BÖRTÖNBE BETEG! — ABSZURD!

Nos, eddig azt hittem, hogy a kormány nem képes nagyobb abszurdot létrehozni, mint az alkotmány.

Férfiasan be kell vallanom, tévedtem. A televízióban elhangzott a PTK bizonyos módosítása, a költségvetési csalásról, a rokkantnyugdíjjal, táppénzzel kapcsolatos csalások büntetéséről szóló előterjesztés.

Rétvári Bence államtitkár – immár sokadszor – próbálta megmagyarázni a magyarázhatatlant. Valamiféle értelmes indoklásba csomagolni az abszolút bornírtságot. „Mi úgy állunk ehhez a kérdéshez, hiszen mondtuk, hogy szeretnénk azoknak a számát visszaszorítani, akik különböző ilyesfajta: csaló, vagy valótlan magatartásból élnek meg, és így próbálják az államot egy, két, három helyről is „megfejni”, így jutni valamiféle jövedelemhez. Ez ellen hatékonyan fel kívánunk lépni. A hatékony fellépés pedig azt jelenti… felülvizsgálni a különböző rokkanttá nyilvánításokat, …a kormányhivatalokban ezeknek az adatbázisokat egy kézbe hozni, hogy valaki itt arról nyilatkozik, hogy nős, ott meg azt, hogy mással nem él egy háztartásban, akkor a kettő találkozzon, ne lehessen két jogcímen lehívni különböző támogatásokat. …sok ilyen trükk van, amelyekkel élnek sokan.
Nem elég csak az egészségügyi résznél, nem elég az államigazgatási résznél hozzányúlni, hanem a büntető törvénykönyvnél is hozzá kell nyúlni.
…Az államnak több lehetősége van arra, hogy visszaszorítsa ezeket a csalásokat, hanem több is, és mindegyik hangszeren kívánunk játszani.”
A fenti idézet az államtitkár száját hagyta el. Szerintem előre betaníthatták neki! Magától nem mondana ilyet. Bár….. — ki tudja?

Vegyük csak sorra, hogy mi is a hiba ebben az egészben.

A legelső – a fundamentális – ostobaság az, hogy büntetőjogi eszközökkel próbálnak orvosolni egy szociális problémát.
A második, hogy még el is hiszik, hogy ez sikeres lehet.
A harmadik: nem átallanak erre pénzt és energiát fektetni. (törvényelőkészítő szerkesztő munka, stb.)
És ezt még meg is magyarázzák! No, ez utóbbi mindennek a teteje.
Járjuk körül ezt a problémakört, és csak egy ici-picit gondoljunk bele abszurditásába.
(Istenem, ha élne Örkény István, hány „egyperces” jönne ki mindebből?!)
Ezentúl – legalább is a kormány elképzelése szerint – akit táppénzcsaláson kapnak, az ezentúl akár kétesztendős dutyival fenyegethető! Mert ne költse az állam pénzét csak úgy hiába!

Figyelmébe ajánlom a következőket a törvényalkotóknak:

1. A táppénz első 15 munkanapjára járó juttatást nem az állam fizeti, hanem a munkáltató.
2. Ma a táppénz olyan alacsony összegű, hogy nincs épeszű – munkahellyel rendelkező – foglalkoztatott, aki otthon lebzsel táppénzen, ha valóban nem beteg. Sőt a munkáltatói tapasztalatok azt mutatják, hogy kisebb betegségekkel a dolgozók már ki sem íratják magukat, „lábon hordják ki” a könnyebb betegségeket. (Az influenzajárvány idején számos munkáltató megtiltotta a lázas trüszkölő kollégák belépését a munkahelyükre, hogy legalább az egészségeseket ne fertőzzék meg.)
3. Az állam csak a hosszabb ideig tartó betegség (15 munkanap = 3 hét) után veszi át a táppénz fizetését. Azaz csak a valóban súlyos betegek esetén. Nem valószínűsíthető, hogy valaki csak ezért kap tüdőgyulladást, szívinfarktust és egyéb komoly nyavalyát, hogy szánt szándékkel megrövidítse az államot. (Tudjuk azt, hogy egy komolyabb, hosszan tartó betegség anyagilag romba dönti áldozatát és annak családját is. Drága gyógyszerek – amelyek még drágábbak lesznek a kormány tervei szerint –, a kórházi kezelés, esetleges rehabilitáció ma is olyan terheket ró a betegre, amely fedezésére nem elegendő a táppénz, sőt sokszor a család teljes együttes jövedelme sem.)

