KONZERVATIVIZMUS ÉS A LIBERNYÁKOK

 

A Magyar Nemzetben jelent meg egy írás – esszének nem igazán nevezhető, mert annak kritériumainak nem igazán felel meg – a miniszterelnök tollából. (Legalább is az ő nevén jegyzik az opust.)
A neten már többen megbírálták az írást, a gondolkodó emberek egyöntetűen balgaságnak nyilvánították, több ponton cáfolva azokat az állításokat és eseményeket, amiket felhoz saját igazának és „jövőképének” igazolására.
Nos, nem is akarok csatlakozni az elemzők soraihoz, hanem egy másik összefüggésre hívnám fel a figyelmet.
Az önállóan gondolkodó emberek, akik végig olvasták a cikket, túllépnek rajta, mert egy kis bosszankodáson és csodálkozáson – hogy lehet ennyi badarságot ilyen kis terjedelemben összehordani – kívül nem érdemel többet. Eltelik majd egy két hónap, és körükben a kutya sem fog emlékezni arra. Túllépnek rajta — annyi!
Nem így a FIDESZ- támogatók tábora, akik számára ez az írás mindegy útmutatásként szolgál arra, hogy az elkövetkező hónapokban miként és hogyan kell tematizálni a közéletet, mely hívó szavakkal kell felvenni a küzdelmet a hazai ellenzék (sorosista, gyurcsányista, libernyák és egyéb jelzőkkel illetett) és pártjaik, szervezeteik ellen.
Nagyon nehéz lesz elkötelezett orbánistákat meggyőzni arról, hogy amit szeretett vezérük eléjük rak, és amit beléjük sulykol, az egy hatalmas bullshit, félrevezetés és manipuláció.
Csak egyet említek, ami mindenkinek az életében előfordul, érték és követendő. Teljesen téves az az állítása, miszerint a liberális Európa fel akarja lazítani a családi kötelékeket, földbe gyűrni a keresztény értékeket.
Ez utóbbi már azért sem igaz, mert Európa kulturális alapja – amely kétezer éve határozza meg fő értékeit – a zsidó-keresztény kultúrkör. Az elmúlt századokban – minden ellenségeskedés, háborúk, járványok ellenére – ez az értékrend adott kapaszkodót, ennek jegyében születtek alkotások, alakultak ki közösségek, családok. Ez az értékrend teremtett különböző filozófiai irányzatokat, ezek hozták létre a nemzetállamokat, és jutottak el a mai időkhöz, ahol az emberi szabadságjogok többé-kevésbé érvényesülnek, és a jogállami berendezkedés általánossá vált.

John Stuart Mill - Forrás: Pinterest.com

Egyetlen liberális gondolkodó (John Locke, Montesquieu, Adam Smith, David Ricardo, John Stuart Mill) és a liberalizmust politikai ideológiának választó párt sem tagadja a családot, mint a társadalom legkisebb egységét, nem tagadja a keresztény értékeket (már csak azért sem, mert maga is abból eredt).
A politikai ideológiákat szembeállítani a kultúrák alapértékeivel meglehetősen bornírt. Politikai értelemben a kereszténydemokrácia és a liberális politika egyformán a demokrácia elkötelezettje, amelyben az emberi jogok, az állam és az egyház viszonya tisztázott. Nincsenek egymással éles ellentétben. Vannak – természetesen – eltérések némely fogalmak körében. A kereszténydemokrácia nagyobb hangsúlyt helyez a konzervatív családideálra, és ennek külsődleges megnyilvánulásaira. Ez azonban – a végeredményt tekintve – nem jelentős különbség. A liberális politika is támogatja a család eszményét, ám sokkal inkább sorolja azt az emberi szabadságjogok sorába. Családideálja sokkal inkább a szuverén egyének szabad választásán alapul, semmint az évszázados családmodelleken.
A lényeg akkor is az:
A miniszterelnök és köreinek gondolkodása meglehetősen szűk. Egyetlen dologra koncentrálnak: az emberek (főleg a saját tábor) manipulálására annak érdekében, hogy hatalmukat megtartsák. Teszik ezt úgy, hogy szembe mennek a mindennapi valósággal (tényekkel), elferdítik a történéseket és értelmezik azokat saját szájízük (hatalmi vágyaik) szerint.
Mindez nagyon veszélyes, mert az országot és benne a jövő generációkat hozzák alig kijavítható, hátrányos helyzetbe!
Ceterum censeo OV esse delendam!

