AZ ELNÖK ÉS A VALÓSÁG

Schmitt Pál ügyét egy kis távolságtartással, elfogultságok nélkül – és talán a lehetséges mozgatórugók és a háttérben felismerhető szándékok szerint – kell szemlélni. Hántsuk le róla mindazt a prompt aktualitást, amit az ellenzéki pártok és más civil szervezetek hangoztatnak.

forrás: Gépnarancs - internet

Ne figyeljünk az ülősztrájkra, a tüntetésekre se. Mindezek csak a felületet adják, azokat a hullámokat, amelyek láthatók a tengeren, de tudjuk: alant hallgat a mély. Pedig leereszkedve oda, talán sokkal jobban megérthetjük az egész eseménysort.
Játszunk el a gondolattal. Meg lehet találni néhány összefüggést – bár ne higgyék, hogy szeretem az összeesküvés elméleteket –, ami már lassan két éve előrevetítette a mai helyzetet.
Mindenekelőtt le kell szegezni, hogy ez az egész cécó nem Schmitt Pálról szól. A köztársasági elnök csak szereplője – nyilvánvalóan bűnös elszenvedője – az eseményeknek. Báb ő egy hosszú politikai játszmában, amelynek forgatókönyvét az elmúlt nyolc esztendő alatt volt idő kidolgozni.
Ne legyünk naivak! Az a morális állapot, amibe az ország jutott, nem elsősorban az öszödi beszéddel kezdődött. Kezdődött azzal, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, és folytatódott azzal, hogy a jelenlegi kormánypárt minden lehetséges módszerrel megakasztotta a hatalmon levők bármiféle pozitív kezdeményezését. Gátlás nélkül hangoztatott populista, megvalósíthatatlan célokat ellenzékben, miközben – kétségtelenül kiváló és hatásos – kommunikációjában sorozatos karaktergyilkosságokkal alapozta meg a maga „erkölcsi magasabbrendűségét”.
A sorozatosan ismételt bornírtságok elérték céljukat. Egy idő után a társadalom jelentős része igazságoknak fogadta el azokat, elfeledve, hogy nem sokkal azelőtt, még mosolygott a dőreségeken.
A gátlástalansággal szemben az ország tehetetlennek bizonyult. Mindezt tetézte az, hogy mai társadalmi szerkezetünk és gondolkodásunk igen távol áll a polgári attitűdtől, magán viseli a késő Kádár-korra jellemző sajátosságokat. Éppen ezért vevő egy, propagandájában igen hasonló toposzokkal dolgozó politikai szövegre.

A FIDESZ hatalomra kerülésekor – a kétharmad birtokában – már tudta: bármit megtehet, az országban nincs olyan jelentős erő, amely ellenállna erőszakos és drasztikus nyomulásának. Megerősítette ezt a – már említett időszakból vett – szokott, erőt sugárzó, a legprimitívebb nacionalista érzésekre apelláló politikai kommunikációval (centrális erőtér, nemzeti együttműködés rendszere, a kormány a népért van stb.). Az a generáció, amely felnőttkorban volt már a rendszerváltás idején ismerősként üdvözölte e szövegeket, hiszen hallott már ilyet. (A párt vezető szerepe; a népfront adja az ország erejét; a kormányzat a dolgozó népet szolgálja stb.).
Orbán Viktor mindig legalább három lépésre előre gondolkodik politikailag. Ez adja a zsenialitását, és ez jelenti egyben a gyengéjét is. Könnyen kiismerhető, némi gondolkodással kikövetkeztethetők további lépései. Egyénileg nem is érdekli más – érdekes párhuzam a két sportoló között – mint a győzelem, és az elérhető legnagyobb trófea. Ebben közösek ketten: a miniszterelnök és az államfő.
Volt már miniszterelnök, tudta, hogy az sok munkával és még ennél is nagyobb felelősséggel jár. (Meg is látszik rajta az elmúl két év!). E stallumnál már csak egy nagyobb közjogi méltóság létezik e hazában: az államelnöki funkció. A cél tehát ennek megszerzése.
Gondolatkísérletünk alapja tehát ez a motiváció. Hogy ez mennyire igaz, az olvasgassa el a miniszterelnökről megjelent írásokat értékeléseket Dr. Kende Pétertől, Dr. Ranschburg Jenőn át Debreceni Józsefig.
A miniszterelnöknek egy olyan személy kellett az államelnöki székbe, aki neki személyesen lekötelezett, és lehetőleg nincsenek politikai tapasztalatai, nem áll mögötte sem tudományos presztízs, sem jelentős – a társadalom által is elismert – politikai múlt. Schmitt Pál ideális erre a szerepre. Joviális, a karriert mindenek előtt tartó személyisége szinte garancia arra, hogy megvalósítsa a miniszterelnök elképzeléseit.


