TUSVÁNYOSRÓL ÉS A REAKCIÓKRÓL

Eléggé kiakadt a magyar szellemi ellenzék Orbán Viktor tusványosi beszédén. Előző postomban én is elmondtam a magamét.

Most inkább arra koncentrálnék, hogy milyen reakciókat, véleményeket szült a beszéd, kinek mennyire lódult meg a fantáziája, ki volt mértéktartó és pontos stb.

Kezdjük a pontos  – talán így is lehet mondani – politológiai és filozófiai elemzésekkel.

Gábor György vallásfilozófus pontos, történetileg, filozófiailag pontos magyarázatokkal zúzta le a populista szöveget. Írása azért is fontos, mert érvrendszere feltárja azt a mögöttes ürességet, amit az egész beszéd sugárzott, azt a valósággal alá nem támasztott ambíciót, amely a miniszterelnököt jellemzi. Igaz ez még akkor is, ha figyelembe vesszük az elmúlt évek európai politikai mozgásait, a szélsőjobb – unióellenes politikai tömörülések – előretörését. Azt azonban figyelembe kell venni ez utóbbiak során, hogy napjainkban ezek a szervezetek (pártok) még nem tartoznak a politika formálás élvonalába. Igaz: bekerültek a nemzeti parlamentekbe, de ettől se Németország, se Franciaország politikája alapvetően nem változott, és az ott élő polgárok többsége is a liberális értékek mellett teszi le a voksát.

Népszerű volt a közösségi médiában a B1 Blog bejegyzése, amely egy olyan magyarázatot közöl, miszerint a magyar miniszterelnök az Európai Bizottság elnöki posztjára gyúr. Az érvelése nagyon logikus, kicsit conteo, de emészthető. Ezzel csak az a bajom: nem hiszem, hogy az unió tagállamainak politikusai olyan mértékben opportunisták, mint ahogy azt az írás feltételezi. Az azonban igaz, hogy a manapság gyakorolt tömegmanipulációs technikákkal talán lehet befolyásolni a választó tömegeket, azonban nem hiszem, hogy a polgári tudatot olyan szintre lehetne süllyeszteni a nyugat-európai országokban, hogy széles körben elismertté tegyék Orbán Viktort.

Az 2019-es uniós választások pedig még messze vannak, addig még az a kevéssé valószínű, ám mégis optimista eset is előfordulhat, hogy a magyar ellenzéki erők képesek lesznek megmutatni magukat és elképzeléseiket a hazai választóknak.

A lényeg, nem kell felülni az orbáni messze mutató elképzeléseknek és jövőképnek. Sokkal inkább arra kellene koncentrálni, hogy minél nagyobb ismertséget kapjanak a valós alternatívát felvázoló gondolkodó elmék.

Ceterum censeo OV esse delendam!

„ELŐTTÜNK ÁLL A SZÉP JÖVŐ”

Ismét Tusványos, ismét messze néző jövőkép.

Forrás: Internet

Miniszterelnökünk a szabadsága előtt még durrantott egy nagyot, amely szinte elveszett a nyár forróságában.

Lassan hozzá kell szoknunk, hogy ha valamit sejteni akarunk országunkat vezető politikusaink szándékairól, akkor szemünket Tusványosra kell vetnünk.

A jövőkép enyhén paranoid, és oly mértékben populista, hogy az már-már minden reális határt átlép.

De vegyünk sorra – ha nem is mindent – a leglényegesebb gondolatokat.

„Azt is nehéz elhinni, ami már megtörtént, nem csak azt, ami történni fog.”

Valóban. Tényleg nehéz elhinni azt, hogy egy magát demokratikusnak tartó kormányfő teljes munkálkodása egy célt szolgált az „elmútt nyócév” alatt, a demokratikus rend lebontását, az általa „illiberális demokráciának” (értsd: tekintélyelvű diktatúra, némi demokratikus mázzal) nevezett Nemzeti Együttműködés Rendszerének kiépítését. Az pedig, hogy még mi történik az elkövetkező években kis hazánkban, arra vannak tippjeim! Ma olvasom például, hogy Orbán Viktor szeretett kollégája Lengyelországban tervezi az „exit-tax” bevezetését, azaz az országot elhagyó befektetők és vállalatok megsarcolását. De a tervezet nem csak a cégekre vonatkozna, hanem azokra a polgárokra is, akik elhagyják Lengyelországot.

