A MUNKA TÁRSADALMA

Most tekintsünk el a történelmi visszatekintéstől, az olasz korporatív és fasiszta (nem náci) állam kialakításától, és annak összehasonlításától mai regnáló kormányzatunkkal.

A „munka társadalmának” kialakítása – Orbán Viktor miniszterelnök hagymázos álma – ugyanis a XXI. század első évtizedének közepén enyhén szólva is antagonisztikus.

Elhiszem: merész kijelentés, de vizsgáljuk meg, milyen tények alapján jutunk erre a kijelentésre.

A munka

Forrás: Internet

A munka a filozófia szerint alkotó emberi tevékenység. És mint ilyen, valamiféle értéket állít elő. Ez az érték lehet anyagi természetű, de ugyanígy lehet nem kézzelfogható (immateriális).

Az emberiség a kezdet kezdete óta tevékenységének jelentős részét azzal töltötte, hogy biztosítsa saját létfenntartását. Halászott, vadászott, gyűjtögetett. A későbbiekben – mivel igen intelligens és eszes lény – mindent elkövetett annak érdekében, hogy a maga számára szükséges anyagi javakat (létszükségleteit) a lehető legkevesebb munkával és energia befektetéssel teremtse elő. Amúgy egyszerűen ezt hívták ipari forradalomnak és technológiai fejlődésnek.

Ez a folyamatos változás létrehozta a társadalmi rendszerek változását is. (Megest nem érdemes e témába belemenni, mert a blog nem ad rá terjedelmet — gondoljunk középiskolai és egyetemi tanulmányaink során elsajátítottakra.) A társadalmi rendszerek változása pedig kitermelte – mint immateriális javat – az uralkodó ideológiákat, amelyek azonban sajátosan ötvözték a fennálló éppen aktuális rend valamiféle védelmét és az emberben meglevő szabadságra való vágyát. Egyszerűsítve a dolgokat: megszületettek a liberális (szabadságelvű) és szocialisztikus (a társadalmat komplexen vizsgáló) filozófiák. Ezeknek csak egy komolyabb hibája volt, hogy a mindenkori politikára csak abban az esetben voltak hatással, ha a politikát éppen gyakorlók szándékainak indokként megfeleltek. (lásd: „létező szocializmus”). Mindezek a filozófiáknak van még egy nagy hibája: döntő többségük a XVII–XIX. században keletkezett. Az akkori nagy elméknek fogalmuk sem lehetett arról, hogy a huszadik század, és annak második fele, miféle robbanásszerű tudományos és technológiai forradalmat valósít meg.

De vissza a munkához. Az előbb emlegetett technológiai változások azt hozták magukkal, hogy a múlt század hetvenes éveinek kezdetétől egyre kevesebben dolgoztak a konkrét anyagi javakat előállító szférákban, az iparban és a mezőgazdaságban. A „munka” (ez alatt a megélhetéshez szükséges pénz megszerzését értjük) fokozatosan eltolódott a szolgáltatások és a nem anyagi javakat előállító szférák felé. Érdemes tallózni a eurostat weblapján.

Várható jövő

A trendek azt mutatják, hogy az elkövetkezendő évtizedben folytatódni fog a folyamat, miszerint az iparban egyre kevesebb munkavállalóra lesz szükség. Hasonlóval számolhatunk például a pénzügyi szektorban is, ahol a számítástechnika és a kommunikáció fejlődése szorítja ki az alkalmazottakat.

Forrás: Internet

A mezőgazdaság sem áll jobban. A családi és kis gazdaságok ugyan alkalmasak arra, hogy egy-egy családot eltartsanak, de az azokban folyó termelés mind árát, mind hatékonyságát tekintve messze elmarad a szövetkezetek vagy nagyobb vállalkozások diktálta versenytől.

A fentiekből fakadó értékelés pedig több mint érdekes. Az elkövetkező egy-két évtized alatt enyhe gazdasági emelkedés mellett is csökkenni fog az élőmunka szükséglet. Egyre kevesebb ember fogja megtermelni a társadalom számára szükséges anyagi javakat. Egyre több ember válik „feleslegessé” ebben a folyamatban.