Forrás: Híradó.hu - internet

 És lőn. Az ominózus telefon a bulgár tengerpartról elegendő volt, hogy a kétharmados többség minden fenntartás nélkül juttassa volt sportdiplomatát a legnagyobb közjogi méltóságba. A hála persze nem is maradt el, hiszen az új köztársasági elnök (ekkor még volt köztársaság) első nyilatkozataiban kijelentette, hogy a „törvényhozás motorja kíván lenni”.
Orbán Viktor már akkor tudta, hogy jelöltje nem tölti ki a neki szánt ötéves mandátumot. Mert mi indokolta volna, hogy az általuk szövegezett alkotmányba befoglalják az államelnök sérthetetlenségét, továbbá mi indokolta azt a kétharmados törvényt, miszerint annak az elnöknek, aki mandátumából legalább két évet kitölt, távozása esetén minden járandóság úgy illeti meg, mintha végigcsinálta volna egész hivatali idejét.
A jogi alapok tehát megvannak. Hiába is nyilatkozza azt a miniszterelnök, hogy neki tekintettel kell lennie az alkotmányra és védenie államfőjét, mindezt a „mosolygó gyilkos” módszerével teszi. Úgy áll mellette, hangoztatva, hogy mennyire védi és óvja, hogy közben a kezében a tőr, amivel ledöfi.
Orbán Viktor tudatában van annak, hogy az ország jövője – az Európai Bizottsággal és az IMF-el való tárgyalások sikere – azon múlik, hogy mennyire hiteles az a kormány, amely a feltételeket elfogadja, és amely az elvárt programot teljesíti annak érdekében, hogy az ország megkapja a működéséhez elengedhetetlen hiteleket.
Ennek a kormánynak a vezetője Orbán Viktor nem lehet. Ezt finoman, de igen határozottan tudatja mind az EU, mind az IMF. Menekülési lehetősége tehát csak egy irányú lehet. Cél az államfői funkció, amely nagy presztízsű, de ugyanakkor lényegesen kevesebb felelősséggel jár, mi több, hosszabb ideig is tart.
Nem vagyok biztos abban, hogy az a bizonyos kiszivárogtatás a kisdoktori értekezésről nem a kormányfő legszűkebb környezetéből indult. Naivitás lenne azt hinni, hogy egy újságíró csak úgy, mintegy heccből kutakodni kezdjen. Ez nem jellemző a hazai sajtóra. Az USA-ban elképzelhető, még Németországban is van rá példa, de itthoni viszonyaink között ez nonszensz.
A botrány pedig kipattant. A sajtó és a közvélemény jól fel is fújta. A nemzetközi reagálásokkal együtt ez teljesen ellehetetlenítette Schmitt Pált.
Nem védem az államfőt, mert végül is elkövette a disszertáció írásakor a védhetetlent, ám nincs tisztában azzal – és ez kiderült pénteki interjújából is –, hogy miféle játszma szereplője.
A lényeg ugyanis nem az a bizonyos kisdoktori, még csak az sem, hogy annak részei vagy egésze átvett szöveg vagy nem.
A fő probléma ugyanis az, hogy a jelenlegi hatalom nincs tekintettel arra, hogy a megfelelő helyre megfelelő embereket ültessen. A legkülönbözőbb közigazgatási és közjogi funkciókba saját embereit ülteti, függetlenül attól, hogy azok szakmailag vagy erkölcsileg megfelelnek-e az ott elvárt követelményeknek. És itt nem csak a szakmai követelményekről és végzettségekről van szó! Sokkal inkább arról, hogy ezeken a posztokon olyan személyeket látna szívesen a társadalom, akik kvalitásaihoz és emberi tulajdonságaihoz nem férhet kétség.
A mai hatalom azonban ezt a közösségi kívánalmat teljes egészében negligálja. Az estleges tiltakozások – számos volt az elmúlt két esztendő alatt, az Alkotmánybíróság kibővítésétől, a különböző hatalmi ágak és hatóságok vezetőinek kinevezéséig.
A mai helyzet tehát nem váratlan és még csak nem is meglepő. Mindez okszerűen következik a FIDESZ hatalomgyakorlásának módjából, a demokrácia semmibevételéből és gátat nem ismerő erőszakosságából — azaz politikai és emberi erkölcstelenségéből.
Szokták emlegetni azt – magam is megtettem –, hogy a hétköznapi erkölcs és a politika köszönő viszonyban sincs egymással. Ez csak egy bizonyos határig igaz. Sőt: ha a hatalom – vagy annak képviselője – átlép egy bizonyos határt, úgy a társadalom „hétköznapi erkölcse” távozásra kényszeríti.

