„EZ EGY MÁSIK VILÁG, MINT AMELYBEN HAT ÉVVEL EZELŐTT ÉLTÜNK…”

Az elmúlt két napban számos független véleményformáló húzta le a keresztvizet a miniszterelnök – immár hagyományosnak mondható – tusnádfürdői szerepléséről. Nem idézem ide a beszédet, hallgassa meg mindenki, érdemes rászánni azt a kicsivel több, mint félórát.

Forrás: Internet

A problémát nem is abban látom, hogy Orbán Viktor felvázolja politikai elképzeléseit az általa hőn áhított „munka társadalmáról”, amely végre évtizedes fejlődést hoz majd ki hazánknak. Politikusként ehhez joga van, mi több, hívei el is várják tőle, hogy valamely távlatos dolgokkal kápráztassa el őket.

Még azért sem nagyon csodálkozom, hogy mára – emlékezzünk a ’88–’90-es ifjúra – teljesen eltávolodott korábbi értékeitől. Mondhatjuk erre azt, hogy csak az ökör konzekvens, az embert a körülményei alakítják. (Jó néhány politikusunk szeretné letagadni mindazt, amit 20–30 évvel ezelőtt mondott és cselekedett.) A miniszterelnök sem tesz mást, mint megpróbál igazodni a változásokhoz.

A legnagyobb probléma ebben az, hogy az igazodáshoz hiányzik a minimális értékrend.

A magyar társadalom bőséges példákkal szolgál arra, hogy miként alkalmazkodott a különböző változásokhoz: gazdasági, hatalmi és globális vagy regionális kihívásokhoz. Tette mindezt annak érdekében, hogy a változó körülmények között is biztosítsa fennmaradását és a lehető legnagyobb mértékben érvényesítse érdekeit. Mint tudjuk, ez nem mindig sikerül, sőt sokszor komoly tragédiákhoz vezetett.

A „bármi” (amihez alkalmazkodni kell), nem valami. A „bármi” az semmi. Megfoghatatlan és bizonytalan, alaktalan és a homályba vesző. Az ehhez való igazodás körülbelül olyan, mint átmenni a szivárvány alatt, azaz lehetetlen. Vagy csak látszólagos.

Arról már ne is beszéljünk, hogy miniszterelnökünk újfent tévedett néhány kérdésben. „A határon túliak szavazata és az abból fakadó mandátumok kellettek ahhoz, hogy kétharmados többsége legyen a nemzeti erőknek a magyar parlamentben.” A legfontosabb talán az, hogy az általa oly sokszor emlegetett „nemzeti erő” (és annak parlamenti felhatalmazása) nem képezi a teljes társadalom kétharmadát. (De már ezt is kibeszéltük néhányszor.)

A másik pedig az, ahogyan a liberalizmust kezeli. A liberalizmus – mint Európát és a demokráciát meghatározó filozófiai irányzat – nem egyenlő az elmúlt évtizedekben liberális gazdaságpolitikának nevezett kormányprogramokkal. Sehol sem keverték össze e két fogalmat sem Európában, sem sehol a világon.

A szabadság elve – amelynek egy részét oly bölcsen idézte is beszédében –, miszerint ne cselekedj semmi olyat, amit nem szeretnéd, hogy veled szemben elkövessenek — nos, ez a liberalizmus egyik alapelve. Igaz, kicsit máshogy fogalmazták: „az egyén szabadsága addig tart, amíg az nem sérti mások szabadságát”.  Így tulajdonképpen az előadó saját magával keveredik önellentmondásba. Ám ez legyen az Ő problémája.

Mindazok, akik ma nem a regnáló miniszterelnök elvakult és lekötelezett (megvásárolt) hívei, egyetlen lehetőségük marad: sürgősen rendet – eszmei rendet – csinálni saját házuk táján, hogy megfelelő alternatívát kínálhassanak a „semmi (bármi)” ellen. Ez pedig komoly kihívás. A ma ellenzéknek nevezett – egyébként valóban elavult kategóriák szerinti – baloldali vagy balliberális (liberálisnak) politikai pártok és csoportok egyetlen lehetősége: komoly és filozófiailag, gazdaságilag alátámasztott politikával lépjenek fel a „bármi” ellen.

Mindezt tegyék úgy, hogy az ország legegyszerűbb polgára is megértse: értük, az érdekükben lépnek fel. Nem atyáskodva – „majd mi elintézzük, csak szavazz ránk” –, hanem valódi részvételt és felelősséget kínálva mindenkinek. Ez persze nem lesz egyszerű. Eddig sem volt az, bizonyítja a rendszerváltás óta eltelt negyed század. De egyszer és mindenkorra értsük már meg: eltávolodni Európa kulturális és politikai értékeitől egyenlő a bukással, az ellehetetlenüléssel. Még akkor is, ha mindezt a mostani kurzus árvalányhajas magyarságtudattal akarja lenyomni a torkunkon.

Ceterum censeo OV esse delendum!