az európai politikai gondolkodástól, hogy annak megjelenését nem is feltételezték.

Mindenki tudta Orbán Viktorról, hogy tehetséges politikus, jó debattőr. Azt azonban senki sem gondolta – néhány kivétellel, akikre nem hallgattak: például Kéri László –, hogy képes ennyire eltávolodni az igazi polgári demokrácia értékrendjétől. Az unió eszközei nem alkalmasak arra, hogy a kialakult helyzetet kezeljék. A legdrasztikusabb rendelkezésre álló eszközt, a szavazati jog felfüggesztését, pedig éppen azért nem alkalmazhatják, mert az igazából nem a kormányzatra és holdudvarára lenne hatással, hanem a már eddig is lehetetlen helyzetbe hozott lakosságra. Ebben az esetben gyökeresen megváltozna hazánk politikai megítélése, ami visszahatna az eddig még kismértékben csörgedező tőkebeáramlásra. Az uniós szankciók hatására megjósolhatatlan mértékben romlana az ország pénzügyi helyzete. A forint elértéktelenedne az euróhoz és dollárhoz viszonyítva. A költségvetés finanszírozására kibocsátott állampapírok kamatterhei újra emelkednének. Csökkenne a hazai fogyasztás is. Nem csökkenne az államadósság és a gazdaság teljesítőképessége (nemzeti jövedelem) sem növekedne. Mindez olyan hanyatló gazdasági spirálba kényszeríteni az országot, amiből nem lenne kiút, hasonlatos csődben lenne részünk, mint Görögországnak vagy a többi PIG országnak.

Az uniónak egyébként is szembe kell néznie azzal, hogy a magyar kormány politikája eszkalálódik, és ennek következményei beláthatatlanok. Orbán Viktor kormánya tehát nem csak saját országának nem tesz jót, hanem szinte az egész nyugat-európai kollektív rendszert fenyegeti.

Ceterum censeo OV esse delendum!

JÖVŐKÉP

Forrás: Internet

Olvasom a Galamuson Mihancsik Zsófia írását a jövő ellenzékéről és Orbán Viktorról. Sok mindenben egyetértek vele. Egy dologban azonban bizonytalan vagyok: „A Fidesz Orbán teremtménye, Orbán személyiségének a kivetülése. Ha a tartópillér meginog, az építmény összedől, akármilyen keményen összehabarcsolták is mindenféle külső segédeszközökkel (pénz, pozíció, jog, hatalom).”  Ez a feltételezés  szerintem hamis. Már csak azért is, mert ezt megelőzően azt írja, hogy a mai hatalom totális pókhálót épített ki a hatalmi gépezetben, mi több ezt még jogszabályokkal is körülbástyázták.

A történelem sokszor bizonyította, hogy egy jól szervezett kisebbség – például a nácik Németországban – korlátlanul hatalomban maradhat.  Mindezzel csak azt akarom szemléltetni, hogy ha a hatalom pozícióit – amelyeket nem érint a választáskor szokásos rotáció – az államigazgatásban, hivatalokban és hatóságoknál, a gazdasági élet meghatározó szegmenseiben meg lehet tartani, úgy magát a hatalmat is meg lehet tartani. Persze nem formális, hanem informális eszközökkel, de működőképesen.

Forrás: Internet

Ez a hatalom pedig nem látens, hanem valós. És éppen ez az, ami az erejét adja. A klientúra – amely nagyon sokat köszönhet a hatalomnak, ami e helyzetbe jutatta – továbbra is lojális lesz a FIDESZ-hez.  Már csak ezért is, mert mindenét neki köszönheti, és teljes erejéből ragaszkodni fog megszerzett pozícióihoz anyagi és presztízs értelemben is. Mivel a teljes jogi rendszert átalakították az elmúlt három esztendő alatt, a fenti „csókosokat” demokratikus, és jogi eszközökkel kiakolbólintani nem lehet a helyükről.

„Nyerni fogunk és kész” – írja Mihancsik Zsófia. Tegyük fel, hogy ez valóban így lesz. (Itt most nem térnék ki azokra a kételyekre, amelyeket a mai ellenzék teszetoszasága generál.)

A választási győzelem azonban – ha csak nem hoz ismét kétharmados többséget, amit egyébként a hatályos választási törvény szinte kizár – pirruszi lesz. Ugyanis a kormány (vezesse bárki) megkötött kézzel és lábbal lesz kénytelen táncolni. Az Alaptörvény előírásai szerint elegendő csak az, ha a következő ellenzék nem szavazza meg az éppen aktuális költségvetést, máris fel lehet oszlatni az Országgyűlést és új választásokat kiírni. Semmi okunk kételkedni abban, hogy a mai hatalom, ha véletlenül elveszti azt, nem tesz meg mindent annak érdekében – élve az általa alkotott jogi környezettel –, hogy visszaszerezze. És ebben segítségére lesz az a szavazótábor (csaknem másfél millió ember), aki képtelen megváltozni, mert nem veszi magának a fáradságot, hogy saját helyzetét elemezze. A „hívők” nem racionális alapokon választanak. Ők elkötelezettek – mint bármely vallás hívei – a tanok és vezetőjük iránt. meggyőzni őket nem lehet.