Ma ez Magyarországon szinte elképzelhetetlen. Mert a hatalom meg sem érti, hogy már réges-régen átlépte ezt a bizonyos határt. Hatalmi vakságában csak saját céljait látja, és annak érdekében cselekszik. Hogy ezzel az egész társadalomnak, az országnak okoz kárt, azzal mit sem törődik. Mint ahogyan az átlagemberek problémáival, a társadalom égető gondjaival sem foglalkozik.
Az erkölcstelen hatalom csak addig maradhat a posztján, amíg a népharag el nem kergeti. Ez pedig – legalább is ma – úgy látszik, még késik. A feszültség azonban növekszik a felszín alatt. Egy – talán nem is olyan lényeges – újabb konfliktus kirobbanthatja a lefojtott indulatokat.
És ez ma senkinek sem lenne jó.

ELLENFORRADALOM A FÜLKÉBEN

„Uraim! Az oroszok a spájzban vannak” – hangzott az elhíresült mondat Major Tamás szájából a hetvenes évek egyik legsikeresebb magyar filmvígjátékában.

Valahogy ez ötlött az eszembe a szombati tüntetésen. Jóindulatú – de indulatos – emberek ekézték a kormányt és a nemzeti együttműködés rendszerét. Megérdemli persze mind a kettő, ezzel nincs is semmi baj.

A baj az, hogy valamiféle üde amatőrizmus lengi körbe ezt az egészet. Nem csak ezt a rendezvényt, de az elmúlt időszak számos hasonló megmozdulását. Valamiféle hiányérzetem támadt.

Jó szándékú, hiteles emberek jelennek meg a tömeg előtt és ideális álmokat adnak elő. Olyanokat, amelyek lelkesítőek, és megvalósulásuk egycsapásra hozza el a kánaánt. Emberek tízezreinek véleménye tükröződik ezekben.

Csak, hogy mondani szokták: az ördög a részletekben rejtőzik. Éppen ezért, vannak dolgok, amiket – bármennyire is szeretnénk – nem tudunk megkerülni. Ezek pedig nem mások, mint napjaink tényei, a bennünket körülvevő valóság.

A mai politikai rendszer beágyazottsága

A kétharmad eredményei: részlegesen lebontott demokratikus intézményrendszer (alkotmánybíróság hatáskörcsökkentés, az érdekegyeztetés negligálása, bíróságok befolyás alá vonása stb.); újjáírt, társadalmi legitimáció-hiányos alaptörvény; egy politikai erőnek kedvező választási törvény; az önkormányzatiság részleges korlátozása hatékonyság címén; a nagy szociális rendszerek átalakítása társadalmi konszenzus nélkül (nyugdíj-, egészségügyi- és szociálisrendszer, egyéb ellátások).

A közpolitikai-rendszer (centrális politikai erőtér) átalakítása mai valóságunknak csak egy szelete. Ezt alapvetően határozza meg az a gazdasági környezet, amelyben Magyarország létezik. Az Európai Unió gazdasági rendszerébe betagozódott nyitott gazdaságú ország ezer szállal kötődik szövetségeseihez. Az általa előállított javak jelentős részét ez a piac vásárolja fel, saját fogyasztását és egyéb javait pedig főként ezektől szerzi be. Nincs lehetősége – saját tőke és nyersanyagforrások hiányában – arra, hogy bezárkózó politikát folytasson, önellátásra rendezkedjen be. Ha ezt megteszi, abban az esetben mintegy 50-70 évvel veti vissza saját társadalmát.

Ma Magyarország kettős problémával néz szembe: a tőkehiánnyal és a piacok felvevőképességének korlátozottságával. Az európai gazdaság az elkövetkező néhány évben korlátozott fejlődéssel kell, hogy kibéküljön. Az OECD országok legújabb becslése szerint a gazdasági növekedés alacsony marad, ami stagnálásnak tekinthető. E nem növekvő környzetben gazdaságilag elképzelhetetlen, hogy egy nyílt gazdaságú ország sokkal nagyobb ütemben bővüljön, mint piaci partnerei.