A táppénzről térjünk át az államtitkár úr által említett esetre, miszerint annak is véget akarnak vetni, hogy különböző jogcímeken vegyenek fel az állampolgárok támogatást. Mert ha nős, akkor éljen egy háztartásban. Ha meg külön él, akkor ez esetben ne kapjon semmit! Micsoda dolog az, hogy külön élnek! Meg kell büntetni!
És mindennek a teteje az, hogy mindezekhez semmibe veszik az adatok bizalmasságát, az állampolgárok személyes adatait saját kényük-kedvük szerint kapcsolnák össze.
Most már érthető e ponttól, hogy miért lett az új alkotmányban az adatvédelem olyan, amilyen.

Tehát Kedves Olvasóim, nincs messze Orwell 1984-e, a Nagy Testvér világa!

Mindössze az a szomorú, hogy olyanok osztják az észt ebben az országban, akiknek a való élethez olyan kevés közük van, mint Trabantnak az F1-hez!
Olyanok hoznak törvényt, akik maguk nem tapasztalták meg a rokkantságot, akik elképzelni sem tudják milyen az, hogy 8 órát állnak egy gépsor mellett, vagy vezetnek egy BKV-busz légkondícionálatlan fülkéjében, Budapest káoszos közlekedésében.
Nem tudják azt, hogy ezek az emberek – akik valóban dolgoznak (bárhol is) – mekkora igénybevételnek vannak kitéve, aminek eredményeként infarktustól kezdve mindenféle – manapság divatosan – civilizációs betegséget szednek össze, ami meggátolja őket abban, hogy hatékony munkát végezzenek.
És ezekkel az emberekkel szemben szeretnének a törvények módosításával „hatékonyan fellépni!

Bornírt!

ÚJ ALKOTMÁNY + ÚJ VÁLASZTÁSI TÖRVÉNY = BETON

Mindig nagyon utáltam, ha valaki azt mondja: „Na ugye! Igazam lett”. Magam is utálom, ha ezt kell mondanom. Így, bő félév elteltével is.

Akkoriban – szeptember közepén – írtam bejegyzést a blogomra Mi várható? címmel.
Az azóta eltelt idő – sajnos – igazolta mindazt, amit akkor véltem. A mai sajtó kiszivárogtatta – talán szándékosan, mintegy „tesztelve” a közvéleményt – az új választási törvény leglényegesebb elveit. Ez a sajtóinformáció érdekes jövőt láttat.
Arról már többször szóltunk, hogy az új, kisebb parlamentről szóló határozatot az elsők között fogadta el a törvényhozás.
A kétszáz fős parlament azonban azt igényli, hogy új törvény szülessen a parlamenti választásról. A ma érvényes választási törvényünk – mint azt már többször is leírtam – nem a demokrácia abszolút dicsérete. Meglehetősen sok antidemokratikus vonása van a kopogtatócédulák rendszerétől a mandátumelosztásig. Hibájaként hozzák fel azt is, hogy nem a legolcsóbb és hatékonyabb, magyarul: drága.
Az olvasottakból azt veszem ki, hogy ez utóbbi tulajdonsága a legkevésbé sem érdekes a jogalkotók szempontjából. A most napvilágot látott információk alapján a kormányzó párt a mai rendszer megtartását szorgalmazza, azzal a módosítással, hogy csak egy fordulóban döntenék el a mandátumok sorsát. Azaz az egyéni választókörzetekben az első fordulóban az jutna mandátumhoz, aki a legtöbb szavazatot szerzi meg. Csak akkor lenne második forduló, ha az elsőn a választópolgároknak kevesebb mint fele adja le a voksát.

A parlament összetétele

Kormányzati szakértők és politikusok szerinti elképzelés, hogy a 198 képviselő közül 90 jutna egyéni mandátum, 78 országos lista, 30 kompenzációs lista alapján a törvényhozásba, továbbá 13 képviselő szerezhetne mandátumot az etnikai és nemzeti kisebbségek szavazata alapján.
Megszűnnének a megyei (területi) listák, csak az országos lista maradna.

