NYUGDÍJPARA — A KORÁBBI DÖNTÉS VISSZANYAL

Már megint egy olyan téma, amellyel korábban is foglalkoztam, és úgy látszik, elég jó megérzéseim voltak.

Nyilvánosságra került a Nemzeti Erőforrás Minisztérium által kidolgozott tervezet a Nemzeti Nyugdíjpolitikai Koncepcióról. A dolog egyrészt üdvözlendő, hiszen már jó ideje megérett az öreg bismarcki rendszer a reformra. Már vagy egy negyedszázada látszik, hogy az eddig működő ellátás nem fenntartható.
A mai tervezet azonban alapvetően hibás.
Az elvei és módszerei hibásak. Ennek lényegét jól kifejezi a javaslat szövege: „a nyugdíjrendszer hosszú távú kötelezettségei és erőforrásai mindig egyensúlyban kell, hogy legyenek. Vagyis, ha nő a várható élettartam, vagy más okból megbomlik az egyensúly, automatikusan meg kell növelni a nyugdíjkorhatárt. A korhatár-változtatás az egyensúlyt biztosító egyfajta automatikus kiegyenlítő mechanizmusként működne.”
A probléma ezzel kettős:
1. A nyugdíjrendszer teljes egészében lemond a társadalmi szolidaritás elvéről;
2. Nem veszi figyelembe a változó gazdasági körülményeket.

Lássuk mindezeket egy kicsit részletesebben.

A nyugdíjrendszer jelenlegi formája a befizetéseken alapuló szerzett járandóság. Ebben a rendszerben érvényesül a társadalmi szolidaritás, hiszen a kifizetendő nyugdíjak összege csak részben függ a befizetett összegektől. A valóban megállapításra kerülő összegek bonyolult számítások (valorizáció) alapján alakulnak ki. Azaz a hosszú évek során befizetett összegeket egy meghatározott szisztéma szerint különböző szorzókkal növelik, és ezek alapján állapítják meg a nyugdíjat. Mindenki számára érthető, hogy a 30-40 évvel ezelőtt befizetett összegek ma már nem lennének elegendőek az ellátások kifizetésére, ha csak azokat „számolnák el” a nyugdíjasoknak.
A társadalmi szolidaritást kifejezte az is, hogy amennyiben a kifizetésekre nem volt elegendő a beszedett járulékok összege, úgy azt az állami költségvetés fedezte.
Ez attól a pillanattól megszűnik, mihelyt a tervezet életbe lép. Ettől kezdve csak a munkavállaló által befizetett összeg alapján kap ellátást, és nyitott kérdés marad a valorizáció is.
Amennyiben a kassza hiányossá válik, úgy a tervezet csak egyetlen megoldással számol, a korhatár emelésével.
Ehhez kapcsolódik szorosan a második probléma. Azt láthatjuk, a korábbi statisztikákból, hogy a termelésben dolgozók száma folyamatosan csökken. Egyre több azoknak a munkaképes korú polgároknak a száma, akiknek a közreműködésére nincs szükség a társadalom számára szükséges anyagi javak előállításában. Ez elsősorban a technológiai fejlődésnek köszönhető. Ép ésszel nem prognosztizálható, hogy a tudományos fejlődés nem folytatódik. Azaz egyre korszerűbb technológiák lépnek majd rendszerbe a gazdaságban, és ennek folytán egyre kevesebb munkaerőre lesz szükség. Jól példázza ezt a tendenciát az EON gönyűi erőműve, amelynek üzemeltetése mindössze néhány embert igényel. Hasonló tendenciával kell számolnunk a jövőben is.
Tehát ez a fejlődés eddig soha nem tapasztalt társadalmi problémákat vet fel, amelyek orvoslása feltétlenül szükséges belátható időn belül. Ezt együtt kell kezelni a nyugdíjrendszer – és minden más szociális ellátórendszer – problémáival. A minisztérium tervezete erre kísérletet sem tesz, a problémát nem létezőnek tekinti.

A részletek

Azt mondja a bölcsesség, hogy az ördög a részletekben bújik meg. A rendelkezésre álló ismertető nem alkalmas arra, hogy hozzávetőleges számításokat végezzünk annak érdekében, hogy a minisztérium által felvázolt elképzelést cáfoljuk, vagy megerősítsük.
Egy azonban látszik. A kidolgozott tervezetet nem vitatták meg senkivel. Nem kerül egyeztetésre sem a munkavállalókkal, sem a munkaadókkal, a nyugdíjrendszerek szakértővel sem. Megint egy „okos agyból” kipattant szikra. Csak az a baj, hogy, ha ezek esetében a széles társadalmi egyeztetést és az ezzel járó kompromisszumokat a törvényalkotó nem veszi figyelembe, úgy kudarcra van ítélve. Intézkedéseivel nem egy fenntartható intézményt hoz létre, hanem fokozza a káoszt.
Az idő pedig ellenünk dolgozik, minél hamarabb létre kellene hozni egy valóban működőképes ellátási modellt. Félve jegyzem meg, hogy ezen a problémán már vagy tíz éve folyamatosan dolgoznak Európában, és még eddig nem sikerült olyan megoldásra jutni, amely egyszerre elégíti ki a társadalmi elvárásokat, a szolidaritás és a gazdaságosság követelményeit.
Ez a koncepció is gyarapítja a nem igazán sikeres elgondolások sorát.

A POLITIKA UTÁN A KULTÚRA

Addig, amíg az elmúlt esztendőben néhány törvénykezési „húzás” kiverte a biztosítékot a választók java részénél – most ne soroljuk ezeket tételesen a sajtótörvénytől az új alaptörvényig –, addig alig-alig vert hullámokat néhány olyan intézkedés, amely a kultúrát és a civil társadalmat érintette.
Ez valahogy a nagy zajban elsikkadt, pedig hatását, következményeit tekintve legalább olyan súllyal rendelkezik, mint a már említettek.

A kormány – még tavaly – hirtelen és egyetlen tollvonással megszüntetett nagy múltú intézményeket. Ezek pedig semmivel nem pótolható módon segítették – mecenálták – a magyar kulturális élet számos szereplőjét.
Megszüntették az eddig nagyfokú autonómiával rendelkező közalapítványokat: a Nemzeti Kulturális Alapot és a Nemzeti Civil Alapot. (Ezek az elmúlt egy évben nem is folyósítottak támogatásokat, a pályázatok kiírása szünetelt. Az alapok pénzügyi és szervezeti egységeit elnyelték a gigaminisztériumok: a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma az előbbit, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium pedig az utóbbit.)

