HAA! ’DIK MÁÁ!!!

Szép emlékű, hadtörténetünk legsikeresebbnek vallott hadvezére ezerrel pörög a sírjában – kisebb erőművet lehetne telepíteni rá, ellátva vele egy község teljes lakosságát –, amikor nyilvánosságra került honvédelmi miniszterünk nagyszabású, nemzeti hadiipar-fejlesztési terve.

Forrás: Internet, fotó:Cseh Róbert

A hadiipar felfuttatásának célja, hogy hazánk haderejét hazai fegyverzettel és felszereléssel lása el. Kitűnő elképzelés, különösen az a része, amely szerint ezek a felszerelések eladhatók lennének más országokba is. Mint az a cikkből kiderül, egyik cél a közel-kelet egyik – most éppen polgárháborús állapotban levő – országa, ahol anno az ancien rezsimben kitűnő üzletet bonyolítottunk. Szíriába a nyolcvanas években a híradóberendéseket és komplett oktatási technológiákat exportáltunk. Ideje már az akkori eszközök korszerűsítésének.

Az elképzelés nem sok, csak néhány, sebből vérzik.

Először is: Magyarország közben a NATO tagjává vált, és mint ilyen, vonatkoznak rá azok az előírások, amelyek korlátozzák a fegyverzetek és felszerelések exportját a szövetségen kívüli országokba. A vérmes export lehetőségek így már egészen másmilyen kontextusba kerülnek.

Másodszor: Ahhoz, hogy a magyar hadiipari termékek sikeresek legyenek óriási tőkeberuházásra lenne szükség. Nem elegendő ugyanis egy fegyver vagy felszerelés megkonstruálása, annak gyártása, a korlátozott piacon annak bevezetése, merketinje hihetetlen összegekbe kerül. A magyar fegyvertervezők utóbbi 20 éves kudarcai is ezt szemléltetik. Hiába a Gepárt (romboló, mesterlövész-puska) szakmai sikere, a várt üzleti siker, a „világhódítás” elmaradt, már csak azért is, mert a szinte „kisipari módszerekkel” előállított fegyver nemzetközi megismertetésére nem igazán volt mód, így gyakorlatilag a nemzetközi piacon töümegével eladhatatlan.

Harmadszor: A hazai cégek államosítása (RÁBA) nem jelenti automatikusan azt, hogy lesz pénz a költségvetésben a hadiipati megrendelések finanszírozására, még akkor sem, ha azt egy törvénnyel adómentessé teszik. A gyártás és fejlesztés ugyanis horribilis pénzekbe kerül, ezt pedig még egy állami vállalatnak is elő kell teremtenie.

Negyedszer: A NATO ugyan nem írja elő, hogy egyes felszereléseket és fegyverrendszereket mely gyártótól szerezze be a szövetséges ország, ám igen ügyesen előírják a kompatibilitást, és a lehetséges gyártók körét is többé-kevésbé meghatározzák azzal, hogy „auditálják” a gyártókat.

Betörni egy viszonylag komoly előírásokat és szabályokat betartani kényszerülő – alapjában véve korlátozott és zárt – piacra, nem egyszerű.

Hiába a magyar szellemi tőke például az elektronika területén, azért kevéssé elképzelhető, hogy a magyar elektronikai ipar 3D-s lokátorokkal láthatja el lehetséges vevőit, elérhető áron. Ennek ma nincs meg sem a gyártási, sem a tőke háttere. (Nem véletlen, hogy a sok port kavart NATO-radarokat sem hazai gyártó állította elő, hanem ebben tapasztalattal és referenciákkal rendelkező külföldi gyártó. Sokkal olcsóbb megvásárolni az eszközöket, mint arra a hazai alapon gyártókapacitást létrehozni

Arról nem is beszélve, hogy egy országban a hadiipar legnagyobb megrendelője maga az állam, a költségvetés. Amikor bajban van a közpénz, amikor az alapellátásokra is egyre kevesebb jut, amikor az állam eddigi ellátási rendszereit nem képes fenntartani (egészség és nyugdíjkasszák), akkor kevéssé várható, hogy kiemelt összeget fordítson fegyverzetfejlesztésre.

