A POPULIZMUS ÉS A NACIONALIZMUS MENEKÜLÉS

Az elmúlt napokban néhány gondolatot jártak körül baloldali politikusok és szakértők a nacionalizmus európai előretöréséről és a baloldal háttérbe szorulásáról. Ugyanaznap néhány százan vettek részt a Szabadság-téren a Európáért és a nacionalizmus ellen címmel meghirdetett nagygyűlésen.

Nem célom felidézni egyik eseményen elhangzottakat. Nem azért, mert nem voltak jó gondolatok, hanem azért, mert csak a napi politikai következményeket és tennivalókat vázolták fel, szigorúan (párt)politikai szemszögből.

Ugyanakkor megjelent egy nagyon jó cikk is a populizmus veszélyeiről ifj. Marosán György tollából az ÉS-ben. Kitűnő rajzot adott a hazai és globális veszélyekről.

Mégis, mi az, ami klaviatúra elé ültetett?

Az okok! Egy valamit – nem gondolom, hogy elfeledtek az említett elemzők, de nem hangsúlyozták azt – a társadalmi változásokat nem említették.

Csak úgy, kutyafuttában tekintsük már át, hogy mi történt az országban és a világban az elmúlt 30-40 év alatt.

Olyan tudományos és technológiai változások mentek végbe, amelyek nem csak a termelést alakították át gyökeresen, de megváltoztatták a társadalom szövetét. A régi társadalmi osztályok szűntek meg, átalakult az egyes országok társadalmi rétegezettsége is. Eltűnt a klasszikus munkásosztály (amiről úgy gondoltuk, hogy érdekei azonosak szerte a világon – ám kiderült, hogy nincs így), a parasztság és a mezőgazdaság is totálisan átalakult.

Megváltozott a világ felosztása. A régi (jól vagy rosszul bevált) kétpólusú világ megszűnt, átalakult valami mássá, ahol a nagyhatalmak és Európa keresik a saját helyüket. A termelés és a javak előállítása, a földgolyó forrásainak kiaknázása globálissá vált, mint ahogy a termeléshez szükséges tőke többsége is társadalmasodott.

A változások olyan gyorsan mentek(nek) végbe, hogy az egyszerű választópolgár nehezen igazodott(ik) el benne. Az, hogy az átlagpolgár nem képes átlátni társadalmi és gazdasági folyamatokat, még nem olyan nagy baj, mert ezen megfelelő tájékoztatással és oktatással lehet segíteni. Ennek az átalakulásnak az eredménye az lett, hogy a társadalom tagjai elbizonytalanodtak. Régi, bevált életviteli rutinjai az új körülmények között nem működtek(nek). Ez meglátszik politikai választásaikban is, hiszen azokra adják voksukat, akikről feltételezik, hogy valamit javítani tudnak körülményeiken. Kevéssé fogadják el a racionális és bonyolult válaszokat. A leegyszerűsített magyarázatra vevők.

A nagyobb probléma ott keletkezett, hogy a politikai elitek sem találtak választ a 21. század legégetőbb problémáira. Igaz, azokat korlátok közé szorították a választási ciklusok, így a felvetődő kérdések közül csak a legfontosabbakat próbálták meg orvosolni, mintegy „tűzoltásként”.

A politikai pártok az elmúlt évtizedekben még mindig a korábbi politikai eszmei, filozófiai alapjaik szerint próbálták megtalálni a választ, többnyire sikertelenül. A konzervatívok még konzervatívabbak lettek, hiszen a régi receptek mindig beváltak, a liberálisok nem igazán tudtak mit kezdeni az információs forradalom véleményszabadságával, a szocialisták, szociáldemokraták pedig nem vették észre, hogy az a baloldali ideológia, ami Marxtól és Engelstől ered végérvényesen érvénytelen lett.

Ma egy átmeneti korban élünk, amikor a régi narratíváknak véglegesen leáldozott, ám a helyükre újak még nem születtek.