NEMZET, KULTÚRA, NEMZETI KULTÚRA

 A SzFE ürügyén – tiltakozás a szervezeti átalakítás, az alapítványi működés és a hatalom által kinevezett kuratórium működése ellen – érdemes lenne tágabb értelemben elgondolkodni azon, hogy milyen szándékok sejlenek fel, és milyen propagandával szembesülünk manapság a kultúra mezébe burkolva.

Szerintem tisztázni kellene először is a fogalmakat.
Ehhez a legjobb módszer, ha a tudományt (nyelvtudomány) hívjuk segítségül. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára (Akadémiai Kiadó, Budapest 2008.) szerint a nemzet fogalma:
„Történelmileg kialakult tartós emberi közösség, amelyet közös nyelv, közös terület és gazdasági élet s a kultúrában megnyilvánuló közös lelki sajátosságok tartanak össze.”Ez persze felvet egy másik kérdést is, miszerint mit tekintünk kultúrának?
A fent említett kötetben erre is kapunk választ:
„Az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége. / A művelődésnek valamely területe, illetve valamely korszakban, valamely népnél való megnyilvánulása.”Nos, ezek alapján meghatározható, hogy kis hazánkban mit is érthetünk kultúra, nemzeti kultúra alatt. Mindazokat az értékeket, amelyeket eddig ez a kis ország létrehozott, és amire büszke lehet: gazdaságban, művészetekben, tudományban.
Persze a kultúrán belül is változnak az értékek az idők folyamán. Ma, a modern világban, már nem biztos, hogy azonosan ítélünk meg egyes értékeket, amelyeket születésük (létrejöttük) idején kiemelkedőnek tartott a közösség. Ezek az értékek – ha nem is tűnnek el –, de fontosságuk és ismertségük esetleg csökken, ám azért megmaradnak a közös kultúrkincs részeként.
Csak egy, napjainkban sokat emlegetett példa: Jókai nagyságát senki sem kérdőjelezi meg, a XIX. század irodalmi életének meghatározója, művein a XX. század generációi nőttek fel, elfogadva és magukévá téve az azokban foglalt erkölcsi értékeket. A ma ifjúsága azonban nem igen forgatja regényeit. Nem azért, mert érvényét vesztette volna azok mondanivalója, hanem azért mert a mai fiatalok számára érthetetlen a nyelvezete és a stílusa.
Ahogyan változik a társadalom összetétele, a bennünket körülvevő környezet, úgy változnak értékeink is, úgy változik a kultúránk. Alig három évtizeddel ezelőtt szinte elképzelhetetlen volt az infokommunikációnak az a hatása, amely megváltoztatta mindennapi életünket. Az így változó értékrend természetesen nem tagadja az eddig felhalmozott kulturális értékeinket, ám más kontextusba helyezi azokat.
A ma embere büszke arra, hogy a magyar kultúra mikkel gazdagította az országot a tudományban, a művészetekben, az építészetben és a mindennapi életben. Büszke arra, ahogyan eleink megteremtették a magyar irodalmat Batsányi Jánostól Vörösmarty Mihályon át Esterházy Péterig (Hogy a többit ne is említsem.). Bartók, Kodály, Kurtág György megkerülhetetlen nem csak a hazai, de a nemzetközi zenei életben. Munkásságukra nem csak a magyar kultúra hagyományai hatottak, hanem – tágabb értelemben – a világ is, amiben éltek, élnek.
A magyar tudományossággal szeretünk büszkélkedni, kihangsúlyozva, hogy hány tudósunk tett le hatalmas eredményeket nem csak a hazai, de a nemzetközi szinteken, a legmagasabb presztízsű díjakkal elismerve. (Lásd: https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_vonatkoz%C3%A1s%C3%BA_Nobel-d%C3%ADjak)
A mai magyarok erre mind büszkék!
Kultúra és hatalom
A történelem arra tanít minket, hogy a hatalom, a kultúrát mindig igyekezett saját érdekei szolgálatába állítani. Ám azt is láthatjuk a múltat vizsgálva, hogy ezt egyetlen hatalomnak sem sikerül megvalósítania, csak ideig-óráig (történelmi léptékkel) dicsekedhetett talmi sikerekkel. Ennek a legjobb példája az egyetemi autonómia, amely mintegy 700 éves múltra tekint vissza. De ugyanúgy nem tudták a középkori hatalmak megakadályozni a reneszánsz elterjedését, mint ahogy néhány száz évvel később a modernizmust sem, hiába próbálták azt kiátkozni Savonarolától Hitlerig a hatalmat birtoklók.
A kultúra ugyanis a társadalom egészének része, nem politikai kategória. A kultúra a társadalom változásait követi, arra reagál a maga különböző módjain (tudomány, művészetek, építészet, stb.).
Ez a mindennapokban gyakorlatilag független a hatalomtól és a politikától.
Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a hatalom csaknem minden esetben igyekszik maga alá gyűrni a kultúra egyes részeit, azzal a szándékkal, hogy az „szolgálja” a hatalom fenntartását és az általa hirdetett érdekeket.

