A KEZDET VÉGE, VAGY A VÉG KEZDETE?

Elhatároztam, hogy nem írok a népszavazással kapcsolatos kampány egyre gusztustalanabb, civilizált, gondolkodó emberhez méltatlan fordulatairól. Vasárnap estére úgyis minden eldől.

Eldől és kiderül, hogy az országban hány gondolkodó ember él. Eldől, hogy a magyar társadalom elég érett-e ahhoz, hogy egy nagyobb közösségben folytassa életét, lehetőséget teremtve arra, hogy végre valamiféle látható javulást vigyen életébe hosszú távon.

A dolog – mármint a népszavazás – mégis csak arról szól, a kétfenekű kérdés ellenére, hogy képesek vagyunk-e kibújni a ránk zúdított propaganda hatásai alól, és valós érdekeinknek megfelelően dönteni saját sorsunkról.

Ne legyenek illúzióink: bármi is lesz a szavazás eredménye, azt a kormány a maga belpolitikai hasznára fogja fordítani. Biztos vagyok benne, hogy a kormányzati spinndoktorok már elkészültek mind a két forgatókönyvvel.

Ha a választás eredményes lesz, azt majd úgy kommunikálják, hogy „a magyarok döntöttek, nem kérnek se a betelepítésből, se semmiből, ami a menekültek és a migránsokkal kapcsolatos. Ezzel kapcsolatban csak az a probléma, hogy az Unió – aminek tagjai vagyunk, és aminek egyik alapelve a szolidaritás – mindehhez mit szól. Hogyan fogják különböző eljárásokkal gátolni a hazai fejlesztéseket (lásd: kötelezettségszegési eljárások Paks II és a Budapest-Belgrád vasútvonal és még számos uniós finanszírozási projekt esetén).

Ha a választás eredménytelen vagy érvénytelen lenne, akkor a prognosztizálható propaganda-kampány majd arról harsog, hogy mégis másfél-kétmillió ember akaratát nem lehet figyelmen kívül hagyni, épen ezért a kormány folytatja majd ugyanezt a politikát, csak valószínűleg kisebb elánnal. Ezt már megtapasztalhattuk Rogán Antal televíziós interjújában, amikor erről beszélt, hangsúlyozva, hogy milliónál több ember véleménye fajsúlyosabb, mint a 199 honatyáé a parlamentben.

A probléma ezzel az, hogy az Alaptörvény szerint Magyarország parlamentáris köztársaság, ahol a képviselők a letéteményesei (elméletben) a választók véleményének. Tehát nem a közvetlen demokrácia (népszavazások sokasága, a közvetlen beleszólás) érvényesül. Ha szavait jól értem, akkor ezzel ezt a rendszert akarja felülírni. (Semmiképpen sem tudomásul véve azt, hogy a többség esetlegesen elutasítja az ostoba népszavazást.)

Aki azt hiszi, hogy a „migránsozásnak” vége lesz, mélyen téved!

Ez utóbbi nem azért van napirenden, mert olyan sokan szeretnének kis hazánkba települni, és ezt mindenképpen meg kell akadályozni, hanem azért, hogy a többi aggasztó tényről eltereljék a médiumok és a lakosság figyelmét.

A bennünket körülvevő bajok, amelyek lassan ránk omlanak és betemetnek nem érdekesek! Nem érdekes a gazdaság legatyásodott állapota (hat hellyel zuhantunk vissza a versenyképességi listán az elmúlt évben). Nem érdemel szót az egészségügy válsága. Nem kell foglalkozni az oktatás ellehetetlenítéséről, arról, hogy ezzel a saját jövőnket kockáztatjuk. Arról se kell értekezni, hogy a hazánkból egzisztenciális és gazdasági okokból kivándorló százezrek milyen űrt hagynak maguk után. Nem csak családjaiknak hiányoznak, hanem az egész társadalomnak. Egyre többször panaszkodnak a vállalkozások, hazai üzemek, hogy nincs képzett munkaerő. (Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a hiányzó munkaerő milyen nagyságrendű befizetésektől fosztja meg a különböző szociális alapokat.)

Valamit tenni kell. Ezt pedig nem tehetik meg mások, mint azok az emberek, akik saját bőrükön, életkörülményeiken érzik ennek a rendszernek a hátrányait.

Lehet szidni a politikusokat, lehet azt mondani nyilvánosan, hogy az ellenzék tehetetlen. Lehet létrehozni kérészéletű civil mozgalmakat. De azt tudomásul kell venni, hogy az ellenzéki pártok nélkül nem lehet változásokat kikényszeríteni. Ahhoz pedig, hogy ezek valamiféle erőt is felmutassanak, az kell, hogy a jelen helyzettel elégedetlenek mögéjük álljanak, és megmondják (adott esetben e pártoknak is), hogy mit várnak el tőlük. A sokaság támogatása nélkül a változtatás nem megy!

Ceterum censeo OV esse delandam!

MIGRÁNSOKRÓL ÉS SAJÁT GONDOLKODÁSUNKRÓL

„Jönnek a migránsok, meg kell védeni hazánkat és Európát”, hangzik a tömegkommunikációs eszközök a propagandája. A „Tudta?” kérdéssel, ostoba és manipulált tények alapján élesztik bennünk a legelemibb (rossz) ösztöneiket: félelmeinket és elutasító attitűdjeinket.