Nagyon szép és nemzeti az elképzelés. Különösen most, hogy a miniszterelnök szerint háborúban állunk – igaz ugyan, hogy nem konkrét ellenséggel, hanem az adóssággal és a válsággal –, nem hiszem, hogy a HADIK-tervre egy árva fillér is jut.

Minden esetre jó dolog nagyot álmodni! Jó dolog lelkesíteni kis cégeket, esetlegesen „helyzetbe hozni” őket.

Csakhogy ezt azt jelentené, hogy az adófizetők pénztárcáját újra meg kellene csapolni, ami „megszorításokkal” járna, ami ugye, elképzelhetetlen a mai kormány retorikája szerint.

Különösen pikáns ez az elképzelés annak fényében, hogy NATO-csatlakozásunk óta folyamatosak azok a kritikák a magyar vezetéssel szemben, hogy jóval kevesebbet fordít saját haderejének a fejlesztésére, mint a szövetségesei. A védelemre fordított nominális összegeink a legalacsonyabbak a szövetségen belül, akárhogy is számoljuk, a valós kiadások vagy a GDP-hez viszonyított arány szerint.

Tervezni és álmodni lehet! Csak az a baj, hogy arra ébredünk, hogy bilibe lóg a kezünk!
Ceterum Censeo OV esse delendam!

LEJÁRT A HATÁRIDŐ

Mármint a felvételizőknek. Tegnap éjfélig el kellett dönteniük, hogy hová, hány helyre adják be jeletkezésüket. Ezt postázni kellett a megfelelő – egyébként komoly – illeték  egyidejű befizetésével. Sokan, kiáltanak ma skandalumot a felsőoktatási törvény miatt.

„A magyar középiskolai tanítás ellen csődöt kért a Társadalomtudományi Társaság… Mert a mai középiskolai tanítás teljesen fizetésképtelen. A levegőből él, semmiből.

Nincs egy szalmaszála, és mégis él, ki tudja meddig!Hogyan?

Táplálják titkon cinkosai: a konzervatív  kormányok. Mert egy követ fújnak, egy a céljuk, egyik teremtette a másikat ugyanazért a dologért: az emberek butítására a dinasztiák érdekében. Mert minden konzervativizmus a dinasztiák érdekében történik; tehát néhány emberért, egy érdekcsoportért: …uralmon levő pártok tagjainak a jóvoltáért, egyházi hatalmak megerősítéséért; vagyis minden pénzért, igazságtalanul szerzett, rosszul eloszlott és elosztott vagyonért…

A mai középiskolai rendszert tehát lejáratta az, hogy

1. olyat tanított, amit nem kellene;

2. útját vágta a természetes gondolkodásnak akkor, amidőn maszlagot adott a kisfiú eszének, a vallást tanítva erkölcstan helyett, dogmákkal tömve meg fejét a természettörvények helyett;

3. amikor a testtel nem törődött, és annak művelését nem tekintette egyenlő fontosságúnak a lélek művelődésével;

4. amikor cinkosává vált a fönnálló és korhadt intézményeknek, tanítva az istenfélelmet, a dinasztiák tiszteletét, s hirdetve megdőlt hazugságok igazságát;

5. amikor kihagyta a számításból a természetet, és a természettudományokat nem részesítette az őket megillető elsőbbségben;

6. amikor a múlt műveltségét rosszul és hosszasan ráerőszakolta a jövőre.”

(Csáth Géza, 1905.  Megjelent: Elfeledett álom — Csáth Géza válogatott művei. Kozmosz Könyvek 1987. Budapest, 275-279. oldal.)

A manapság nem nagyon emlegetett író e tanulmánya szinte szó szerint illik a mai felsőoktatásra. A hatalom kiszolgálása, az egyének szuverenitásának semmibe vétele, az anyagi elvű döntések (mire van pénz és mire nincs) kísértetiesen azonosak a több, mint egy évszázaddal ezelőtti helyzettel.

Valahogy mintha megállni látszana az idő. Ebben az országban alig-alig változik valami – némi technológiai haladást kivéve – a politikai elitek gondolkodásában.