Ezt az átmeneti anómiás állapotot használja ki a populizmus azzal a szöveggel, hogy majd „mindent megold”, radikálisan új (valójában a konzervatívoknál is ósdibb) módszerekkel kezeli a társadalmi problémákat. Persze, a történelmi eszköztárból előkerülnek a már jól ismert klisék. Mert társadalmi krízishelyzet volt bőven az elmúlt 100-150 évben nem csak hazánkban, de Európában is. Mint az akkori politikusok, a mostaniak is a régi, lejárt lemezeket elevenítik fel: valamilyen ürüggyel bizonytalanságot keltenek a társadalomban, majd az így kialakuló bizonytalanságra és a biztonságérzet megingására hivatkozva „megvédenek bennünket” a tulajdonképpen nem is létező veszélytől.

A valódi problémákat persze képtelenek megoldani, hiszen az állandó ellenségkereséssel, és a „harcban állással” egyben meg is akadályozzák a kooperáción alapuló kibontakozást.. Mint ahogy képtelenek a gazdasági problémák valódi megoldására is, mert azt csak globális, de legalább is kontinensnyi együttműködéssel lehetne megvalósítani.

A változások egyik oldala – ami most a populisták malmára hajtja a vizet – a kommunikációs technikák totális megváltozása. A politikai szereplők néhány évtizeddel ezelőtt újságokban tették közzé programjaikat, személyes jelenlétükkel győzködték választóikat.

Ma már mindezt átvették a médiumok, amelyek a propaganda – és a félretájékoztatás – gátlástalan alkalmazásával népszerűsítenek pártokat és politikusokat.  Az a politikai erő, amely nem képes megfelelő kommunikációs hátteret kiépíteni magának, annak az üzenetei nem, vagy csak nagyon gyéren jutnak el a választók tömegeihez. Így választási esélyeik gyakran közelítenek a nullához. Az a politikai erő, amely nem jelenik meg a médiában, az nincs.

Hasonlót lehet tapasztalni az elektronikus térben, az interneten is. A populista politikusok néhány szavas szövegekkel jelennek meg a közösségi oldalakon, ezek üzenet értéke sokszor közelít a fake newshoz, ám ez a közember számára nem érdekes. Nem tud – és nem is akar – utána nézni, hogy amit kedvenc politikusa mond, aki megold helyette problémákat, igaz-e vagy sem. Gondolkodás nélkül elfogadja.  És ez alapján szavaz!

A populizmus politikai ellenzékének a legfontosabb feladata, hogy fejlessze kommunikációját, építse ki azt a lehetőséget, hogy eljusson potenciális választóihoz. Ezt azonban csak olyan programokkal teheti, amely új paradigmán alapszik, olyanon, ami képes feloldani napjaink legégetőbb társadalmi problémáit.

Ehhez persze az kell, hogy gyűjtsön maga köré olyan tudósokat – mondhatni szellemi hátországot, amit elkótyavetyélt az elmúlt évtizedekben – aki képesek adekvát válaszokat adni a kihívásokra.

Ez persze sok munkát igényel, és elvárja a politikusoktól azt is, hogy ne csak négyéves periódusokban gondolkozzanak, hanem távlatos fejlődésben.

A 21. század kihívásait – munka világának gyökeres átalakulása, a társadalmi elosztórendszerek reformja, a szociális szolgáltatások átalakítása, a környezeti problémák kezelése – természetesen egy nemzet (állam) keretei között ma már nem lehet megoldani. Ez a tény ad talán némi bizakodást, hogy a populizmus és a nacionalizmus megbukik.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MÁR A JÖVŐNK A TÉT!

Tisztelt Olvasóim!

Valóban már a jövőnk a tét – persze nem elsősorban az enyém, de egy kicsit az is –, mindannyiunké! Nézzenek szét közvetlen környezetükben, és ideje elgondolkodni azon, hogy az idén vagy tavaly gimnáziumba került gyerekeinknek vagy unokáinknak milyen lehetőségei lesznek továbbtanulni!