96 alapítványkerült „államosításra” vagy ellehetetlenítésre. Közöttük olyan intézmények, amelyek működésüket tekintve az elmúlt húsz vagy még több esztendő alatt bizonyították társadalmi hasznosságukat. Ezek közül az egyik legtekintélyesebb a Magyar Kultúra Alapítvány, amelynek kuratóriumában olyan neves személyiségeket találunk, mint Tőkés László, Csóri Sándor és Jókai Anna.
Az eset pikantériája, hogy a ma ámokfutást rendező hatalom úgy viselkedik, mint elefánt a porcelánboltban. Felszámol, miközben azt hiszi, hogy leszámol.
Nem tudja a nagy „nemzeti együttműködésben”, hogy a kultúra nem az a terep, ahol hagymázas nyomulása elérheti áhított célját. A kultúra nem az az anyag, amelyet tetszése szerint alakít a kormányzat. Ezt már bebizonyította a történelem.
El lehet lehetetleníteni egyes intézményeket, lehetséges elhallgattatni alkotókat, bezáratni műhelyeket, megfosztani képzőművészeket anyagi alapjaiktól. De ennek eredménye nem az lesz, hogy a magyar kultúrának csak az számít, ami a hatalomnak kedves.
Mert ha egy hatalom nem tudja, hogy a nemzet megtartó ereje nem más, mint a kultúra, akkor bármit is tesz a kultúra ellen, azt a nemzet ellen teszi. Ezen nem változtat az sem, hogy mindezt az általa hangoztatott – elfogadott és kívánatosnak tartott – kulturális értékek mentén teszi.

A hatalomnak ugyanis nincsenek kulturális értékei.

A hatalomnak csak ideológiája van és politikai szándékai, érdekei. Ezek pedig általában nem esnek egybe a társadalom és a nemzet által elfogadott kulturális értékekkel.

Aki a hatalom sáncai közül kívánja meghatározni a három „T”-t vagy mostanság a három „F”-et, tévúton jár, és ugyanúgy kudarcra van ítélve, mint bármely diktatúra „kultúrpápája” Göbbelstől Zsdanovon át Révai Józsefig vagy Aczél Györgyig.
Ma úgy látszik, újra éljük a régi időket. Pedig tudhatnánk: nem csak a csikós-gulyásos, árvalányhajas és csodaszarvasos hagyomány az igazi magyar kultúra. Ebben a halmazban békésen megfér egymás mellett Berzsenyi és Kölcsey, Jókai és Móricz, Gyóni Géza és Csáth Géza, József Attila és Kosztolányi, Ybl Miklós és Sávoly Pál, Lechner Ödön és Makovecz Imre, Rippl-Rónai és Munkácsy, Dürer és Derkovits, Máray Sándor és Wass Albert… és még nagyon sokáig folytathatnánk a sort.
Az erőszak, hogy valakit, valakiket, kirekesszenek a kulturális kánonból, csak egyetlen eredménnyel járhat: az egész nemzet lesz szegényebb.
Az a kulturális károkozás, amely napjainkban folyik, semmivel sem pótolható veszteséget okoz. Egyszer már megtanultuk, hogy a diktatúra által „el nem ismertek” úgyis visszatérnek a hazai környezetbe, hiszen itt a helyük. Hiába nem ismerte el a „szocialista” kultúrpolitika Márayt, Faludyt, és a többieket. Azért mára elismert és megbecsült tagjai értékrendünknek.
Spóroljuk meg a fáradságot: ne radírozzunk ki senkit és semmit a mai értékeink közül, mert az igazi értékek úgyis megmaradnak és visszatérnek, bármit is gondol róluk a mai hatalom.
A rombolásnak csak az a vége, hogy a vissza kell építeni azt, amit elpusztítanak.
És ez sokkal többe kerül anyagilag és szellemileg egyaránt.

LÁZÁR JÁNOS ESETE A FŐVÁROSI BÍRÓSÁGGAL

Nem gondoltam volna, hogy egy korábbi blogom témájának ilyen botrányos „utóélete” lesz!

Azt már megszoktuk, hogy az igazságszolgáltatás malmai lassan őrölnek. Meg is született az ítélet. A Fővárosi Bíróság elmarasztalta a hódmezővásárhelyi önkormányzatot, és kötelezte a „szégyenlista” eltávolítására.
A polgármester – Lázár János – azonban fittyet hány a független magyar bíróság döntésére. Az önkormányzat nyilatkozata szerint tudomásul veszik a bíróság döntését, de a lista marad, mert arról korábban már hozott rendeletet az önkormányzat.

„Régi szép idők…”

Anno az ancien regime-ben (Kádár-kor), amelyet mostanában oly szívesen állítanak be diktatúraként – van is benne valami, ha pusztán a politikai berendezkedést vizsgáljuk –, egy valamit következetesen betartottak. A saját törvényeiket.
Sokszor halljuk manapság, hogy a vezető funkcionáriusok ilyen meg olyan bűnöket követtek el régebben.

Ugyanakkor volt egy fajta „korlát”, amelyet már senki sem léphetett túl a vezető garnitúrában. Azt még úgy-ahogy elfogadták, ha valakinek költséges hobbijai voltak. Azt is megbocsátották, hogy ha hatalmát a saját gyarapodására használta. A mérték azonban ezekben az esetekben mindig az volt, hogy a suttogó propagandában mindez miként jelent meg.
Ha ez már „túlságosan” botrányos volt, akkor bizony hiába volt minden, a főelvtársnak mennie kellett. Így volt ez Czinege Lajos egykori honvédelmi miniszterrel is, aki alatt elszaladt a ló. A botrányok sorozatára az elhíresült kaszópusztai helikopteres vadászat tette fel a koronát.

Kádárnál ez már kiütötte a biztosítékot. Már csak ezért is, mert maga is vadászott, és igazságtalannak tartotta, hogy ilyen esélytelen helyzetbe hozzák azt a szerencsétlen vadat. Czinegének mennie kellett.
A történelmi igazsághoz hozzátartozik az is, hogy „felfelé buktatták” 1984 és 1987 között a minisztertanács elnökhelyettese volt.
Tehát abban a korban is létezett valamiféle korlát, magatartási, erkölcsi határ, amelyet nem léphetett át sem magas állami, sem párt párttisztségviselő.

Tanulni a múltból

Úgy látszik, a mai FIDESZ-kormány csak a hatalomnak azt a koncentráltságát szeretné visszaállítani, mint amiből kinőtt a rendszerváltás során. Az erkölcsi normák hidegen hagyják. Az elmúlt húsz év alatt kialakultak is, meg a korábbiak is.
Nincs is ma már más, csak a gátlástalanság. Ez felülír mindent, még a törvényeket – az általuk írtakat –, a maguk hangoztatta erkölcsöt is.
A múltból pedig ezek a fiúk nem tanulnak. Sőt átírják azt a maguk képére, tetszésére. Hiszen akié a múlt, azé a jövő.
Csak egy valamit hagynak ki a számításból.
A „zembereket”. Akiknek egyre jobban csípi a szemét az a gengszter stílusú nyomulás, amit ma a FIDESZ végbevisz.

A szemek meg kinyílnak. Mit kinyílnak – tágulnak! És ennek nem lesz jó vége!

„Pártunk és kormányunk”

Oly sokszor hallotta e kezdőszavakat a ma 50-60 éves nemzedék a mindenkori vezetők szájából, legtöbbször Kádár Jánostól. Mostanában, más fordulatokkal, de azonos jelentéssel Orbán Viktor előadásában.
Hogy miért jut ez egyre többször az ember eszébe, azt magyarázza a kísérteties hasonlóság. Már ami a mai politikai folyamtok és a három-négy évtizeddel ezelőtti történések között előtűnik.