A jó példa ragadós, nem mernék mérget venni arra, hogy ezt miniszterelnökünk kihagyja!

A legriasztóbb azonban az a kijelentése, amelyet a „kultúrharccal” kapcsolatban fejtett ki.

„A kétharmados győzelem új korszak felépítésére, kiépítésére kapott felhatalmazás. De a korszak mindig több, mint egy politikai rend. A korszak ízlésvilág, egyfajta viselkedési mód. A korszakot kulturális áramlatok adják, ebbe kell beágyazni a politikai rendszert.”

Ha valakinek – aki csak egy kicsit is ismeri a XX. század történetét – ismerősek lennének ezek a gondolatok — nem téved. Mintha Goebbels legkedvesebb tanítványát hallanánk.  Mint tudjuk nagyon csúnya vége lett a dolognak, egy egész világ fogott össze és vetett véget e gondolatiságnak. Az persze nem tagadható, hogy mostanság egyre többször dugja ki a fejét e zombi a föld alól.

Van élet a globalizmuson túl – jelentette ki nagy önbizalommal.  Hát persze, hogy van, kb. olyan mint Észak-Korea. Nem is értem ezt a kijelentést. Mert feltételezem, hogy a miniszterelnök nem olyan alultájékozott, hogy ne tudná: a modern világ ezer és millió szállal kölcsönösen kötődik egymáshoz, mind a tőke, mind az áruk, mind a munkaerő szabad áramlásával.

Az általa e mondat alátámasztására fogalmazott öt tézisének semmi köze a globalizmushoz, simán hazai belpolitikai, hatalmi szöveg, tulajdonképpen tartalom nélkül. Ugyanis: Közép-Európát nem kell felépíteni, az már megvan a maga valóságában. Nem kell megvédeni a kereszténységet, mert azt nem a politikusoknak kell megvédenie, hanem a hívőknek, parancsszóra ugyanis senki sem lesz jóban az Istennel. A családokat pedig nem a globalizmus ellen kell megvédeni, hanem a hatalomtól, a túlterjeszkedő államtól, amelynek – magát karizmatikusnak tartó – vezetője bele akar szólni azok életébe. A családok védelme a szolidaritáson alapul (kisebb és nagyobb közösségek együttműködésén), semmi köze a globalizmushoz.

Ami pedig az „egy nemzet, egy szavazat” elvét illeti, ez hasonlatos az egykulcsos adóhoz. Mindig az jár jobban, akinek több a jövedelme. Az Európai Unióban a képviselet – bármilyen sajnálatos ez a mai hazai politikai vezetésnek – igazságos, a lakosság lélekszámához igazodik. Az alig 9,5 milliós Magyarország miért is követel magának nagyobb beleszólást a közös dolgokba, mint a 38 milliós Lengyelország vagy a 46,5 milliós Spanyolország — hogy ne a legnépesebb országokat említsük. A döntések minden polgárra vonatkoznak az unióban, így teljesen logikus, hogy a választások és a döntések alapja az a polgári tömeg, amely az adott ország mögött áll.

Az pedig, hogy az európai vezetők alkalmatlanok-e vagy sem, arról nyilatkozni enyhén szólva is bornírt. Az pedig, hogy az Európai Bizottságot úgy aposztrofálja, hogy az nem barátja a szabadságnak — no, erre nincs jelző. Persze, ha figyelembe vesszük az egekig nyúló ambíciókat talán érthető, de ez már, ahogy jó pestiesen mondani szokták: orvosi eset.

Forrás: Internet

Az pedig valamiféle megszállottságról tesz tanúbizonyságot, miszerint „le lehet győzni a liberális elitet”. Ez nem csak azt mutatja, hogy a miniszterelnök nem képes felmérni, hogy az általa – és valljuk be, az Európában is megerősödő szélsőjobboldali pártok és mozgalmak által – képviselt politika messze nincs a politikaformálás fő sodrában.

Milyen jövőkép adódik mindezekből? Arra kell számítani, hogy a magyar politikában folytatódik a hatalom megerősítése, az ellenzék ellehetetlenítése, minden olyan gondolat visszaszorítása, amely az önálló, hatalomtól független, szuverén véleményt fogalmaz meg.

Jön a Nagy Testvér!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A VÉG KEZDETE — VAGY A KEZDET VÉGE?