Nem is értem, hogy amikor nyilvánosságra került a kulturális kormányzat terve, miszerint teljes egészében kivonul 2020-tól a felsőoktatásból, nem robbant fel a közvélemény!

Gondolkodjunk már el azon, hogy mindez milyen következményekkel jár:

Átlagszülők nem lesznek képesek finanszírozni gyermekeik oktatását. Az itt-ott megjelenő, elejtett nyilatkozatok arról szólnak, hogy a tandíjat 20-30 ezer euró közé tervezik. Egy majdnem a duplája annak, amit ma a CEU kér egy évre (két szemeszter). Azért kíváncsi lennék arra, hogy van-e egy átlag magyar családnak (akik még nem is a létminimumon élnek) a tíz hónapra havonta 2-3000 eurója – 628000 – 942000 forintja a gyerek taníttatására. A valóságban ennyit nem is keres nettó a két szülő.

 Nem akarom most ide idézni miniszterelnökünk korábbi nyilatkozatát a felsőoktatás tandíjairól, de minden esetre érdekes, hogyan változik valakinek a véleménye a hatalom birtokában.

További következmény, hogy ha a mostani gimnazisták nem lesznek képesek folytatni tanulmányaikat, akkor szinte semmi esélyük nem lesz zökkenőmentesen beilleszkedni a munkaerőpiacra. Tehát nem az adó- és járulékfizetők tömegét fogják gyarapítani, hanem az állástalanok tömegét.

Meg kellene már érteni, hogy a végtelenségig lebutított alap- és középfokú oktatás szöges ellentétben van a korunk követelményeivel. Ma már a felsőoktatás alapfokozata tulajdonképpen a 20-30 évvel ezelőtti középfokú érettséginek felel meg, a master képzés és a doktori iskolák adják a valódi felsőfokú oktatást.

Ma kis hazánkban azt mondják a munkáltatók, hogy csaknem negyedmillió betöltetlen munkahely van. Ez persze nem attól van, mert nincs munkaképes ember, hanem attól, hogy a munkanélküli tömeg nem rendelkezik a megfelelő képzettséggel, hogy a kínált állásokat betölthessék.

Ha mindaz, amit a mai kormány tervez, valósággá válik, úgy szeretett hazám az ostobák és a munkanélküliek, a nyomor szintjén (vagy az alatt) tengődők országa lesz!

Ezt végképp nem szabad hagyni, mert a saját és gyerekeink jövője a tét. Az a dúlás, amit e kormány végbevitt az „elmúttnyócévben”, az jelen helyzetben is sokéves munkával hozható helyre. De amit most terveznek, az generációs időkre veti vissza az országot.

Kivétel ez alól a NER-lovagok sokasága, akiket igazán nem érdekel, hogy mi van az országgal, hiszen ők sokkal „olcsóbban” taníttatják majd csemetéiket az európai egyetemeken.

Gondolkodjanak el ezeken! Ideje lenne felhagyni a „majd csak lesz valahogy” szemlélettel. A helyzet nem fog javulni, csak rosszabbodni, mert e hatalomnak ma nincs kontrollja. Ezt kellene megteremteni, ha kell, az utcán!

Ceterum censeo OV esse delendam!

MEGLOPNAK MINKET – APRÁNKÉNT

Már nem csak a pénzünket lopja el a hatalom, hanem lassan apránként, szinte észrevétlenül ellopja a jogainkat és a kibontakozás, a kulturálódás lehetőségeit is.

Nem akarok nagy szavakat használni, de a közvélemény – benne a választók legnagyobb többsége – szinte megjegyzés és nagyobb tiltakozás nélkül vette tudomásul, hogy újabb módon korlátozzák jogainkat.