Az ördög a részletekben

Azt tudjuk, hogy a jelenlegi rendszer „a győztes mindent visz” elven működik. Azaz az egyéni mandátumokat szerző párt jelentős előnyhöz jut. Nagyobb reprezentációra tesz szert, mint ahogyan azt – adott esetben – a listás szavazás biztosítaná.
Ez tűnik ki a szakértők és a politikusok elejtett szavaiból is. Az alkotmánybíróság már korábban elutasította azt, hogy az egyéni választókörzetek határait a kormány rendeletben határozza meg (az önkormányzati választási törvény módosítása során). Az derül ki, hogy ez egy cseppet sem izgatja a képviselőket. „Nekünk nem okoz problémát kétharmados jogszabályt alkotni az egyéni körzetek megrajzolásáról, az arányosításról. De a kétharmados feltétel „bemerevíti” egy következő kormány, illetve a parlamenti többség lehetőségeit. Mert ha akkor nem lesz meg a kétharmada a kormányzó erőnek, hogyan tud adott esettben arányos körzeteket meghatározni, ha például lesz érzékelhető lakossági „elvándorlás”? – mondja a kormányzati szakértő.

„… a Fidesz–KDNP-szövetségnek előnyösebb lenne az egyfordulós rendszer, mert a második fordulóra »nincs más olyan párt, amelyikkel össze lehetne fogni«.” – szólta el magát egy alkotmányügyi bizottsági képviselő.

A szög tehát kibújt abból a bizonyos zsákból.

Azaz – hiába hangsúlyozza azt a FIDESZ, hogy „a 90 egyéni körzet pontosan hogyan alakulna ki, arra még nincs konkrét elképzelése a kormányzatnak” – a háttérben már gőzerővel folyik az előző választások adatainak sajátos feldolgozása. Ez adná az alapját – mindenki számára elérhető adatok, amelyek tükrözik egy-egy település pártpreferenciáit, lakosságának politikai állásfoglalását az elmúlt választások idején – az új választókörzeteknek, amely érdekes módon úgy alakulnának, hogy azokban a jelenlegi kormánypárt győzelme biztosított legyen. Sőt, azzal, hogy a körzetek határainak meghatározását ki akarták venni a kétharmados törvények alól, a kormányzat kezébe adva, bizonyítja azt, hogy a hatalomvágyuknak semmiféle racionális érv és demokratikus elv nem számít.
Ugyanakkor, talán a legutóbbi közvélemény kutatások eredményeként, él a FIDESZ-ben a félsz, hogy esetleg egy újabb választáson már nem kapja meg ugyanazt a felhatalmazást, mint amit besöpört 2010 tavaszán.
Éppen ezért mindent megtesznek annak érdekében, hogy az elkövetkező választásokon „adminisztratív” eszközökkel biztosítsák maguknak a sikert. Ez tükröződik abban, hogy elutasítják az egyfordulós, tisztán listás alapon szerveződő választásokat. Tóth Zoltán szerint az utóbbi rendszer a legigazságosabb, hiszen a polgárok listákra leadott szavazata jobban tükrözi a politikai paletta összetételét, mint a vegyes rendszer, különösen kis létszámú törvényhozás esetében.
A FIDESZ június végéig adott magának időt az új választási rendszer kidolgozására. A törvényt magát pedig még ebben az évben el kívánják fogadni. Kétségeink ne legyenek afelől, hogy ezt meg is teszik majd.

De mire az a nagy sietség?

A válasz egyszerű és a hatalom szempontjából logikus is. A kormányzat az első évében néhány szarvashibát vétett. Ezeket sem a magyar választó, sem pedig az unió nem nézte, nézi, jó szemmel. Mindez megjelenik a támogatottsági adatokban, amely vészesen csökken. Azt is érzékeli a FIDESZ, hogy ezek az elpártoltak ma még nem az ellenzék pártjait erősítik, hanem a bizonytalanok, nem szavazók táborát gyarapítják.