A hatalom azonban csak „adminisztratív” eszközökkel rendelkezik, amelyek lehetnek egy adott időben akár hatékonyak is, érhetnek el – a hatalom szempontjából – átmeneti sikereket, azonban ezek sohasem tartósak. Többnyire az adott hatalom bukásával automatikusan megszűnnek. Emlékezzünk az aczéli „3T”-re, hogy csak a legeklatánsabbat említsem. Ez ellen is képes volt a társadalom (és a kultúra) védekezni, hiszen megtanította társadalmat a „sorok közötti” olvasásra, és kialakította a szamizdatot.
Hasonló a helyzet a mai Magyarországon is. A hatalom a maga dölyfösségében kísérletet tesz arra, hogy előírja a társadalomnak, hogy a kultúrában mit tekint követendőnek, mit tekint elsődlegesnek.
Létrehozhat különböző szervezeteket és intézményeket, amelyek nagy rössel állnak be ennek a változtatásnak a sodrába – sok esetben önnön legjobb meggyőződésüket feladó klientúrával –, ám ezek „sikerei” csak átmenetiek lehetnek. Láthatjuk mekkora ellenállást és felháborodást vált ki a legújabb „projekt”, amelyet az Alapjogokért Központ tett közzé. Érdemes elolvasni a linken a „Rólunk” ismertetőt. Magáért beszél. Ellene megy minden olyan folyamatnak, amely ma a világban, közvetlen környezetünkben történik.
A hatalom kis hazánkban ért el sikereket. Az MTA „elintézése” a kutatások hatalmi befolyásolása, az alap- és közoktatás centralizálása, a felsőoktatás „kiszervezése” ma már látható károkat okoz és okozott. A távolabbi hatása még nem mérhető fel, de a tendenciák alapján jósolható, óriási károkra számíthatunk. Ezt egy nemrégiben megjelent tanulmány szemléletesen igazolja.
Napjaink tiltakozása mutatja, hogy a társadalom egy jelentős részének fontos a kultúra függetlensége. Nem igazán kér a hatalom hagymázos történelem és kultúraképéből.
Érhet el a hatalom talmi eredményeket, de jobban tenné, ha tudomásul venné: a kultúrát képtelen lesz a saját elképzelései szerint saját arcára igazítani. Mert ez az arc hazug és csúf. Ezt a társadalom látja, és nem fogadja el!
Ceterum censeo OV esse delendam!

LOPAKODÓ ORDAS ESZMÉK

Manapság a közvélemény figyelmét egyre inkább a szaporodó COVID-esetek száma köti le. (Már, ha leköti!) Nem esik szó azonban egy jelenségről, amely lopakodóan, de annál nagyobb kárt okozva terjed. Ez is fertőzi az embereket, azonban nem ad okot a kórházi kezelésre, nem okoz fizikai tüneteket. Sokkal inkább mérgezi az elmét, a gondolkodást, és bizony, kihat a későbbi eseményekre.

Hogy ne rébuszokban beszéljek, az Alapjogokért Központ „projektjéről” van szó.

Persze, vannak, akik csak legyintenek, mondván: „ugyan már, egy kis periférikus csapat, nem sok vizet zavar!”

Ez azonban nincs így. A közösségi médiában való megjelenésük nagyon sok embert ér el. Jól hangzó szlogenjeikkel nagyon sokakat képesek megtéveszteni. Főleg azokat, akik kevéssé jártasak a magyar történelem és politikatörténet eseményeiben. Ám ez a kis központ nincs egyedül. Magas szintről kap – ha úgy tetszik – eszmei támogatást. Tudom, nem sok olyan ember van, aki saját elhatározásából olvas eredeti kormányfői szövegeket (elég ezeket hetente egyszer meghallgatni a pénteki interjúkban, az is bőven elég), de azért álljon itt egy idézet sor a miniszterelnök június 6-i beszédéből, amit Trianon ürügyén mondott el.

„A magyaroknak ezredéves magasságban van a történelem horizontja. Innen szét lehet tekinteni, innen messzire lehet látni. Jobbra Kassa, arra Szatmárnémeti, mögöttünk Munkács. Ha nem a szemünkkel nézünk, hanem a szívünkkel, még messzebbre is elláthatunk. Vissza, egészen az idők kezdetéig. Látjuk, amint a nagy sztyeppe vándorló népeinek százai eltűnnek és odavesznek a történelem porfelhőiben. Látjuk, hogy mi, magyarok se el nem tűntünk, se oda nem vesztünk, hanem a latin, a germán és szláv népek gyűrűjében, különálló minőségünket megőrizve hazát alapítottunk.