Ma is azt látjuk – két évtizedes „polgári” demokrácia ide vagy oda –, hogy adott egy „centrális politikai erő”, amely megmondja a tutit, függetlenül attól, hogy a valóság, a nemzetközi és hazai környezet visszaigazolja-e az általuk mondottakat, végzetteket.
Már vagy egy éve tiltakozik az ember ez ellen a voluntarizmus ellen. Ám úgy néz ki, hogy mindez falra hányt borsó.
Vizsgáljuk meg, hogy miért nem érzékeny a társadalom – az emberek összessége – arra, ami saját szabadságaitól fosztja meg?
Mára nőtt fel az a generáció, amely gyermekkorát – politikai érdeklődés nélkül – ugyan a késő Kádár-korban élte meg, de tudatos énje már a rendszerváltás utáni időre esik. Ez a generáció ma ér „szülői korba”, napjainkban érik és haladják meg a „krisztusi kort”.
Azt saját tapasztalataikból tanulták meg, hogy tulajdonképpen senki másra nem számíthatnak, mint saját magukra. Maguknak kell megteremteni – eléggé ordas körülmények között – egzisztenciájukat. Egy valamivel törődnek, a felszínen maradással és saját sikerességükkel. Szüleikre alig-alig számíthatnak – néhány elenyésző kivételt leszámítva –, így felőrlődnek a mindennapok mókuskerekében. Kevéssé érzékenyek a politikára – tulajdonképpen nem is érdekli őket –, nem befolyásolják őket a világról alkotott véleményükben. Ezek a fiatalok már nem a magyar napilapokból és tömegkommunikációs eszközökből (televízió, rádió) szerzik alapvető információikat, hanem a világhálóról.

Legtöbbjük már beszél idegen nyelvet, képes a külföldi sajtót online olvasni. Tehát kevéssé hat rájuk az a kommunikációs áradat, amely ma ellepi hétköznapjainkat. A gazdasági adatokat – életüket, munkahelyüket közvetlenül vagy közvetetten befolyásoló trendeket –, a politika folyamatait már több oldalról „metszik be”. Hamar átlátnak a szitán, és elfordulnak attól a politikától, amely elég bumfordi módon kívánja őket átverni.
Azok táborát erősítik – a népesség több mint fele –, akik passzívak, akik nem látnak a mai elitek között politikai alternatívát .
Manapság azonban már azt is tapasztaljuk, hogy ez a réteg képes arra, hogy akaratát, és elégedetlenségét kimutassa. Amire nem voltak képesek a „hivatalos érdekvédelmi szervezetek”, azt képes volt megszervezni az internetes társadalom. Jól mutatják ezt a neten szervezett demonstrációk az elmúlt hónapok során.

Míg a regnáló hatalom elleni tiltakozásokon az első időben általában az idősebb korosztály jelent meg, addig ebben az évben egyre több fiatal nyilvánította ki nemtetszését a tüntetéseken.
Örvendetes tendencia. Azt jelzi, hogy a „nem szavazók” tábora korántsem olyan passzív, mint ahogyan az a közvélemény-kutatásokban megjelenik.
Ahogyan a most kormányzó párt folytatja ámokfutását, úgy növekszik e politikának ez elutasítottsága. Egyre többen ismerik fel – különösen a mostani harmincasok között –, hogy a kormány „játéka” az ő bőrükre megy.

A bizonytalanság és a jövőkép nélküliség meghatározza e generációt. Nem a saját hibájukból. A kiszámíthatóság megszűnt. Ami ma igaz gazdaságilag és az élet apró szabályaiban, az nem biztos, hogy holnap is így lesz. Nem kiszámítható az adórendszer, a nyugdíjrendszer. Nem lehet tudni, hogy a ma gazdaságpolitikájának akár középtávon is, milyen következményei lesznek.
Az már látható, hogy közép távon – 2013-2015 –, nincs konkrét elképzelése a kormánynak arról, hogy „hogyan tovább”. A mai hatalom a rögtönzések hatalma. Nem lát tovább az orránál, rövid távú hatalmi vágyainak rendeli alá az intézkedéseit. Láthatóan nem is érdekli, hogy promt intézkedései 25-30 évre meghatározzák az ország jövőjét. Csak egy példa erre a legutóbb kibocsátott állampapír csomag, amelynek kamatfeltételei kiemelkedően kedvezőtlenek. Ráadásul a negyedszázados futamidő óriási tehertételt jelent a jövő generációinak.
Ne gondolja a ma kormánya, hogy mindezt nem látja át a társadalom. Átlátja, és büntetni is fog érte. Mégpedig nagyon!
Ideje lenne a józanság, és a realitások talajára visszatérni, mert ha a húr elszakad, akkor az nem lesz jó senkinek sem! Sem a társadalomnak, sem a regnáló elitnek, „pártunknak és kormányunknak”!

„…Elnézést Virág elvtárs, ez az ítélet”

Mondta Pelikán József, a gátőr, Bacsó Péter feledhetetlen és igen tanulságos filmjében.

Eddig azt hittem, hogy a cinizmusnak és a hatalomvágynak a 21. század Európájában nincs tere. Azt hittem, ezt a betegséget társadalmunk – nagy veszteségek és tapasztalatok után – végleg kinőtte.

Tévedtem!

Mostanában egyre inkább elővesz egy gondolat. Mintha ismételné magát az idő. Mintha újra 1948-ban lennénk. Mintha a demokráciát újra fenyegetné valami olyasmi, ami már egyszer megtörtént. Amikor egy ország – akkor fenyegető külső nyomásra, ma meg önként és dalolva – mond le a szabadság és a demokrácia értékeiről.
A hasonlóság kísérteties. Először a tudatlan tömegek mozgatása, aztán a demokrácia játékszabályait kihasználva a hatalomba jutás. Most éppen nem „kékcédulás” szavazással, mint anno. Amikor már hatalomban vagyunk, akkor pedig a törvények és az egész rendszer átalakítása a saját szájíz szerint.
Vegyük csak sorra, és tegyük egymás mellé a tényeket.

A fordulat évét – 1948 – megelőzte egy erőteljes propaganda, amely egy politikai erőt tekintett hivatottnak arra, hogy az országot a világháború okozta romokból felépítse. Rákosi Mátyás szisztematikusan fogott neki a politikai ellenfelek likvidálásához. Volt amelyiket „ölelő karjaiba” fogadta, és így lehetetlenítette el. A szociáldemokrácia így vált áldozattá. Másokat pedig koholt perekkel tett margóra. Ez volt a sorsa a legtöbb polgári párt vezetőjének, az egyházak prominenseinek és mindenki másnak, aki szembe mert menni a „haladás” erőivel.

Az akkori hatalom másfél év alatt kiépítette a maga hatalmát, jogilag, szervezetileg átalakította az országot. Szocialista jogrendszert léptetett életbe. Átalakította az államigazgatás rendszerét. A legfőbb állami pozíciókba a párt hű embereit ültette. Ebben azt sem vette figyelembe, hogy az általa kinevezettek hozzáértők voltak-e. Nem számított semmi más, mint a hűség. Két évvel később, 1951-től, már a nemkívánatos személyeket kitelepítették. Kit Hortobágyra, kit Recskre.
A párt uralma totális lett. A szellemi élet nagyjai emigrációba szorultak.
A félelem légköre uralkodott, és ennek egyik oka nem csak maga az egypárti uralom volt, hanem annak meghosszabbított ökle, az ÁVH.



