MAFLÁSOK

Régen nem írtam bejegyzést, mentségül szolgálhat a lakásfelújítás, a költözés, az internet elérésének korlátozott módja. 
Mindez nem jelenti, hogy az ember fiának ne lenne – esetlegesen markáns – véleménye az elmúlt néhány nap eseményeiről.

Tele van a kormánypárti média azzal, hogy milyen hatalmas tévedésben van az unió, ha kohéziós alapokból folyósított juttatásokat megvonja.

Szó, mi szó, elég komoly érvágást jelent a költségvetés számára, mert évente többszáz milliárddal kevesebbel számolhat.

Forrás: Internet

Mint egy nagy maflás, úgy érte a kormányt a napokban nyilvánosságra hozott javaslat. Lett is pánik. Keresték újra a bűnöst – részben meg is találták a magyar EU-biztos személyében –, akire rá lehet húzni a vizes lepedőt. Az még álmaikban sem jutott eszükbe, hogy ez a maflás annak a sok „kokinak és sallernak” a következménye, amelyet a kormányfő olyan büszkén osztogatott az Európai Parlament ülésszakán. (Legalább is, erről szólt itthon a propaganda – a valóságot pedig fedje jótékony homály.)

Abban se legyen senkinek kétsége, hogy az egyre romló gazdasági körülmények között – az Európai Bizottság éppen most módosította gazdasági várakozásait negatív irányban, azaz, ebben az évben jó esetben is stagnálni fog a kontinens gazdasága – a hiányzó összegeket a büdzsé bizony a polgárokon fogja „bevasalni”.

Az elemzők pedig sorra azon morfondíroznak, hogy ez a kormány meddig bírja még kommunikációs szuflával. Az a véleményem, mint Kiss Jánosnak és Széchenyinek: ezt a kormányt a tájékozatlan emberek sokasága tartja a helyén.

Azoknak a tömege, akik nem értik meg, hogy az Európai Unió mi magunk vagyunk, Akik nem értik meg, hogy egy akkora ország, mint Magyarország egyedül képtelen megállni a lábán, mert erre sem gazdasági kapacitása, sem megfelelő nemzeti tőkéje nincs.

És nem azért nincs, mert eladósodott, hanem azért nincs, mert a rendszerváltás óta képtelen volt felhalmozni a szükséges javakat.

Többször leírtam magam is és a nálam sokkal okosabb gazdasági szakértők, hogy hazánk adósságállományának csak kisebbik részéért felelősek a kormányok, a költségvetés. A nagyobbik hányadot az ország gazdálkodó szervezetei és magánszemélyei hozták össze. Úgy vettek fel kölcsönöket devizában – bár senki sem áll mögöttük fegyverrel kényszerítve őket –, hogy nem voltak teljes egészében tisztában ennek kockázataival.

Itt jegyzendő meg, hogy a bankok sem voltak ebben az ügyben ma született bárányok, jól meglovagolták a 2000-es évek első éveinek konjuktúráját és tőkebőségét.

Visszatérve az előzőkre: A kormány mai intézkézkedései a devizahitelesek „megsegítésére”, az árfolyamgát bevezetése és a többi intézkedés, látszóleg alkalmas arra, hogy a „jóságos és polgárairól gondoskodó” állam képét jelenítse meg,  Csakhogy az intézkedések időlegesek, a hitelesek nyakába pedig újabb terhet tesz a két árfolyam közötti különbség felhalmozása, és annak a visszafizetése. Tehát nem igazán járnak jól. Hosszú távon semmiképpen sem.

A tömeg azonban újjong, hogy segítenek rajta. Merthogy ehhez van szokva a magyar. A Kádár-kor visszaköszön. A gondoskodó állam (rém)képe újra megjelent napjainkban, szinte már meghitt ismerősként köszöntjük.

A baj csak az, hogy a cehhet – a tervezett kamattámogatást, a költségvetésből finanszírozott kifizetéseket – újfent azok az adófizetők perkálják le. Azok is, akiknek van hitele, meg azok is, akiknek nincs. Valahogy mintha az igazságosság elveszne a sok szám között.

Napjainkban jelent meg Kornay János – egyetemi tanár, a világ egyik legelismertebb közgazdászának – könyve a kapitalizmusról. Ajánlom olvasásra mind a kormánynak, mint a polgároknak.

Hátha jobban tudnak majd dönteni!