Sokan jelentkeztek már, hogy szívesen elföldelnék Magyarországot. Volt, aki a németeket akarta megfosztani egy szövetségestől, volt, aki a Habsburgokon akart bosszút állni, volt, akit a haszonszerzés vezetett, és volt, aki mindig is gyűlölte a magyarokat. Ők kapaszkodtak össze, hogy eltüntessenek bennünket a föld színéről. De mi makacs népség vagyunk, sohasem voltunk hajlandók részt venni a saját temetésünkön. A dédapáink sem adták föl. Nem térdeltek le, és nem kértek kegyelmet. Talpon maradtunk és kibírtuk. Kibírtuk a vagonvárosokat, a náci lágereket, a szovjet gulágot, a kitelepítéseket, Csehszlovákiát, Jugoszláviát és Ceauşescut. Ma már nincs se Csehszlovákia, se Jugoszlávia, se Szovjetunió. Nincs már se brit, se francia birodalom. S ami megmaradt belőlük, az éppen most vergődik bosszút álló gyarmataik multikulturális szorításában. 

Méltósággal őrizzük a Kárpát-medencét, amely küldetésünk is. Minden megszülető magyar gyermek újabb őrhely is. 

Tekintsünk végig a száz év történelmén. Értsük meg az elmúlt tíz év változásának mélységeit. Ne ijedjünk meg attól, amit látunk: mi vagyunk azok, akikre vártunk. Igen, mi vagyunk azok, akik megfordítják Magyarország sorsát. Remélhetjük, hogy a mi nemzedékünk, a negyedik trianoni nemzedék még beteljesíti küldetését, és egészen a győzelem kapujáig fogja vinni Magyarországot.

De a döntő ütközetet az utánunk következő, az ötödik trianoni nemzedéknek kell megvívnia. A végső lépéseket nekik kell megtenniük. Ahogy meg van írva: „Vegyetek erőt magatokon. És legelőször is. A legegyszerűbb dologhoz lássatok – Adódjatok össze, Hogy roppant módon felnövekedvén, Az Istent is, aki végtelenség, Valahogyan megközelítsétek.” Nem lesz se könnyű, se egyszerű, de megéri majd. Nagy idők várnak rátok. Készüljetek, minden nap készüljetek. Magyarország mindenek előtt, a Jóisten mindannyiunk fölött.”

Eddig az idézetek.

Mindezek pedig azt eredményezik, hogy a revíziót és a Horthy-rendszert dicsőítők és a szélsőjobboldali eszmék, mintegy „hivatalos” megerősítést kapnak.

A Nemzeti Sportban megjelent képek, és az egyszavas üzenetek sajnos termékeny talajra hullhatnak. A mai 30-asoknak és a náluk fiatalabbaknak – sajnos saját hibájukon kívül, hiszen nem nagyon tanulták – kevés ismeretük van a 20 század eső felének magyar valóságáról és politikájáról. Így nem érzik ennek a propagandának veszélyességét, amely totálisan szembe megy 21. század európai törekvéseivel, kultúrájával és jövőképével. Az a „harc” amire a miniszterelnök buzdítja híveit és a következő generációkat nem a felemelkedéshez, hanem a nyomorhoz és az elszigetelődéshez vezet.

Emberek! Kezdjünk már el gondolkodni, tájékozódni saját életünk, és bennünket körülvevő világ dolgairól! Ne üljünk már fel mindenféle – egyébként jól hangzó nacionalista irredenta – szlogeneknek.

Ceterum censeo OV esse delendam!

FOGALMAINK ÉS A VALÓSÁG

Azt hiszem (remélem) azzal mindenki tisztában van, hogy a társadalmi berendezkedés és a hatalomgyakorlás módozatairól és mikéntjeiről alkotott fogalmaink igen idősek, egyesek az ókorból, mások a XVII–XIX. századból erednek. (Engedtessék meg, hogy ezt bővebben ne részletezzük, nem fér bele a bejegyzés terjedelmébe.)

Ezekkel a fogalmakkal, többé-kevésbé, le lehetett írni a társadalom állapotát, és benne végbemenő folyamatokat egészen a XX. század végéig. Ekkor azonban történt egy változás, ami gyökeresen felborította az eddigi „rendet”.

Az elmúlt század ’70-es éveitől olyan tudományos és technológiai változások következtek be, amelyeket már nem lehetett – és ma sem lehet – a már „bevált” fogalmakkal leírni. Ezek a változások olyan mélyek és olyan alapvetőek, amelyek felülírják az eddig használatos fogalmaink használatának értelmét.