A cím indokolt. Napjaink gazdasági eseményei baljós jövőt rajzolnak fel, nem csak az idei, hanem a jövő évi költségvetéssel kapcsolatban. A pénzügyminiszter igyekszik mindenkit megnyugtatni, hogy a tervezett költségvetés irányszámai tarthatók, még akkor is, ha a magyar forint tovább romlik.

Ordasabb hazugságot elképzelni is nehéz. A 2019-es költségvetés irányszámait a 311 Ft/Euro árfolyam mellett állapították meg. Ez az jelenti, hogy ilyen árfolyamon tervezik a költségvetés bevételi oldalán a bevételeket (export, adók stb.) Igen ám, de 330 Ft-os árfolyamon ez még azt is eredményezheti, hogy a magyar export forintban többet hoz a konyhára, mint a tervezettek. A probléma nem a kivitellel van, hanem a behozatallal és a fogyasztással.

A behozatalunk sokszorosát veszíti az árfolyamváltozáson. Csak néhány példa: az élelmiszereknél a tej, a zöldségek és gyümölcsök együtt drágulnak a valuta leértékelődésével. Márpedig a magyar fogyasztók legnagyobb része (főleg a városlakók) import élelmiszert fogyasztanak. Tehát minden vásárlásnál „buknak” a dolgon. A tömegtájékoztatás leginkább a nyaralásra utazókat riogatja azzal, hogy bizony a költőpénzük jelentősen drágul. De azért valljuk be, legalább magunknak, hogy bizony ma már csak a tehetősebb réteg utazik külföldre vakációzni, a többség marad otthon, mint Sajó.

(Akik nem ismerik e klasszikust: Hacsek megkérdezi Sajót, hogy hol nyaralnak. Mire a válasz: „háromszéken”. Az szép táj– dicséri partnerét Hacsek – Erdély szép hely. Mire Sajó felvilágosítja: Nem Erdély, hanem kiteszünk a gangra három széket, és kiülünk oda, ha süt a nap.)

Az idősebb generáció emlékszik még a Kádár-kor ’80-as évekbeli propagandájára, amikor az áremeléseket a „cserearányok romlásával” indokolták. Ez akkor az ország eladósodásához vezetett (aminek nagyságrendje a mai eladósodásunkhoz képest elenyésző).

Azt lehet látni, hogy a jegybank és a kormány gazdaságpolitikája dilettáns, még a nemzetközi pénzügyi szervezetek (bankok, befektetési alapok) gyakorlatát sem veszik figyelembe. A nemzetközi pénzügyi szférában már régen a kamatemelések korszaka kezdődött. Csak a magyar jegybank tart ki az alacsony alapkamat mellett. Úsznak az ár ellen. Márpedig azt lehet csinálni, csak egy idő után elfogy az erő, és vízbe lehet fulladni.

Ez a jelenség – hiába kommunikálja a kormányzat, hogy gazdasági válság közelg – akkor is káros, ha közben azt szajkózzák, hogy nincs szükség a jegybank beavatkozására. Nő a nettó adósságállomány – mert nő a „cserearány” –, és egyre nehezebb lesz kitermelni újabb államkötvények kibocsátásával (alacsony kamatok mellett) ellensúlyozni azt.

Szóval ez lehet a sikergazdaság végének kezdete. Tartunk a szakadékba!

A kezdet vége pedig azt jelenti, hogy a parlament ellenzéki pártjai megválasztásuk idején milyen fogadalmakat tettek a jelentős, és markáns politizálásra. Nos, úgy látjuk, hogy ennek a „szép” kezdetnek itt van a vége. Az ellenzék a jelentősebb törvények elfogadásakor szinte feltett kézzel szavazott vagy nem a benyújtott javaslatokra. Az mégis csak röhej, hogy a költségvetés 155 igen szavazattal ment át a „nem tisztelt házon”, a StopSoros törvény szavazására nem mentek be az ellenzékiek. és még folytathatnánk. Gyalázatos a politikájuk, hónapok alatt elvesztették azt a támogatást, amivel a szavazás idején még rendelkeztek.

Így aztán érvényes Hofi Géza mondása, amit ugyan más kontextusban mondott:

„Az is hülye, aki erre kardot ránt!”

Ceterum censeo OV esse delendam!

HETEDIK

Nem József Attila versét elemzem, sőt még a hetedik alkotmánymódosítást sem, hiszen ezt részletesen megtették a különböző médiumok (pártállásra való tekintettel). Sokkal inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy milyen következményekkel járhat mindez az átlagember szintjén.