Új filozófia szükségessége

És éppen ez az a tény, amely totálisan új filozófiai és politikai megközelítést igényel. Erre a problémára az előzőekben már emlegetett filozófiák alkotói (a liberális Adam Smith, John Lock, Ricardo és Mill; a szocialisták: Robert Owen, Saint Simon, Fourier, a későbbiekben Marx és Engels) nem lehettek felkészülve. Így ezek a filozófiák ma már nem nagyon alkalmasak arra, hogy napjaink kihívásaira segítségükkel válaszokat találjunk. Mészáros István a ma élő legnagyobb baloldali gondolkodó kivétel talán e sorból, aki  „A tőkén túl” című művében – paradox módon, de marxista módszerrel – cáfolja Marxot és az azóta ez utóbbi nevéhez fűződő (többnyire igen leegyszerűsített) politikai filozófiákat.

A nagy filozófiai és politikai kérdés – ami főleg a fejlett országokat érint – ugyanis az, hogy az anyagi javak előállításában nem résztvevő emberek minként részesedjenek abból. Megdőlni látszik ugyanis az a régi mondás: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!”.Sok ember nem azért nem dolgozik (vesz részt az anyagi javak előállításában), mert lusta, hanem azért, mert egész egyszerűen nincs szükség a részvételükre.

Ám a nagy kérdés mégis megmarad: mit kezdjen a társadalom ezzel az egyre növekvő tömeggel? Miként biztosítsa számukra az emberhez méltó létezéshez szükséges forrásokat? Hogyan kezelje őket?

Egyre inkább kibontakozik annak szükségessége, hogy egy új társadalmi közmegegyezést kell létrehozni, a javak elosztásának új rendszerét. 

Azok a politikusok, akik nem látják ennek szükségét, előbb-utóbb bukásra vannak ítélve. Ami pedig e közmegegyezés létrehozását illeti, azt is látni kell, hogy ezt nem lehet egyetlen állam (társadalom) keretei között megvalósítani, hiszen a mai világ számtalan közvetlen és közvetett szállal kapcsolódik egymáshoz. Nagy átalakítások nem lehetségesek még egy nagyhatalom keretein belül sem.

Itt téved tehát Orbán Viktor és mindazok, akik a „munka társadalmát” hirdetik. Itt téved Botos Katalin és a Népesedési kerekasztal is.

Nem látnak tovább az orruknál, és nem képesek levetkőzni korábbi gondolati kereteiket.

Ceterum censeo OV esse delendum!

„EZ EGY MÁSIK VILÁG, MINT AMELYBEN HAT ÉVVEL EZELŐTT ÉLTÜNK…”

Az elmúlt két napban számos független véleményformáló húzta le a keresztvizet a miniszterelnök – immár hagyományosnak mondható – tusnádfürdői szerepléséről. Nem idézem ide a beszédet, hallgassa meg mindenki, érdemes rászánni azt a kicsivel több, mint félórát.

Forrás: Internet

A problémát nem is abban látom, hogy Orbán Viktor felvázolja politikai elképzeléseit az általa hőn áhított „munka társadalmáról”, amely végre évtizedes fejlődést hoz majd ki hazánknak. Politikusként ehhez joga van, mi több, hívei el is várják tőle, hogy valamely távlatos dolgokkal kápráztassa el őket.

Még azért sem nagyon csodálkozom, hogy mára – emlékezzünk a ’88–’90-es ifjúra – teljesen eltávolodott korábbi értékeitől. Mondhatjuk erre azt, hogy csak az ökör konzekvens, az embert a körülményei alakítják. (Jó néhány politikusunk szeretné letagadni mindazt, amit 20–30 évvel ezelőtt mondott és cselekedett.) A miniszterelnök sem tesz mást, mint megpróbál igazodni a változásokhoz.

A legnagyobb probléma ebben az, hogy az igazodáshoz hiányzik a minimális értékrend.

A magyar társadalom bőséges példákkal szolgál arra, hogy miként alkalmazkodott a különböző változásokhoz: gazdasági, hatalmi és globális vagy regionális kihívásokhoz. Tette mindezt annak érdekében, hogy a változó körülmények között is biztosítsa fennmaradását és a lehető legnagyobb mértékben érvényesítse érdekeit. Mint tudjuk, ez nem mindig sikerül, sőt sokszor komoly tragédiákhoz vezetett.