Napjaink.

2006-tól a FIDESZ kommunikációja a mindent elutasítás volt. Sikeres karaktergyilkosságokat hajtott végre, és állandó feszültségkeltő politikájával megakadályozta a normális politikai konszenzusok létrejöttét. Az általa feltüzelt – többnyire könnyen befolyásolható, az egyszerű hívó szavakra érzékeny – tömeg kritikátlanul ment a FIDESZ politikáját éltetni az utcára.

Ezzel a folyamatos oppozíciós és utcai politizálással – és a tényleges reformok ellehetetlenítésével – a párt folyamatosan építette ki bázisát.

A választások idejére elérte, hogy az ország végletesen megosztott legyen. A FIDESZ vezetői – kitüntetetten Orbán Viktor – mindig is arra törekedett az elmúlt 12 évben, hogy a politikai palettáról lehetőleg letöröljön minden konkurens politikai erőt. Nyíltan hangoztatta, hogy a kétpólusú politikai felépítmény híve. A választás előtti félévben – amikor már majdnem biztosra vehette győzelmét – már a „centrális erőtérről” beszélt. Egy olyan „összefogásról”, amelyben egyetlen jelentős politikai erő létezik, az általa vezetett FIDESZ.
A választások után, a kétharmados parlamenti többség birtokában pedig ugyanolyan módszerekkel kezdett hatalma stabilitásának kiépítéséhez, mint az előbb emlegetett elődje.

Megváltoztatta a jogszabályokat, élén a jelenleg érvényes alkotmánnyal. Gátlástalanul használta ki, hogy ehhez elegendő a kétharmados többség. Az ellenzékkel nem is törekedett kompromisszumra.
A választási törvény (önkormányzati) átírása már azt jelentette, hogy saját szája íze szerint alakítja a vidék és a városok politkai összetételét. A jogállami struktúra lebontása – Alkotmány Bíróság – jogainak csorbítása – a sokat emlegetett médiatörvény és a többi, mind azt szolgálta, hogy a még meglevő demokratikus fórumokat ellehetetlenítse. Átszabta az eddigi miniszteriális struktúrákat, ezzel káoszt okozva – mind a mai napig – az államigazgatás felső szintjén.
Az új alkotmány – alaptörvény – elfogadásával pedig megalapozta azt, hogy elkövetkező törvénykezése csak a FIDESZ érdekeit szolgálja. Mindezt tette úgy, hogy a törvénybefoglalt jogszabály alkotási eljárás szabályait folyamatosan kikerülte.
Ezzel párhuzamosan pereket és büntetőeljárásokat indított az általa legveszélyesebbnek ítélt ellenzéki – főleg szocialista és liberális – politikusok és társadalomtudósok ellen. Folyamatosan fenntartotta a fenyegetést ellenfeleivel szemben.

Míg Rákosi Mátyás mindezt a legdurvább fizikai erőszakkal tette, addig a mai FIDESZ mindezt „kifinomultabban” hajtja végre. Az emberek egzisztenciális alapjait veszi célba. A közalkalmazottakat és tisztviselőket gondolkodás nélkül bocsátja el, a vállalkozásokat pedig a gazdasági szabályzók és a pályázati feltételek megszokott rendjének „újraírásával” lehetetleníti el.
A gazdasági törvénykezése egyben tudatja a társadalommal, hogy bármit megtehet. Elvehet megtakarított nyugdíjalapokat, államosíthat üzemeket, kényszerítheti a tulajdonosokat, hogy mondjanak le tulajdonukról.
Most pedig – csak ezért, hogy ellenfeleivel „jogosan” leszámolhasson – olyan törvényt erőltet át, amely megágyaz a politikai kívánalmak szerinti pereknek és az ott hozott ítéleteknek.

Barátaim! nem igaz, hogy a fasizmus jött vissza! A legrosszabb bolsevik diktatúrával állunk szemben újra!
Pedig egyszer már ezt megéltük! Nem kellene még egyszer besétálni e csapdába!

A MUCSAISÁG ÖRÖK — EGY REGÉNY ÉS A VALÓSÁG MARGÓJÁRA

A regény nem új, immáron hat éves. Íróját lehet fiatalnak mondani, bár ez sem igaz. Hiszen annak idején mi is kikértük magunknak, ha 35 évesen nem tekintettek felnőttnek. Grecsó Krisztián felnőtt. A szó mindennapi és – szerintem – irodalmi értelmében is.

Az általa festett világ pedig – sajnos – szintén öröknek tetszik. A ragadós sár, amely visszahúz és odaláncol, úgy jelenik meg, hogy döbbenten ismerünk fel benne múlt világokat. Régen múlt világokat.
Döbbenetes erővel rajzolja fel a karaktereket, a mindig, minden körülmények között újjászületőket, akik csendes belenyugvással tengetik életüket az ország eldugott szegleteiben.
Kirajzolódik egy – már-már szociografikus – kép, amire úgy csodálkozunk rá, hogy ezzel valahol találkoztunk. Deja vu érzés jár át bennünket. Mintha ez már megjelent volna valahol. Ha nem ilyen szószerkezetekben, ha nem is ilyen mondatfűzéssel, ha nem is évtizedünk szóhasználatával — de már találkoztunk a jelenséggel. Sokszor és régen. Aztán újra.
És bevillan egy-egy kép, egy-egy korábbi – ma már szinte elfeledett, vagy alig olvasott – szerző: Illyés Gyula, vagy korábbról Móricz Zsigmond.

A közös – és megdöbbentő – valóság: saját mucsaiságunk.

A blogot nem könyvkritikának szánom, nem is Grecsó Krisztián munkásságát méltatni.
Az író ebben az esetben a katalizátor szerepét tölti be. (Lám, megint dicsérem, de ez esetben jogos. A jó író katalizátora a gondolatoknak.)
Elképesztő világok élnek e kis hazában.
Rácsodálkozunk néha. Értjük is, meg nem is. Manapság írások, esszék, internetes bejegyzések és sajtócikkek szólnak arról az abszurdról, ami történik e 93 ezer négyzetkilométeren. Elemzők értetlenkednek. Tudósok gyűjtik az adatokat, és festenek rémületes képet napjaink kulturális állapotáról.

Az ország kettészakadt — írják, mondják sokan. A legtöbbször csak szikár gazdaságot értenek ez alatt, jövedelmeket (vagy azok teljes hiányát), számokat emlegetnek. A társadalomtudományok művelői cserepesre beszélik a szájukat, és „tudástársadalmat” emlegetnek.
A valóság pedig – öklét a szájába  dugva – röhög, és eltelve saját változatlanságától, jót böfög a vasárnapi ebéd után. Mert a valóság más!
Más, mint ami kilátszik az adatokból. Más, mert az elemzendő számok mögött emberek, sorsok, élethelyzetek vannak — és egy új kulturális (ha tetszik túlélési) stratégia bontakozik ki.
Amikor elemzéseket olvashatunk arról, hogy az ország felnőtt lakosságának nagy százaléka – több mint negyede – funkcionális analfabéta, akkor a jobb érzésűekben megfordul a bornyú. Elszörnyed, és azt kiabálja: mindez tűrhetetlen.