Közvélemény-kutató intézetek szorgalmasan teszik közzé – általában szűk, 1500-as mintán alapuló – eredményeiket, melyek szerint a magyar ember bizony elutasítja az idegeneket, és veszélyt lát bennük.

Valójában hogy is állunk a tényekkel? Hány „nem magyar” él kis hazánkban hosszabb-rövidebb idő óta?

Forrás:  internet: Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal

A statisztikák szerint 146 ezer külföldi él Magyarországon. Mint minden statisztika ez is csak egy pillanatnyi állapotot tükröz. Nevezetesen azt, hogy 2015-ben hányan voltak az itt élők, és a különböző nemzetek milyen arányban részesednek ebből.

A statisztika csak utal arra, hogy a hozzánk érkező külföldiekből számosan kaptak állampolgárságot, és ettől kezdve őket már nem külföldinek, hanem magyarnak tekintik.

A bevándorlás és befogadás nem az elmúlt néhány év terméke, hanem már sok évtizedes „hagyománya” van.

1946-ban – a már hagyományosan itt élő görög mellé – hétezer polgárháborús menekültet fogadott be Magyarország. Még falu is épült a számukra Beloiannisz néven. A sok családot Balatonfüred, Almádi, Nagymágocs, Fehérvárcsurgó és Dég fogadta be. 1954-ben ugyan egy részük (a kisebbség) hazatelepült, ám a többség maradt, hiszen beilleszkedtek, munkájuk, megélhetésük volt. Gyermekeik itt jártak iskolába. Leszármazottaik azóta is békés magyar állampolgárok, maximum nevük és megőrzött kultúrájuk utal származásukra. (Ide csak néhány híresség neve kívánkozik, akik kiérdemelték a világ és a haza elismerését, megbecsülését: Makrisz Agamemnon szobrászművész, Papadimitriu Athina színész, Zavirasz György kereskedő, a pesti görög egyház könyvtárának alapítója, Margó Tivadar akadémikus, Lyka Károly művészettörténész… és még folytathatnánk a sort.)

Forrás: internet

A hetvenes években igen sok – főleg közel keletről: Szíriából, a kurd területekről, Jordániából stb. – fiatal érkezett, hogy egyetemi tanulmányait magyar egyetemeken folytassa. Azt itt diplomázott orvosok és mérnökök közül sokan döntöttek úgy, hogy itt maradnak, és új hazájuk hasznos polgárai lesznek.

Magam is ismerek olyan afgán származású mikrobiológust, aki a ’70-es évek közepe óta dolgozik Magyarországon, állampolgárságot kapott, családja van, mindenki megelégedettségére végzi munkáját, beilleszkedve a társadalomba.

A statisztikai felmérések szerint mintegy hatezer arab él ma hazánkban. Ezt a számot összevetve azzal az 1900 fővel, akinek a menedékjogát el kellene bírálnunk („kényszerbetelepítés”), csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ez maga az abszurd.

Forrás: Internet

A rendszerváltást követően – főleg a kilencvenes évek elején – nagy létszámú kínai érkezett hazánkba. Mindenki emlékszik a kőbányai piacra, ahol portékáikat kínálták „ócón”.  Az első időben (kb. a kilencvenes évek végéig) a kínai kolónia 50 ezres volt, amely aztán folyamatosan napjainkig 20 ezer főre csökkent. Egyetlen embert se ismerek, akinek problémája lenne a kínai vendéglősökkel, az Ázsia Center és a China Markt kereskedőivel. Nem rég azt is megtudtuk egy televíziós sorozatból, hogy gyermekeik asszimilálódtak, itt jártak iskolába, és nemes egyszerűséggel banán-kínainak hívják magukat (kívül sárga, belül fehér).

Ezekből a kis és mindennapi példákból látható és érzékelhető, hogy a migrációval való fenyegetés egy lufi, amelynek mértéke koránt sem olyan nagy, mint azt a propaganda sugallja.

Mindig azt írtam, vallom, hogy ha valamely problémát, jelenséget a valóságosnál nagyobb hangsúllyal jelentetnek meg a médiumokban, ott a feladatunk az, hogy végére járjunk a kommunikáció igazság tartalmának.  Az esetek többségében megdöbbenve vehetjük tudomásul, hogy meg akarnak bennünket vezetni, manipuláció áldozatai vagyunk.

Ceterum censeo OV esse delendam!

KITÜNTETÉS — TÜNTETÉS

Az erkölcsi leépülés újabb stációját mutatta be a hatalom.

Általában nem szoktam mostanában napi ügyekkel foglalkozni, mert ezt számtalan jó tollú kollégám– Puputól Kolozsvároson át Varánuszig, a hivatásos bloggerekig (Tótaw és a többiek) – megteszi.

Mégis kénytelen vagyok „klaviatúrát ragadni”, mert B.Zs. kitüntetése kapcsán kialakult polémia sokkal de sokkal fontosabb, mint az, hogy valaki kap kitüntetést, és mások ezzel nem értenek egyet.