Az, hogy ezek után a „keresztény értékrend” szerint kell elbírálni mindent, és ennek az értékrendnek kell alávetni tulajdonképpen minden döntésünket – ez maga a megtestesült abszurd.

Hiába mondja a Kereszténydemokrata Néppárt frakcióvezetője, hogy ezt nem „vallási alapon” kell értelmezni, hanem egy tágabb kulturális értelemben, ez attól még marad az, ami: az elmúlt 27 esztendő legnagyobb politikai hülyesége.

Ez az ország Szt. István óta soknemzetiségű ország. „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

Az Intelmekből azt is meg kellene fogadnia a mai politikának (lásd: Käsler Miklós ömlengését László királyról), hogy a hit milyen helyen áll a királyi hatalom gyakorlásában: „…Ha a királyi koronát meg akarod becsülni, legelőször azt hagyom meg, tanácsolom, illetve javaslom és sugallom, kedves fiam, hogy a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass…”

Nos, a mindennapi életünkben azt tapasztaljuk, hogy e keresztényi erényeket bizony-bizony nem nagyon gyakorolják a mai – sokszor királyi hatalommal (már ez is avítt fogalom 2018-ban) rendelkező  –, magukat politikai elitnek tartók. Nincs bennük könyörület, nincs bennük az elesettek segítését kiváltó alázat, nincs bennük semmi, amit egyébként a Tízparancsolat előírna.

Az átlagember pedig csak néz ki a fejéből, hiszen eddig azt hitte, hogy a vallása, kultúrája a sajátja. Úgy gyakorolja, ahogy akarja! Senkinek nincs beleszólása. Magyarország (micsoda ostobaság az Alaptörvénytől, hogy kis hazánkat megfosztja a köztársaság büszke jelzőjétől) államformáját tekintve köztársaság és ezt – az európai keresztény (katolikus, református, protestáns) ötszáz éves hagyomány szerint – eltagadni azt jelenti, hogy megszűnik a hagyományos elkülönítés állam és egyház között.

És ha már a Tízparancsolatnál tartunk:

Milyen hatalom az, amelyik az állami politika rangjára emeli az emberek közti megkülönböztetést bőrszín, vallás (vallástalanság), nyelv vagy politikai meggyőződés szerint?

Milyen hatalom az, amely a korrupciót, a lopást szintén az állami működés részévé teszi?

Milyen hatalom az, amely a rászorulókat nem segíti, hanem „rendőri intézkedés” hatálya alá rendeli?

Milyen hatalom az, amely folyamatosan hazudik, mi több, a valóság tényeit elzárja a társadalmi nyilvánosság elől (azt csak bírósági ítéletekkel lehet belőle kikényszeríteni), és amely minden kérdésben (szociális, egészségügyi, oktatási és egyéb, a társadalom tagjait közvetlen érintő) ordas hazugságokkal manipulál?

Milyen hatalom az, amely saját hatalmát – minden adat ellenére (a szavazatok 49, 27 százalékával) – pusztán jogi manipulációval (a választási törvény testre szabása a második Orbán-kormány idején) képes fenntartani?

Mindez az ország, a választópolgárok számára azt jelenti, hogy gyakorlatilag mindenféle erkölcsi megfontolást, értéket sutba vág ez a hatalom. A bírói testületek bedarálásával pedig az átlag állampolgároknak egyszerűen nem lesz hová fordulnia, ha a hatalom atrocitást követ el vele szemben.

Nem lesz biztonságban – no, nem a migránsok kitalált erőszakossága ellen – a saját hazájában: nem garantálják az egészségügyi ellátást, a nyugdíjak vásárlóértékét, a lakhatáshoz való jogot, a tanuláshoz való jogot.

Senkinek se legyen kétsége: a hetedik nem az utolsó. A hatalomnak ugyanis – ha már nincsenek meg a fékek és ellensúlyok, márpedig ezeket az elmúlt nyolc esztendőben gyakorlatilag lebontották – az a tulajdonsága, hogy tevékenységét hajlamos az élet minden területére kiterjeszteni. Ha az egyik intézkedését „beveszi” a társadalom, akkor feljogosítva érzi magát arra, hogy tovább lépjen a korlátozások útján. Ennek vagyunk ma tanúi.