A demokratikus ellenzéknek még időre van szüksége ahhoz, hogy ütőképes alternatívát jelentsen a politikából kiábrándult polgároknak. Azt azonban a kormányzó párt jól méri fel, hogy az idő nem nekik dolgozik. Semmilyen szempontból. A gazdaságpolitikai lépéseik számos társadalmi réteg ellenzését váltják ki. A politikai nyomulásuk, antidemokratikus törvénykezésük, alkotmányozásuk pedig még a jobboldalon is számos kritikát váltott ki. A demokratikus erők tüntetéssorozatai is – dacára annak, hogy hivatalosan sem a kormány, sem a párt nem foglalt állást (a szóvivők ostoba reakcióit ne tekintsük ennek) – azt erősíti bennük, hogy valamit tenniük kell hatalmuk érdekében.
Ez pedig nem lehet mást, mint egy előrehozott választás. Lehetséges, hogy ezen a mostani kétharmados többségről le kell mondaniuk, ám a többség – figyelembe véve a társadalmi támogatást – még 2012-ben meglehet.
Így a FIDESZ tulajdonképpen nyer újabb négy évet magának. Mindezt azzal indokolhatja, hogy az új alkotmány indokolja, hogy azt egy választáson erősítse meg a társadalom. Erre van lehetősége a még maradék támogatásával és a szája íze szerint alkotott törvényekkel.

A demokratikus erőknek ezekre kell felkészülnie. Pesszimista vagyok abban, hogy egy esetleges előrehozott választásokon átütő sikert érhetnének el a demokratikus pártok. Annak viszont van esélye, hogy a mainál nagyobb arányban képviseltethesse magát. A demokratikus ellenzék így reálisan majd csak 2016 után juthat ahhoz a lehetőséghez, hogy a napjainkban elfogadott alaptörvényt demokratikussá tegye, és visszaállítsa a demokratikus intézményrendszereket.

DEMOKRATIKUS TÖMEG VS. TÖMEGDEMOKRÁCIA

Az elmúlt napokban több tízezer ember vonult az utcára. Felemelték szavukat a médiaszabadságért, a demokratikus alkotmányért, a kormány különböző – szerzett, és törvénybe foglalt – jogokat korlátozó intézkedései ellen.

A tömeg azonban megosztottnak látszik. Az egyik demonstráción „nem szívesen” látják a demokratikus oldal politikusait (egyáltalán a politikusokat). A másikon többnyire már deresedő hajúak gyűlnek össze, tiltakozva a demokrácia megkurtítása ellen. A harmadikon erejük teljében levő tűzoltók, rendőrök és katonák tüntetnek azért, hogy semmivel sem pótolható és helyettesíthető áldozatvállalásukat ismerje el a kormányzat. A negyedik helyszínen pedig néhány ezren gyülekeznek az alkotmányozás elutasítása okán — a legkisebb parlamenti párt égisze alatt.

A tüntetések – bár tartalmuk nagyjából megegyezik – mégis összetételükben különbözők. A civil kezdeményezésre gyűlt tömegben többségben vannak a fiatalok, a különböző pártok által szervezett eseményeken pedig az idősebb korosztályok képviseltetik magukat.

Miért e különbség?

Mi adja a különböző érzékenységet napjaink politikai problémái iránt? Miért az elhatárolódás, ha a célok közösek?
A demokrácia érdekes jelenség. Olyan, mint a víz és a levegő. Ha van, természetes. Lélegzünk, iszunk — hozzá tartozik az élethez. Csak akkor vesszük észre a hiányát, ha már nem kapunk levegőt.
A mai hatvanasok életük delén – legjobb szellemi és fizikai kondíciójukban – élték meg a rendszerváltást. Negyven évesen már volt tapasztalatuk a diktatúrát illetően, éltek benne. Tudták, miként működik, tudták, mitől akarnak megszabadulni. Az elmúlt két évtized alatt pedig éltek a demokrácia adta lehetőségekkel. Élvezték a szabadságot. Tudták – tudják – mihez hasonlítani. Most, hogy el akarják venni tőlük, joggal tiltakoznak. Nem szeretnének visszajutni korábbi életük körülményei közé. Nem szeretnék újra megtapasztalni a „sorok között olvasást”, az egzisztenciális bizonytalanságot, amelyet az idéz elő, hogy a hatalom akkor és úgy köt útilaput bárki talpára, mint annak idején a diktatúra. Sőt, ha belegondolunk, még abban a bizonyos „átkos” Kádár-rendszerben is több volt a munkavállalói – közalkalmazotti – biztonság, mint a néhány hónapja bevezetett törvényeknek köszönhetően manapság.

