PEDAGÓGUS ÉLETPÁLYA



Forrás: Wikipedia.org

 Bejelentette a miniszter, hogy idén bevezetik a „pedagógus életpálya modellt”. Dicséretes dolog, de halottunk már ilyet Hoffmann Rózsától az elmúlt három év alatt. A nemzet napszámosai („lámpásai”) pedig húzzák tovább az igát, néha már szégyenteljes bérért. Egy 30 év tapasztalattal rendelkező diplomás (tehát középiskolai) tanár 134-138 ezer nettó forintokért áll a ma már nem is létező katedrára, megpróbálván némi ismereteket tölteni az egyre nehezebben fegyelmezhető nebulók fejébe. Ma a pályát a tisztelet teljes hiánya övezi (néha még meg is verik a tanárokat), az igazgatók, iskolavezetők a késpenge élén táncolnak, hiszen minden vezetői joguktól megfosztották őket. Az iskolák a pénzügyi ellehetetlenüléssel néznek szembe.

De ez még mind semmi!
Most találkoztam egy valóban nonszensz esettel, amely – mint csepp a tengerben – rávilágít arra, hogy ez a mai hatalom miként is áll a pedagógusokhoz. Egy 1953-ban végzett óvodapedagógus – aki egyébként ledolgozta évtizedeit a legjobb tudása szerint – úgy gondolta, hogy az idén megkapja a jól megérdemelt gyémánt diplomáját!
Eddig ugyanis ezekre a jeles évfordulókra odafigyelt – no nem a hatalom, hanem a tanintézet, hiszen az ő presztízsét is emelte, ha idős kollégáit példaként emlegethette – a főiskola és az egyetem, és a jeles évfordulókra (arany, gyémánt, vas diploma) meghívta a még életben levő időseket. Kiértesítette őket az ünnepség idejéről, stb. A munkájukban megfáradt pedagógusok pedig a fiatalabb kollégáik körében vehették át a diplomát és a vele járó szerény jutalmat. Szép gesztus volt ez!
De ma már ez sincs így!

Ha valakinek gyémánt diploma kell, az járjon utána. Keresse meg a nagy intézmény-átalakításokkal terhelt rendszerben, hogy valaha volt főiskolája, egyeteme ma éppen milyen formában működik (működik-e egyáltalán?). Levelezzen, telefonáljon, hogy hová, és milyen körülmények közé került volt alma materének archívuma. Ha mindezt kiderítette, akkor írjon kérő levelet a ma éppen regnáló egyetemi vezetésnek, hogy ugyan adják már neki azt a fránya díszoklevelet, mert szeretne büszke lenni rá.
A hivatal persze intézkedik, kikeresik a megfelelő dokumentumokat (a franc egye meg, már megint dolgozni kell, ki a fene szeret kutakodni az archívumban), majd levélben értesítik az érintettet, hogy a díszoklevelet és a valóban szerény – 12 ezer forint – jutalmat postán kiküldik majd három hónap múlva!
Na, ez azért már sok!
Nem hiszem, hogy ebben az országban túlságosan sok – talán néhány tucat – olyan pedagógus lehet, aki hatvan évvel ezelőtt szerezte a diplomáját. Meg kellene becsülni őket! Nem lélektelenül kezelni ügyüket. Persze, tudom, hogy ez munkával jár. Megnézni az archívumot, hogy kik végeztek az aktuális évben, mi több, utána nézni annak, hogy ezek a kollégák hol laknak stb. Mindez azonban a számítógépes nyilvántartási rendszerek korában már nem okoz olyan túlzottan leterhelő elfoglaltságot.
Mindez a mai gyakorlat valahol végtelenül ostoba és primitív, nélkülöz mindenféle empátiát és tiszteletet a sokszor nagyon nehéz munkát végzett pedagógusok iránt. Ez a gondolkodás hű mása annak, ahogyan a mai hatalom gondolkodik: minden engem szolgál, az enyém, az összes többi szereplő nem érdekes, figyelmet sem érdemel.
Ha van valami, ami kétségeket ébreszt az „életpálya modell” iránt, akkor ez az! Hiszen mit is ígérnek? növekvő anyagi elismerést, továbbképzési és előlépései lehetőségeket. Ám ez a lehetőség eddig is megvolt! A közalkalmazotti bértábla egyszerre adott lehetőséget a képzettség és a szolgálati idő elismerésére. Sokkal egyszerűbb lett volna annak a béralapját növelni. Így mindenki jól járt volna: a pedagógusok és egyéb közalkalmazottak is.
De minek is ezt emlegetni, hiszen a ma pedagógusai a növekvő leterheltségük miatt talán meg sem érik azt a kort, amikor átvehetnék a gyémántdiplomájukat!

Ceterum censeo OV esse delendam!