Eljön majd az idő, amikor egy kisebb társaság nem állhat meg majd meg viccet mesélni az utcán, mert azt már „gyülekezésnek” nyilvánítják, és feloszlatja a rendőrség.

Gondolkodjuk már el, emberek, meddig tűrjük még, hogy a kiszervezzék alólunk a saját életünket?

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÚJ NER

Lassan elkezdi a nyár mutatni igazi arcát, az emberek legtöbbjének ilyentájt nem a politika a legnagyobb gondja. Le kell szedni az epret, fel kell készülni az aratásra, gondolkodni kell azon, mi legyen a gyerekkel az iskolai szünetben… Kevesebbek meg azon törik a fejüket, hová menjenek nyaralni.

Forrás: Internet

Ez utóbbiak közé tartoznak a „NER-lovagok”, akik – „hála” a parlamenti vagyonbevallás rendszerének – nem nélkülöznek, mi több, szépen gyarapodnak.

Egyikük, a volt kancellária miniszter is beszámolt gyarapodásáról. Ismét megtudtuk, mindenki annyit ér, amennyije van! Lett vadászkastély résztulajdonos és bevásárolta magát a Párizsi Nagyáruház (volt Divatcsarnok, azelőtt Terézvárosi Kaszinó, majd Párisi Nagyáruház) tulajdonosai közé is.

Átlagembernek szinte felfoghatatlanul nagy összegekről van szó, több százmillióról, de ez legyen a legkisebb probléma ebben (ne mondják, hogy irigykedek).

Sokkal nagyobb problémának tartom azonban, hogy mindezeknek a vagyonoknak az eredetét nem sikerül felderíteni. Hiába hallom, hogy az egyik ellenzéki párt (nevezetesen a DK) eljárást kezdeményez ebben az ügyben, kivizsgálandó, miből keletkezett a vagyon, amikor az érintett személy teljes munkálkodása alatti összes jövedelme nem fedezi mindezt.

Óhatatlanul felvetődik a gondolat, hogy itt valami nem stimmel!

Az egyik (magát ellenzékinek tartó) televízió meg is kérdez egy – az üzlet résztvevőjét ismerő – újságírót, az Ausztriában élő Paul Lendvait, akit azonban mondanivalója közepén, a műsoridő lejártára hivatkozva lekevernek az adásból, mielőtt az kifejthette volna mondanivalóját.

 A dolog itt, elsőre, furcsa véget ért. Mit sem enyhít ezen, hogy egy nappal később az egyetlen ellenzéki rádió felhívta az öreg tudósítót, aki akkor elmondta, hogy valóban túllépték az adásidőt, de azóta se keresték meg az ügyben, és kifejtette a titokzatos osztrák résztulajdonos szerepét az ikonikus budapesti ingatlan beruházásban.

Azt azonban még a mai napig sem tudni, hogy Magyarország egyes kormánytisztviselőinek – akiknek javadalmazása, egyébként méltán kiemelkedő – honnan származik a legális, befektetésre alkalmas vagyona.

Forrás Internet -- Youtube

A gyorsan gazdagodó réteg, amely az elmúlt tíz esztendő alatt szedte meg magát az ország gázszerelőjével az élen, milyen forrásokat csapol meg, honnan keletkeznek több százmilliós (milliárdos) vagyonok?

A kérdés persze költői. A gazdasági elemzések, a napfényre kerülő különös üzletek, állami és önkormányzati beruházások körüli anomáliák megmutatják azt, hogy folyamatosan az adófizetők és az európai adófizetők pénze vándorol a NER lovagjaihoz.

Mindebből szorosan következik, hogy az elkövetkező években sem fog ez változni, hiszen továbbra is érdekük, hogy az állami költségvetést és a – csökkenő, de ezért még mindig csordogáló – uniós támogatásokat megcsapolják.

Éppen ezért nem hiszek azokban a „jóslatokban”, amelyek az hirdetik, hogy a mostani miniszterelnök kivezeti országunkat az Unióból. Miért is tenné? Senki sem olyan ostoba, hogy levágja az aranytojást tojó tyúkot. Lehet azt esetleg seprűvel kergetni, hajkurászni a kiskertben, nagyon vigyázva arra, hogy azt el ne hagyja, mert akkor odavan a mindennapi jövedelem.