Az állami kitüntetéseket mindig is a hatalom adja. A hatalom ízlése, preferenciái döntik el, hogy ki, mikor, milyen elismerésben részesül.

A hatalomnak azonban mindig tiszteletben kellene tartania azt az erkölcsi és a társadalmi konszenzuson alapuló megítélést, hogy a kitüntetettnek eleget kell tennie az írott és íratlan erkölcsi elveknek, amelyek a társadalom fundamentumát jelentik.

A hatalom megsértette ez az alapot.

A rendszerváltás óta nem volt olyan kormány, amely rasszista, xenofób kijelentéseket nyilvánosan megjelentető személyt kitüntetett volna. Mindenki tudja, hogy az előbb említett gondolkodás és megnyilatkozás ellentétes a 89-es Alkotmánnyal és a legutóbbi – kevesek által tisztelt – Alaptörvénnyel is.

A kormány és a mai hatalmi mániások ezt a Rubicont lépték át! Olyasmit tettek, ami megbocsáthatatlan: megtagadták az ország demokratikus rendjét és a társadalmi közmegegyezést. Nyilvánvalóvá tették, hogy nem érdekli őket a társadalom véleménye, nem érdekli őket értékrend, az ország maga.

Bármit megtehetnek, és meg is tesznek.

Mi több, cinikusan bele is áll döntésébe. Azaz teljes mellszélességgel vallják, hogy tesznek az erkölcsre (morál), mert számukra ez nem érték. Azaz ez a kormány és hatalom erkölcstelen!

Ennél nincs lejjebb, mondja az egészséges elme. De ki kell ábrándítanom mindenkit!

Van és lesz!

Pontosan azért, mert minden morális kifogásra és ellenvéleményre nem reagál, sőt azok ellenére tesz!

Ez ellen csak egyetlen lehetséges módozat van: elutasítani és leváltani ezt a hatalmat, mert az erkölcsi romlás után következik majd az anyagi is! Ezt a országot a romlásba viszi a mai hatalom!

Ceterum censeo Ov esse delendam!

AZ ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSÉGE

Forrás: Internet

„… eltűnődtem a második világháború pusztításán. Akkor arra gondoltam, hogy nemcsak a százával megsemmisített értelmiséget sodorta el a kettős megszállás, hanem azt az olvasóközönséget, amely vezércikkeiért tett gazdaggá Márait, autót adott a színészek alá, üzemeltetett egy Cserépfalvi Könyvkiadót. De nem csak az alkotók és műhelyek fogyatkozása volt végzetes, hanem a közönségé, amely ezt az irodalmat s a színházat jól-rosszul eltartotta.  A diktatúrák elsődleges célja, miként a megszállásé: a honi értelmiség megtizedelése. …Az önérzetes polgárság felszámolása feltétele a nemzetek térdre kényszerítésének.”

(Ungvári Tamás: A feledés Enciklopédiája — Bicegők – 61. oldal. Budapest, Scolar, 2009.)

Ez az idézet komoly gondolatokat gerjesztett bennem. 2009 óta elég sok víz folyt le a Dunán, sok minden történt az országban. Sok olyan, amelyet a fenti idézet sugall.

A közösségekben mindig is a véleményformálókra hallgattak az emberek, hiszen azok tudásukkal, tevékenységükkel kivívták a tiszteletet, ezért is fogalmazhatták meg a kisebb-nagyobb csoportok közös érdekét. A magyar történelemben mindig is voltak ilyen tekintélyek (engedtessék meg nekem, hogy íróink, irodalmáraink, gondolkodóink hosszú sorát ne vessem most papírra).

Egyre kevesebb – tisztelet a kivételnek – manapság az ilyen arc. Valahogy a közéletből és a politikából kivesztek az értelmiségiek. Ám ez nem új jelenség.

Egy régebbi (csaknem húsz éves, 1998-as) eset jut eszembe: a kultúra szervezésével, jobbításával foglalkozó elkötelezett társaság résztvevőjeként egy kisvárosban az ottani tanítóképző főiskolán, az oktatókkal folytatott diskurzusban elhangzott, hogy „csökkentették az értelmiségi tantárgyakat”.

Kikerekedett szemmel néztünk, hogy miről is van szó? Hát arról szólt a panasz, hogy a társadalomtudományi diszciplínák óraszámának csökkentése miatt nem képesek értelmiségieket képezni.

Ki is akadtam ezen, rendesen. Ez a vélemény egy régi – még a Kádár-korból származó – nézetet tükrözött, miszerint mindenki, aki egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkezett, az értelmiséginek számított. Ez a hagyomány nagyon mélyen ül a társadalomban.

Pedig a valóság egészen más. Értelmiséginek azt tekintjük, aki – természetesen megfelelő előképzettséggel – képes a körülötte levő valóságot (szakmai, társadalmi folyamatait) értelmezni, értékelni és ennek megfelelő véleményt kialakítani. Az értelmiségit nem lehet képezni! Az egyfajta életvitel, magatartás, amit az adott személy hosszú idő alatt sajátít el, gyakorol. A manapság a különböző médiumokban nagy ritkán megjelenő értelmiségiek (jobb és baloldaliak egyaránt) nem attól értelmiségiek csak, hogy nevük előtt a magasabb tudományos fokozatot jelölő két betű áll. Attól értelmiségiek, hogy pestiesen szólva „látnak a pályán”. Képesek értelmezni korunk hazai és globális valóságát, szellemileg megalapozott véleményt formálnak ebből.