Nem csodálkoznék, ha újra előkerülnének olyan jelszavak, mint a „haza nem lehet ellenzékben”, mert ennek újfent ütős üzenete lehet. ne feledjük, a polgárok politikai emlékezete kis hazánkban nem több mint 3-6 hónap. Dolgokra csak ezért emlékeznek (vélik, hogy emlékeznek), mert újra és újra kétszavas szlogenként a fülökbe és agyukba vésik. (Lásd: „hazudtunk éjjel….”) Arra már senki sem veszi a fáradságot, hogy felidézze a hivatkozott eseményeket, mondatokat.

A 21. század társadalmai a médiapártok társadalmai. A politikai küzdelem nem az alapvetően kis létszámú pártok között folyik, hanem a médiumok felületén. Nem igazi programok ütköznek meg egymással, nem aszerint dönt a választó, hanem a számára megjelenített kommunikációs sémák szerint.

Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy egy egyszerű állampolgár képes-e különbséget tenni politikai ideológiák között. Tudja-e, hogy mi a konzervativizmus, a liberalizmus, a modern szociáldemokrácia stb. Nem eszerint választ, hanem a tömegkommunikációból ömlő üzenetek alapján. Ez pedig a gátlástalan hazudozásnak és hatalomnak csinál helyet.

Véleményem szerint, ha beválik a jövendölés, és az ellenzék megnyeri a választásokat, a korábbinál sokkalta rosszabb ellenzékre számíthat a kormány és a győztes frakció. Niedermüller Péter véleménye ez esetben sokkal közelebb van a valósághoz, mint azt ma feltételezzük. De ez kiegészítésre szorul annyival, hogy a hatalomnak már ma sincsenek erkölcsi srupulusai, veresége után még annyi sem lesz. Nem szabad a FIDESZ-t erkölcsi alapon megítélni. Már csak azért sem, mert a modern politika és a hagyományos polgári erkölcs köszönő viszonyban sincs egymással, hiszen más-más alapokra épülnek: a polgári erkölcs az együttműködésre és a szolidaritásra, míg a politika a hatalomra és az érdekekre.

A 2014-ben győzelmi eséllyel induló mai ellenzék soha nem látott nehézségekkel néz majd szembe. Éppen ezért a rá szavazó polgárokat már most fel kell készíteni arra, hogy nem egy tejjel-mézzel folyó Kánaán veszi kezdetét, hanem egy sokkal komiszabb küzdelem a demokrácia visszaállításáért, amit ráadásul olyan alkotmányos és jogi környezetben kell megvívni, ami az ellenzéknek kedvez.

Ceterum censeo OV esse delendum

AZ IRRACIONALITÁS HÁROM HETE

Az elmúlt napokban pihentem kicsit – megérdemli ezt az ember egy hajtós félév után –, de hogy ez a három hét ilyen mértékű irracionalitást hoz életünkben, azt álmomban sem gondoltam a hónap elején.

De vegyük sorba a dolgokat, nem különösebben részletezve azokat, hiszen megtette már azt a médiumok hada. Mégis érdemes megtenni mindezt, mert az események jól látható trenddé állnak össze.