A mai harmincasok, negyvenesek nem így szocializálódtak. Ők a rendszerváltás idején még iskolába, főiskolára, egyetemre jártak. Ők már felnőttkorukat a demokrácia körülményei között kezdték, annak feltételeit, játékszabályait sajátították el. Számukra az egyéni szabadság — adott. Nem kérdés, hogy befolyásolja-e mindennapi életüket a politika. Csak annyiban, amennyiben részt vesznek abban. Ha olyanok, akkor akár teljesen apolitikusan élhetik életüket, hiszen alapjogaik nem sérülnek. Az pedig, hogy élnek-e politikai jogaikkal, szabad, egyéni választásuktól függ. Ők még nem tapasztalták meg a szabadság hiányát, nem tudják milyen – sokszor nem is törvényi, hanem politikai és így virtuális – korlátok között élni.
Az elmúlt húsz év – kétségtelenül – „változatos” és egy cseppet sem szimpatikus politikatörténete, a pártok már-már tragikomikus küzdelme a hatalomért, elriasztotta őket a politikától. A két évtizedes magyar demokrácia vadhajtásai – amelyek a kezdő demokráciák gyermekbetegségeihez tartoznak – elriasztották őket a napi politikától. Nem kívántak részt venni abban, mert ez számukra „piszkos” és értelmetlen. Sajnos a politikai elitek semmit sem tettek annak érdekében, hogy ez a kép megváltozzon. Annak érdekében sem tettek semmit, hogy a polgári és demokratikus értékekkel megismertessék a társadalom nagy részét, azt, amely nem jutott hozzá tanulmányai során ezekhez. Ma a sajtóban és más médiumokban komoly, tekintélyes, nagy tudású személyek beszélnek a demokrácia megóvásának szükségességéről. Mindezt teszik olyan nyelvezettel, amelyet ma a lakosság fele meg sem ért. Elfeledkeznek arról, hogy a demokráciát nem tanulmányokban és okos elemző cikkekkel kell megvédeni, hanem a társadalom összefogásával.
Ám ez az összefogás csak akkor jöhet létre, ha egy nyelvet beszélünk. Úgy adjuk közre tudásunkat, hogy azt mindenki megértse. Az is, aki műveli a politikát (és környező tudományágait) valamint a legegyszerűbb polgár is, aki e fogalmakkal sohasem, vagy csak ritkán találkozik.
Ma az a tapasztalat, hogy a társadalom (tömeg) egy része nem csak kényelmességből nem lép fel jogainak védelmében, hanem azért, mert nem is tudja, hogy jogai csorbulnak.
Egy korábbi bejegyzésemben már utaltam Bánlaky Pál szociológus, főiskolai tanár, megfogalmazására, a magyar társadalom „többszörös megszakítottságú” fejlődésére. A modern magyar társadalomnak 1948-tól kezdve soha sem volt annyi ideje, hogy az egész társadalomba beépüljenek az új társadalmi és politikai rendszer normái. E normák beépüléséhez és működéséhez ugyanis generációnyi idő kell. A polgári rendszer nem attól polgári, hogy holnaptól kezdve mindenkit polgárnak hívunk. A polgári – és egyben demokratikus – rend szabályok és értékrendek összessége. Olyan szabályoké, amelynek egy részét leírják – törvény és alkotmány – más részét pedig (jórészt az előbbiek alapján) kialakítja a társadalom (ezeket nevezzük szokásoknak, értékeknek).

Jó példa erre, hogy hiába „szabadult fel” a jobbágy az 1848-as áprilisi törvények szerint, ha tovább élt a feudalista rend egyfajta módja. Nem váltak szabad paraszpolgárrá, mert ettől megfosztották őket. Hiába tekintjük a magyar polgári fejlődés virágkorának az 1867-es kiegyezéstől az első világháborúig tartó „boldog békeidőket”, ha az csak főként a nagyvárosokban volt tetten érhető. Ezt az időszakot átlengte a posztfeudális rendszer szelleme (még a Horthy-korszakban is). Olvassunk e tárgyban Mikszáthot, Móriczot, Illyés Gyulát, Ady Endrét, József Attilát, ha unjuk a társadalomtudósokat.