A „bármi” (amihez alkalmazkodni kell), nem valami. A „bármi” az semmi. Megfoghatatlan és bizonytalan, alaktalan és a homályba vesző. Az ehhez való igazodás körülbelül olyan, mint átmenni a szivárvány alatt, azaz lehetetlen. Vagy csak látszólagos.

Arról már ne is beszéljünk, hogy miniszterelnökünk újfent tévedett néhány kérdésben. „A határon túliak szavazata és az abból fakadó mandátumok kellettek ahhoz, hogy kétharmados többsége legyen a nemzeti erőknek a magyar parlamentben.” A legfontosabb talán az, hogy az általa oly sokszor emlegetett „nemzeti erő” (és annak parlamenti felhatalmazása) nem képezi a teljes társadalom kétharmadát. (De már ezt is kibeszéltük néhányszor.)

A másik pedig az, ahogyan a liberalizmust kezeli. A liberalizmus – mint Európát és a demokráciát meghatározó filozófiai irányzat – nem egyenlő az elmúlt évtizedekben liberális gazdaságpolitikának nevezett kormányprogramokkal. Sehol sem keverték össze e két fogalmat sem Európában, sem sehol a világon.

A szabadság elve – amelynek egy részét oly bölcsen idézte is beszédében –, miszerint ne cselekedj semmi olyat, amit nem szeretnéd, hogy veled szemben elkövessenek — nos, ez a liberalizmus egyik alapelve. Igaz, kicsit máshogy fogalmazták: „az egyén szabadsága addig tart, amíg az nem sérti mások szabadságát”.  Így tulajdonképpen az előadó saját magával keveredik önellentmondásba. Ám ez legyen az Ő problémája.

Mindazok, akik ma nem a regnáló miniszterelnök elvakult és lekötelezett (megvásárolt) hívei, egyetlen lehetőségük marad: sürgősen rendet – eszmei rendet – csinálni saját házuk táján, hogy megfelelő alternatívát kínálhassanak a „semmi (bármi)” ellen. Ez pedig komoly kihívás. A ma ellenzéknek nevezett – egyébként valóban elavult kategóriák szerinti – baloldali vagy balliberális (liberálisnak) politikai pártok és csoportok egyetlen lehetősége: komoly és filozófiailag, gazdaságilag alátámasztott politikával lépjenek fel a „bármi” ellen.

Mindezt tegyék úgy, hogy az ország legegyszerűbb polgára is megértse: értük, az érdekükben lépnek fel. Nem atyáskodva – „majd mi elintézzük, csak szavazz ránk” –, hanem valódi részvételt és felelősséget kínálva mindenkinek. Ez persze nem lesz egyszerű. Eddig sem volt az, bizonyítja a rendszerváltás óta eltelt negyed század. De egyszer és mindenkorra értsük már meg: eltávolodni Európa kulturális és politikai értékeitől egyenlő a bukással, az ellehetetlenüléssel. Még akkor is, ha mindezt a mostani kurzus árvalányhajas magyarságtudattal akarja lenyomni a torkunkon.

Ceterum censeo OV esse delendum!

HOL ÉLÜNK!?

Lassan egyre többen teszik fel maguknak (magukban) a kérdést az elmúlt napok döntéseinek és az azt magyarázó kommunikáció (lánynevén: kormánypropaganda) hallatán.

Azt a józan ész alapján mindenki elfogadta, hogy a közlekedésben érvényesüljön a „zéró tolerancia”, azaz: aki valamely jármű vezetésére adja a fejét, az ne fogyasszon alkoholt. Most ennek a konszenzuson alapuló szabálynak ad egy irdatlan nagy pofont a törvény, miszerint mindenkire vonatkozik a tiltó szabály, kivéve a kerékpárosokat.