Csak példaként: a régen emlegetett munkásosztály szinte teljesen eltűnt. Nem azért, mert ma nincsenek olyan emberek, akik munkaerejüket bocsátják áruba megélhetésüket biztosítandó, hanem ezért, mert létszámuk, egyre csökken. Ma már – legalább is a fejlett világban – tevékenységüket átveszik a robotok és egyéb technológiák. Egy példa erre a német WV, ahol még 30 esztendővel ezelőtt is 100 ezer munkás dolgozott a wolfsburgi gyárakban, ma pedig ennek valamivel több, mint kétharmada, ugyanakkor másfélszer több gépkocsit állítanak elő. (2018-as adatok szerint 800 gk/nap)

Visszatérve az eredeti gondolatokhoz:

Az elmúlt 10 esztendőben a magyar társadalmi valóság átalakítása zajlott (zajlik), ennek különböző neveket adtak az egyes elemzők. Vannak, akik diktatúrának, vannak, akik félfasisztának (nem tévesztendő össze a nácikkal), mások autoriter hatalomnak, még mások „maffiaállamnak” nevezik.

Mindez azt bizonyítja, hogy a valóságot igen nehéz leírni, mert az eddig használatos fogalmaink közül egyik sem illik rá a valóságra. Nem nevezhetjük demokráciának – mert annak csak a kilúgozott váza látszik, egyes intézményrendszerei elsorvadtak –, ám nem nevezhetjük a fentiek közül tisztán egyiknek sem.

Ha nem demokrácia – a klasszikus értelemben vett polgári demokráciáról beszélünk, amelynek Európában immáron, ha az első demokratikus berendezkedés mintaállamát Svájcban találjuk meg 13. század óta létezik, elegendően öreg, 700 esztendős – akkor micsoda? Hogyan torzul a nép szuverenitása egy kisebb érdekcsoport játszóterévé?

Amilyen könnyű feltenni a kérdést, olyan nehéz megtalálni az adekvát választ. Az elmúlt években több cikk is megjelent a témában, mutatva azt, hogy ezzel a problémával nem csak a magyar társadalomnak kell szembenéznie.

Szociológusok hada kutatja a változásokat és azok következményeit. Az ide idézett – linkelt – elég régi, 1996-os tanulmány híven mutatja meg, hogy a volt poszt szocialista országok polgárainál milyen értékrendek érvényesülnek, ha a demokrácia fogalmáról faggatják őket. A kép nem biztató. Érdemes elolvasni, szemelgetni a táblázatokban.
A legnagyobb probléma az, hogy ez – úgy látszik – az elmúlt 24 évben sem változott jelentősen. A lakosság egy jelentős része még mindig az „állam” mindenhatóságában hisz – vagy bízik –, elfogad minden intézkedést, függetlenül attól, hogy ez saját életkörülményeit mennyiben befolyásolja.

Ez egy régi örökség a hazai társadalomban. Talán úgy lehet sarkosan fogalmazni, hogy a „késett polgári átalakulás” (az 1840-es évektől), sajnos mindig valamiféle megszakítottsággal fejlődött egészen a 20. század 50-es éveiig. A polgári tudatra és önállóságra kis hazánkban inkább a nagyvárosok lakossága volt vevő, míg vidéken és az elmaradottabb részeken fennmarad egy maradi, félfeudális viszonyrendszer.

Ez utóbbi volt az, ami egyébként nagyon is megfelelt a második világháború utáni kommunista, szocialista politikának. Ugyanúgy gyakorolták a tömegek „megdolgozását”, mint elődeik, de teljesen új tartalommal. A szocialista rendszerek – proletárdiktatúrák – a közösség érdekeire hivatkozva gyakoroltak teljes hatalmat a társadalom felett, kínosan ügyelve arra, hogy az önállóságnak lehetőleg ne legyen jelentős bázisa az élet egyetlen területén sem.

Ez egy igen jelentős társadalom szociológiai hagyomány. Ez a hétköznapokban jelentkezik abban a magatartásban, mit úgy fogalmaznak meg, hogy „úgysem tehetek semmit”.

A mai hatalom is ezt használja ki. Ha a legutóbbi választások eredményeit vesszük figyelembe, azt látjuk, hogy a mostani kormányt főleg a vidéki, kistelepülésen élők (itt nagyobb az emberek függősége a „helyi hatalomtól és gazdasági szereplőktől), a kevesebb információs lehetőségekkel rendelkező emberek támogatják. Ez adja a kormánytöbbség 2,5-3 milliós táborát. Ezzel szemben a városokban élők sokkal inkább elsajátítják a valódi polgári demokrácia értékeit, és bizonyos mértékben igyekeznek ezt meg is valósítani.