Soha nem volt ennek az országnak három-négy generációnyi ideje arra, hogy elsajátítsa a modern demokrácia alapjait. Mindig megtörte e folyamatot valamely „nagy esemény” (első világháború, tanácsköztársaság, Horthy-korszak, második világháború, második magyar köztársaság, Népköztársaság, ’56, stb.), ami felforgatta, megkérdőjelezte, zárójelbe tette az addig érvényes „mintát”.
1989-ben úgy látszott, hogy végre lesz az országnak egy békés társadalmi fejlődési szakasza, amikor végre lesz idő hétköznapi normákká tenni azokat az elveket, amelyeket az akkori konszenzus (és alkotmány) rögzített.

Ma úgy látszik, újra „megszakad” ez a folyamat. Mindez köszönhető egy olyan hatalmi törekvésnek, amely nincs tekintettel sem a társadalomra sem saját jövőjére, fittyet hány a bennünket követő generációk alapvető érdekeire. Teszi mindezt azért, hogy sokáig – bár történelmileg pillanatnyi – ám számára belátható és élvezhető ideig birtokolhassa a hatalmat. Nem képes, e küldetéstudattól elkábítva, felmérni, hogy mekkora kárt okoz az országnak és a társadalomnak.

Mindez oly siralmas és kisstílű, hogy komolyan gondolkodó ember nem is talál rá jelzőket.

MI VÁLTOZOTT DECEMBER ÓTA? — Oda a demokrácia!

A cím arra utal, hogy ezen a blogon decemberben megjelent egy bejegyzés. Az azóta eltelt több, mint negyed év még jobban bizonyította, hogy az autokrácia bizony – pestiesen szólva – „teljes krafttal” épül kis hazánkban.
Mára látszik az, ami egy éve még nem igazán volt hihető: Olyan politikai, intézményi struktúra születik a szemünk láttára, amely minden eddigi demokratikus eredményünket annulálja.
A napokban elfogadja a parlamenti kétharmados többség az új alkotmányt.
Ne legyen kétségünk, nincs ma olyan politikai vagy civil erő, amely megakadályozhatná ezt.

A kérdés pedig az, hogy

MI LESZ EZUTÁN

Azzal, hogy a FIDESZ törvényerőre emeli az alkotmányt, és az életbe lép 2012. január elsején, új világ veszi kezdetét.

Választási rendszer átalakítása.

Bár erről manapság nem sok szó esik, mert az aktuálpolitikai események – a hajdúhadházi botrány, a konvergencia terv benyújtása, az alkotmányozás – elfedik a jövőbe pillantás fontosságát. A kétharmados parlament egyik legelső tette volt, hogy határozatot fogadott el a 200 fős parlamentről, amely létszámcsökkentés már vonatkozik a 2014-ben megválasztandó parlamentre.

Amennyiben a parlament komolyan veszi saját magát, úgy új törvényt kell alkotnia az OGY-választásokról és azok lebonyolításának rendjéről. Ez utóbbi törvénynek tartalmaznia kell az új választókerületi felosztást. Ennek két variánsa lehet.
Ha a választásokról szóló törvény meghagyja a most is használatos vegyes rendszert, azaz az egyéni jelöltek és a listás szavazás intézményét, úgy a választókörzetek átalakításával a FIDESZ biztosíthatja, hogy újra narancsba boruljon az ország. Ehhez nem kell sok, mindössze annyi, hogy a körzetek határait úgy húzzák meg, hogy ott a FIDESZ bázisa és számítható szimpatizánsai többségben, vagy legalább is egyenlő arányban legyenek az ellenzékiek támogatóival. Ez biztosítaná a mostani kormányzópárt számára, hogy biztos többsége legyen, a „győztes mindent visz” elve – a kompenzációs listákról megszerezhető mandátumok miatt – alapján.
Ha a törvény listás mandátumhoz jutást preferálná, úgy hasonló a helyzet. Mindössze az a különbség, hogy így igen nehéz lenne a későbbiekben – belátható időn belül, vagy egyáltalán – kétharmados többséget szereznie egyetlen pártnak. Ez a tény megnehezítené a kormányalakítást is, mert a megoszló mandátumok szinte kötelezően koalíció alakítását követelnék meg a kormányozhatóság érdekében.
A törvény – legutóbbi információim szerint, de lehet, hogy tévedek – még nem szerepel a parlament őszi ülésszakának programjában. Ez ugyan nem jelent semmit, ismerve a FIDESZ törvényalkotási metódusát, bármely napon benyújthatják azt egyéni képviselői indítványként, sürgős tárgyalást kérve.