Márpedig, ha a gazdasági növekedés korlátos, úgy nem igazán lehet számítani arra, hogy a társadalom közös dolgaira rendelkezésre álló források gyarapodjanak. Azaz: nem jut több sem a szociális, sem az egészségügyi, sem a nyugellátásokra.

A mai kormány is ezekkel a problémákkal küzd, és láthatóan eredmény nélkül. A toldozás-foltozás nem hoz valódi eredményeket, csak azzal jár, hogy az eddigi felhalmozást használja fel azonnali rések betömésére. Az elmúlt két esztendőben jelentős – hosszú hatású és fenntartható – fejlődést nem ért el a kormány. A költségvetés hiányának „lefaragása” csak időleges manőverekkel biztosított erre az évre. A mértékadó gazdasági szakemberek szerint ez a hiánymérték jövő évre és 2014-re már nem tartható.

Ezzel a helyzettel kell szembenéznie a mai ellenzéknek.

A nagy igérgetéseknek tehát igen komoly gátjai vannak. Nem igazán vehető komolyan, ha azt ígérik a tömegeknek, hogy hatékony egészségügyi rendszert szerveznek. Már csak azért sem, mert manapság az egészségipar a legdrágábbak egyike. Hasonló a helyzet – a már lényegesen átalakított – nyugdíjrendszerrel. Ma egyetlen felelősséggel bíró politikus sem igérheti komolyan, hogy visszaállítja a korábbi rendszert. Egyrészt azért, mert a kétpilléres nyugdíj szisztémát felszámolták, másrészt pedig azért, mert a korábbi kedvezményes és egyéb ellátásokra egész egyszerűen nincs pénz. (Az ország nem termeli meg az ehhez szükséges javakat.)

Az ellenzéket azonban nem csak a források szűkös volta korlátozza céljai megvalósításában, hanem a saját maga által vallott politikai értékvilág is.

A demokratikus érték gátat is jelent a cselekvésben. Hiszen csak bizonyos „szabályok” betartásával gyakorolhatják a hatalmat, az irányítást.

Elgondolkodtató, hogy nagy tudású jogászok gondolkodnak azon, miként lehet a mai – kétségtelenül nem demokratikus – jogrendszert (kétharmados törvények sokasága) úgy átalakítani, hogy azok módszere megfeleljen a demokratikus elveknek. Mivel a FIDESZ-kormány kétharmaddal „védett be” sok törvényt, amelyek biztosítják a jelen „centrális erőteret”, komoly jogi és alkotmányos kihívást jelent ezek felszámolása.

A mostani ellenzék – még ha kormányra kerül is – nem reménykedhet a maga kétharmados többségében. Tehát nem lesz képes egycsapásra felülírni az Orbán-féle alaptörvényt, és nem lesz képes tucatjával módosítani a sarkalatos törvényeket. Meg kell találnia a demokratikus megoldást mindezekre. Ha ezt nem találja, úgy hiába a győzelme a választásokon, hiába a kormányalakítása, gyakorlatában kénytelen lesz az orbáni-rendben működni.

A legideálisabb forgatókönyv persze az lenne, ha a mai ellenzéki csoportok és pártok képesek lennének az összefogásra, hogy – kihasználva a választási törvényt – megszerezhessék a kétharmadot.

Valljuk be azonban, hogy ez az összefogás ma nem nagyon körvonalazódik. Sőt! Azt látjuk, hogy a különböző pártok és mozgalmak – tisztelet a kivételnek – mind-mind magukat tartják a jelen kormány hatékony ellenzékének, és kevéssé mutatják az együttműködésre való elkötelezettségüket.

A politikában persze sohasem lehet mondani valamiről, hogy lehetetlen, de a mai állás szerint az elkövetkező két évben valamivel nagyobb elánnak kellene kialakítani a demokratikus ellenzék egységét, hogy az a bizonyos „fülke-ellenforradalom” – a saját jövőnk érdekében – sikeres lehessen.

ADIEU JOGSZOLGÁLTATÁS!

Igazságszolgáltatásról már régen nem beszélhetünk ebben az országban. Már az is természetesenek hat sokak számára, hogy lebontották a teljes jogállami rendszert, megszüntetve az önálló ágak jelentőségét, a fékek és szabályzók intézményeit.

