FOGALMAINK ÉS A VALÓSÁG

Azt hiszem (remélem) azzal mindenki tisztában van, hogy a társadalmi berendezkedés és a hatalomgyakorlás módozatairól és mikéntjeiről alkotott fogalmaink igen idősek, egyesek az ókorból, mások a XVII–XIX. századból erednek. (Engedtessék meg, hogy ezt bővebben ne részletezzük, nem fér bele a bejegyzés terjedelmébe.)

Ezekkel a fogalmakkal, többé-kevésbé, le lehetett írni a társadalom állapotát, és benne végbemenő folyamatokat egészen a XX. század végéig. Ekkor azonban történt egy változás, ami gyökeresen felborította az eddigi „rendet”.

Az elmúlt század ’70-es éveitől olyan tudományos és technológiai változások következtek be, amelyeket már nem lehetett – és ma sem lehet – a már „bevált” fogalmakkal leírni. Ezek a változások olyan mélyek és olyan alapvetőek, amelyek felülírják az eddig használatos fogalmaink használatának értelmét.

Csak példaként: a régen emlegetett munkásosztály szinte teljesen eltűnt. Nem azért, mert ma nincsenek olyan emberek, akik munkaerejüket bocsátják áruba megélhetésüket biztosítandó, hanem ezért, mert létszámuk, egyre csökken. Ma már – legalább is a fejlett világban – tevékenységüket átveszik a robotok és egyéb technológiák. Egy példa erre a német WV, ahol még 30 esztendővel ezelőtt is 100 ezer munkás dolgozott a wolfsburgi gyárakban, ma pedig ennek valamivel több, mint kétharmada, ugyanakkor másfélszer több gépkocsit állítanak elő. (2018-as adatok szerint 800 gk/nap)

Visszatérve az eredeti gondolatokhoz:

Az elmúlt 10 esztendőben a magyar társadalmi valóság átalakítása zajlott (zajlik), ennek különböző neveket adtak az egyes elemzők. Vannak, akik diktatúrának, vannak, akik félfasisztának (nem tévesztendő össze a nácikkal), mások autoriter hatalomnak, még mások „maffiaállamnak” nevezik.

Mindez azt bizonyítja, hogy a valóságot igen nehéz leírni, mert az eddig használatos fogalmaink közül egyik sem illik rá a valóságra. Nem nevezhetjük demokráciának – mert annak csak a kilúgozott váza látszik, egyes intézményrendszerei elsorvadtak –, ám nem nevezhetjük a fentiek közül tisztán egyiknek sem.

Ha nem demokrácia – a klasszikus értelemben vett polgári demokráciáról beszélünk, amelynek Európában immáron, ha az első demokratikus berendezkedés mintaállamát Svájcban találjuk meg 13. század óta létezik, elegendően öreg, 700 esztendős – akkor micsoda? Hogyan torzul a nép szuverenitása egy kisebb érdekcsoport játszóterévé?

Amilyen könnyű feltenni a kérdést, olyan nehéz megtalálni az adekvát választ. Az elmúlt években több cikk is megjelent a témában, mutatva azt, hogy ezzel a problémával nem csak a magyar társadalomnak kell szembenéznie.

Szociológusok hada kutatja a változásokat és azok következményeit. Az ide idézett – linkelt – elég régi, 1996-os tanulmány híven mutatja meg, hogy a volt poszt szocialista országok polgárainál milyen értékrendek érvényesülnek, ha a demokrácia fogalmáról faggatják őket. A kép nem biztató. Érdemes elolvasni, szemelgetni a táblázatokban.
A legnagyobb probléma az, hogy ez – úgy látszik – az elmúlt 24 évben sem változott jelentősen. A lakosság egy jelentős része még mindig az „állam” mindenhatóságában hisz – vagy bízik –, elfogad minden intézkedést, függetlenül attól, hogy ez saját életkörülményeit mennyiben befolyásolja.

Ez egy régi örökség a hazai társadalomban. Talán úgy lehet sarkosan fogalmazni, hogy a „késett polgári átalakulás” (az 1840-es évektől), sajnos mindig valamiféle megszakítottsággal fejlődött egészen a 20. század 50-es éveiig. A polgári tudatra és önállóságra kis hazánkban inkább a nagyvárosok lakossága volt vevő, míg vidéken és az elmaradottabb részeken fennmarad egy maradi, félfeudális viszonyrendszer.

Ez utóbbi volt az, ami egyébként nagyon is megfelelt a második világháború utáni kommunista, szocialista politikának. Ugyanúgy gyakorolták a tömegek „megdolgozását”, mint elődeik, de teljesen új tartalommal. A szocialista rendszerek – proletárdiktatúrák – a közösség érdekeire hivatkozva gyakoroltak teljes hatalmat a társadalom felett, kínosan ügyelve arra, hogy az önállóságnak lehetőleg ne legyen jelentős bázisa az élet egyetlen területén sem.

Ez egy igen jelentős társadalom szociológiai hagyomány. Ez a hétköznapokban jelentkezik abban a magatartásban, mit úgy fogalmaznak meg, hogy „úgysem tehetek semmit”.

A mai hatalom is ezt használja ki. Ha a legutóbbi választások eredményeit vesszük figyelembe, azt látjuk, hogy a mostani kormányt főleg a vidéki, kistelepülésen élők (itt nagyobb az emberek függősége a „helyi hatalomtól és gazdasági szereplőktől), a kevesebb információs lehetőségekkel rendelkező emberek támogatják. Ez adja a kormánytöbbség 2,5-3 milliós táborát. Ezzel szemben a városokban élők sokkal inkább elsajátítják a valódi polgári demokrácia értékeit, és bizonyos mértékben igyekeznek ezt meg is valósítani.

Hogy milyen lesz a 21. század közepének társadalma, azt ma senki sem tudja, és az ehhez szükséges fogalmakat is meg kell teremtenünk. Ebben bizton számíthatunk egyrészt magára a társadalomra, másrészt pedig a filozófusokra és társadalomtudósokra. Bár ez utóbbiakra csak akkor, ha addig a hatalom el nem lehetetleníti őket végleg.
Mert ennek a hatalomnak egy igazi ellensége van: a gondolkodó emberek sokasága.

Ceterum censeo OV esse delendam!