DEMOKRATIKUS TÖMEG VS. TÖMEGDEMOKRÁCIA

Az elmúlt napokban több tízezer ember vonult az utcára. Felemelték szavukat a médiaszabadságért, a demokratikus alkotmányért, a kormány különböző – szerzett, és törvénybe foglalt – jogokat korlátozó intézkedései ellen.

A tömeg azonban megosztottnak látszik. Az egyik demonstráción „nem szívesen” látják a demokratikus oldal politikusait (egyáltalán a politikusokat). A másikon többnyire már deresedő hajúak gyűlnek össze, tiltakozva a demokrácia megkurtítása ellen. A harmadikon erejük teljében levő tűzoltók, rendőrök és katonák tüntetnek azért, hogy semmivel sem pótolható és helyettesíthető áldozatvállalásukat ismerje el a kormányzat. A negyedik helyszínen pedig néhány ezren gyülekeznek az alkotmányozás elutasítása okán — a legkisebb parlamenti párt égisze alatt.

A tüntetések – bár tartalmuk nagyjából megegyezik – mégis összetételükben különbözők. A civil kezdeményezésre gyűlt tömegben többségben vannak a fiatalok, a különböző pártok által szervezett eseményeken pedig az idősebb korosztályok képviseltetik magukat.

Miért e különbség?

Mi adja a különböző érzékenységet napjaink politikai problémái iránt? Miért az elhatárolódás, ha a célok közösek?
A demokrácia érdekes jelenség. Olyan, mint a víz és a levegő. Ha van, természetes. Lélegzünk, iszunk — hozzá tartozik az élethez. Csak akkor vesszük észre a hiányát, ha már nem kapunk levegőt.
A mai hatvanasok életük delén – legjobb szellemi és fizikai kondíciójukban – élték meg a rendszerváltást. Negyven évesen már volt tapasztalatuk a diktatúrát illetően, éltek benne. Tudták, miként működik, tudták, mitől akarnak megszabadulni. Az elmúlt két évtized alatt pedig éltek a demokrácia adta lehetőségekkel. Élvezték a szabadságot. Tudták – tudják – mihez hasonlítani. Most, hogy el akarják venni tőlük, joggal tiltakoznak. Nem szeretnének visszajutni korábbi életük körülményei közé. Nem szeretnék újra megtapasztalni a „sorok között olvasást”, az egzisztenciális bizonytalanságot, amelyet az idéz elő, hogy a hatalom akkor és úgy köt útilaput bárki talpára, mint annak idején a diktatúra. Sőt, ha belegondolunk, még abban a bizonyos „átkos” Kádár-rendszerben is több volt a munkavállalói – közalkalmazotti – biztonság, mint a néhány hónapja bevezetett törvényeknek köszönhetően manapság.