Az várható volt, hogy a bírósági testületek átalakításával nem áll meg a jogszolgáltatás intézményeinek átalakítása. A hatalom nem elégszik meg azzal, hogy az irányító posztokra saját klientúráját nevezi ki.

forrás: Internet

A valódi szándékokat a Magyar Hírlap interjújában adta közzé Darák Péter, a Kúria frissen kinevezett elnöke.

A legfelsőbb jogszolgálaltási fórum elnöke úgy látja: „a bíróságoknak el kell szakadniuk attól a bevett gyakorlattól, hogy a jogszabá­lyok szövegéhez ragaszkodva hoznak ítéleteket”.

Nem vagyok jogász. Tény. Azt azonban, mint állampolgár, elvárom, hogy ha valamely peres ügyemben a bíróság mondja ki a verdiktet, akkor azt a jogszabályok szigorú betartásával, a törvény betűjének ­– ha úgy tetszik, a jogszabályok szövegének – megfelelően hozza.

Most szinte hallom az ellenvetést, hogy a jogszabályokat értelmezni kell, az ítéleteknek a törvény szellemét kell kifejezniük.

Egy valódi demokratikus jogállamban ezt eszembe sem jutna megkérdőjelezni. De manapság ebben az országban minden lehetséges. És, hogy ez jogszerű is legyen, azt mondta ki a Kúria elnöke kendőzetlen nyíltsággal, mondhatnánk brutalitásal.

Az átlagpolgárnak fel sem tűnik a hír. Elvész a többi között. 
Mitagadás, napjainkban még az ovódásokat is jobban érdekli a svájci frank árfolyama, mint a jogállam lebontása. Igazán majd akkor fog meglepődni a polgár, ha egy peres ügye során ügyvédje megnyugtató szavaival ellentétben a bíróság valami egészen már ítéletet hoz, mint várta. Ez annak lesz köszönhető, hogy a bíróság nem a törvény szövegét, a jogszabály megfogalmazását veszi alapul, hanem annak „értelmezését, szellemét”. Az pedig, hogy milyen a szellemisége, az már nem a jogszabályokon múlik, hanem a bírón és annak környzetén.

Mostanság ugyan a hatalom minden esetben kijelenti, hogy tiszteletben tartja a bíróságok függetlenségét. Ám a sunnyogó gyakorlat nem ezt mutatja. A bírók nyugdíjba kényszerítése, a vezető pozíciókba a „csókosok” ültetése azt erősíti a külső szemlélőben (az állampolgárban), hogy a hatalom szép csendesen – indirekt módszerekkel – átveszi a jogszolgáltatás kézi vezérlését.

Így aztán a törvény írott malaszttá válik.

Ez a demokrácia megerőszakolja Justíciát.

A mezei polgár idáig is csak segítséggel – ügyvédek, jogászok, szakértők – manőverezhetett a jog pályáján. A nagy kérdés, hogy ezek után lesz-e még esélye, hogy – ha segítséggel is – igaza legyen egy perben, például az állammal vagy a közigazgatással szemben.

Kimondottan borúlátó vagyok ezzel kapcsolatban.

A KORMÁNY HÁBORÚI ÉS AZ UTCA EMBERE

A kormány következetesen tartja magát ahhoz, hogy háborút visel.

A miniszterelnök bombasztikus bejelentései az uniós „győzelmekről” – az ország külön útjáról (ami persze az unió tanítását van hivatva képviselni), amit nevezhetünk unortodoxnak is – szólnak.

Ez a fajta propaganda hihetetlenül hatásos a hazai közvéleményben. A szakértők serege ugyan folyamatosan kritizálja a kormány gazdasági- és szövetségi politikáját is, amit Brüsszelben képvisel. Ezek az érvek azonban csak a társadalom kisebb hányadában keltenek egyetértést.

Mi az oka annak – amit a közvéleménykutatások is alátámasztanak –, hogy az átlagember feltétetel nélkül hisz kedves vezetőjének, és inkább támogatja a szélsőséges erőket, mint a demokratikus pártokat?

A válasz egyszerű is meg összetett is.

Korábbi bejegyzéseimben és a médiumokban többen is utaltak már arra – legutóbb TGM –, hogy a magyar társadalom politikai fejlődése töredezett. Történelme során mindig valamiféle autoriter rendszerekben élt, ahol minden esetben útmutató volt számára a közvetlen és közvetett „felsőség” utasítása, véleménye. Szerves demokratikus fejlődésében megkésett, nem igazán sajátította el annak sem gazdasági, sem etikai alapjait. (Kivéve néhány nagyváros polgárságát a kiegyezés utáni időszakban.) A kis polgári szigetek azonban mindig is a társadalom kisebb szeletét jelentették, nem pedig a tömeget, az egész közösséget.