Az elmúlt időben az se verte ki a biztosítékot, hogy a polgári perrendtartást is módosították, ezzel mintegy megakadályozva, hogy az állampolgár sikeresen támadja meg a bíróságon azokat, akik kárt okoztak neki. Másfél millió forinton aluli kár esetében gyakorlatilag nem éri meg beperelni a károkozót, mert az új rendtartás szerint olyan illetékeket kell fizetni, ami eleve kérdésessé teszik egy per indítását.

Magyarán: ha az átlagembert megkárosítja egy kivitelező a lakása felújítása során (a munkát slendriánul végzi el, nem hajlandó azt kijavítani a szavatosság alapján), és ennek értéke nem haladja meg a másfél millió forintot, akkor erre úgy tekinthet, mint a veszett fejsze nyelére. Hiába van meg a károkozó, hiába van a kár, ennek érvényesítése kiesik a jog keretei közül. És még sorolhatnánk a hasonló példákat ez élet szinte minden területéről.

A másik ilyen aprónak tűnő változtatás a gyülekezési jog megváltoztatása. Eddig, ha valaki vagy valamely civil szervezet, párt kifogásolt valamely hatalmi döntést, bejelentette a rendőrségen és kis korlátozásokkal, de szabadon fejezhette ki nemtetszését. (Most ne kezdjünk el azon agyalni, hogy az elmúlt idők tüntetésein résztvevők száma mennyi volt, mert ez a lényeg szempontjából nem számít!) Októbertől azonban a rendőrségnek joga lesz megtiltani bármely megmozdulást, mi több a „tömeget” két főre redukálták. Nem idézem ide a törvény teljes szövegét, az megtalálható az interneten, ha nekem nem hisznek, olvassák el.

Ma pedig már más szintre lépett a hatalom. Nem csak a jogi kereteket változtatja tetszése szerint, hanem elkezdte a számára nem szimpatikus, intézményvezetőket is eltávolítani az útból. Nem tisztem Prőhle Gergely megvédése. Egy dolog háborít fel ezzel kapcsolatban: Mi jogon nyúl bele kulturális tartalmi kérdésekbe a kormány, amikor számtalan bizonyítékát adta eddig műveletlenségéről és hozzá nem értéséről. Milyen alapon fosztja meg az embereket a kulturális programoktól – legyen annak bármilyen szellemisége?

Az emberek – a választópolgárok – pedig minden tiltakozás nélkül veszik tudomásul mindezt. Hallom szinte az ellenérveket, hogy ezek a módosítások nem érintik a társadalomnak csak kis rétegét. Nem kell ebből olyan nagy patáliát csapni.

Most szeretném mindenkinek felhívni a figyelmét arra, ha a jogállamban – a hatalom ugyanis teljes vehemenciával próbálja bizonyítani ennek voltát, miközben tudjuk, a jelentős részét már rég lerombolta – csak egy keveset vesznek el az alapvető jogokból, akkor az már nem tekinthető demokráciának.

Ha egy vödör ürülékbe gulyáslevest öntünk, az attól még ürülék marad, ha pedig a gulyáslevesbe öntünk egy kanálnyi ürüléket, az ugyanúgy ürülék lesz.

Tehát kedves feleim: ha tiltakozni akarnak, akkor most itt a lehetőség: mindenki adjon be minden napra – három hónapra előre – tüntetési bejelentést. Így két dolgot lehet elérni: betartjuk az írott jogot, és egyben bebizonyítjuk, hogy a törvény milyen bornírt, és ellehetetlenítjük a rengeteg beadvánnyal a hatóság munkáját! Egyék meg, amit főztek!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A PROPAGANDA HATALMA

Forrás: Internet

Az elmúlt hónap közbeszédét és a kormány propagandáját eluralta a „Sargentini-jelentés” szindróma.

Ez az uniós jelentés, amelyet teljes egészében meg lehet találni az interneten, hiteles magyar fordításban, végletekig lecsupaszított és eltorzított formában került a „nagyérdemű” elé a kormány jóvoltából.