De vissza a politikához!

Forrás: Internet

Az elmúlt évtizedekben azt láthatjuk, hogy a rendszer váltás környékén, az azt követő években, a politikában szerepet vállaló pártok holdudvarában számos, nagy tekintélyű és tudású személyt találhattunk, akik igen komoly tanácsokkal látták el a politikai szervezeteket. Ezek a háttér műhelyek nagy segítséget adtak a ’90-es években mind a hatalmon levő, mind az ellenzéki pártoknak.

Az ezredfordulóra azonban az újdondász politikai elit (mind a két oldalon) úgy gondolta, hogy elboldogul már maga is a politikai játszótéren egyedül, elvek és jó tanácsok nélkül.

Szentül meg voltak (vannak) győződve arról, hogy bármit tesznek, gondolnak ki, az maga a „tuti”, csalhatatlanok és döntésük a lehető legjobb.

Az aggályoskodó háttér embereket kikoptatták maguk mögül, hiszen azok folytonos érvelésükkel, akadékoskodásukkal csak a problémát (sok esetben lelkiismeret furdalást) okozzák.

Így maradtak a középszerű politikusok, akiket igazán csak két dolog motivál (tisztelet a kivételnek): a hatalomhoz való ragaszkodás, vagy a megszerzett egzisztenciális státusz megtartása. Nyoma sincs annak, hogy a választott képviselők a polgári demokrácia játékszabályai szerint „szolgák”, akiknek a feladata a választóik képviselete, azok érdekeinek az érvényre juttatása.

Maradt, ami van: a pőre hatalmi játszma. Ebben pedig nincs helye holmi tudományos, társadalompolitikai elemzéseknek, hatásvizsgálatoknak és az államigazgatás tervezésének. Egyetlen cél van: a hatalom megszerzése és minden áron való fenntartása. Minden intézkedés (oktatásügy, államigazgatás átszervezése, az önkormányzatiság megcsonkítása — és folytathatnánk a sort) azt szolgálja, hogy a legnagyobb hatékonysággal lehessen manipulálni a választókat.

Miután az embereket az elmúlt évtizedben sikerült leszoktatni arról, hogy saját magukról és közvetlen környezetükről, az életükről gondolkodjanak, és annak eredményeként cselekedjenek, így a manipulatív propagandával a hatalom képes bármit elhitetni a sokasággal. Teszi ezt annak ellenére, hogy az átlagpolgár személyes tapasztalata szöges ellentétben áll a halottakkal.

Ezen pedig csak egyféleképpen lehet segíteni. A kisebb-nagyobb közösségekben meg kell keresni a még „lappangó” értelmiségieket, és a tömegeket pedig rá kell bírni arra, hogy – bár igen munkás tevékenység – gondolkozzanak!

Ceterum censeo OV esse delendam!

UBORKASZEZON?

Általában a nyári időszakokat a pihenés, a lazítás tölti be. Az uborkaszezon kifejezés is azt jelenti, hogy semmi fontos nem történik, az ablakban (vagy tetszőleges helyen) érik a kovászos uborka, nem történik semmi fontos.

Napjaink azonban minderre rácáfol.

Teljes fordulatszámon pörög a hazai és nemzetközi politika. Bár sokan a pihenés közben igyekeznek elfeledkezni a körülöttünk levő történésekről, azonban ez nem jelenti azt, hogy azok nem lesznek ránk (néha igen kellemetlen) hatással.

Forrás: Internet

Ha csak azt vesszük figyelembe, hogy miniszterelnökünk – jó szokásához híven –, immár hagyományosan, Tusványoson hirdeti meg bel- és külpolitikai irányvonalát. Ez már csak azért is igen érdekes, mert ez tulajdonképpen egy nem „hivatalos” fórum, és így még azt is rá lehet fogni, hogy az ott elhangzottak mindössze a személyes véleményét tükrözik. De ezt is tudjuk, hogy az európai politikai kultúrában a közélet tisztségviselői – amíg hivatalban vannak – általában óvakodnak attól, hogy személyes véleményüket fogalmazzák meg a nagy nyilvánosság előtt. Ennek egyik igen komoly része volt az épen folyó amerikai elnökválasztási kampány méltatása, miszerint Donald Trump esetleges elnökké választása milyen hatással lenne kis hazánkra. Trump beszéde tele volt a populista kiszólások tucatjaival, amelyektől még saját pártja egy része is elhatárolódott.

Forrás: Internet

Nem mehetünk el a brit fejlemények mellett sem szótlanul, hiszen az új miniszterelnök Theresa May asszony, megválasztását követően, gyors és aktív tevékenységbe kezdett. Sorra látogatta mindazokat az európai hatalmakat, amelyeknek nagy befolyása lesz a brexitre. Angela Merkel után a francia elnök, majd a szlovák miniszterelnök és a lengyel kormány feje volt tárgyalópartnere az elmúlt héten.