Forrás: Internet

Kezdjük talán a máig sokat emlegetett Tavares-jelentéssel és a hozzá kapcsolódó hazai reagálásokkal a kormányzat részéről. A kormányfő fellépését a stasbourgi Európai Parlamentben mindennek lehet mondani, csak sikeresnek nem. A vitában folyamatosan mellébeszélt – nem a jelentésről magáról, hanem sokkal inkább egy képzelt „multinacionális támadásról”, amelyet a hazai „rezsicsökkentés” váltott ki – és láthatóan nem akarta megérteni mindazokat a hozzászólásokat, amivel arra hívták fel a figyelmet az EP képviselők, hogy megsértette az unió alapértékeit. Ez folytatódott az ülés utáni sajtótájékoztatón is. A miniszterelnök fellépésének kudarcát aztán az EP szavazása is bizonyította, ahol saját pártcsaládjának képviselői is ellene fordultak.
Persze azt is látni kell ezzel kapcsolatban, hogy ez a beszéd nem is az uniós képviselőknek szól, hanem sokkal inkább a hazai híveknek.
Az a politika, amelyet már lassan két éve folytat a kormány – a nemzetközi szervezetek bűnbakká silányítása az IMF-től az Európa Tanácsig és az Európai Bizottságig – látszólag meghallgatásra talál itthon a feltétlen párttámogatókban és azoknál, kik nem hajlandók gondolatban összevetni az őket körülvevő valóságot a tömegtájékoztatás propagandájával. Ha ezt tennék, legalább is enyhe kétely keletkezne a félrevezetett emberekben.
A hazai politikai erők – ellenzékiek – pedig teljes ostobasággal reagáltak a hazai és nemzetközi eseményekre. Nem lehet pontosan tudni, hogy miért is ódzkodik az ellenzék attól, hogy komolyabb tüntetések szervezésével jelezze elégedetlenségét. Ok pedig volna erre elég. Nem csak a sokat emlegetett „trafikmutyi” és a takarékszövetkezetek államosítása – ami még a hazai nagytőkés réteget is feldúlta – verte ki a biztosítékot az arra érzékenyek körében. Az uniós támogatásokból befolyó összegek Miniszterelnöki Hivatal alá gyűrése azt sejteti, hogy ezen túl minden támogatás és pályázat csak a „mi kutyánk kölykeinek” lesz hozzáférhető. Sérül a szubszidiaritás elve, a pályázatok elbírálásának objektív volta (ami eddig sem volt igazán az).
A trend tehát tisztán kirajzolódik. Először is a támogatókat olyan anyagi bázishoz juttatni, amely a következő választások után is biztosítja azok elkötelezettségét. Ne feledjük el, megfeleződik a parlament létszáma, számos, ma a politikából élőknek kell biztosítani az egzisztenciális hátteret — még olyan áron is, ha másokat fosztunk meg ugyanezektől a lehetőségektől. A gazdasági élet szereplőinek ellehetetlenítése, illetve a gazdaságban erőpozíciók elfoglalása pedig azt biztosítja, hogy egy esetleges kormányváltás során is ellehetetlenítse a következő kormányzat munkáját.
Mindez jól felépített stratégia. Csak kevesen látják.

Annyira kevesen, ahányan a szárszói sátorban gyűltek össze. Pozitív kezdeményezés, de meglehetősen belterjes. Ugyanis az Együtt 2014 és az MSZP által oly határozottan követelt hatalomváltást nem az ott egyetértő és egymást bíztató értelmiségieknek kell megvalósítania, hanem a választópolgároknak. Beszélhet a demokráciáért és a jogállamért elkötelezett értelmiség okosakat, elemezheti a helyzetet politikailag és gazdaságilag; rámutathat mindenféle visszásságra, ez az üzenet nem jut el a nagy többséghez. Ma a médiumok mindössze négy százalékáról mondható el, hogy képviseli a demokratikus, a baloldali vagy liberális értékeket. Ezek az orgánumok a lakosság legnagyobb részéhez nem jutnak el, mi több, nyelvezetüket, kimért elemzéseiket – hála az elmúlt két évtized kulturális rombolásának – meg sem értik az „egyszerű” választók.
Ez pedig óriási hendikep, amit tovább fokoz az a bizonytalan helyzet, amely ma ellenzéki oldalon látható és tapasztalható.

Forrás: Internet

Mikor érti már meg az ellenzék élén regnáló politikusi csoport, hogy ezzel a tevékenységgel és propagandával (modernül kommunikációval) semmit sem fog elérni! Ide már nem elegendők a szép, okos, elemző szavak, a tények fakó ismételgetése. Ide látványos, jól érthető és tömegeg rendezvények szükségesek. Olyanok, amelyek megmutatják OV rendszerével elégedetlenek haragját és erejét. Ezek egyben erősítenék utóbbiak összetartásának szükségességét.
Lehetne tanulni abból a gyakorlatból, amelyet a FIDESZ végez immáron 10 éve. Ha kell képesek mozgósítani híveiket és azok holdudvarát. Gondoljunk csak a már szinte alig emlegetett „polgári körökre”, vagy éppen az elmúlt hetek, hónapok alatt gründolt CÖF-re. Bár ez utóbbi a gondolkodó emberek sokaságában járatja le magát bornírt leveleivel, ám a talpas híveket mindez nem érdekli, csapatostul állnak a zászló mögé.
Egyre jobban fenyeget annak veszélye, hogy erőfeszítés ide, erőfeszítés oda, nem sikerül megszólítani a mai helyzettel elégedetlen, de pártpolitikailag el nem kötelezett tömeget. Márpedig enélkül nem fog menni semmilyen megújítási kezdeményezés.

Ceterum censeo OV esse delendum!