Sokkal inkább arra számítok, hogy az uniós támogatások visszavágása, amely épp most van napirenden Brüsszelben, olyan hiányokat okoz majd a hazai költségvetésben, amiket már nem lesz képes a kormány „megszorító intézkedésekkel” korrigálni, kénytelen lesz szembenézni az egyre nagyobb politikai elégedetlenséggel. És ez lesz a NER vége.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MINEK NÉZÜNK ELÉBE?

Forrás: Internet, Index.hu

Az Orbán vízió és az arra adandó válasz

Másfél hónap telt el a választások óta, megalakult a parlament, és a várakozásoknak megfelelően (nem is értem hogyan) megválasztották a miniszterelnököt.

Aki el is mondta „székfoglaló” beszédét, amelyben magához képest is leplezetlen nyíltsággal jelentette be, hogy hatalmát az elkövetkező 12 évben is meghatározónak tartja.

Zajlanak a kormányalakítással kapcsolatos cirkuszi játékok. Mert azért nem gondolhatjuk igazán komolyan, hogy Orbán Viktor jelöltjei komoly ellenállásra számíthatnak a bizottságokban, ahol ugyanúgy érvényesül a kétharmad, mint a patkóban.

Talán éppen ez eredményezi a jelöltek elbizakodottságát és néha bornírt kijelentéseit, a tízparancsolattal való gyógyítástól a migráns szendvicsektől betegedő vaddisznókig.

De ebben a rendszerben tulajdonképpen mindegy, hogy egy totálisan átalakított – és további átalakításra váró – közigazgatás egyes intézményei élén ki áll. A döntés ugyanis ebben a hatalmi rendszerben nem az egyes szakmai minisztériumok által kidolgozott programok alapján történik, hanem egy szűk – többnyire informális – politikai elit (élén a miniszterelnökkel) akarata alapján. Az intézmények csak arra valók, hogy ezeket az elhatározásokat átültessék a valóságba – kerül, amibe kerül.

Éppen ezért az egész parlament az elkövetkezendő négy évben csak cirkusz lesz a népnek, anélkül, hogy kenyér jutna! Az ellenzéki pártok pedig kényszerpályára kerültek. Kényszerítve vannak anyagilag, hogy részt vegyenek a cirkuszban, hiszen ezért kapják a „honoráriumot”, amiből képesek fenntartani saját magukat (fizetni adósságaikat, finanszírozni az elkövetkező önkormányzati és Európa Parlamenti választásokat). Hogy milyen politikát folytatnak majd az elkövetkező időszakban az ma még nehezen jósolható meg, hiszen mindegyikük küzd a maga válságával. Jelen állás szerint nincs kiérlelt politikai és cselekvési tervük, bár egyre többen hangsúlyozzák a hatalommal való szembenállás áthelyezését a parlamentből az utcára.

A kormánypárt pedig feltétlenül ki fogja szolgálni – kétharmados többségét gátlástalanul kihasználva – a hatalmat és a kormányfő ambícióit.

Az eddig nyilvánosságra került „elszólások” alapján arra lehet számítani, hogy a kormány tovább folytatja a demokratikus intézmények és civil kezdeményezések lebontását és visszaszorítását. Első intézkedéseik között első a „Stop Soros” törvény elfogadtatása. Ezzel gyakorlatilag anyagilag lehetetlenítik el a ma még többé-kevésbé sikeresen dolgozó egyesületeket és alapítványokat. Ennek következménye a Soros Alapítvány Európai Központjának elköltözése Budapestről. De ebbe sorolhatjuk a CEU ellehetetlenítését is. Kicsi a valószínűsége annak, hogy az egyetem marad a magyar fővárosban. Nem hiszem, hogy a hatalom a nyár elejéig megegyezésre jut az egyetem vezetésével, és azok elkezdhetik a felkészülést a következő oktatási évre.

Borítékolható, hogy a „gránit szilárdságú” alaptörvényhez is hozzányúlnak. Elsősorban az önkormányzatok szintjén. Várható, hogy megszűnnek a budapesti kerületi önkormányzatok, a fővárost egyetlen önkormányzatba fogják össze, a kerületekben csak az ügyintézés marad (ami persze nem ördögtől való, hiszen Budapestnél nagyobb európai városokban is van erre példa). Ez azzal is járhat, hogy a 23 „önálló” kerület és polgárainak befolyása a helyi ügyekre nagymértékben csökkenni fog. Ez erodálja majd az eddig megalakult helyi egyesületeket és közösségeket, kihúzza a talajt a lokálpatrióta kezdeményezések alól.