Érdekes módon Magyarországot Pozsony után nem ejtette útba. Levegőben lóg a kérdés, hogy vajon miért?

A legegyszerűbb magyarázat az lehet, hogy a brit külpolitika nem tekinti Magyarországot olyan komoly tényezőnek – sem gazdaságilag, sem politikailag –, hogy  időt szánjon rá, nem tekinti tényezőnek a fontos kérdések eldöntése során. Ebben egyébként lehet is valami, hiszen hiába itthon az „Üzenünk Brüsszelnek” kampány, a különböző hivatalos uniós tárgyalásokon mind a miniszterelnök, mind külügyminisztere rendre az uniós mainstreammel szavaz minden jelentős kérdésben.

Mondhatja most a kedves olvasó, hogy: jó, jó, de mennyiben érint ez engem közvetlenül?

A közvetlen hatás nem azonnali. Ha változik a gazdasági környezet, mert Nagy-Britannia kilép az unióból, az hatással lesz a magyar gazdaságra is a valutaárfolyamoktól a magyar munkaerőpiacig szinte mindenre. nagy valószínűséggel fogyatkozni fognak az uniós források.

Nem beszélve arról, hogy egy brexit utáni unió szerkezete is alapvetően változhat. Már pedig ha változik, annak bármely változatában a vesztesek kategóriájába kerülünk. Ha az úgynevezett „mag Európa” megoldás lép életbe, úgy a periférián levő államok (Visegrádi négyek, balti államok, Bulgária, Románia, Görögország, Horvátország, Portugália) kevesebb támogatást kapnak majd a „központból, és jóval szigorúbb feltételek mellett. Ha nem ez a forgatókönyv válik valóra, akkor is csökkennek a támogatások, hiszen az egyik legerősebb gazdaság kilépésével fogyatkozni fognak az unió elosztható forrásai.

Forrás: Inrternet

Ma Magyarország durván a GDP-jének a négy százalékát kapja az uniótól (részletek a linkben). Ennek az összegnek a kiesése érzékenyen érinti a magyar költségvetést, ugyanis nincs az a hazai forrás, amiből mindezt pótolni lehetne. Az elmúlt években kapott támogatások ugyan nagyon sokat lendítettek az országon, azonban a gazdaságfejlesztésre kapott támogatások jelentős részének a felhasználása úgy történt, hogy azok nem szolgálták a hosszú távú érdekeket, nem pörgették fel a gazdaságot. A kormány gazdasági sikerpropagandája, amely a relatív gazdasági növekedésről szól lózung, hiszen a valós növekedés igen kicsi. A százalékokban megadott számok lehetnek imponálóak is, de azt kell figyelembe venni, hogy mekkora az a valós bázis összeg, amelynek a százalékairól beszélünk.

Forrás: Internet

A költségvetés egyensúlyát pedig úgy képesek fenntartani immár hat esztendeje, hogy kivonják a pénzeket a különböző társadalmi szolgáltatásokból: oktatás, egészségügy, szociális ellátás stb.

Ezen az sem segít, hogy a propagandában mindig növekvő támogatásokról beszélnek, elhallgatva azt, hogy milyen mértékben inflálódnak azok.

Az elmúlt hetek közbeszédét a különböző korrupciós ügyek uralták. Rogán Antal és a Matolcsi féle alapítványok disznóságai.

A lényeg azonban nem az ott szereplő összegek nagyságrendjén van – bár az sem elhanyagolható, különösen a banki alapítványos esetében –, hanem a módszeren. 

Forrás: Internet

Ezek a korrupciós ügyek nehezen bizonyíthatók, már csak azért is, mert a törvényhozás olyan jogi környezet teremthetett (a mi jóvoltunkból, mi választottuk azt), hogy az ilyen manipulációk „beleférnek” a törvényes keretek közé. Ez mutatja a mai hatalom velejéig romlott természetét: a társadalom igényeinek semmibevételét, a hatalomhoz való ragaszkodás mindent felülíró politikáját.

Nem győzöm hangsúlyozni: bármilyen szépek is a kormányzati propaganda szirén hangjai, próbáljunk ezen felül emelkedni és önállóan gondolkodva levonni következtetéseket saját valóságunkról

Ceterum censeo OV esse delandam!

ELMÉLKEDÉS BREXIT ÜRÜGYÉN

Tulajdonképpen ezt a „brexit”-et, amely lassan fogalomként vonul be a hétköznapok diskurzusaiba, hogyan is kell írni? Nagy „B”-vel, mondván Britannia rövidítése, vagy csak simán kis „b”-vel mivel egy egy közönséges, ám meglehetősen ronda szó?

De az elmélkedésnek nem ez a tárgya, ez csak amolyan elménckedés.

Vessünk néhány pillantást a dolgok mélyére. Próbáljuk lerántani a médiumok által sugallt „tuti” megoldásokról és „kissé manipulatív” véleményekről a leplet, és tegyünk rendet saját kútfejünkben, a rendelkezésre álló információk alapján.