A jövővel nem számolnak. A mai oktatási korlátok a jövő nemzedék előrejutását és eredményességét ássák alá. Ezt azért ki lehet számolni. Ha öt év múlva kevesebb diplomás, konvertálható tudással – a megismerés modszertanának birtokában – rendelkező lép ki az egyetemek kapuján, akkor bizony kisebb lesz ennek az országnak a „hozzáadott szellemi értéke”, és ahelyett, hogy gyarapodnánk anyagiakban és sikerekben, szegényedni fogunk és kiszolgáltatottak leszünk.

Üzenem Hoffmann Rózsának, és mindenkinek, aki az oktaztásügyi döntésekben tüsténkedik:

Mielőtt bármit is tennének, üljenek le gondolkodni. Mérjék fel, hogy elképzeléseiknek (rémálmaiknak) milyen következményei lesznek. Ha erre nem képesek, akkor meg ne hozzanak döntést, mert erre alkalmatlanok!

Mint ahogyan azt Csáth Géza is megírta 107 évvel ezeklőtt.

MAFLÁSOK

Régen nem írtam bejegyzést, mentségül szolgálhat a lakásfelújítás, a költözés, az internet elérésének korlátozott módja. 
Mindez nem jelenti, hogy az ember fiának ne lenne – esetlegesen markáns – véleménye az elmúlt néhány nap eseményeiről.

Tele van a kormánypárti média azzal, hogy milyen hatalmas tévedésben van az unió, ha kohéziós alapokból folyósított juttatásokat megvonja.

Szó, mi szó, elég komoly érvágást jelent a költségvetés számára, mert évente többszáz milliárddal kevesebbel számolhat.

Forrás: Internet

Mint egy nagy maflás, úgy érte a kormányt a napokban nyilvánosságra hozott javaslat. Lett is pánik. Keresték újra a bűnöst – részben meg is találták a magyar EU-biztos személyében –, akire rá lehet húzni a vizes lepedőt. Az még álmaikban sem jutott eszükbe, hogy ez a maflás annak a sok „kokinak és sallernak” a következménye, amelyet a kormányfő olyan büszkén osztogatott az Európai Parlament ülésszakán. (Legalább is, erről szólt itthon a propaganda – a valóságot pedig fedje jótékony homály.)

Abban se legyen senkinek kétsége, hogy az egyre romló gazdasági körülmények között – az Európai Bizottság éppen most módosította gazdasági várakozásait negatív irányban, azaz, ebben az évben jó esetben is stagnálni fog a kontinens gazdasága – a hiányzó összegeket a büdzsé bizony a polgárokon fogja „bevasalni”.

Az elemzők pedig sorra azon morfondíroznak, hogy ez a kormány meddig bírja még kommunikációs szuflával. Az a véleményem, mint Kiss Jánosnak és Széchenyinek: ezt a kormányt a tájékozatlan emberek sokasága tartja a helyén.

Azoknak a tömege, akik nem értik meg, hogy az Európai Unió mi magunk vagyunk, Akik nem értik meg, hogy egy akkora ország, mint Magyarország egyedül képtelen megállni a lábán, mert erre sem gazdasági kapacitása, sem megfelelő nemzeti tőkéje nincs.

És nem azért nincs, mert eladósodott, hanem azért nincs, mert a rendszerváltás óta képtelen volt felhalmozni a szükséges javakat.

Többször leírtam magam is és a nálam sokkal okosabb gazdasági szakértők, hogy hazánk adósságállományának csak kisebbik részéért felelősek a kormányok, a költségvetés. A nagyobbik hányadot az ország gazdálkodó szervezetei és magánszemélyei hozták össze. Úgy vettek fel kölcsönöket devizában – bár senki sem áll mögöttük fegyverrel kényszerítve őket –, hogy nem voltak teljes egészében tisztában ennek kockázataival.

Itt jegyzendő meg, hogy a bankok sem voltak ebben az ügyben ma született bárányok, jól meglovagolták a 2000-es évek első éveinek konjuktúráját és tőkebőségét.

Visszatérve az előzőkre: A kormány mai intézkézkedései a devizahitelesek „megsegítésére”, az árfolyamgát bevezetése és a többi intézkedés, látszóleg alkalmas arra, hogy a „jóságos és polgárairól gondoskodó” állam képét jelenítse meg,  Csakhogy az intézkedések időlegesek, a hitelesek nyakába pedig újabb terhet tesz a két árfolyam közötti különbség felhalmozása, és annak a visszafizetése. Tehát nem igazán járnak jól. Hosszú távon semmiképpen sem.