Kis közvélemény kutatást végeztem az elmúlt hetekben arról, hogy az átlagemberek miként vélekednek erről a dokumentumról. A megkérdezettek száma persze nem meríti ki a reprezentatív kutatás kritériumait, de mint cseppben a tenger, azért mutat valamit, ami segít megérteni a kormány propagandájának hatékonyságát.

Néhány vidéki és budapesti ismerősömet faggattam ki arról, hogy mi a véleményük az említett dokumentummal kapcsolatban.

A minta összetétele: 8 férfi és 5 nő, életkoruk 40 és 82 év között volt, iskolai végzettségüket tekintve 2 főnek van gimnáziumi (és középfokú szakmai) a többinek egyetemi-főiskolai végzettsége. Kommunikációs lehetőségeiket tekintve mindenkinél van televízió (előfizetéses kábelszolgáltató), és mindenkinek van internet hozzáférése.

Hogy miért hangsúlyosan érdekes mindez, az a későbbiekben kiderül.

A megkérdezettek közül senki sem olvasta el a jelentést! Megelégedtek azzal, amit a televíziók híradói – politikai beállításuk szerint – közzétettek, illetve az interneten olvasták az éppen eléjük kerülő (szintén a közzétevő elkötelezettségét tükröző) interpretációkat a jelentésről.

Arra a kérdésre, hogy miért nem vették a fáradságot utána nézni a jelentésnek, esetleg elolvasni azt, erre már megoszlottak a válaszok.

Az idősebb korosztály szinte feltétel nélkül elfogadta a jelentésről szóló „hivatalos” véleményt, mert szerintük a televízió azért van, hogy helyesen tájékoztassa őket a hazánkat érintő ügyekben. Mások azt említették, hogy nincs idejük 80 oldalas anyagokat olvasni és azt összehasonlítgatni a hallott, olvasott értékelésekkel.

Volt, aki azt mondta, hogy bármely véleményoldal kijelentéseit sem fogadja el, mert mindenki hazudik, ám ennek ellenére nem vette a fáradságot, hogy megismerje a dokumentumot.

Ha az ember belegondol ezekbe a válaszokba, akkor két nagyon súlyos megállapítást tehet.

Az első, hogy az emberek többsége nem hajlandó túl nagy energiát fordítani az őt körülvevő, ám magát közvetlenül nem érintő, információk vizsgálatának és feldolgozásának. Kész elfogadni azt a véleményt, amit „elé raknak”. (Még akkor is, ha tudja, amit hall, nem biztos, hogy igaz.)

Tehát elegendően lusták vagyunk arra, hogy gondolkodjunk. Nem is mérjük fel, hogy a pillanatnyilag tőlünk távol eső dolgok a jövőben miként befolyásolhatják közvetlen körülményeinket.

Másodszor: nagyon erősen él, még napjaink informatikai forradalmában is, az a vélemény, hogy a közmédiában elhangzó (vagy inkább fogalmazzuk úgy: a televízióban hallottak) hírek és értékelések helyesek és követendőek.

Mindez azt mutatja, hogy az átlagemberek konformizmusa, a véleményvezérek feltétlen követése jellemző az országra. Az állampolgárok döntő többsége nem gondolja végig – sőt, egyáltalán nem gondolkodik azon –, hogy mi a saját érdeke, az esetleges közvetlen és közvetett hatalmi döntések miként befolyásolják mindennapi életét.

Ezt a jelenséget használja ki a hatalom gátlástalanul, és bármit letol az emberek torkán, hiszen nem kell attól tartania, hogy tömegek látnak át a szitán.

Ceterum censeo OV esse delandam!

EGÉSZSÉGÜGY – A BETEG ÁLLAPOTA KRITIKUS

Forrás: Internet

Hallgatom, olvasom a híreket a Honvéd Kórház sürgősségi osztálya kríziséről. Nos, mindenki nyilatkozik: politikusok, szakértők, a kórház vezetése, a tárca – mindenki, aki érintett, és aki azt gondolja, meg lehet mondani a tutit.