Az alattvalói tudat, a hatalomhoz való alkalmazkodás mindig is jellemzőbb volt a magyar társadalomban, mint az öntudatos polgár politika és gazdaságalakító szerepe.

A rendszerváltás előtti Kádár-kor egyik fő jellemzője volt, hogy az átlagembernek – a diktatúra ideológiai elsőségét nem tagadva – biztosította azokat a „kis kedvezményeket”, amelyek elégedettséggel töltötték el a tömegeket, biztosítva a rendszer alapjainak intaktságát.

Ez a több százados hagyomány napjainkban is mélyen él a társadalomban. A legtöbb ember a politikai és gazdasági kérdésekkel nem foglalkozik – maximum megéli annak következményeit –, a kormánytól várja azok megoldását és kezelését.

A politikáról ugyan már régen lehullt az „úri huncutság” jelző, de az átlagemberekben megmaradt a zsigeri előítélet a politikával és annak szereplőivel szemben. Kétségtelen tény, hogy az elmúlt húsz esztendő politikai elitje rá is szolgált az elmarasztaló véleményre — tisztelet a néhány kivételnek.

Minderre kitűnően rájátszik az a politikai kommunikáció, amelyet a FIDESZ napjainkban alkalmaz. A legérthetőbb hívó szavakkal, amely a regbellis hagyományokra, a régen volt és áhított szuverenitásra és a nemzeti büszkeségre, dölyfre alapul. Ezeket minden magyar ember jó szívvel hallja, azt az érzetet növceli bene, hogy minden érte történik, anélkül, hogy abban közvetlenül részt kellene vennie.

A jóságos és gondoskodó kormány lám-lám megoldja legégetőbb problémáit.

Hogy a valóságban mindez miként történik, az már kevéssé izgatja. Ha azzal szembesül, hogy a hallott propaganda és a valóság ellentétben van egymással, azt nem a vezetés, hanem külső körülmények aknamunkájának tartja. Az idősebb generáció emlékezhet a régi jelszóra: „az imperialista hatalmak aknamunkája” — mintha manapság is ez az érvelés köszönne vissza!

A demokratikus ellenzék ezzel a kommunikációval nem igazán tud mit kezdeni.

Hiába magyarázza ugyanis a különböző intézkedések és politikai döntések következményeit, és várható reakcióit, a magyarázatok elvesznek a semmibe. Egyrészt azért, mert ezekre a magyarázatokra a társadalomnak csak egy kisebb része kíváncsi, másrészt pedig az átlagemberek többségének fogalma sincs arról, hogy a GDP, azt miként és hogyan számolják, mi a költségvetés nettó és bruttó egyenlege – és még folytathatnánk a sort.

A demokratikus ellenzék azzal kampányol a polgárok felelőséggel tartoznak magukért és a következő nemzedékért döntéseikkel. Ez a legtöbb emberben értetlenséget vált ki. Egyrészt azért, mert maga az egyén nem tudja, hogy mit jelent a polgári etika, másrészt pedig azért, mert kirekesztettnek érzi magát a politikából. Azt érzékeli, hogy részvételére csak a válasz6tások rövid időszaka alatt van rá szükség, egyébként pedig nem szólhat bele a döntésekbe.

A civil szerveződések ma még – hiába egyes próbálkozások: Milla, Szolidaritás, stb. – igen gyengék, valódi tömegbázissal, több százezres támogatottsággal még nem rendelkeznek. 

Az elmúlt húsz év legnagyobb ellenzéki tüntetésén 2011. március 15-én is csak néhány tízezer ember vette a fáradságot, hogy kifejezze a hatalommal szembeni rosszallását. Ez tömeg pedig egy kétmilliós nagyvárosban sem nevezhető igazán nagynak.

A megoldás egy lehet: a társadalom egészének felvilágosítása a polgári értékekről, a polgári lét etikájáról.

Ez persze hosszan tartó folyamat. Egyes szociológusok szerint legalább két generációnyi idő.

Addig pedig küzdhetünk azzal, hogy a választásokon soha nem a jobbat, az érdekeinket valóban képviselő politikai erőket választja meg a többség, hanem azokat, akik szebb hívó szavakkal kápráztatnak.

Orbán hatalma a tájékozatlanokon alapszik. És úgy látszik ez elegendő arra, hogy szilárdan megtartsa azt az elkövetkező évtizedekben.