Pedig mindez nem új. És még csak el sem kell menni az ország túlvégére, hogy „emberközelből” megtapasztaljuk. Budapest kies részén – az egykor oly nagyon dicsért KISZ-lakótelepen – immáron a második generáció nő fel, amely nem látta szüleit dolgozni. (Persze ezek a szülők már nem azok, akik anno, oly nagy büszkeséggel és buzgalommal birtokba vették a paneleket — azok már elmenekültek onnan.)
Amikor az anyagi elmaradásról beszélünk, szinte sohasem kerül mellé az, hogy az előbbi mérhetetlen kárt okoz azzal, hogy növeli a kulturális leszakadást is. Ha az alapvető megélhetés gondot jelent, miért feltételezzük, hogy ezek az emberek és csoportok gondot fordítanak szellemük, tudásuk pallérozására. Nincs erre sem energiájuk, sem pénzük. Ha pedig ezek a hiátusok sokáig fennmaradnak, a következő generációnak már igénye sem lesz rá. Hiszen nem is tudja, hogy miről van szó.
Bezárkóznak saját kis világukba – a faluba, a tanyabokorba, a lakótelepre –, és nem is érdekli őket, hogy mi történik azok határain túl. Hiszen ami ott történik az irracionális, az a számukra felfoghatatlan — tehát nem is érdekes, mert úgysem érinti őket.
Szinte hallom, ahogy olvasóim kontráznak: ugyan már! Hiszen ott van a világ számtalan eszköze, hogy mindezen túltegyék magukat: internet, okos mobiltelefonok, televízió.

Csakhogy ez nem így van!

Az információhoz (kultúrához) való hozzájutás ma már csak pénz, és infrastruktúra kérdése.
Gyökeres az eltérés a nagyvárosok – azok „leharcolt” részei – és a falusi valóság között. Ma még a legtöbb kistelepülésen a kommunikációt elsősorban a földi televíziós adások határozzák meg. A kábeltelevíziós szolgáltatás már komoly összegekbe kerül, a legtöbb helyen ez már nem engedhetik meg maguknak. Ha pedig nincs kábeltelevízió, úgy az internet elérhetősége sincs meg. Nem azért, mert a szolgáltató esetleg „nincs jelen” a településen. Hanem azért, mert nincs a háztartásban pénz az előfizetésre. Se a televízióra se az internetre.
A statisztika sok minden elárul, sok mindent nem hoz felszínre. Ha a link alatt található táblázat utolsó sorát nézzük, látszólag minden elégettséggel tölthet el. 3 459 096 internet előfizető van az országban. Ez gyakorlatilag a lakosság egyharmada. Igen ám, de a vezeték nélküli előfizetők száma (mobil internet) 1 349 262. Márpedig ezek közé tartoznak azok, akik olyan mobil-előfizetéssel rendelkeznek, amelynek van internet elérhetősége, továbbá a cégek alkalmazottai és az államigazgatás egyes szektorainak dolgozói, akiknek mindennapi munkájukhoz kell a laptop és a net (közöttük 376 országgyűlési képviselő).
A 913 655 kábel-tv előfizető is a nagyvárosok lakóiból rekrutálódik.
Tehát bármennyire is dinamikus emelkedést mutat a statisztika, az nem az általános elterjedtséget mutatja, hanem sokkal inkább azok számának gyarapodását, akik többszörösen használják ezeket az eszközöket.
A „hallgató többség” azonban híjján van ezeknek. Éppen ezért megfosztott a mindennapi tájékozódás lehetőségeitől. Elsüllyed gondjai között, nincs anyagi forrása saját ismeretei bővítésére és gyarapítására. Ezzel lemaradása folyamatosan növekszik. Ma már olyan mértékűvé válik, hogy félő, hiányait nem lesz képes pótolni.

Nem jut el ezekbe a régiókba az írott sajtó, a könyv sem. Mindezek nélkülözése pontosan abból a szegénységből fakad, amelyben élnek, hogy komolyan meg kell gondolniuk, mire költik pénzüket: élelmiszerre, alapvető cikkekre vagy könyvekre. A kérdésből adódik a felelet: elmaradnak a könyvek. Nem segít ezen az sem, hogy az elmúlt tíz évben átlagosan nem csökkent a könyvtárak száma a településeken.
Az ismét idézett – lásd link – adatok azonban megmutatják, hogy hazánk valóban problémás vidékein csökken az olvasók és a kölcsönzött könyvek száma. Például az Észak-Alföldi megyékben 2000-ben 6218 ezer könyvet kölcsönöztek, míg 2011-ben csak 4205 ezret. Szignifikáns a csökkenés. Észak-Alföldön (Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok és Szabolcs-Szatmár-Bereg) a beiratkozott könyvtárlátogatók száma 2000-ben 251 ezer volt, 2011-re 213 ezerre csökkent.
A kultúra hiánya pedig a döntés és a kibontakozás hiánya is. Így lesz az elmaradottság, a mucsaiság örök.
A szélsőséges politika pedig a tudatlan, tájékozatlan embereket úgy vonja saját befolyása alá, ahogy akarja, hiszen a „nadrágos” embernek sok mindent elhisznek. A szélről pedig lehet ígérni és mondani mindent. Festeni rendet és Kánaánt.
„…a szövőlány cukros ételekről álmodik/ és nem tud kartellekről.”

Pünkösd — hagyomány

Pünkösdöt ünnepli a világ – legalább is a zsidó-keresztény kultúrkörbe tartozó része – ezen a hétvégén. Példája annak, hogy az évezredek során miként változik egy ünnep tartalma, megőrizve eredeti mondanivalóját, és miként rakódik rá új és újabb szokás.

Nem baj, ha mai olvasók közössége is tudja, mit is jelent az ünnep, hogyan kapcsolódik az számtalan más formában életünkhöz. Miként születnek képzőművészeti alkotások e tárgyban, hogyan fogalmazták azt képbe, írásba, más művekbe elődeink és kortársaink.

A régi – ókori – Izraelben az aratást, már korán, húsvét táján megkezdték. A munkával általában hét hét alatt végeztek. A munka után 49 nap elteltével ülték meg a zsengék, az új kenyér ünnepét. Az Ószövetség szerint ezen a napon volt a Sinai kinyilatkoztatás, a Tízparancsolat isteni kihirdetése. Amíg állt a jeruzsálemi Szentély, addig ez a nap zarándokünnep volt. napjainkban is e napon a zsinagógákban ünnepélyesen felolvassák a tízparancsolatot.

A keresztény közösségekben változott az ünnep tartalma.

A Jeruzsálemben ekkor alakult meg az első keresztény közösség – az Apostolok Cselekedeteinek leírása alapján –, ezt tekintik az egyház születésnapjának. A történet szerint ezen a napon áradt ki a Szentlélek a tanítványokra. Ők sok nyelven hirdették az isteni igét az összegyűlt zarándokoknak. Aznap több ezren tértek meg.