Sok érv, ellenérv hangzik el. Szakmaiak és politikaiak.

Egyetlen dolog nem hangzik el, ami a dolognak a lényege: az egészségügy (úgy en bloc) finanszírozása. Néhány évvel ezelőtt a kormány az összes komolyabb alapot megszüntette, az oda fizetett járadékokat (egészségügyi, nyugdíj, kulturális, stb.) einstandolta, azaz a költségvetés részévé tette. Már nem járadékokat fizetünk – mert abban az esetben számon kérhető lenne, hogy azt mire fordítják –, hanem adót, ami felett a kormányzat rendelkezik a költségvetés keretein belül.

Ha a költségvetésben „Y” forintot tervez a kormány az egészségügy finanszírozására, akkor azt megváltoztatni nem nagyon lehet, hiszen annak elfogadásával az törvénnyé válik.

Az OEP már nem is OEP (Országos Egészségpénztár), hanem Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő.

Ez azt jelenti, hogy a munkavállalók és a munkáltatók által befizetett adók nem teljes egészében kerülnek az egészségügy büdzséjébe.

2018-as költségvetés bevételi főösszege 18 751 458,2 millió forint, kiadási főösszege 20 112 108,4 millió, a tervezett hiány 1 360 650,2 millió. A hiány nem haladja meg az uniós követelményekben meghatározott 3 százalékot. (Ez így helyes.)

A költségvetési törvényben a 8. pontban az Egészségbiztosítási Alappal összefüggő rendelkezések között olvasható:

„16. § A LXXII. Egészségbiztosítási Alap fejezet, 2. cím, 2. Egészségbiztosítás pénzbeli ellátásai alcímen belül az adott előirányzat terhére különös méltánylást érdemlő körülmények esetén táppénz, csecsemőgondozási díj és gyermekgondozási díj megállapítására együttesen 200,0 millió forint, rokkantsági, rehabilitációs ellátás megállapítására 150,0 millió forint, a 3. Természetbeni ellátások alcímen belül az adott előirányzat terhére különös méltánylást érdemlő körülmények esetén gyógyító-megelőző ellátásra 2611,3 millió forint, gyógyszertámogatásra 10 000,0 millió forint, gyógyászati segédeszköz támogatásra 2000,0 millió forint használható fel.”

Ugyanitt a mellékletben a HM fejezetében az MH Egészségügyi Központ pontjában 285,7 millió forint szerepel a beruházások címszó mellett. A teljes kiadásra (személyi juttatások, járulékok, szoc. hozzájárulás, dologi kiadások, ellátottak pénzbeli juttatásai) 32, 777 milliárdot terveztek, amiből a költségvetésbe visszaáramlik 4,142 milliárd forint.

A költségvetés XX. fejezetében az Emberi Erőforrások Minisztériuma fejezetében olvashatóak a részletes adatok. De elég nehéz külön-külön kikurkászni, hogy mi tartozik közvetlenül vagy közvetve az egészségügyi rendszerhez. A gyógyító-megelőző ellátás szakintézetei alatt az ÁEEK 24, 3 milliárddal szerepel, amiből a beruházás 0.2481 milliárd.

Az intézetek költségvetése alatt 585,4 milliárd működési költség és 9, 818 milliárd beruházás és felújítás szerepel.

Az érdekesség, hogy a sportegészségügy külön alcím alatt szerepel a maga durván másfél milliárdos költségvetésével.

Ha mindent összeszámolunk, akkor kiderül, hogy kb. 657-658 milliárd forint, ami a teljes kiadások 3,27 százaléka.