Nem csodálkoznék, ha a nagy elosztórendszerekhez is hozzányúlnának. Ez érintheti a szociális háló részeit, valószínűleg a további korlátozások jegyében. Problémák lehetnek a nyugdíjrendszerben – a már ismert csökkenő munkavállalói befizetések miatt –, és nem várhatunk komolyabb fejlesztéseket az egészségügyben sem, főleg a források hiánya miatt.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy valószínűleg csökkennek az EU-források. A magyar gazdaság teljesítménye e nélkül mindössze 1-2,5 százalékos növekedést mutat, a négy százalékos növekedés mindössze a statisztikai hókuszpókuszoknak tudható be. Ugyanígy számítani kell majd – a hivatalos adatokkal (amelyek mesterségesek) szemben – egyre növekvő inflációra a mindennapi fogyasztás szintjén (élelmiszerek, szolgáltatások, energiahordozók stb.).

Számíthatunk a hatalom részéről a korábbinál is keményebb – ostobább, és a megosztásra, félelemre alapuló – propagandára. Ennek részeként minden eszközzel igyekeznek a ma még „függetlennek” tekinthető sajtót és más médiumokat megszerezni vagy maguk alá gyűrni. Az úgynevezett közösségi médiával ez nehezebb dió lesz, de azt azért nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ezek tömegbefolyása töredéke a televízióknak és más propaganda médiumoknak.

Mondom ezt annak ellenére, hogy az úgy nevezett „X”, „Y” és „Z” generációk alapvető tájékozódási alapja a közösségi média és az internet.

Azt lehet jósolni az elkövetkező négy évre (és a további nyolcra), hogy a társadalom megosztottsága tovább növekszik. A nagyvárosok és a főváros népessége – már aki erre kíváncsi és érzékeny, lévén jobb kommunikációs helyzetben – átlátja majd mindazokat a politikai folyamatokat, amelyek zajlanak, ám a vidéki lakosság továbbra is bezárva marad a hivatalos propagandába.

Az ellenzék lehetőségei

A fentiek miatt az ellenzéknek nem sok mozgásterülete marad. Ahhoz, hogy saját mondanivalóját hatékonyan eljuttassa az ország egész lakosságához, nem sok esélye van. Egyrészt nem rendelkeznek az ehhez szükséges eszközökkel (sajtó, saját TV és más kommunikációs eszközök), és nincs elegendő forrásuk sem, hogy ezeket megszerezzék és hatékonyan alkalmazzák.

Ugyanakkor a mostani FIDESZ-bázist adó vidéki lakosság főleg egzisztenciális okokból továbbra is a hatalmat fogja támogatni. Kevéssé érzékenyek olyan értékekre, mint a demokrácia, az önállóság, a polgári értékek összessége.

Ezt a helyzetet feltörni, megváltoztatni igen komoly kihívás az ellenzék számára. Célszerű lenne, ha képesek lennének ezek a pártok „felhasználni” azt az elégedetlenséget, amely valóságosan is megvan a mai hatalommal szemben. De ez aprómunka, olyan, amely rövidtávon (néhány hónap, egy-két év) nem hozhat komoly eredményt. Tudomásul kellene vennie a pártoknak, hogy nem azt kell csinálniuk, ami a párt érdeke, hanem azt, amit a választók elvárnak tőlük. Ez fogja eldönteni az elkövetkező négy év alatt, hogy mely ellenzéki pártok maradnak meg, és melyek mennek a süllyesztőbe!

Ceterum censeo OV esse delendam!

AZ ELLENZÉKRŐL ÉS AZ ELLENÁLLÁSRÓL

Forrás: Internet -- Válasz.hu

Jó néhány napja nem írtam, mert a történések sorban követték egymást, szinte mindenféle következmények nélkül. A kormány és a frissen kétharmados FIDESZ nem is reagált a tüntetésekre, de kevés kommentár hangzott el a jelen ellenzéki pártoktól is.

Mindez persze érthető, és jól tükrözi azt az abszurd politikai helyzetet, amely ma kis hazánkban uralkodik.

Tekintsük át a tényeket, lépjünk ki saját elképzeléseinkből és szubjektivitásunkból, próbáljuk meg értelmezni a helyzetet. Mert enélkül csak a vagdalkozás, egymásra mutogatás, anyázás és miegymás jöhet, kibontakozásról, értelmes párbeszédről szó sem eshet.