Forrás: Internet

Nem is értem: a kerékpáros szervezetek se értettek egyet a szabályozással. Tekintsünk most el azoktól, kik a kiskertből vagy saját zsebkendőnyi szőlőjükből karikáznak haza mólésan, az ő véleményüket ez esetben nyugodt szívvel hagyhatjuk figyelmen kívül — saját testi épségük védelmében.

Nem is az okozza majd a bajt, hogy „Józsi bácsi” kapatosan billeg majd a kerékpárján a dűlőben, hanem az, ha kihajt a főútra és aláesik egy vétlen autósnak. Ekkor kezdődik majd a baj, hiszen ártatlan gépjárművezetőket vonnak majd vizsgálat alá, miszerint elcsapták a bringást, és ezért felelniük kell.

A rendőr pedig nem tud mit kezdeni a láthatóan karikázásra képtelen jóemberrel, hiszen az – ha botladozó nyelvvel is – de az arcába mondja a közegnek, hogy ő birtokában van annak a képességnek, hogy megülje a drótszamarat. A rend derék őre pedig nem tud mit csinálni, hiszen még arra sem lesz joga, hogy lebeszélje a piától túlzott önértékeléssel bíró delikvenst arról, hogy folytassa útját.

A legérdekesebb persze az, hogy a fogathajtót (akik, persze szám szerint jóval kevesebben vannak mint a bringások) továbbra is önmegtartóztatásra ítélik, pedig a kocsi elé fogott lovak sokszor jobban tudják a KRESZ-t, mint a hajtó!

Forrás: Internet

De ha már szép lassan lebontjuk a törvények és szabályok előírásait, akkor azon sincs mit csodálkozni, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlatilag helybenhagyta a budapesti önkormányzati és főpolgármester választással kapcsolatos FIDESZ-es elképzeléseket. Szóval hiába az alkotmány, ha azt meg akarják erőszakolni, akkor nosza, csak jól fogalmazzák. Hogy ez a demokráciát mennyire csúfítja és lehetetleníti el, az már egy másik kérdés, és a hatalom ezzel láthatóan nem is törődik.

Joggal vetődik fel a kérdés: meddig lehet ezt csinálni a magyar állampolgárokkal? Rosszul hangzó választ kell adni erre a kérdésre: nagyon sokáig.

Ezt jól illusztrálja mindaz, ami a szabadság-téri szoborral kapcsolatban történt az elmúlt hónapok során. Néhány száz elkötelezett (a történelmet ismerő, a mű átvitt értelmét és a mögöttes politikai szándékot átlátó) tiltakozó folyamatos jelenléte sem volt elegendő ok arra, hogy a kormányzat meggondolja magát. A szoborral kapcsolatos hatalmi propaganda azonban egy helyütt kisiklott. Nem volt a kormányzatban olyan tökös személy, aki ki mert volna állni egy hivatalos avatásra.

Ehelyett szánalmas mentegetőzés hangzott el arról, hogy az „elmúlt hetek” társadalmi vitáira hivatkozva a kormányzat eltekint a hivatalos avatásról.

Forrás: Internet

Bravó! Ez semmi mást nem jelent, mint azt, hogy maga a kormányzat is neccesnek ítéli a szoborral kapcsolatos eddigi magyarázatait. Nem mernek nyilvánosan kiállni a korábbi „elveik” mellett.

A szobor ügye egyébként a társadalom mélyrétegeit meg sem érintette, nagyon sokan azt sem értették, hogy mi ez a nagy felhajtás körülötte. De ez nem az ő hibájuk. Az elmúlt időszak történelemoktatása és –szemlélete, a propagandája egy egészen bornírt irányba fordította a tömegek ismeretszintjét. A tények, adatok semmibevétele a propagandában tovább erősíti a „magyarságtudat" megkérdőjelezhetetlenségbe és hibátlanságába vetett hamis hitet. Későbbi generációknak ez még igen sok problémát fog okozni!

