NÉHÁNY GONDOLAT A BALOLDALNAK

Modern vagy konzervatív baloldal?


Miért is van égetően szükség egy modern baloldali gondolkodásra, a régi elvek felülvizsgálatára és egy teljesen új paradigma kidolgozására? Mert a társadalmi változások ezt igénylik. A változásokra adott válaszok közül az, amelyet ma megvalósulni látunk zsákutca. Nagyon sokszor elhangzott a közéletben az elmúlt hónapokban, hogy az a politikai és törvényhozási ámokfutás, amelyet a FIDESZ gyakorlatilag egy éve művel, hazánkat évtizedekkel veti vissza a polgári fejlődésben és Európához való felzárkózásban.
Ezen a blogon már többször is körüljártam e tevékenység egyes elemeit. Mindig arra az eredményre jutottam, hogy egy jól megtervezett intézkedés sorozattal állunk szemben. Az elmúlt nyolc ellenzéki évében volt ideje a FIDESZ-nek, hogy kifundálja mindezt. Abban a pillanatban, hogy lehetősége adódott – 2010 áprilisától – következetesen meg is kezdte tervének végrehajtását. Az egy másik téma, hogy ez a terv nem volt nyilvános, sőt a legkisebb mértékben sem szerették volna idő előtt a választók tudomására hozni. Már csak azért sem, mert akkor oda lett volna a „fülkeforradalom”.
Az egy éves „törvénykezési hullám” a demokrácia – a polgári, képviseleti, alkotmányos berendezkedés – alapjait ássa alá — teljes sikerrel.
Ez ellen a demokrácia védelmezőinek – napi politikai érdekeiket félretéve – vállvetve kell fellépniük, mert minden más esetben esélyüket elvesztik, hogy belátható időn belül visszaállíthassák a demokrácia intézményeit.

Ugyanakkor a magyar közgondolkodásban jelen van egy nagyfokú baloldal ellenesség. Ez megtestesül az MSZP és egyes vezetők elutasításában, a baloldali gondolkodók: filozófusok, politológusok, közéleti személyek elfogadottsága megkérdőjelezésében.
Joggal felvetődik a kérdés: A baloldal – mint politikai fogalom, lehetséges világnézet – kerül elutasításra, vagy csak az azt megjelenítő politikai formáció és az utóbbit képviselő személyek. A felületes válasz egyszerűnek tűnik — az utóbbiak. Ha azonban jobban „megkaparjuk” a felszínt, rájöhetünk – ezt igazolják vissza a felmérések és közvélemény-kutatások is –, hogy sokkal összetettebb problémával állunk szemben.
A társadalom általában a baloldaliságot összemossa a rendszerváltás előtti szocialista rendszerrel (vagy pozitív, vagy negatív emóciókkal gondolva rá), illetve nem ad egybefüggő választ arra a kérdésre, hogy mit tekint baloldali értéknek. A legtöbben az állami szerepvállalást, a szociális ellátást emlegetik, az ingyenes egészségügyi és oktatási rendszert, a teljes foglalkoztatottságot.
A probléma ott jelenik meg markánsan, hogy ha azokat kérdezünk, hogy mit értenek baloldaliságon, akik ilyen-olyan, magát baloldaliként meghatározó, szervezetekben tüsténkednek. Tőlük ugyanis olyan válaszokat kapunk, amelyeket már réges-régen meghaladott az idő.
Arról már néhány szót leírtam itt és másutt is, hogy a „nagy narratíváknak” vége. Azaz a nagy politikai filozófiák végletesen kiürültek. A XXI. század körülményei között a társadalmi kérdésekre nem nagyon lehet a XVI-XIX. században keletkezett gondolkodási sémákkal válaszolni. Sokszor ezekkel a fogalmakkal a jelenben felvetődő kérdéseket sem lehet megfogalmazni. Igaz ez a konzervativizmusra, a liberalizmusra és a szocializmusra is.

A baloldaliság – a klasszikus marxi gondolat – egyik meghatározó eleme a kizsákmányolás-ellenessége. Ez pedig nem lehet tőkeellenesség nélkül. Mindez a XIX. században megfogható volt mind gazdaságilag, mind személyekben. Pontosan tudható volt, hogy kik, milyen mértékben birtokolják a tőkét. Meg is lehetett őket nevesíteni. Rotschildok, Chorin Ferenc stb.