Van a pénzügyi szférában egy szó: veszteség. Ez az összeget jelenti, amit egy hibás tranzakció eredményeként a befektető elveszt. Ez elveszett. Lehet helyette más nyereségeket realizálni, de ami elveszett, az nincs, azt nem lehet visszaszerezni.

Hasonló a helyzet a politikai „játszmák” esetében is. Egy elvesztett választást nem lehet visszacsinálni.

Nem azon kell merengeni egy hónap múlva is, hogy mi lett volna ha…. (itt és ott még visszalépnek stb.). A politika és a történelem nem ismeri a „ha”-kat!

Mi tehát a helyzet?

Adott egy jókora tömeg, több mint a választópolgárok fele, amely csalódott és nem igazán ért egyet a választások eredményével és a kormányzó párt tevékenységével.

Vannak ellenzéki pártok, amelyek ma még láthatóan nem találják a helyüket a mostani politikai felosztásban. (Itt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a kormány kétharmados parlamenti többsége eleve megakadályozza hatékony működésüket, jobbító vagy ellenzéki javaslataikat pedig negligálja a többség.)

Adott egy polgári demokratikus társadalmi berendezkedés és képviseleti demokrácia, amely a politikát szigorú keretek közé szorítja. A döntéseket a Parlament és a kormány hatáskörébe utalja, a politikai diskurzust pedig a parlamenti (és sajtó) keretei közé szorítja.

Az elégedetlen tömeg mindezt felismerve az utcára vonul, kifejezve elégedetlenségét, de nem sok eredményt ér el, mert demonstrációi és mondanivalói leperegnek a hatalomról.

A demonstrálóknak még van egy problémája, hogy az utcára vonuló aktívak csak egy igen kis részét teszik ki annak a tömegnek, amelynek képviseletét felvállalták. Az a kb. 130 ezer ember igen kevés százaléka (kb. 5%-a) annak a kb. 2 millió 693 ezer embernek, akik az ellenzékre adták voksukat.

Figyelembe kell venni azonban mást is, nevezetesen az ország lakosságának általános állapotát, anyagi helyzetét, kulturális állapotát, szociológiai helyzetét. E tények elemzése részben választ ad arra, hogy vidéken miért tarolt a FIDESZ.

Forrás: Internet

Ám e tények egyben kijelölik azokat a feladatokat is, amire a jövőben az ellenzéknek koncentrálnia kell. Minden ellenszél ellenére meg kell próbálnia az ellenzéki pártoknak, hogy megmagyarázzák a lakosságnak (érthető és hihető módon), mi a céljuk, milyen országot képzelnek el, ebben milyen szerepet szánnak a szavazópolgároknak.

Ez így leírva egyszerűnek hat, ám korántsem az. Választ kell találni a legégetőbb kérdésekre. Például arra, hogy miként lehet jövedelemhez juttatni azokat a vidéki embereket, akiknek immáron évtizede nincs munkalehetősége. Miként lehet megoldani, hogy ne a közmunka legyen – ami függ a mindenkori helyi polgármester „szabad akaratától” – az elsődleges céljuk a túlélés érdekében.

Említhetjük a nagy rendszereket is – az oktatástól az egészségügy reformján át a nyugdíjrendszer fenntarthatóságáig – amelyek szintén problémák ezreit generálják.

El lehet és el is kell magyarázni a választónak, hogy miért is él most egy rossz, kilátástalan és hazug politikai környezetben.

Itt már nem elég a korrupciót szidni. Itt már világos, érthető programokra van szükség. Ezt el lehet hitetni és megértetni az elkövetkező négy esztendő alatt.

Meg kell értenie a civil közösségnek is: a politikai képviselet nem az utcán van. A politikai képviselet a pártokkal együttműködő – ez utóbbiakat a célra kényszerítő – aktivitásban van. A széthúzó, ezer célt képviselő szervezetek buzgalma dicséretes, de hatékonyatlan. Azt kell elérniük, hogy a pártok azt képviseljék, amit a többség akar.  

Már csak ezért is, mert – mint a miniszterelnök beszédéből kiderül – ez a hatalom hosszú távra akarja bebetonozni magát, 2030-ig tervezi „jótékony” működését. Ezt a tucat évet mindenképpen le kell rövidíteni.

Ceterum censeo OV esse delendam!