PEDAGÓGUS ÉLETPÁLYA



Forrás: Wikipedia.org

 Bejelentette a miniszter, hogy idén bevezetik a „pedagógus életpálya modellt”. Dicséretes dolog, de halottunk már ilyet Hoffmann Rózsától az elmúlt három év alatt. A nemzet napszámosai („lámpásai”) pedig húzzák tovább az igát, néha már szégyenteljes bérért. Egy 30 év tapasztalattal rendelkező diplomás (tehát középiskolai) tanár 134-138 ezer nettó forintokért áll a ma már nem is létező katedrára, megpróbálván némi ismereteket tölteni az egyre nehezebben fegyelmezhető nebulók fejébe. Ma a pályát a tisztelet teljes hiánya övezi (néha még meg is verik a tanárokat), az igazgatók, iskolavezetők a késpenge élén táncolnak, hiszen minden vezetői joguktól megfosztották őket. Az iskolák a pénzügyi ellehetetlenüléssel néznek szembe.

De ez még mind semmi!
Most találkoztam egy valóban nonszensz esettel, amely – mint csepp a tengerben – rávilágít arra, hogy ez a mai hatalom miként is áll a pedagógusokhoz. Egy 1953-ban végzett óvodapedagógus – aki egyébként ledolgozta évtizedeit a legjobb tudása szerint – úgy gondolta, hogy az idén megkapja a jól megérdemelt gyémánt diplomáját!
Eddig ugyanis ezekre a jeles évfordulókra odafigyelt – no nem a hatalom, hanem a tanintézet, hiszen az ő presztízsét is emelte, ha idős kollégáit példaként emlegethette – a főiskola és az egyetem, és a jeles évfordulókra (arany, gyémánt, vas diploma) meghívta a még életben levő időseket. Kiértesítette őket az ünnepség idejéről, stb. A munkájukban megfáradt pedagógusok pedig a fiatalabb kollégáik körében vehették át a diplomát és a vele járó szerény jutalmat. Szép gesztus volt ez!
De ma már ez sincs így!

Ha valakinek gyémánt diploma kell, az járjon utána. Keresse meg a nagy intézmény-átalakításokkal terhelt rendszerben, hogy valaha volt főiskolája, egyeteme ma éppen milyen formában működik (működik-e egyáltalán?). Levelezzen, telefonáljon, hogy hová, és milyen körülmények közé került volt alma materének archívuma. Ha mindezt kiderítette, akkor írjon kérő levelet a ma éppen regnáló egyetemi vezetésnek, hogy ugyan adják már neki azt a fránya díszoklevelet, mert szeretne büszke lenni rá.
A hivatal persze intézkedik, kikeresik a megfelelő dokumentumokat (a franc egye meg, már megint dolgozni kell, ki a fene szeret kutakodni az archívumban), majd levélben értesítik az érintettet, hogy a díszoklevelet és a valóban szerény – 12 ezer forint – jutalmat postán kiküldik majd három hónap múlva!
Na, ez azért már sok!
Nem hiszem, hogy ebben az országban túlságosan sok – talán néhány tucat – olyan pedagógus lehet, aki hatvan évvel ezelőtt szerezte a diplomáját. Meg kellene becsülni őket! Nem lélektelenül kezelni ügyüket. Persze, tudom, hogy ez munkával jár. Megnézni az archívumot, hogy kik végeztek az aktuális évben, mi több, utána nézni annak, hogy ezek a kollégák hol laknak stb. Mindez azonban a számítógépes nyilvántartási rendszerek korában már nem okoz olyan túlzottan leterhelő elfoglaltságot.
Mindez a mai gyakorlat valahol végtelenül ostoba és primitív, nélkülöz mindenféle empátiát és tiszteletet a sokszor nagyon nehéz munkát végzett pedagógusok iránt. Ez a gondolkodás hű mása annak, ahogyan a mai hatalom gondolkodik: minden engem szolgál, az enyém, az összes többi szereplő nem érdekes, figyelmet sem érdemel.
Ha van valami, ami kétségeket ébreszt az „életpálya modell” iránt, akkor ez az! Hiszen mit is ígérnek? növekvő anyagi elismerést, továbbképzési és előlépései lehetőségeket. Ám ez a lehetőség eddig is megvolt! A közalkalmazotti bértábla egyszerre adott lehetőséget a képzettség és a szolgálati idő elismerésére. Sokkal egyszerűbb lett volna annak a béralapját növelni. Így mindenki jól járt volna: a pedagógusok és egyéb közalkalmazottak is.
De minek is ezt emlegetni, hiszen a ma pedagógusai a növekvő leterheltségük miatt talán meg sem érik azt a kort, amikor átvehetnék a gyémántdiplomájukat!

Ceterum censeo OV esse delendam!