Vegyük sorra a tényeket, a várható következményeket és az ezekből fakadó döntések lehetséges variációit.

Tények:

Nagy Britannia politikai vezetése (David Cameron ma már ex miniszterelnök) úgy döntött, hogy egy évekkel korábbi választási kampány ígéretét valóra váltja. Kiírta a népszavazást arról, hogy a UK maradjon-e az EU tagja vagy lépjen ki abból. A brit alkotmányos rend szerint ez a népszavazás  nem ügydöntő, csupán véleménynyilvánító referendum. Azaz bármilyen eredményt hoz, az a parlamentet semmilyen módon nem kötelezi.

Az persze más tészta, hogy a brit parlamentben (az alsóházban) a korábbi választások eredményeként tory többség van. Mi több, ez a konzervatív többség is megosztott a menni vagy maradni kérdésében. Állítólag többen vannak a maradás pártiak, mint a kilépést szorgalmazók. De mint annyiszor a politika történetében a kisebbség a hangosabb. (Ezt látszik alátámasztani az is, hogy a konzervatívoknak sem volt, és még most sincs terve arra, hogy mi legyen a UK kilépése után.)

Jelenleg Nagy Britanniában elegendő nagyságú politikai káosz van, hiszen a maradást pártolók már a szavazás eredményének nyilvánosságra kerülését követően több mint 3 millióan írták alá azt a parlamentnek szóló petíciót, ami szerint ilyen jelentőségű véleményt csak abban az esetben lehet figyelembe venni, ha azon részt vesz a szavazásra jogosultak 75 százaléka és a kérdésre valamely módon a szavazók legalább a 60 százaléka teszi a voksát. (Mint tudjuk, ez a feltétel a brexit szavazáson nem érvényesült.) Érdekessége ennek a petíciónak, hogy azt jóval a népszavazás előtt nyújtották be a parlamentnek.

Nagy Britannia a gazdasági és pénzügye elemzők szerint csak veszthet azzal, ha kilép az Unióból. London elveszti pénzügyi-gazdasági központ szerepét. Ez óriási bevételkiesést jelent a büdzsének. Több multinacionális cég – amelynek központja jelenleg Londonban van – már jelezte „költözési” szándékát. (Ilyen például a Vodafon, amely a kontinensre helyezi át központját.)

Számos más intézmény, gazdasági szervezet jelezte hasonló szándékát. Az úgynevezett szolgáltató szektor képviselői is komoly problémáknak néznek elébe. Például a nemzetközi gazdasági joggal foglalkozó brit ügyvédi irodás jelezték, hogy az euro zónához tartozó Írországba jegyeztetik be magukat, hogy így továbbra is képviselhessék ügyfeleiket az uniós partnerekkel kapcsolatban.

Ezek csak példák arra, hogy a gazdasági és pénzügyi életben milyen alapvető változásokra készülhet a szigetország, ha kilép az együttműködésből.

A kilépésnek azonban óriásiak a belpolitikai kockázatai, amelyek elsősorban a UK jelenlegi struktúrájára vonatkoznak. Skócia – amely az uniós támogatások egyik legnagyobb haszonélvezője – már jelezte, hogy felújítja kilépési szándékát a UK-ből, és csatlakozását az EU-hoz.

Ez óriási presztízsveszteség lenne. Így Nagy-Britannia megszűnne annak lenni, ami. (Itt azért figyelembe kell venni azt is, hogy a brit alkotmányjog keretei között milyen Skócia mozgástere.)

Az elkövetkező hetek, hónapok, a szeptemberi tory kongresszusig valószínűleg óriási vitákkal telnek majd. Cameron jelezte lemondásakor, hogy az esetleges kilépést már az új brit kormány teszi meg.

Szerintem addig még sok víz lefolyik a Temzén, és azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a brit parlament nem adja meg a hozzájárulást (erre minden jogi lehetősége meg van) a kilépéshez.

Ezt a véleményt arra lehet alapozni, hogy ma már olvashatók azok a brit állampolgári vélemények is, amelyek szinte „megbánták” a kilépésre adott szavazataikat, mert nem voltak tisztában döntésük szerteágazó következményeivel. Egy kicsit abszurd példa erre azoknak a nyugdíjasoknak a szavazatai, akik pihenő éveiket a szigetországon kívül töltik (Spanyolország, Portugália, Görögország), élvezve minden olyan szociális ellátást, amely, mint uniós állampolgárokat, megilletik őket. Ezek az emberek a kilépésre szavaztak, és csak most szembesültek azzal, hogy ha ez megtörténik, akkor bizony mindezeket a jogokat elvesztik.

Mi van ez érem másik oldalán az Európai Unióban.

Tekintsünk el az első napok eléggé eklektikus politikusi nyilatkozataitól (Juncker, Merkel stb.), amik sürgették a briteket, hogy ha már így döntöttek, akkor, nosza, gyorsan léptessék életbe az alapszerződés 50. cikkelyét.