A tömeg azonban újjong, hogy segítenek rajta. Merthogy ehhez van szokva a magyar. A Kádár-kor visszaköszön. A gondoskodó állam (rém)képe újra megjelent napjainkban, szinte már meghitt ismerősként köszöntjük.

A baj csak az, hogy a cehhet – a tervezett kamattámogatást, a költségvetésből finanszírozott kifizetéseket – újfent azok az adófizetők perkálják le. Azok is, akiknek van hitele, meg azok is, akiknek nincs. Valahogy mintha az igazságosság elveszne a sok szám között.

Napjainkban jelent meg Kornay János – egyetemi tanár, a világ egyik legelismertebb közgazdászának – könyve a kapitalizmusról. Ajánlom olvasásra mind a kormánynak, mint a polgároknak.

Hátha jobban tudnak majd dönteni!

FORGÁCSOLÁS

A legutóbbi hírek szerint „titkos kerekasztal” tárgyalásokba kezdett a baloldal. A szereplők régről ismertek, általában a magyar politikai élet perifériáján mozgó – időnként látható –, de negy tömegtámogatással nem bíró pártocskák vezetői gondolták úgy, hogy ideje megszólítani azt a tömeget, amelyek úgy látszik totálisan kiábrándultak a mai magyar politikából.

Talán most teremhet új helyzet. Talán most képesek lesznek előrukolni valamivel, ami esetleg kiemelheti ezeket a szervezeteket a politikai ismeretlenség homályából, ha csak egy kis időre is.

Hírértéke volt a dolognak, mert még Kálmán Olga műsorában is kapott néhány percet a kezdeményezés. Érdekes volt látni, hogy miképp próbálta meggyőzni Schmuck Andor a műsorvezetőt arról, hogy márpedig képesek olyan programot gründolni, ami esetleg vonzó lehet mindazoknak, akik ma nem találják a megfelelő hívó szavakat a regnáló pártok kommunikációjában.

Kicsit vagyok csak szkeptikus ebben a dologban. Mai világunkban előállni egy olyan értékrenddel – amelyet a résztvevők többsége vall –, ami láthatóan korábban sem rendelkezett kiugró támogatottsággal, enyhén szólva is kudarcos vállalkozásnak tűnik.

Nem az lenne ebben a probléma, hogy a balodal összefog, és megpróbálnak valamiféle közös tervet alkotni. A probléma az alapokkal van.

A ma hazánkban működő – a sajtó által a szélsőbalhoz sorolt – formációk olyan elveket hirdetnek, amelyeket meghaladott az idő. Pontosabban szólva – Mészáros Istvánt citálva – még nem alkalmas mai gondjaink kezelésére. Ez a fajta vulgármarxista felfogás már vagy két évtizede megbukott. Bár kétségtelenül voltak – szociális szempontból – a mainál jobb megoldásai, de ezek elbuktak a gazdaság totális átalakulásának során.

Ezeknek az elveknek a felelevenítése kicsit antaonisztikusnak hat abban a környezetben, amiben társadalmunk él. Nem képesek ezek a pártocskák felismerni azt, hogy mindaz a változás, amit átéltünk az elmúlt két évtizedben – és itt a társadalom átstrukrúrálódására, a munka és szociális viszonyok átalakulására gondolunk – nem okvetlenül a kapitalizmus „gonoszságából” fakadnak.

Gondolkozzunk el azon, hogy miként változott meg hazánk gazdasági szerkezete – nem csak a rendszerváltás óta – az elmúlt négy évtizedben. Mindaz a fejlődés, ami ezalatt az idő alatt végbement – gépesítés, új technológiák megjelenése, informatika, információs kultúra – azt eredményezte, hogy gyökeresen átalakult maga a társadalom is. Iparágak, foglalkozások, szakmák szűntek meg, Újak jöttek létre, korábban el sem képzelhető hatékonysággal. Az emberi munkaerőre egyre kevesebb kereslet mutatkozik az anyagi javakat előállító ágazatokban.