Hogy milyen lesz a 21. század közepének társadalma, azt ma senki sem tudja, és az ehhez szükséges fogalmakat is meg kell teremtenünk. Ebben bizton számíthatunk egyrészt magára a társadalomra, másrészt pedig a filozófusokra és társadalomtudósokra. Bár ez utóbbiakra csak akkor, ha addig a hatalom el nem lehetetleníti őket végleg.
Mert ennek a hatalomnak egy igazi ellensége van: a gondolkodó emberek sokasága.

Ceterum censeo OV esse delendam!

EURÓPA ÉS MAGYARORSZÁG

Megfogadtam, hogy napi dolgokhoz nem igazán szólok hozzá ezen a blogon, mert a sajtó és az internetes siteok azért vannak, hogy erről tájékoztassanak. Nem szállok be sokadiknak egy-egy csontig lerágott téma taglalásába.

Most is csak az ürügyet szolgáltatja a miniszterelnök pénteki (2020. július 31.) rádiós interjúja.

Ami kiverte a biztosítékot az a ferdítések, hazugságok magas szinten komponált elegye. Ahogy hallgattam, nem hittem a saját fülemnek. Én ismerőseim vagy ismeretlenek társaságában sem mernék ilyen szöveget elengedni (még kocsmában sem!), mert azonnal megkérdőjeleznék az értelmi képességeim!

És mégis! Elhangzanak vállalhatatlan mondatok. Mi is a bajom ezzel? Az, hogy tulajdonképpen a hatalom birtokosának mérhetetlen gátlástalanságát (hétköznapi néven erkölcstelenségét – bár ismerem a bon mot-ot, miszerint a hétköznapi és a politikai erkölcs köszönő viszonyban sincs egymással!), cinikusságát bizonyítja.

Mindezek nagyon jól hangzanak, elegendőek arra, hogy kevéssé tájékozott (vagy teljesen tájékozatlan) polgárokat meggyőzze arról, hogy a mi kormányunk a kormányok legjobbika. Megvéd bennünket a nyugat ópiumától és kizsákmányolásától, mi több visszaszerzi az innen „elvitt” nyereség egy részét.

Mi kell ennél több a magyar kebelnek? Mindenki megnyugszik, Elhiszi a legordenárébb csúsztatásokat és hazugságokat, például arról, hogy egészségügyünk ez egyik legjobb Európában.
Mitől is jobb?

Attól, hogy március óta gyakorlatilag a szakorvosi ellátás csak részben működik? Attól, hogy a kórházak kapacitásait korlátozták? Attól, hogy az alapellátásban dolgozó idősebb orvosokat először – állítólag saját érdekükben – eltiltották a praxistól, aztán most nem képesek aktivizálni őket mindenféle bürokratikus akadályok miatt? Attól, hogy több száz orvos hiányzik az alapellátásból országszerte? Attól, hogy vannak olyan települések kis hazánkban ahol nincs körzeti orvos?

Attól, hogy az előjegyzési lista – minden propaganda ellenére – soha nem látott határidőkkel dolgozik? Az, hogy a betegek ki vannak téve annak, hogy e határidők miatt állapotukban olyan romlás következik be, amely már semmilyen orvosi beavatkozással nem javítható?

Nos, az ország vezetői ezt vagy nem tudják, ami nehezen értelmezhető, mert azt jelentené, hogy nem csak a politikai hatalmat birtoklók nem értenek dolgokhoz, hanem azt is, hogy az egyébként (és elméletileg) jól dolgozó államigazgatás sem képes feladatai ellátására.

A járvány egy valamire volt jó: megmutatta, hogy néhány elkötelezett hozzáértő javaslatára pánikszerűen is lehet (szinte véletlenül) jó intézkedéseket hozni. A pandémia ugyanakkor azt is megmutatta, hogy a hatalom még egy ilyen kihegyezett helyzetben sem képes a társadalom többsége elvárásainak eleget tenni, hanem helyette saját pozíciójának (és klienseinek) megerősítésére használja eszközeit.

A legnagyobb arcátlanság pedig az, hogy mindezt ráfogja arra az unióra, amelynek maga is részese, mi több: haszonélvezője. Mert visszatérve a kezdő mondatokra: a hazánkban működő külföldi vállalatok adják a nemzeti jövedelem több mint kétharmadát. A kormány ezekkel a cégekkel kötött különleges együttműködési szerződést, amelyben garantálja azoknak a csaknem teljes adómentességet és azt, hogy lehetőleg a legkevesebb munkabért kelljen kifizetniük, és megkímélik őket (törvényileg) attól is, hogy komoly szakszervezetekkel nézzenek szembe.
Szóval, ezek után a hatalom részéről azzal dicsekedni, hogy az unión keresztül csak visszaszerezzük azokat a pénzeket, amiket innen kivisznek, enyhén szólva is nevetséges.
Csak az a baj, hogy ezt a nevetségességet kevesen veszik észre!