Egyes elemzések szerint Magyarországon az egy főre jutó egészségügyi ellátás az uniós átlag fele. Ez persze meg is látszik. Idézet a linken található jelentésből:

„ A magyar egészségügyi rendszer alulfinanszírozott. Az egy főre jutó egészségügyi kiadás a legalacsonyabbak között van az EU-n belül, és csupán az uniós átlag felét teszi ki (Magyarországon 1428 EUR/fő, szemben a 2797 eurós uniós átlaggal).”

Tehát az egészségügyi ellátás problémáinak fő oka a forráshiány. Ez persze két dolgot is magával ránt, egyrészt az orvosok és ápolószemélyzet pályaelhagyását vagy elvándorlását, másrészt pedig a gyógyítási körülmények (eszköz és műszerellátottság, a „pontok” változatlanságát) lezüllését.

A napi működést biztosító finanszírozás (az eü. ellátás kódszámai alapján kapható „pontértékek” pénzfedezete lassan 10 éve mit sem változott. Ez okozza többek között a kórházak állandó deficitét, és adósságfelhalmozását. Ugyanis például az egyszer használatos eszközök ára folyamatosan emelkedik, ugyanakkor a felhasználásra kapott finanszírozás változatlan. Ne is gondolja senki azt, hogy a kórházak adósságállománya így valaha is csökkenni fog. Ha végletesen eltér a gyógyítás anyagi szükséglete (ebbe mindent beszámítok a munkabérektől a műszerek üzemeltetésén és beszerzésén át a legutolsó takarítószerig) és a „megállapított” finanszírozás, akkor a mérleg sohasem fog egyensúlyba kerülni.

Ha a kormány nem tesz sürgősen átfogó és az ellátás minden szintjét érintő intézkedéseket, és nem fordít a költségvetésből dupla összeget a rendszer fenntartására és korszerűsítésére, akkor valóban komoly katasztrófa elé néz az egészségügy.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÚJ KORSZAK HAJNALA

Forrás: Internet: www.bilogan.com

A szép új világ hajnala. Nem is hajnal ez, inkább délelőtt. Nincs még a zeniten, de már közeledik hozzá. Kiteljesedéséhez már nem sok kell, csak egy kis idő, és alkotói elmondhatják Madách Imre örökérvényű szavait: „Be van fejezve a nagy mű, igen./ A gép forog, az alkotó pihen./ Évmilliókig eljár tengelyén,/ Mig egy kerékfogát ujítni kell.”

Újabb lépés – hiszen a hatalom már bejelentette, az ősz nagy dolgokat hoz majd – a gondolkodó embereket ismét kiakaszthatná, ha odafigyelnének. Az új NAT (Nemzeti Alaptanterv) szerint a jövő évtől az általános (alapfokú) oktatásban már nincs szükség a fizika, a kémia és a biológia külön oktatására, azokat természettudományi ismeretek címszó alatt egyesítik.

Ezzel „úgymond” kevesebb lesz a nebulók tantárgyainak száma. Ez, ha csak a tanmenetet nézzük igazuk is van. A kérdés azonban az, hogy csökken-e ennek az új tantárgynak az óraszáma?

Mert ha nem csökken, akkor bizony nem igazán értem, hogy mi értelme az átnevezésnek. Hiszen valamiféle alapvető biológiai, kémiai és fizikai ismereteket mégis csak meg kell tanítani a gyerekeknek, még akkor is, ha ez új néven kerül oktatásra.

Ha csökken az óraszám – és ezt feltételezem –, akkor bizony tanár legyen a talpán a 7. és a  8. osztályban, aki beszuszakolja a diákok fejébe a középfokú oktatásba lépéshez szükséges ismereteket.

Van egy nagyon sanda – vagy tán nem is annyira rosszindulatú, ellenben valós – feltételezésem: mindez azt a több éve folyó elbutítást folytatja, aminek a célja egy kevés ismerettel rendelkező generáció felnevelése, amely – pontosan hiátusai okán – kiszolgáltatott, könnyed játéka lesz a hatalomnak. Képtelen arra, hogy felismerje saját érdekeit, amelyet a tömegkommunikáció végtelenül lebutított szövegeivel nagyszerűen lehet befolyásolni az éppen aktuális célok érdekében.