A kormányzat minden intézkedése arról árulkodik, hogy fogalmuk sincs annak későbbi következményeiről. A jelen pillanatban jónak tűnő – klientúra építésre, azok kifizetésre alkalmas – intézkedések, törvények a későbbiekben óriási anyagi és erkölcsi károkat okoznak. Az egyik ilyen példaértékű döntés az 1500 hektárnál nagyobb gazdaságok megfosztása a földalapú támogatásoktól. A hivatalos magyarázat szerint ezeket az összegeket a családi gazdaságok (200–500 hektár) támogatásának növelésére használják majd fel. Már eleve ez is gondokat jelent, hiszen milyen alapon kap valaki többet? Másik óriási probléma az, hogy az Európai Unió támogatási rendszere arra épül, hogy bizonyos területnagyság alatt nem lehet gazdaságosan mezőgazdasági üzemet működtetni. (Ez természetesen függ attól, hogy az adott területen mit termelnek.)

Forrás: Internet - agraragazat.hu

Csak egy példa: a magyar sertéságazat a rendszerváltás óta küzd azzal, hogy nem képes olcsón termelni, nem versenyképes a nyugat-európai gazdákkal. Ennek a fő oka az, hogy a dán sertéstenyésztő rendelkezik 5-600 hektár szántóval, amin megtermeli a szükséges takarmány jó részét. A földalapú támogatásoknak köszönhetően az így előállított takarmány töredékébe kerül a piaci árnak. Az így előállított sertéshús persze olcsó. Magyar kollégájának (a kétséges TSZ privatizációknak köszönhetően) alig van, vagy egyáltalán nincs termőföldje, a takarmányt a piacról szerzi be (ÁFÁ-val drágítva), így az általa nevelt sertés sokkal drágábban kerülhet piacra. Eleve nem lehet versenyképes.

A kormány most még azokat a gazdaságokat is el akarja lehetetleníteni, amelyek a mai körülmények között is képesek nagy mennyiségű árutermelésre, megfelelő hatékonysággal. Mindez az „agrár oligarchák” elleni harc címén. Hogy ez néhány tízezer mezőgazdasági alkalmazott állásába fog kerülni, az senkit sem érdekel, a kormányt a legkevésbé.

Szóval: hol is élünk? Milyen ország az, ahol a kormány rombolja le a kibontakozás lehetőségeit? Milyen ország az, ahol a tiltakozást nyegle legyintéssel intézik el, és ha kell, az irracionális döntéseket törvénnyel szentesítik?

Ceterum censeo OV esse delendum!

NYUGDÍJ — GYEREKEK — JÖVŐ

Elég nagy port kavart a sajtóban a Népesedési Kerekasztal javaslata a nyugdíjrendszer reformjára. A MTA elnöke hívta életre ezt a tanácsadó testületet, amelybe 30 szervezet – üzleti élet, a tudományos intézmények, az egyházak és a civil szféra – képviselőit hívta meg. A cél a a társadalmi együttműködés kiszélesítése a népesedés témakörében.

Nem kérdőjelezhetem meg a válogatás szakmaiságát, sem az abban résztvevők kompetenciáját. A probléma nem is abban van, hogy egy adott kérdésre e kitűnő testület milyen szakmai válaszokat ad.

A probléma a kormányzat kérdésfelvetésében van.

A kormány ugyanis a kérdéseit a saját „értékrendje” alapján veti fel, és kér erre – szigorúan a már említett politikai filozófia keretei között – válaszokat és megerősítést a hozzáértőktől.

A kérdés tehát az, hogy a kérdésfelvetés helye-e. Nézeteim és ismereteim szerint totálisan téves a kormány jövőről és a jövő problémáiról megfogalmazott ideológiája. Ez utóbbi a „munka társadalmából” indul ki.

Az első kutya már itt van elvermelve. A leglényegesebb kérdés ugyanis az, hogy mit tekintünk „munkának”?  Azoknak az anyagi javaknak az előállítását, ami szükséges a társadalom fenntartásához és fejlődéséhez vagy minden – jövedelmet biztosító, és adóval terhelhető – elfoglaltságot?

Az emberiség története ugyanis azt bizonyítja, hogy az ember – mint gondolkodó lény – igyekezett mindenkor megkönnyíteni azokat a tevékenységeket, amelyek önfenntartását, kényelmét szolgálták. Ez a folyamat különösen a XVIII. század végétől gyorsult fel, amúgy közönségesen ezt nevezzük tudományos-technikai fejlődésnek, technológiai forradalomnak. Mint azt napi életünkben tapasztalhatjuk, ez a fejlődés az elmúlt fél évszázadban olyan ütemű, hogy annak következményeit még a közeljövőre vonatkoztatva sem lehet pontosan megbecsülni.