A XX. század közepétől, utolsó harmadától azonban gyökeresen megváltozott a helyzet.
A tőke társadalmasodott. A globalizáció kibontakozásával a tőke már nem egyes személyek tulajdonában van. A nagy multinacionális vállalkozások és cégek, nagybankok már nem egyes emberek tulajdonát képezik (néhány kivételtől eltekintve), hanem a tőzsdére bevezetett részvénytársaságokként működnek. Ezek részvénypakettjeit befektetési alapok vásárolják fel. E befektetési alapok mögött pedig nyugdíjpénztárak, egészségpénztárak állnak, továbbá olyan alapok, amelyek ez egyes „egyszerű emberek” megtakarításait forgatják.
Nem volt ez másként eddig sem a magyar nyugdíjrendszerben. A befolyó járulékokat – állami rendszer – a folyó nyugdíjkiadásokra fordították, a magánpénztárakhoz kerülő befizetéseket pedig az állam által kibocsátott (fix vagy változó kamatozású) értékpapírokba fektették. (Így az állam tulajdonképpen hozzájutott a teljes járulékbefizetéshez, ám kamatot kellett utána fizetnie, ami a nyugdíj várományosok tőkéjét és pénzét gyarapította.)
Maguk a bankok sem tulajdonosai azoknak az összegeknek, amelyeket kezelnek. A bankárok nem mások, mint jól fizetett alkalmazottak, akiknek a feladata, hogy minél nagyobb hozamot biztosítsanak – az általuk nem is ismert – részvénytulajdonosoknak.
Jó példa erre a legnagyobb magyar bank, az OTP Bank Nyrt. Már a nevéből is láthatjuk, hogy „nyílt részvénytársaság, azaz a tőkéjét a piacról szerzi, részvényeinek árfolyama az eredményességének függvényében változik, a befektetők pedig a várható nyereség ígérete (osztalék) miatt vásárolják azokat a nyílt kereskedésben.
A bank jegyzett tőkéje 28 000 001 ezer forint (huszonnyolc milliárd egyezer), amely 280 000 010 darab, egyenként 100 (egyszáz) forint névértékű részvényben testesül meg. Az eredményesség és a várható osztalék azt az egy részvényre eső összeget értékelte fel a tőzsdén a napi árfolyamra: 2011. április 04-én (záróár) 5855 forintra.
Az azonban kevéssé tudható, hogy a napi kereskedésben kik, milyen mértékben vettek és adtak el ezek közül a részvények közül. Tehát nem nagyon állapítható meg a bank pillanatnyi tulajdonosi szerkezete sem. Mindezt kevéssé sem befolyásolja, hogy vannak természetes személyek, akik nagyobb pakettet (több száz vagy ezer darab) részvényt birtokolnak. A bank vezetői a részvényesek – vagy képviselőik – közgyűlésének elvárásait teljesítik. A banki részvényesek között is lehetnek befektetői alapok, amelyek a kisemberek pénzét, megtakarításait helyezik el.

Pontosan azért volt nagy kára az elmúlt pénzügyi válságnak, mert a menedzsmentek olyan pénzeket kockáztattak, amelyek visszavezethetők voltak ugyanarra a „kisemberi” tömegre, amely megtakarít, és amely fogyaszt (hitelt vesz fel).
Ez csaknem paradox helyzet. Mint ahogyan az is az, ha egy alkalmazott valamely cégnél egyben tulajdonos is, hiszen rendelkezik a vállalat bizonyos mennyiségű részvényével. Szélsőségesen fogalmazva abban érdekelt, hogy minél jobban kizsákmányolja saját magát.
Ha pedig a fentiek úgy igazak, ahogy leírtam, akkor ebből nyilvánvalóan következik, hogy sem a tőke – mint a társadalmi újratermelés egyik eszköze –, sem az ehhez kapcsolódó kizsákmányolás (értéktöbblet elsajátítás) nem szüntethető meg belátható időn belül.

Hasonló a helyzet a munkával és annak fogalmával is. A tudományos-technológiai forradalom olyan mértékben alakította át a gazdaságot, hogy azt a társadalom tudatilag szinte képtelen követni. Az elmúlt 50 évben, a számítástechnika, robotizáció elterjedésével úgy alakultak át foglalkozási ágak, iparágak, hogy munkaerőik nagy részét kiváltották a gépek. Így ma már a társadalom kisebb része az, amely az anyagi javakat előállítja (az élelmiszerektől a fogyasztási cikkekig). A többi „munka” tulajdonképpen ezeknek az anyagi javaknak a transzportjához kapcsolódik, valamint a nem anyagi jellegű emberi szükségletek kielégítéséhez. Ám ez az utóbbi két szegmens korlátozott munkaerőt igényel. Korlátozott a nem anyagi jellegű állami foglalkoztatottak (oktatás, egészségügy, államigazgatás, védelem és közbiztonság) száma is. Mindez ahhoz vezet– a fejlődés irányait, sebességét figyelve –, hogy előre láthatóak egyes tendenciák.

