ORBÁN VALAMIT NEM ÉRT

Az egri frakcióülésről kiszivárgó információk már-már egy komikus előadásról szóló beszámolókhoz hasonlítanak. A közönség képtelen eldönteni mit látott és mit hallott, a lényeg, hogy jól szórakozott. Soha nem tudjuk meg, hogy volt-e „háromlábú” puccs, megrótták-e Debrecen polgármesterét.

Egy valami azonban tény: mégpedig az az interjú, amelyet kormányfő adott az Egri Város Televíziónak.
Az ott elhangzottak sokkal nagyobb problémákat sejtetnek, mintsem azt gondolnánk. „Nagyon sok, az európaiság iránt elkötelezett ember él, a többségünk ilyen Magyarországon. De az, amit tapasztalunk, az a viselkedés, az a bánásmód, az a nyegleség, az a bántó, sértő, inzultáló hangnem, ahogyan velünk és rólunk beszélnek, az bizony nem barátaivá tesz minket az Európai Uniónak és az európai gondolatnak, hanem inkább ellenfelévé” – mondotta volt a miniszterelnök. Majd így folytatta: „Az a helyzet, hogy bele akarnak szólni abba, hogy miként éljünk, de ebből nem kérünk, ezt a kérdést majd 10 millió magyar fogja eldönteni!”
Alapvető felfogásbeli gondjai lehetnek a miniszterelnöknek.
Valahogy nem képes felfogni azt a tényt, amely immáron csaknem fél évszázada meghatározza Európát, a kontinensen zajló folyamatokat.

Nyugat-Európa már az ötvenes évek végén felismerte az együttműködés szükségességét, az vezetett az unió elődjének számító gazdasági közösség csíráinak kidolgozásához. Hasonló történt meg a kontinens keleti felén is, csak jóval kisebb hatékonysággal.
A hetvenes évek végétől pedig olyan tudományos technológiai (informatikai, számítástechnikai) fejlődés vette kezdetét, amely gyökeresen átalakította nem csak a termelés és a gazdaság struktúráját, hanem a társadalmakban is óriási változásokat indukált. Hagyományosnak és hosszú életűnek gondolt szakmák tűntek el, alakultak át. Ezzel együtt természetesen eltűntek társadalmi csoportok, rétegek.

A múlt század utolsó évtizedeiben pedig a globalizációnak nevezett gazdasági átalakulás pedig még nagyobb kihívás elé állította a hagyományos értelemben vett államokat. A működésüket biztosító – biztos alapnak számító – nemzeti tőke vonult ki az államok mögül. A globalizált világban, a tőke oda vándorol, ahol a legjobban hasznosul. Ugyanakkor az adott társadalom – bármely európai ország (néhány elenyésző kivételével) – anyagi javainak megteremtéséhez a korábbiaknál sokkal kevesebb élő munkára van szükség. Egyrészt a „munkát” kiváltják a gépek és technológiák, másrészt pedig nem az adott országban termelik meg a szükségleteket. (Lásd mindezekről a statisztikai adatsorokat 1950-től napjainkig. a link alatt.) Ezek a változások pedig óriási társadalmi feszültségeket hoztak létre nem csak a periférián, de a fejlett uniós országokban is.
A politikusok – nemzetiek és közösségiek egyaránt – az elmúlt harminc évben azon munkálkodtak, hogy ennek a változásnak a következményeit tompítsák még annak árán is, hogy a lassan értelmezhetetlen, csak a politikai ideológiában használatos szuverenitás egy részéről lemondjanak.
Orbán Viktor ezt nem érti. Vagy ha érti, akkor még rosszabb. Mert akkor tudatosan rombolja nem csak azt a közösséget, amelyhez hazánk önként csatlakozott a problémák együttes kezelésére, hanem országunk lehetőségeit és jövőjét is.

Az Európai Unióra – mint ellenségre – hivatkozni, hogy diktál merő ostobaság. A közös döntések ugyanis kompromisszumot feltételeznek. Olyan megegyezéseket, ahol hosszú távon minden fél jól jár, legalább is jobban, mint ha egyedül küszködik.
Ezt kellene a mai kormánynak megértenie, és akkor sokkal harmonikusabb lenne a viszonya az EP-vel és a saját társadalmával is.
Nem az a barát, aki minden döntésemre igenel, hanem az, aki felhívja a figyelmem a hülyeségeimre, és adott esetben megvéd még magam ellen is.