(Ajánlom áttekinteni a KSH nyílt adatsorait 1982-től napjainkig. Azt láthatjuk, hogy mind a mezőgazdaságban, mind az iparban csökken a foglalkoztatottak száma, ám a termelékenység emelkedik, és nőtt az előállított javak mennyisége is. Ugyanakkor pedig eddig nem ismert – vagy kevéssé keresett – szolgáltatások adják a munkahelyek többségét. Ez utóbbiak teljesítménye fokozatosan nő, bár e fejlődés erősen függ a társadalom „fizetőképes keresletétől” — turizmus, személyi szolgáltatások stb.)

Ezekre a kihívásokra válaszokat találni a globalizált környzetben, egy nyílt gazdaságú országban, az unió keretei között nagyon nehéz — különösen olyan politikai filozófia mentén, amely pontosan azért bukott meg, mert képtelen volt megfelelni már a húsz esztendővel ezelőtti követelményeknek is.

Az összefogás jó! Minden esetben jó, ha az azt a célt szolgálja, hogy az ország kikecmeregjen mai, meglehetősen labilis helyzetéből. Üdvözlendő minden összefogás, amely olyan politikát eredményez, amellyel közelebb kerülünk azokhoz az elvekhez, amelyet Európa képvisel, és amely valamiféle gazdasági kibontakozást eredményezhet, akár középtávon is.

Minden más kezdeményezés  – és csoportocskák alakítása – gyengíti a mai ellenzék pozícióit. Az eredmény pedig nem az erők összefogás lesz, hanem annak szétforgácsolása. Mert mindegyik csoportocska tudja a „tutit”, és ehhez ragaszkodik is. Így aztán sokkal nehezebb a rengeteg elvet és törekvést egy közös nevező alá hozni úgy, hogy abból valami értelmes és tényleg a jövőt szolgáló politika alakuljon.

ORBÁN VALAMIT NEM ÉRT

Az egri frakcióülésről kiszivárgó információk már-már egy komikus előadásról szóló beszámolókhoz hasonlítanak. A közönség képtelen eldönteni mit látott és mit hallott, a lényeg, hogy jól szórakozott. Soha nem tudjuk meg, hogy volt-e „háromlábú” puccs, megrótták-e Debrecen polgármesterét.

Egy valami azonban tény: mégpedig az az interjú, amelyet kormányfő adott az Egri Város Televíziónak.
Az ott elhangzottak sokkal nagyobb problémákat sejtetnek, mintsem azt gondolnánk. „Nagyon sok, az európaiság iránt elkötelezett ember él, a többségünk ilyen Magyarországon. De az, amit tapasztalunk, az a viselkedés, az a bánásmód, az a nyegleség, az a bántó, sértő, inzultáló hangnem, ahogyan velünk és rólunk beszélnek, az bizony nem barátaivá tesz minket az Európai Uniónak és az európai gondolatnak, hanem inkább ellenfelévé” – mondotta volt a miniszterelnök. Majd így folytatta: „Az a helyzet, hogy bele akarnak szólni abba, hogy miként éljünk, de ebből nem kérünk, ezt a kérdést majd 10 millió magyar fogja eldönteni!”
Alapvető felfogásbeli gondjai lehetnek a miniszterelnöknek.
Valahogy nem képes felfogni azt a tényt, amely immáron csaknem fél évszázada meghatározza Európát, a kontinensen zajló folyamatokat.

Nyugat-Európa már az ötvenes évek végén felismerte az együttműködés szükségességét, az vezetett az unió elődjének számító gazdasági közösség csíráinak kidolgozásához. Hasonló történt meg a kontinens keleti felén is, csak jóval kisebb hatékonysággal.
A hetvenes évek végétől pedig olyan tudományos technológiai (informatikai, számítástechnikai) fejlődés vette kezdetét, amely gyökeresen átalakította nem csak a termelés és a gazdaság struktúráját, hanem a társadalmakban is óriási változásokat indukált. Hagyományosnak és hosszú életűnek gondolt szakmák tűntek el, alakultak át. Ezzel együtt természetesen eltűntek társadalmi csoportok, rétegek.