Ceterum censeo OV esse delendam!

TANULD MEG EZT A VERSEMET — AVAGY A LEÉPÜLÉS ANATÓMIÁJA

Tanuld meg ezt a versemet – ajánlotta 1980-ban Torontóból Faludy György. Ma negyven éves az a generáció, amely akkor született. Ők is alig tanultak valamit a költőről, hiszen a nyolcvanas évek végén kezdték meg tanulmányaikat, és bizony már jóval a rendszerváltás után érettségiztek, fejezték be középfokú tanulmányaikat.  Arról érdemes lenne tanulmányt írni, hogy a változó oktatási rendszerek milyen hatékonysággal sajátíttatták el a magyar irodalmat, tágabb értelemben a magyar kultúrát. (A magyar kultúrán most nem azt az árvalányhajas, múltba révedő „nemzeti identitást” értem, amelyet oly hangsúlyosan erőltet a jelenlegi hatalom.) Erről nemrég született egy igen kitűnő elemzés: „Háttal Európának” címmel.

Mindezt csak ezért írom, mert manapság elég sok ismerethiánnyal szembesül az ember, ha a közösségi oldalakat böngészi. Az oly kedvelt közösségi oldalon bizony néhány fiatalabb látogató szövegértési problémákkal küzd.

Történt ugyanis, hogy egy csoportban megosztották Faludy híres versét Kádár Jánosról (igaz rossz címmel) az „Egy helytartóhoz 25 év után” címűt. Nos, a vers – amely itthon az Alexandra Kiadó gondozásában jelent meg a Faludy versek 1956-2006 című kötet 225.oldalán – tele van utalásokkal, mintegy felsorolva a költő szerint, hogy mi minden bűn terheli az akkori pártfőtitkárt.

E versre adott kommentek minden képzeletet meghaladnak. Az olvasók a legelemibb ismeretek hiányában nyilatkoznak a költőről. Csak egy idézet egy valószínűleg hamis profil mögül: „A hálás magyar szegény nép összeadott fillérkéiből szobrot állított Gömbös Gyulának, akinek rövid kormányzása alatt milliók jutottak emberi lét körülményekhez. Ez a kis pöcs pedig fölrobbantotta az emlékművet. A Demszky odaadta az árván maradt kislány lakását neki a Vígszínház mellett, a kis Diána pedig földönfutóvá vált. A vén pdofil pedig a fonnyatt pöcsikéjével reprezentált a kis betegagyú Fannikájával az újlipótvárosi kégliben. Lehet ám ávángárdozni a koszos kis pólisi mellett!”

A kommentelő teljes frusztrációját alig leplezett antiszemitizmusba rejti, amit nem is szégyell.

Vagy egy másik, hasonló korú kommentelő véleménye: „Ez művészet? Ez a vers egy nagy rakás kaka. Semmi értelme… Faludyról annyit, hogy egy… Elég sok senkiházit is kitermelt a haza, ez rá a példa.”

Persze nagyon sok kommentelő elismeri Faludy művészetét, bár életéről, életviteléről már megoszlanak a gondolatok.

De nem is ez a baj, hanem az, hogy a legtöbben, különösen a két idézett, úgy mondanak valamit, hogy nem is tudják, miről beszélnek. Az utóbbi kommentelő születési événél fogva (a rendszerváltáskor született) tudatlansága még magyarázható, hiszen életében nem találkozott azokkal az utalásokkal, amit Faludy megfogalmazott. Sem történelmi, sem irodalmi tanulmányai alatt nagy valószínűséggel nem találkozott Faludy műveivel. Azért nem érti, mert nem tudja az olvasottakat mihez kötni, hatalmas hiátusok tátonganak a fejében.

De azért az mégis csak furcsa, hogy a mai infokommunikációs világban – ahol gyakorlatilag minden releváns tudnivaló kattintásra elérhető – mégsem gondolkodik, veszi magának a fáradságot, hogy utána nézzen annak, amit nem ért.

Nem érti, éppen ezért élből elutasítja. Ha elutasítja, akkor bizony buta marad. Ám ez nem zavarja, elvégre kultúra nélkül (épp most Faludy által képviseltet) lehet élni.