Érdekesen alakult a továbbiakban az ünnep „sorsa”. Lassan függetlenedett a húsvéttól. Majd a liturgikus reform után ismét a húsvéti ünnepkör kiteljesedéseként fogták fel.
A görög-keleti egyházban ez a nap a halottak napja.
A legtöbb tavaszhoz, a természet megújulásához kapcsolódó ünnep visel magán profán vonásokat, magába illeszti a pogányszokásokat. Az idők során ezek önálló népszokásokká válnak.

A magyar területeken sok búcsújáró helyen – Csíksomlyó, Andocs stb. – tartottak, tartanak búcsút ezen a napon.
A pogány népszokások ellen az egyház fellépett ugyan – csetneki zsinat 1594 –, ám nem tudta azokat leválasztani az ünnepről. A legismertebb szokás ezek közül a pünkösdi király megválasztása, amely nem csak hazánkban, de szerte Európában ismert.
Az ünnepekhez kapcsolódott, kapcsolódik ma is, a különböző termékenységvarázslások szokása is. Ilyenkor szokás a „pünkösdölés” is, amely egyfajta adománygyűjtés.
A hagyományok tehát tovább élnek, újabb és újabb szokásokat olvasztanak magukba, még napjainkban is.

ESÉLY — EGYENLŐSÉG? AZ OKTATÁS ÜRÜGYÉN

Nekem van egy esélyem. Neked is van egy esélyed. Neki is van egy esélye.
Mindegyikünknek van esélye, tehát esélyegyenlőség van!
Nekem megadatik egy viszonylagos biztonság és valamiféle tudás. Neked megadatott a bizonytalanság, Neki megvan minden, ami szem szájnak ingere.

Egyenlők vagyunk. Esélyileg.

Mindez arról jutott eszembe, hogy bedobták a postaládámba egy magániskola szórólapját. Arról tájékoztat, hogy itt Budapesten a gyerek megkap mindent, ami a „sikeres életkezdéshez” szükséges: nemzetközi nevelést, oktatást három nyelven, óvodától az érettségiig. Mindez a magyar oktatási törvény által elismerten.
Nem kell hozzá nagyon sok: mindössze egy tele pénztárca – olyan, amelyik nem csak a hónap elején van tele (mit jelent ebben az esetben a tele?), hanem 15 éven keresztül. Mert a gyerekek már három éves kortól járhatnak ide, egészen az maturálásig.
Tévedés ne essen!
Nem az a bajom, hogy ilyen iskolák léteznek és működnek. Akinek vannak forrásai, hogy a gyerekét ilyen oktatási intézménybe járassa, ám legyen. Bourdieu óta tudjuk, hogy a szülők azért fektetnek jelentős összegeket gyerekeik taníttatásába – gyakran erőn felül is –, hogy szert tegyenek az úgynevezett kulturális és kapcsolati tőkére, amely majd felnőtt életükben semmivel sem pótolható előnyökhöz juttatja őket.
Az igazi gondom a most formálódó oktatási koncepció, az a felfogás, ami a legjobb indulattal sem jellemezhető azzal, hogy 21 századi és modern. Hoffmann Rózsa szerint nem is kell erőltetni az angol nyelv ismeretét. Demján Sándor szerint pedig nem sok szükség van a művészeti nevelésre.
Nem részletezem. A mai politika „leír”, jelentéktelennek, nem hasznosnak tekint egy széles társadalmi réteget. Mindazokat, akik szerintük nem tartoznak az általuk kedvezményezett „középosztályba”.
Bornírt ez a gondolkodás, mert egy olyan országban, ahol immáron 70 éve nincs valódi középosztály, komoly gondolkodást igényel, hogy kiket, milyen réteget értenek ez alatt? Az állami alkalmazottakat? A pedagógusokat, a szellemi dolgozókat? Az orvosokat? A vállalkozókat? Ha ez utóbbiakat, akkor milyen nagyságrend felett (vagy alatt)?
Ha az első két-három kategóriát nézzük, akkor ezek csak nagy jóindulattal sorolhatók a klasszikus középosztályba, mert szellemi muníciójuk ugyan megvan e létformához, azonban anyagiakban és függetlenségben oly távol vannak attól, mint Makó Jeruzsálemtől.
A vállalkozók nagy része kis hazánkban pedig a mikro és kisvállalkozásokat szaporítja, céljuk saját és családjuk megélhetése. Nem igazán mondható el róluk, hogy középosztályt gyarapítanák. Vállalkozásaik a bizonytalanság szélén táncolnak mind jövőjüket, mind bevételeiket illetően.
A középosztály – szerintem – Magyarországon egy álom, amelyet szívesen álmodnak a politikai elit tagjai, de nem igazán gondolják végig, hogy mit is takar a fogalom.
Az érzékelhető, hogy a mai kormány számára az számít „középosztálynak”, akik havi nettó háromszázezer forint körüli jövedelemmel, vagy annál többel bírnak.

Álljon itt egy kis statisztikai elemzés arról, hogy miként alakulnak a bruttó átlagjövedelmek a hazai szektorokban és régiókban 2007 és 2010 között:

Országos átlag:                      2007: 195 eFt,          2011 218,9 eFt,

Budapest:                               2007: 241 eFt           2011 272,2 eFt,

Fejér megye:                                                            2011: 209,5 eFt,

Komárom-Esztergom megye:                                 2011: 207,9 eFt,

Győr-Sopron megye:                                               2011: 207,3 eFt,

Pest megye:                                                             2011: 201,9 eFt,

Békés megye:                                                          2011: 149,4 eFt,

Csongrád megye:                                                     2011: 162,7 e Ft,

Az is kiderül a link alatt található statisztikákból, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkezők jövedelmei nagymértékben meghaladják a közép és alsó végzettséggel rendelkezőkét.

Esélyek

„Egyenlő pályák, egyenlő esélyek — én kerékpárral megyek!” – mondta Sándor György vagy 30 évvel ezelőtt. Ha jól belegondolunk, az akkori (késő hetvenes és nyolcvanas évek) helyezet egy jottányival sem lett jobb, sőt az elmúlt húsz év alatt tovább romlott.
A politikai elit mindig az esélyegyenlőségről szónokolt, miközben szinte semmit sem tett ennek érdekében, sőt intézkedései tovább rontották az amúgy is lemaradó rétegek helyzetét. Nem teremtették meg a „középosztály” stabilitását sem.
Mindaz, amit ma tapasztalunk – a szociológiai vizsgálatok alátámasztanak – a társadalomban az a szociális olló további nyílása. Az Orbán-kormány intézkedései és törvénykezése pedig jogi formába öltözteti és stabilizálja a társadalmi különbségeket. Meggátolja a legelemibb társadalmi mozgást is.
Az egyre terebélyesedő elszakadó rétegektől elvonja mindazt a forrást és támogatást, amellyel a következő generációiknak biztosíthatnák a felemelkedés lehetőségét.
Ez persze a ma regnáló hatalmat nem érdekli, mert ennek „gyümölcse” majd csak másfél-két évtized elteltével érik be. Akkor jelenik majd meg problémaként az aluliskolázottak és funkcionális analfabéták nagy száma. Akkor gerjeszt ez majd a mainál is nagyobb társadalmi feszültséget.
Nem irigylem az akkori politikusokat!
Elődeik rövidlátásának és önző hatalomvágyának a levét fogják inni! nem akármilyen körülmények között!