A múlt század utolsó évtizedeiben pedig a globalizációnak nevezett gazdasági átalakulás pedig még nagyobb kihívás elé állította a hagyományos értelemben vett államokat. A működésüket biztosító – biztos alapnak számító – nemzeti tőke vonult ki az államok mögül. A globalizált világban, a tőke oda vándorol, ahol a legjobban hasznosul. Ugyanakkor az adott társadalom – bármely európai ország (néhány elenyésző kivételével) – anyagi javainak megteremtéséhez a korábbiaknál sokkal kevesebb élő munkára van szükség. Egyrészt a „munkát” kiváltják a gépek és technológiák, másrészt pedig nem az adott országban termelik meg a szükségleteket. (Lásd mindezekről a statisztikai adatsorokat 1950-től napjainkig. a link alatt.) Ezek a változások pedig óriási társadalmi feszültségeket hoztak létre nem csak a periférián, de a fejlett uniós országokban is.
A politikusok – nemzetiek és közösségiek egyaránt – az elmúlt harminc évben azon munkálkodtak, hogy ennek a változásnak a következményeit tompítsák még annak árán is, hogy a lassan értelmezhetetlen, csak a politikai ideológiában használatos szuverenitás egy részéről lemondjanak.
Orbán Viktor ezt nem érti. Vagy ha érti, akkor még rosszabb. Mert akkor tudatosan rombolja nem csak azt a közösséget, amelyhez hazánk önként csatlakozott a problémák együttes kezelésére, hanem országunk lehetőségeit és jövőjét is.

Az Európai Unióra – mint ellenségre – hivatkozni, hogy diktál merő ostobaság. A közös döntések ugyanis kompromisszumot feltételeznek. Olyan megegyezéseket, ahol hosszú távon minden fél jól jár, legalább is jobban, mint ha egyedül küszködik.
Ezt kellene a mai kormánynak megértenie, és akkor sokkal harmonikusabb lenne a viszonya az EP-vel és a saját társadalmával is.
Nem az a barát, aki minden döntésemre igenel, hanem az, aki felhívja a figyelmem a hülyeségeimre, és adott esetben megvéd még magam ellen is.

„MONDJ EL MINDENT!”

De azért kapcsoljuk be az öveket!


Régen nem írtam blogot, ez nem lustaságomnak vagy az események hiányának köszönhető, mindössze arról van szó, hogy sokkal lényegesebb dolgokkal voltam elfoglalva az elmúlt napokban.
Orbán Viktor tegnapi beszéde azonban rögvest arra késztetett, hogy verjem a klaviatúrát.
A részletesebb vélemény előtt egy kis privatizálás: A Millenáris környékén lakom, így a rendezvény előkészítése komoly kellemetlenséget okozott a környéken lakóknak. Az amúgy is káoszos közlekedési rend a Millenáris Park környékén tovább romlott. A környéken lakóknak a Lövőház utca sétálóvá tétele óta komoly gondjai vannak a parkolással, ezt nehezítette tovább a TEK, miután gyakorlatilag lezárta a Kis Rókus utcát és a Marczibányi tér egy részét. A lakók is csak személyazonosságuk igazolása után léphettek be az utcába. Több tucat rendőrt vezényeltek a fagyban az utcára, hogy a rendezvényre érkező notabilitásoknak legyen elég parkolóhely, és meg ne zavarják a miniszterelnök beszédét.

A biztonságnak is vannak határai. Igaz ugyan, hogy a miniszterelnök, a honvédelmi miniszter, a belügyminiszter és a köztársasági elnök a kiemelten védett vezetők közé tartozik, de ez az erődemonstráció mégiscsak túlzás. Bármennyi is a kormányfő támogatottsága, az ellenzék akármennyire is szeretné, ha távozna a hatalomból, mégsem jut eszébe senkinek, hogy „megmerényelje” az ország első emberét.