Miben látom a problémát? Nem hiszem, hogy ez a generáció teljes egészében ilyen. A mostani 30-45-ös korosztály egy jelentős része elvégezte iskoláit, egyetemet végzett. Egy részük már Angliában, Németországban, Franciaországban szerezte diplomáját. Aztán kapta magát, és vagy ott maradt, vagy elment külföldre, hogy tudását ott hasznosítsa. Nem hozta haza, nem kamatoztatja itthon megszerzett európai értékeit. Pedig ez a generáció az, amelynek lassan át kellene vennie az ország irányítását a gazdaságban, a kultúrában és a politikában is. Ők képviselik azt a jövőt, amit a magyar társadalom valamikor a rendszerváltáskor remélt.

Akik pedig kimaradtak mindebből, nem jutottak konvertálható tudáshoz, a maguk hiátusaival kitűnő, manipulálható tömeget jelentenek az egyre szélsőségesebb hazai hatalomnak. Csak az nem veszik észre – mert még gondolkodni is restek –, hogy a saját gyermekeik jövőjét veszélyeztetik. Mert minél inkább „elbutul” egy társadalom, annál kevéssé alkalmas arra, hogy valódi jólétet, emberhez méltó, kulturált országot teremtsen!

Ceterum censeo OV esse delendam!

AZ EGYETEMEK ÉS AZ ÁLLAM

Napok óta halljuk a SZFE körül zajló polémiát az alapítványi működésről, az egyetemi autonómiáról és csatolt problémahalmazáról. Mindenféle vélemények jelennek meg pro és kontra.

Csak egy valamiről nem igazán esik szó: arról, hogy ennek mi a tágabb értelme. Miért is sürgeti a kormány, hogy az általa alapított alapítványok vegyék át a működtetést?

Cherchez la femme! Persze itt nem a nőt, hanem inkább a pénzt és a felelősséget kell keresni.

A Corvinus Egyetem átalakítása mutatja, hogy az állam (bőkezűen?) ellátta vagyonelemekkel az egyetemet működtető alapítványt. Kapott MOL és Richter részvénycsomagot, az egyetemi ingatlanvagyont. Ez persze még nem lefutott, mert a benyújtott törvényjavaslatok alapján a kép nem egészen tiszta. Mindezek hozadékából és egyéb értékesítéséből kell előkeríteni az egyetem működéséhez szükséges forrásokat. A rektor és a vezető testületek, a tanárok és a teljes személyzet fizetését, az oktatáshoz szükséges kellékeket és minden egyéb (pl: fenntartás rezsije) kiadást.

Ez így elsőre még szimpatikus is lehet, ám azért érdemes végig gondolni. Például azt, hogy semmi sem garantálja, hogy a működtető alapítvány forrásai minden évben azonos bevételt garantálnak. Változhat a MOL bevétele, a kifizetendő éves osztalék mértéke. Nem biztos, hogy az ingatlan elemeket azonos mértékben lehet bevételre használni.

Szóval a lényeg az, hogy az alapítvány gazdálkodása mellett nincs ott az állami mankó, amely a költségvetésből kiegészítené a működési költségeket.

Ez a modell persze érvényes bármely átalakítandó egyetemre, annak szakmai jellegétől függetlenül.

Az érdekesség persze az, hogy az alapítványok kuratóriumát a kormány nevezi ki, így az egyetemekre a politikai befolyást természetesen vastagon megtartja. Elegendő csak egy pillantást vetnünk a Corvinus honlapjára. Az Elnökség mindent visz, az egyetem szenátusa semmit sem tehet a jóváhagyásuk nélkül. Kérdés, hogy ez az autonómiával összeegyeztethető-e.

Nem csak az egyetemi autonómiáról van szó!

A másik nagyon lényeges dolog, az alapítványi „megoldással” az állam kiszáll a felsőoktatásból, nem finanszírozza azt, és nem is igazán szól bele.

Ha valami esetleg nem úgy alakul, ahogy a társadalom elvárná, akkor majd jön a vállvonogatás, hogy ez nem az állam kompetenciája, ott vannak a kuratóriumok, azokat tessék szidni bármiért.

Hihetetlen összegeket spórolhat meg így a költségvetés, hiszen ezen túl az egyetemi tanárok és oktatók nem lesznek közalkalmazottak, semmilyen felelősséget nem visel az állam velük szemben.

És ez csak az érem egyik oldala a másik az, hogy az állam e kivonulásával tovább rontja a mostani és elkövetkező generációk esélyegyenlőségét. Ez pedig végzetes következményekkel járhat az ország fejlődésére. Ha az állam nem finanszírozza a tehetséges fiatalok oktatását, úgy az ország jövőjét veszélyezteti.

Ceterum censeo OV esse delendam!