LEMERÜLNI? — AKKOR MEGFULLAD A SZABADSÁG!

Nagyon sokat hallom mostanság, hogy normális ember „lemerül”, kibekkeli a mostanság járó rossz időket. Lehetséges, hogy ez jó taktika – bevált Antall József esetében is, csak egy kicsit hosszú időn át tartott –, ám kevéssé hatásos. Nem jó az egyénnek sem – mert mindig az a várakozás… Nem jó a társadalomnak sem, mert a sok „alámerült” egyén, visszavonulva a privát szférába, csak a közömbösséget és a politikától való elfordulást erősíti.

Valószínű, hogy ez a taktika kevéssé stresszes, nem emeli a vérnyomást és az adrenalin szintet közvetlenül. Az apolitikus egyén tulajdonképpen önző. Saját kényelmét, pillanatnyi érdekét (jó közérzetét) tekinti elsődlegesnek, nem lát tovább az orránál.
Nem veszi észre, hogy inaktivitása azt eredményezi, hogy a helyzet tovább „fokozódik”. Azzal, hogy véleményét elhallgatja – mert azért van neki –, azzal tulajdonképpen utat nyit a gátlástalanságnak és korlátot nem ismerő hatalomnak.
A hatalom pedig kihasználva a helyzetet, újabb és újabb területeket kebelez be, fokozatosan kisajátítja a mindennapok apró részleteit is a biztonságra hivatkozva. Ez pedig csak egy „látszat biztonságot” eredményez, mert az eddig elért jogokat, szabadságokat zabálja fel azzal az ürüggyel, hogy rendet teremt.
Ha a közösség – az egyének összessége – eltűri, hogy fokozatosan korlátozzák szabadságait, az alkotmánytól a közintézmények csonkításán át a munkatörvénykönyvének legutóbbi módosításáig, akkor kiszolgáltatott helyzetbe kerül. És bármilyen furcsán is hangzik, e kiszolgáltatottság oka maga az egyén, aki nem fejezi ki véleményét, aki inkább visszahúzódik.

A legutóbbi felmérések azt mutatják, hogy az ország felnőtt lakosságának (választópolgárainak) több mint fele elutasítja a mostani politikai eliteket. Ezt támasztják alá az elmúlt hetek időközi választási eredményei. Gyalázatosan alacsony részvételi arányokkal győzött a kormánypárt. Mindezt ki is használta bőséges kommunikációval arra, hogy megerősítse tudatunkban – szinte már parttalan – támogatottságát.
Tapasztalhatunk néhány virtuális fórumot – mint amilyen ez a blog is –, ahol némelyek kiabálnak a mozdíthatatlanság ellen. Márpedig úgy látszik, mindez pusztába kiáltott szó. Némelyek internetes közösségekben fejtik ki véleményüket. Ám ezek elenyészőek a lemerültek sokaságához képest.
Ugyanakkor mindenki érzi, hogy lassan a bőrére megy a játék.

A törvénykezés egyre másra hoz olyan jogszabályokat, amelyek közvetlenül érintik az egyéneket. Nyugdíjak megvonása, olyan új szabályok bevezetése, amelyek – látszólag – a kibontakozás felé terelik ezt a kis országot, a valóságban azonban a problémákat egy távoli időbe (20-30 évre) tolják el. Olyan megoldásoknak vagyunk szemtanúi és elszenvedői, amikről korábban is azt hittük, nem lehetségesek.
Bebizonyosodott: ha nincsenek fékek, minden lehetséges, sőt…
Márpedig rá kellene ébrednünk arra, hogy a fékek és korlátok nem csak a jogállamiság intézményrendszereiben vannak. Azok csak abban az esetben működőképesek, ha az egyének – az ország polgárai – ki is követelik e jogi és intézményi feltételek működését.
A fékek, tulajdonképpen, saját magunk vagyunk. Azzal, hogy kiköveteljük azokat.
A hatalom abban érdekelt, hogy minél jobban kiterjessze hatáskörét. Ha ebben nem talál érdemi ellenállásra, akkor törvényszerűen jut el a diktatúra – vagy autokrácia – valamely formájáig. Ha nem találkozik számottevő ellenállással, úgy féktelen vonat módjára robog, gázol át a társadalmon, elsöpörve az útjából mindent és mindenkit.
Eltelt egy év.
Elég már a hezitálásból. Ideje behúzni a fékeket!

A KIBONTAKOZÁS VÍZIÓI MAGYARORSZÁGON

Az elmúlt egy év bebizonyította, hogy a FIDESZ képtelen egy hosszú távú, fenntartható – a magyar társadalom döntő többségének támogatását élvező – politikát kialakítani.

A kormányfő évértékelő beszéde is alátámasztani látszik, hogy az úgynevezett „eszmei politizálás” – lásd alkotmányozás, az állami intézményi struktúra átalakítása, az adórendszer és a nagy elosztó rendszerekhez való viszony – kimerült. A tömegek – legalább is a választópolgárok túlnyomó sokasága – nem támogatják a parlamenti többség (amely nem tükrözi a társadalom való politikai szándékait és összetételét) szándékait, politikáját.

 

A mai politikai helyzet sokkal bonyolultabb, semmint azt a rendszerváltás óta valaha is tapasztaltuk. A választásokon győztes párt sorra bontja le a polgári demokrácia ellenőrző rendszerét, a jogállamiság hatalommegosztó intézményeit.
Az elmúlt nyolc év gátlástalan ellenzéki kommunikációja, amellett, hogy sorozatos karaktergyilkosságokkal kívánt helyet biztosítani a maga számára a hatalomban, akarattal vagy akaratlanul teret nyitott a szélsőjobboldal megerősödésének. A FIDESZ egyik legnagyobb hibája – azon túl, hogy a nyolc évet elvesztegetve nem dolgozott ki européer jobboldali programot – szélsőséges propagandájával és utcai akcióival teret nyitott a Jobbiknak.
A baloldal pedig képtelen volt a nyolc év alatt e szélsőséges megnyilvánulások ellen eredményesen fellépni, azt visszaverni.
A súlyos választási vereség sokként érte a volt kormányzópártot. Csaknem egy év elteltével – azon kívül, hogy folyamatosan bírálja a regnáló kormányt – képtelennek bizonyult arra, hogy a szembenézzen vereségével, és felülvizsgálja politikai gyakorlatát.
E tehetetlenséget látva a civil társadalom viszonylag gyorsan felismerte a FIDESZ kormányzásának és törvénykezésének veszélyeit.
Mindez érzékelhető volt már 2010 végén. Az antidemokratikus törvények elleni tiltakozások, tüntetések jelezték, hogy a civil társadalom nem ért egyet sem a gyakorolt politikával, sem annak tartalmi ideológiai töltetével.
Az MSZP sajátos módon elvesztegetett egy évet. Meg merem kockáztatni, hogy még 2011-et is feláldozza. Nem készül a párt háza táján egy új politika, amely képes lenne a korábban eltávolodott és kiábrándult választók megszólítására. Nem látszik az, hogy a párt – felismerve korábbi hibás irányvonalát – törekedne egy valóban modern, 21. századi politika kidolgozására.
Számomra nem tetszik elégségesnek az a politikai alap, amely csak „rövid távú” célokra fókuszál, a regnáló kormány leváltására és az 1989-es alkotmányosság visszaállítására.