A hét elején megtartott EU csúcs se volt semmi, gyakorlatilag nem született semmiféle döntés. Nem is születhetett, hiszen nincs miről dönteni. Nagy-Britannia ugyanis nem adta be kilépési kérelmét. Persze elhangzottak nagy ívű „fenyegetések” arról, hogy majdani esetleges tárgyalásokon kik, és milyen módon fogják diktálni a feltételeket, de ezeket egyelőre nem tekinthetjük másnak, mint kommunikációs bombáknak.

Az Uniónak magának is végig kell gondolnia, hogy mit veszít a brit kilépéssel. UK nettó befizető a közös büdzsébe, így a közösségnek el kell gondolkodni arról, hogy a kieső pénzeket honnan pótolja. Egyes elemzők szerint mintegy 30 milliárd dolláros kárt okozott már eddig is a brexit körüli bizonytalanság.

Azt azonban figyelembe kell venni, hogy az Unió két legerősebb (gazdaságilag és politikailag legbefolyásosabb) tagja hogyan gondolkodhat a UK nélküli Európáról.

Németország kétségtelenül nyerne a brit kilépéssel, hiszen a frankfurti tőzsde rögtön átvenni azt a pénzügyi és gazdasági irányító szerepet, ami most még Londoné. A francia, a holland gazdaság is nyerne ezzel, hiszen elég sok cég tenné át székhelyét a kontinensre.

Ám a dolog nem ilyen egyszerű. A globalizált világban a különböző üzleti és gazdasági kapcsolatok sűrű hálója szövi át Európát (benne Nagy-Britanniával). Ezek a gazdasági szereplők erőteljes nyomást gyakorolhatnak a politikai döntéshozásra. Ha túl nagy a politikai döntésekből fakadó kár, úgy arra is képesek, hogy megtorpedózzák azokat.

Itt felvetődnek más szempontok is.

A demokrácia és a politika viszonya, a gazdaság és a politika, a nemzeti kultúra és a kontinens együttműködésének problémái.

Joggal mondhatják a demokrácia iránt elkötelezettek, hogy egy népszavazás felülírja a politikusok és a parlamentek által hozott döntéseket, és azt kell figyelembe venni, amit a „nép” akar. Ez így elméletileg rendben is lenne, ha a szavazó állampolgárok tisztában lennének döntéseik hozadékaival. De pontosan a brexit-szavazás mutatta meg, hogy az átlagpolgár nem rendelkezik objektív, saját döntését megalapozó információkkal. Döntése általában egy manipulatív kampányra vagy emocionális okokra támaszkodik. Azaz nem valós döntést hoz, nem az érdekeinek megfelelően dönt.

Ha pedig ez így történik, az nem a társadalom megnyugvását szolgálja, hanem csak újabb problémákat gerjeszt.

Ezért hatalmas a kommunikáció jelentősége. A polgárok, a társadalom tényszerű tájékoztatása a politikai hatalmat gyakorlók felelőssége. Lehetséges, hogy egy-egy jól hangzó (általában populista) tartalmakkal rövid távú előnyökre tehetnek szert, de a társadalom hosszabb távú érdekeinek figyelmen kívül hagyása súlyos következményekkel járhat az egész közösségre és politikai elitjére nézve is.

Mindenki nyugodjon le! A brexittel kapcsolatos politikai lépéseknek még nincs vége. Nagy-Britannia egészen addig az Unió tagja, amíg hivatalosan be nem adja kilépési szándékát.

A nyár ebben a kérdésben még nagyon sok változást hoz majd. Az sem elképzelhetetlen változat, hogy végül is, minden marad a régiben, és ezt a félresiklást „elfelejti” az európai politika.

Mindez különösen fontos, abban az összefüggésben is, hogy nem hiányzik sem Európának sem a UK-nak egy ilyen feszültség a mai, kihívásokkal terhelt nemzetközi körülmények között.

Ceterum censeo OV esse delendam!

NAGY BRITANNIA ÉS A FORRÓ KÁSA ESETE

Forrás: - Internet: ehoza.org.

Múlt csütörtökön – túlzás nélkül mondható – az egész világ figyelte a brit népszavazás eredményét: „leave or remain” — menni vagy maradni.

Nem kívánom részletesen ismertetni a szavazások eredményeit és statisztikáit, megtették ezt az elmúlt napokban a különböző médiumok (egy a mértékadók közül).

A kérés már most nem az, hogy mi volt a szavazás eredménye, hanem az, hogy mit indukált ez a brit és a világ közvéleményében, hogyan hatott ez a világgazdaságra és Európára.

Soros persze előre gondolkodott , tétjeit a kilépésre és az ezt követő árfolyamesésre tette, és jól számolt. Az általa menedzselt befektetési alapok – amelyek tőkéjét végső soron a kis emberek adták össze: nyugdíj és klb biztosítási alapok – jelentős haszonnal forgatták pénzeiket.

Előre lehetett látni, hogy ha a kilépés pártiak győznek, az Nagy Britanniának óriási károkat fog okozni. Minden felelős brit politikus ezt hangoztatta, ám mondanivalójuk elenyészett a demagóg és populista – a „nagy Nagy Britanniát” hangoztató – szólamok mellett.