A demokrácia a modern baloldali gondolkodás alfája és ómegája.
A demokratikus – széles társadalmi részvételen alapuló – párbeszéd nélkül elképzelhetetlen a kibontakozás. A modern baloldalnak elemi érdeke, hogy támogatói között tudjon minden olyan politikai erőt, amely elutasítja a tekintélyuralom minden fajtáját.
Ha a baloldal eredményes politikát kíván folytatni, akkor a hangsúlyt a legégetőbb társadalmi kérdésekre kell fektetnie. Ezek közül az egyik legfontosabb a társadalmi szolidaritás kérdése. Gondoskodás – anyagi alapok képzése – azokról, akik valamely okból nem vesznek rész a társadalmi értékek előállításában. A legtöbb esetben önhibájukon kívül maradnak ki abból. Nem engedhető meg – már a társadalmi stabilitás okán sem –, hogy a polgárok egyes rétegei az ellehetetlenülés szélére sodródjanak, emberhez méltatlan életet éljenek.

A társadalmi mobilitás erősítése.
Ez azt jelenti, hogy a polgárok legyenek képesek helyet változtatni annak érdekében, hogy munkához – jobb megélhetéshez – jussanak. És itt nem a külföldre távozásra gondolok, hanem az országon belüli helyváltoztatásra. Ma az ország legnagyobb rész éppen úgy „röghöz kötött”, mint a jobbágyok Werbőczy idejében. Ha valamely munkaerőnek nincs álláslehetősége Észak-Magyarországon, ám kapva kapnának rajta Budapesten vagy Nyugat-Magyarországon, nem élhet ezzel a lehetőséggel. Ugyanis háza, lakása eladhatatlan lakóhelyén, az ország másik részében pedig csak drágábban képes ugyanolyat vásárolni. Nem képes családjával átköltözni egyik városból a másikba, marad a helyén.
Ez a gyakorlat káros mind gazdaságilag, mind társadalmilag. A magyar ingatlanszerkezetből hiányoznak a bérlakások. Pedig ez a lakhatási forma szerte Európában, tőlünk északra és délre is elfogadott. Egy csaknem 20 éves téves felfogásból megalkotott privatizációs eljárás – és egy közel 40 éves téves szocialista előrejelzés – jutatta e helyzetbe a társadalmat.

Az esélyegyenlőség biztosítása a polgárok számára. Ez megtestesül az oktatáshoz, alapszolgáltatásokhoz való hozzájutásban nemre, nemzetiségre, vagyoni helyzetre való tekintet nélkül.

Az élhető környezet megóvása.
E témában a modern baloldalnak elsősorban azzal a nézettel kell leszámolnia, hogy a természet átalakítható az ember által. Mint az elmúlt évszázadban tapasztaltuk, a természet „átalakítása” hosszú távon visszaüt a társadalmak életére. A környezetszennyezés, természeti környezetünk átalakítása már-már oda vezet, hogy saját életlehetőségeinket szűkítjük, semmisítjük meg.
A jövő évtizedek legnagyobb kihívása az energetikai szektort érinti. Meg kell oldani az „olaj nélküli” világ ellátását. Új energiaforrásokat kell szolgálatba állítani, termelési és szállítási ágazatokat átalakítani.

A globalitás kezelése.
A globális problémákat csak globális összefogással lehet feloldani. Éppen ezért a nemzetközi együttműködési rendszerekhez való csatlakozás a társadalom alapszükséglete. A globális változások negatív hatásai nem kezelhetők helyi eszközökkel. A globális árutermelésre nem az a válasz, hogy egyes országok újra saját maguk állítanak elő mindent, mert erre egyrészt képtelenek (még a legnagyobb és leggazdagabb országok is), másrészt pedig nem orvosolja a problémát.
A baloldal előtt tehát igen komoly feladatok állnak. Ezek meghatározhatják a jövőjét. A napi siker azon múlik, hogy a fenti hosszú távú – stratégiai – célokat megérteti-e a társadalommal, és a napi politikai döntéseit ennek megfelelően képes-e megfogalmazni.

Ha politikáját képes lesz megújítani, úgy bizton számíthat a társadalom támogatására.