Ez a generáció már nem fog automatikusan bejutni a középfokú oktatásba – hiába a még elkötelezett, de csökkenő pedagógusok erőfeszítése –, de problémái lehetnek a „megújított” szakmai oktatás keretei között is. Arról már szinte nem is álmodhatnak, hogy valaha is egyetemre kerüljenek.

Ez lesz a többség.

Forrás: Internet -- Marabu

Persze lesznek kivételek. Mint mindig. A NER lovagjainak nem lesznek ilyes problémái. A magánoktatásban nem érdekes a NAT. Ott az az érdekes, hogy a gyerek sajátítsa el mindazt a tudást, amire egyre gyorsuló korunkban szüksége van. Ám ezt meg kell fizetni! Ez a mostani elitnek nem probléma.

Ám a NER lovagjai nincsenek többségben – sőt elenyésző kisebbségben vannak a társadalomban –, bárha mindenütt feltűnnek hétköznapi életünkben. Nyomulásuk és erőszakosságuk adja azt az érzést.

A többség gyermekei tehát a NER NAT-ja miatt szenvednek majd el hátrányokat.

Ha semmi más, de már ez is elegendő arra, hogy a gondolkodó emberek sokasága véget vessen ennek az ámokfutásnak.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ALAGÚT ÉS A VÉGE

A múlt hét végén el nem ítélhető módon buliztam. Ez így önmagában magánügy lenne, semmi különös, még akkor sem, ha jól éreztem magam.

Volt azonban ennek a két napnak egy igen kellemes élménye, ami egy kicsit túlmutat egy nyári hétvége kitűnő eltöltésén.

Megismerkedtem öt igen szimpatikus, intelligens, képzett fiatalemberrel, akikkel egész komoly beszélgetést folytattunk.

A diplomás 30-as éveiket taposó fiúk – kellő cinizmussal és nem titkolt rosszallással – nyilatkoztak az ország jelen helyzetéről. Megjárták már külföldet is, bizonyították ott is rátermettségüket. Az csak hab volt a tortán, hogy kettejük politológusi végzettséggel is rendelkezik, ám napi megélhetésüket nem a szakmájuk adja.

Kiforrott véleménnyel nyilatkoztak napjaink legkurrensebb hazai problémáiról – kezdve a gazdaságtól a kultúra és a tudomány legyakásának – kérdéseiről.

Érdekes volt egyikük – megígértem nekik, hogy neveket nem említek – mondata a gender studies megszüntetésével kapcsolatban. Azt gondolja, hogy a dolgokat nem így kellene intézni, hanem az egyetemi autonómia keretében felülvizsgálni azt, hogy melyek az állam által preferált szakok – azokat az állam támogassa minden lehető módon –, és melyek azok, amik kevéssé fontosak a hatalomnak. Az így kialakult megegyezés egyben eldönti azt is, hogy mik lesznek a finanszírozott és mik az önköltséges vagy tandíjas szakok. Aki latin-német szakon akar tanulni (1 fő), az bizony esetleg bekerülhet a fizetős kategóriába. Mondott még néhány szakot mondandója megerősítésére, de alapvetően egy koherens rendszert vázolt fel néhány perc alatt.

Na, a beszélgetésnek ezen a pontján kezdtem szinte tisztelettel figyelni ezeket a fiatalokat. Tudatosodott bennem, hogy milyen téves vélemények terjednek a médiában erről a generációról.

Szerintem a megfelelő időben készen lesznek arra, hogy átvegyék a stafétabotot és olyan országot építsenek, amely valóban megfelel az európai értékeknek (amit egyébként jól ismernek).

Szóval most még rohanunk egy sötét alagútban. Még nem látjuk a fényt teljesen, de már érzékeljük, hogy nem teljesen sötét.

Ceterum censeo OV esse delendam!