Óriási a felelőssége a mostani helyzet kialakulásában a sajtónak is. Mindegyikük úgy állította be, hogy kész tény: a britek kilépnek az unióból. Ezt persze mindenki figyelembe vette, és egy pánikszerű cselekvési sor vette kezdetét. Az Unió vezetői is mindenféle nyilatkozatokat tettek már pénteken, hogy a Cameron rögtön jelentse be a kilépési szándékot hivatalosan Brüsszelben.

A gazdasági lapok és a tőzsdék is hiszterikusan reagáltak, ezzel sokmilliárdos kárt okoztak nem csak a briteknek, de számos más, uniós és nem uniós országnak.

Pedig a tények mást mutatnak.

A brit népszavazás nem ügydöntő, csak annyit jelent, hogy a brit parlamentnek meg kell fontolnia, hogy milyen lépéseket tesz. A népszavazás eredményével ellentétes döntést is hozhat — felvállalva persze annak belpolitikai következményeit. Egy tisztán látszik az elmúlt napok eseményeit figyelve.: Nagy Britannia közvéleménye most döbben rá döntése meggondolatlanságára. Néhány nap alatt több millióan írták alá azt a – még a népszavazás előtt a parlamentnek beadott – petíciót, amely nagy arányú többséget és részvételi arányt írna elő egy ilyen horderejű döntés meghozatalához.

Az is tény, hogy egyáltalán nem eldöntött, hogy a britek kilépnek az UE-ból. Egyrészt ennek meg van a maga hivatalos procedúrája. A kilépési eljárást hivatalosan kezdeményezni kell az alapszerződés 50. cikkelye értelmében, és az erről folyó tárgyalások várható időtartama legalább két év.

Az is tény, hogy ezt a döntést brit oldalról a miniszterelnök csak a népszavazásra hivatkozva nem teheti meg, ehhez felhatalmazást kell kapnia a parlamenttől. Ám a brit parlamentben ott ülnek Skócia és Észak-Írország képviselői is, akik nyilván nem szavazzák meg azt. A többségben levő tory (konzervatív) párt képviselői sem egységesek a kiválás ügyében, így egyáltalán nem biztos, hogy a parlament két házán át tudják verni a javaslatot.

Azt már most is látjuk, hogy a népszavazás óriási belpolitikai káoszt okozott. A maradás pártiak (városlakók és a fiatalabb generáció) nyomást gyakorolnak mind a parlamentre, mind a kormányzó pártra. A függetlenedés pártiaknak meg egyre kevesebb a logikus érvük, hiszen a gazdasági és politikai folyamatok (a font gyengülése, Skócia és Észak-Írország kiválási szándéka, extrém esetben London függetlenedése, hiszen erről is van petíció) ellenük dolgoznak.

Az már ma is biztosnak látszik, hogy Cameron nem fogja bejelenteni a brit kilépési szándékot a 2016, június 28-i EU csúcson.

Érdekességként – és a bölcsesség bizonyos példájaként – említhetjük, hogy a Királynő meg sem szólalt még eddig ebben az ügyben. Az, hogy a Buckingham palota hallgat, azt jelzi, hogy ez a kérdés még nem dőlt el.  Az uralkodó jelenleg hagyja, hogy a politikai erők a parlamenten belül megküzdjenek a saját maguk előállította helyzettel.

És itt eljutottunk egy nagyon lényeges kérdéshez: Ki a felelős mindezért?

Forrás: Internet - salon.com

Könnyen mondhatjuk, hogy Cameron, és nagyon sok ebben az igazság, ám mégsem ilyen pofonegyszerű a helyzet. David Cameron az elmúlt választási kampányban ígérte meg a választóinak – engedve a toryk populista szárnyának –, hogy hatalomra kerülése esetén kiírja a választást, ha nem sikerül megegyeznie az Unióval a britek érdekeinek megfelelően.

Ám ez az egyezség létrejött már két esztendeje. Így tulajdonképpen a Cameron taktikája az EU-val szemben bevált. A kilépés lebegtetése kompromisszumokra késztette Brüsszelt.

Igen ám, de maradt a brit belpolitikai helyzet: a választók számon kérhették a miniszterelnökön elmaradó ígéretének betartását.

Cameronnak két lehetősége volt: vagy felvállalja, hogy nem írja ki a népszavazást – ebben az esetben komolyabb kommunikációs kampányt kellett volna folytatnia az észérvek mentén –, vagy, mint azt tette is, kiírta a választásokat. Az döntések következménye számára mindkét esetben azonos: le kell mondania.

Cameron rosszul döntött. Mert igaz, hogy az első esetben megtépázta volna saját politikai presztízsét, ám mégsem okozott volna akkora káoszt, amely túllép a szigetország határain, érintve szinte a teljes fejlett világot. Churchill hasonló problémára mondta: „Ez több mint bűn, ez hiba!”

Így jelen pillanatban a kármentésnek vagyunk tanúi, hogy ezt milyen módszerekkel fogja a brit politikai elit abszolválni, az még nem tudható! Egy biztos: van olyan hagyománya a parlamentarizmusnak Londonban, hogy legyűrik a problémát.

Nem eszik a kását olyan forrón, a britek érdeke, hogy maradjanak.

Ceterum censeo OV esse delandam!