A hermetikusan elszigetelt Teátrumban pontban 15 órakor – na, jó, egy pár perccel később – a miniszterelnök pulpitusra lépett. Rögtön felszólította a híveket, hogy csatolják be öveiket, mert meredekeket fog mondani. Ne ez fel is villanyozott rendesen.
Talán csak nem valamiféle komoly értékelést fogunk hallani? De az első szavak, mondatok után rá kellett jönni, hogy ugyanazok a panelek repkedtek, mint egy évvel ezelőtt.
Nehéz volt a 2011-es év – mondotta Orbán Viktor –, nehezebb, mint amire számítottak. Ez persze a hallgatóban nem keltett különösebb meglepetést, hiszen éreztük ezt, elsősorban pénztárcánkon, másodsorban az ország hangulatán.


Forrás: EDULINE, Stiller Ákos felvétele

 Beismerésként hatott, hogy az úgynevezett „unortodox gazdaságpolitika” – a bankokra kivetett adók, a multik megsarcolása stb. – nem fog bekerülni a politikatörténet szépészeti tankönyveibe. Hát ebben Igaza van Orbán Viktornak. valóban nem!
De az már ezek után kicsit visszásan hangzott, hogy a volt szocialista kormányzat úgy hagyta el az országot (inkább a kormányzó hatalmat), mint az olasz partoknál zátonyra futott óceánjáró kapitánya. Már csak azért is, mert a 2011-es „eredmények felsorolása során egy szó sem esett – még a nem ortodox intézkedések között sem – arról a 3000 milliárd forintról, amelyet a MANYUP-ból lenyúltak.
Az pedig már a cinizmus határát súrolta, ahogyan a munkaprogramról beszélt, miszerint a minimálbér felét kitevő bér – 47 ezer forint – még mindig több mint a 23 ezer forintos segély.
Továbbra is meg akarja győzni az országot arról, hogy az egy kulcsos adó, az jobb, mint a sávos adózás. Úgy látszik a társadalmi szolidaritás európai elvéről nem igazán hallott a miniszterelnök, vagy csak nem akar tudomást venni róla. Az általa – e beszédben is – kivételezett helyzetbe hozandó „középosztály” érdekeit kívánja szolgálni, és majd valamikor később a leszakadó rétegeket is.
Az már teljesen mindegy, hogy utóbbiaknak már nincs idejük. Nem tudják a „majd”-ot kivárni. De ez szemmel láthatóan nem érdekli Orbán Viktort.

Szép szavakkal fordult a nyugdíjasokhoz. Ettől kezdve az évértékelő beszéd sokkal inkább hasonlított egy előrehozott kortes fellépéshez. Ígéret hegyek, minden konkrétumok nélkül.
A politológusok értékelték a beszédet, ki-ki szája íze és politikai beágyazottsága szerint. Ez a dolguk. Ám látható volt a kényszeredettségük is, hiszen a semmiről nem igazán lehet okos dolgokat mondani.
Egyetlen már-már hagyományosnak mondható része volt a beszédnek: a nemzeti szuverenitás hangsúlyozása. Ez pedig azért problémás egy kicsit, mert a nemzeti szuverenitás egy gyakorlatilag elavult eszmerendszer, különösen Európában.

A második világháború óta az európai politikában és gazdaságban nem az elkülönülés, hanem ez együttműködés a jellemző trend. A tudományos-technikai forradalom újabb hullámával, az elektronika térnyerésével oly módon alakult át az öreg kontinens gazdasága és társadalmi struktúrája, hogy nemzeti szuverenitásról, valódi függetlenségről egyetlen egy európai ország sem beszélhet. A legkisebbektől a legnagyobbakig számtalan szállal kapcsolódnak az unió országai egymáshoz, kölcsönösen mondva le önállóságuk egy-egy szeletéről a közös boldogulás érdekében.
Nos, erről a mi miniszterelnökünk mintha nem akarna tudomást venni. És ezen nem segít az a propaganda sem, amely azt szuggerálja, hogy mindez a haza érdekében történik.
Miniszterelnökünk tehát előadta újfent hagymázas elképzeléseit az ország jövőjéről.
A baj csak az, hogy minden állítása ellenére ezt a kisemberek fogják megfizetni. És ez annyira biztos, hogy ki is jelentette, a középosztály a kedvezményezett, a nagytőkések meg amúgy sem adóznak. Így nem maradnak mások, mint azok, akik egyik előbbihez sem tartoznak — és ők vannak többen. De ők általában nem hallgatják vájt füllel miniszterelnökünket.