 

A baloldal feladata

 

Először is azt kellene tisztázni, hogy mit is jelent a modern társadalmakban a baloldal. Mennyiben használhatók fel a klasszikus szociáldemokrata, baloldali eszmék a gyökeresen megváltozott társadalomszerkezetben. A klasszikus baloldali értékek egy része már nem értelmezhető a mai körülmények között. Ugyanakkor a legmarkánsabb értékek, mint a társadalmi szolidaritás, a társadalmi egyenlőtlenségek – gazdasági, kulturális, szociális – csökkentése továbbra is érvényesek.

 

Számot kell vetni az realitásokkal.

 

Ezek közül a legalapvetőbb a gazdaság totális átalakulás – szerkezetileg – a világban és Európában az elmúlt húsz esztendőben. A társadalomtudományok művelői folyamatosan figyelmeztetnek arra, hogy a gazdasági változások teljesen átalakították a társadalmak szövetét. Megszűnt a klasszikus értelemben vett munkásosztály, a mezőgazdasági termelés is gyökeresen átalakult. A technológiák és a tudomány beköltözése a termelési folyamatokba totálisan átrendezte a munka világát.

 

A társadalom szerkezete is átrendeződött. ma már rá sem lehet ismerni a foglalkoztatási adok összetételére, ha összehasonlítjuk azt a hatvanas évek statisztikai adataival. A jövedelmek döntő hánya ma már nem a klasszikus „munkához” kötődik, hanem olyan szolgáltatásokhoz, amelyek „konkrét anyagi értéket” nem állítanak elő, ám kielégítik a megnövekedett egyéni és személyes igényeket.

Átalakult a tőke szerkezete is. A legnagyobb befektetők azok az „alapok”, amelyek a kisemberek megtakarításait (nyugdíj- és egészségbiztosítás) forgatják vissza a termelésbe és a beruházásokba, így biztosítva hozadékot (jövedelmet) egy későbbi időpontra, az öregség idejére.

Az elmúlt húsz esztendő nagy tapasztalata, hogy folyamatosan egyre csökken a gazdaságban az emberimunkaerő szükséglete.

Ugyanakkor az ebből fakadó legnagyobb probléma, hogy a társadalmak – és az irányító politikai elit – képtelen volt ezt a problémát feldolgozni. Ezt két ok magyarázza. Egyrészt a politikai elitek (kormányok, uralmon levő vezető politikai erők) rövid távú sikerekben érdekeltek. Tevékenységüket behatárolják a választási ciklusok. Másrészt pedig a „tűzoltó” intézkedéseik ugyan lecsillapítják a társadalmi feszültségeket, ám nem orvosolják az eredeti problémát. (Erre csak akkor volna lehetőségük, ha hosszabb idő állna rendelkezésükre, de ez általában nem valósul meg a tömeg türelmetlensége miatt.)

Egyre komolyabban vetődnek fel a környezet okozta valós és politikai problémák. Az energetika válsága, a víz problémája, a túlnépesedés, a termelés korlátai és a fogyasztás közötti, antagonisztikusnak tűnő ellentét, feloldása. Mind-mind olyan probléma, amelyekkel az elkövetkező két évtizedben kikerülhetetlenül szembe találjuk magunkat.

A baloldalnak ezért kell kidolgoznia egy olyan politikai filozófiát, amely a társadalom számára érthető, a valóságban végrehajtható programot hirdet, amelyet támogathat. Ha a társadalom lát, és megismer egy ilyen programot, akkor azt támogatni fogja, akár hosszú távon is.

Ezt a filozófiát (víziót) le lehet fordítani a hétköznapok rövid távú politikájára, amely a választási sikert is biztosíthatja.

Ha az MSZP – nagyon sok munkával, szellemi befektetéssel, nemzetközi együttműködéssel (mert egy ilyen program csak kontinensnyi méretben működőképes) – képes kidolgozni e programot, úgy maga is megújul. E megújult politika formáció pedig elnyerheti a tömegek szimpátiáját és voksait.

 

Néhány gondolat, ötlet ennek érdekében:

 

1. Számba venni mindazokat a globális – minden társadalmat, értékrendjétől függetlenül érintő – tényeket, amelyek befolyásolják a társadalmak jövőjét:

• a források korlátozott volta, energia, édesvíz, rendelkezésre álló termőterület és annak kapacitása, a föld eltartó képessége;
• a túlnépesedés megakadályozása,
• az elöregedő társadalmakban a szolidaritás kiterjesztése;
• az aktív munkaerő hatékony kihasználása;
• az elosztási viszonyok gyökeres átalakítása.

2. Kidolgozni annak rendszerét, hogy a mostani fogyasztási spirált valamilyen módon meg lehessen fékezni: ehhez a társadalmak értékrendjét átalakítani, az oktatási és nevelési rendszereket sokkal ökologikusabb gondolkodásra késztetővé alakítani. (A neveléssel módosítani a mostani fogyasztói társadalom értékrendjét.)
3. Előnyben részesíteni minden olyan fejlesztést, technológiát, amely a források megkímélését szolgálják, és folytonosan megújuló forrásokat használnak fel. Az sokat emlegetett K+F-ben sokkal nagyobb fontosságot biztosítani a megújuló forrásokat használó technológiáknak!
4. A társadalmakban (a fejlett országokban elsősorban) olyan új társadalmi közmegegyezést létrehozni, amelyben az új termelési és elosztási viszonyok nem gátolják a tőke hatékonyságát, a termelőeszközök fejlesztését, de korlátozzák annak piaci szerepét. Az elosztásban pedig figyelembe veszi, hogy az egyre hatékonyabb technológiai fejlődés egyre kevesebb munkaerőt igényel, így egyre több egyén kerül ki a javak előállításával kapcsolatos tevékenységből és válik „eltartottá”. Az így „feleslegessé váló” egyéneknek kidolgozni olyan, társadalmilag is fontosnak tartható tevékenységet, amely hasznos a társadalom kisebb-nagyobb közösségeinek és megakadályozza a „feleslegessé válás” érzését.
5. Nagyobb figyelmet fordítani a következő évek (évtizedek, évezred) szellemi eredményeire. Az oktatás és képzés, a fejlesztések és a kutatások egy célt szolgáljanak: az emberiség életlehetőségeinek fenntartását.
Mindezek mellett megőrizni a különböző kultúrák értékeit, úgy hogy a világ kulturális sokszínűsége ne sérüljön, és a társadalmak képesek legyenek megőrizni saját identitásukat (nyelv, hagyományok, vallás).

 

Nem egyszerű a feladat.
Ambivalens érzéseim vannak, hogy felülemelkedik-e a ma regnáló politikai elit saját érdekein azért, hogy a jövő generációinak életét elfogadhatóvá tegye.