A legújabb technológiák terjedése – robotizáció, energiatakarékos eszközök és berendezések, a környezettudatos fejlesztések – olyan változásokat hozhat rövid időn belül, amire a mai politikai és gazdasági rendszerek nincsenek (vagy kevéssé vannak) felkészülve. Egy biztos: a fejlődési trendek nem valószínű, hogy megváltoznak.

Forrás: Internet

A következmények pedig részben előre láthatók: a technológiai fejlődés egyre kevesebb élőmunkát (munkavállalót) igényel a gazdaság minden területén. Ez pedig felveti annak szükségét, hogy az államok gyökeresen felülvizsgálják elosztási rendszereiket. Az persze nagy kérdés – nem is vállalkozom a válaszra –, hogy ezt milyen formában oldják meg, de napjainkban is vannak kezdeményezések Európában e témában, például az állampolgári alapjövedelem.

Az eredeti kérdés – a jövő nyugdíjasainak ellátása – tehát nem válaszolható meg azzal, hogy növelni kell az adó- és járulékfizetők számát, mert előre látszik, hogy ez nem valósítható meg.

A népesedési kerekasztal másik tévedése pedig az, hogy a nyugdíjrendszer „gyakorlatilag bünteti a gyermekvállalást”. A felosztó-kirovó rendszernek – többek között – az a lényege, hogy a munkával töltött idő és járulékfizetés alapján határozza meg az egyén járandóságát. Ez a járandóság „individuális”, nincs köze ahhoz, hogy a járulékfizető (munkavállaló) milyen státusban van: házas-e vagy nem; vannak-e gyerekei és azok száma mennyi; férfi-e vagy nő?

A népesedési kérdések

A népesség gyarapodása vagy fogyása az nem nyugdíjkérdés, hanem szociális. Az, hogy „lesznek-e a jövőben adófizető állampolgárok” (már ez a megfogalmazás is bornírt) nem attól függ, hogy a potens szülők gondolnak-e a nyugdíjas éveikre vagy sem. A szociális rendszer működésétől – családtámogatási rendszerek, ösztönzők és fékek rendszerétől – függ az, hogy a fiatalok vállalnak-e gyermeket és mekkora családot terveznek.

Forrás: Internet - Tankönyvtar.hu

Mivel ma a kormánynak gyakorlatilag nincs az egész társadalomra kiterjedő koherens szociálpolitikája (az adókban megnyilvánuló és oly sokat emlegetett családbarátságot, amely igénybevétele gyakorlatilag jövedelemfüggő, az alsó jövedelmi decilisek simán kimaradnak belőle, mert nem képesek érvényesíteni) nem képes befolyásolni a népesedési trendeket.

Ma a világon mindenütt – kis hazánkban is – az egyik legnagyobb gond az, hogy a népesség többet fogyaszt, mint amennyit fenntartható módon meg lehet termelni az adott országban illetve az egész bolygón. Ezen a gondon lehet ugyan – rövid távon – segíteni a fogyasztás visszaszorításával és más takarékossági módszerekkel, de hosszú távon elkerülhetetlen a népesség növekedésének radikális korlátozása. Ezt néhány ENSZ elemzés is alátámasztja.

Sajnos a politika – így a magyar kormány sem – vesz tudomást ezekről a kérdésekről. Unortodox módon megy előre a maga útján, mintha semmiféle köze sem lenne a saját kontinenséhez, közvetlen környezetéhez.

Ez persze érthető, hiszen mai politikusaink legfeljebb négyéves távlatban és hatalomban képesek gondolkozni. Minden más elképzelésük, ami a jövőt illeti már nem tekinthető konstruktív – tényekkel és trendekkel alátámasztott – gondolkodásnak, csupán hagymázas elképzelésnek.

Normálisan gondolkodó ember ezért fogadja igen komoly kétségekkel mindazt a jövőképet, amelyet ez a kormány elképzel.

Ceterum censeo OV esse delendum!