A mai harmincasok, negyvenesek nem így szocializálódtak. Ők a rendszerváltás idején még iskolába, főiskolára, egyetemre jártak. Ők már felnőttkorukat a demokrácia körülményei között kezdték, annak feltételeit, játékszabályait sajátították el. Számukra az egyéni szabadság — adott. Nem kérdés, hogy befolyásolja-e mindennapi életüket a politika. Csak annyiban, amennyiben részt vesznek abban. Ha olyanok, akkor akár teljesen apolitikusan élhetik életüket, hiszen alapjogaik nem sérülnek. Az pedig, hogy élnek-e politikai jogaikkal, szabad, egyéni választásuktól függ. Ők még nem tapasztalták meg a szabadság hiányát, nem tudják milyen – sokszor nem is törvényi, hanem politikai és így virtuális – korlátok között élni.
Az elmúlt húsz év – kétségtelenül – „változatos” és egy cseppet sem szimpatikus politikatörténete, a pártok már-már tragikomikus küzdelme a hatalomért, elriasztotta őket a politikától. A két évtizedes magyar demokrácia vadhajtásai – amelyek a kezdő demokráciák gyermekbetegségeihez tartoznak – elriasztották őket a napi politikától. Nem kívántak részt venni abban, mert ez számukra „piszkos” és értelmetlen. Sajnos a politikai elitek semmit sem tettek annak érdekében, hogy ez a kép megváltozzon. Annak érdekében sem tettek semmit, hogy a polgári és demokratikus értékekkel megismertessék a társadalom nagy részét, azt, amely nem jutott hozzá tanulmányai során ezekhez. Ma a sajtóban és más médiumokban komoly, tekintélyes, nagy tudású személyek beszélnek a demokrácia megóvásának szükségességéről. Mindezt teszik olyan nyelvezettel, amelyet ma a lakosság fele meg sem ért. Elfeledkeznek arról, hogy a demokráciát nem tanulmányokban és okos elemző cikkekkel kell megvédeni, hanem a társadalom összefogásával.
Ám ez az összefogás csak akkor jöhet létre, ha egy nyelvet beszélünk. Úgy adjuk közre tudásunkat, hogy azt mindenki megértse. Az is, aki műveli a politikát (és környező tudományágait) valamint a legegyszerűbb polgár is, aki e fogalmakkal sohasem, vagy csak ritkán találkozik.
Ma az a tapasztalat, hogy a társadalom (tömeg) egy része nem csak kényelmességből nem lép fel jogainak védelmében, hanem azért, mert nem is tudja, hogy jogai csorbulnak.
Egy korábbi bejegyzésemben már utaltam Bánlaky Pál szociológus, főiskolai tanár, megfogalmazására, a magyar társadalom „többszörös megszakítottságú” fejlődésére. A modern magyar társadalomnak 1948-tól kezdve soha sem volt annyi ideje, hogy az egész társadalomba beépüljenek az új társadalmi és politikai rendszer normái. E normák beépüléséhez és működéséhez ugyanis generációnyi idő kell. A polgári rendszer nem attól polgári, hogy holnaptól kezdve mindenkit polgárnak hívunk. A polgári – és egyben demokratikus – rend szabályok és értékrendek összessége. Olyan szabályoké, amelynek egy részét leírják – törvény és alkotmány – más részét pedig (jórészt az előbbiek alapján) kialakítja a társadalom (ezeket nevezzük szokásoknak, értékeknek).

Jó példa erre, hogy hiába „szabadult fel” a jobbágy az 1848-as áprilisi törvények szerint, ha tovább élt a feudalista rend egyfajta módja. Nem váltak szabad paraszpolgárrá, mert ettől megfosztották őket. Hiába tekintjük a magyar polgári fejlődés virágkorának az 1867-es kiegyezéstől az első világháborúig tartó „boldog békeidőket”, ha az csak főként a nagyvárosokban volt tetten érhető. Ezt az időszakot átlengte a posztfeudális rendszer szelleme (még a Horthy-korszakban is). Olvassunk e tárgyban Mikszáthot, Móriczot, Illyés Gyulát, Ady Endrét, József Attilát, ha unjuk a társadalomtudósokat.

Soha nem volt ennek az országnak három-négy generációnyi ideje arra, hogy elsajátítsa a modern demokrácia alapjait. Mindig megtörte e folyamatot valamely „nagy esemény” (első világháború, tanácsköztársaság, Horthy-korszak, második világháború, második magyar köztársaság, Népköztársaság, ’56, stb.), ami felforgatta, megkérdőjelezte, zárójelbe tette az addig érvényes „mintát”.
1989-ben úgy látszott, hogy végre lesz az országnak egy békés társadalmi fejlődési szakasza, amikor végre lesz idő hétköznapi normákká tenni azokat az elveket, amelyeket az akkori konszenzus (és alkotmány) rögzített.

Ma úgy látszik, újra „megszakad” ez a folyamat. Mindez köszönhető egy olyan hatalmi törekvésnek, amely nincs tekintettel sem a társadalomra sem saját jövőjére, fittyet hány a bennünket követő generációk alapvető érdekeire. Teszi mindezt azért, hogy sokáig – bár történelmileg pillanatnyi – ám számára belátható és élvezhető ideig birtokolhassa a hatalmat. Nem képes, e küldetéstudattól elkábítva, felmérni, hogy mekkora kárt okoz az országnak és a társadalomnak.

Mindez oly siralmas és kisstílű, hogy komolyan gondolkodó ember nem is talál rá jelzőket.