Előrehozott választások

Egyre többet hallani arról, hogy a FIDESZ előrehozott (2012-es) választásokban gondolkodik. Ebben a FIDESZ szempontjából van ráció. Két ok is szól emellett, ha az érdekeiket nézzük.

Az első érv, hogy az Alkotmány 2012-es hatályba lépése után indokolhatják a választások kiírását azzal, hogy egy új alkotmányos környezetben kérik a választók felhatalmazását.
Ez egyébként éppúgy lehet sikeres, mint kudarcos próbálkozás. A sikeresség mellett szól, hogy csökken ugyan a kormányzópárt támogatása, de még elég támogatóval rendelkezik, hogy a jövő év első felében pozitív végkifejlettel megtarthassa a voksolást.

A kockázata (a kudarc lehetősége) ennek az, hogy még (valószínűleg) a jelen választási törvény alapján kívánja ezt megejteni, így az tőle elforduló szavazók, és a bizonytalanok kínos meglepetést okozhatnak, ha az urnákhoz járulnak.
A FIDESZ szereti az előre kiszámítható kockázatokat, ugyanakkor mostani ereje – látszólag – biztosítja számára a sikert. Politikailag tehát a mérleg nyelve az előrehozott választások felé billen, hiszen a ma úgy látjuk, hogy a demokratikus erők még nincsenek olyan állapotban, hogy megfelelő alternatívát mutathassanak a választóknak. A szélsőjobb pedig egy komolyabb kormányzati politikával és kommunikációs kampánnyal, az elkövetkező egy év alatt, lejáratható olyan mértékben, hogy ne lehessen komoly tényező az elkövetkező parlamenti választások idején.
A FIDESZ sokat nyerhet egy előrehozott választásokkal. A legfontosabb, hogy újra kormányrúdhoz állhat négy évre. Így azt a gazdaság- és társadalompolitikát komolyan megerősítheti, amely ellen már ma is sokan berzenkednek. Négyéves ciklusát így hat évre hosszabbíthatja meg, amely idő alatt oly sok minden történhet (mind pozitív, mind negatív előjellel), hogy azt ma megjósolni lehetetlen.
A FIDESZ szeme előtt nem is politikájának sikeressége vagy kudarca lebeg, hanem a hatalom birtoklása. Ezt pedig a fentiek biztosíthatják.
Ha pedig az előrehozott választásokon – gyakorlatilag másféléves ámokfutása eredményeként – kudarcot vall, úgy is nyer, hiszen a romok eltakarítása rengeteg energiát és pénzt emészt majd fel, amelynek előteremtése nem az ő dolga lesz. Sőt, az akkor már érvényben levő új alkotmány a kormányt és a többségi politikai erőt olyan akadályok közé kényszeríti, amely szinte megoldhatatlan. (Gondoljunk az új alkotmány-tervezetben szereplő kétharmados korlátozásokra a gazdaságtól a nyugdíjrendszerig.)

A DEMOKRATIKUS ELLENZÉK HELYZETE

Az áprilisi tüntetések megmutatják, hogy a társadalom jelentős része nem elégedett a kormány által vitt politikával. Az utcára kivonuló tízezrek a sajtószabadság és az alkotmányozás ellen emelik fel szavukat. Különböző – állami rendszerben – alkalmazottak pedig megszerzett jogaik korlátozás vagy megvonása miatt tüntetnek. Ez utóbbira lehet mondani ugyan, hogy ezek elsősorban költségvetési kérdések — mégsem csupán erről van szó. A hatalom ki akarja mutatni erejét, és megfosztani az állami tisztségviselők jelentős részét érdekérvényesítési lehetőségeiktől, ezzel kiszolgáltatva őket a hatalom nyersességének.

A parlament demokratikus pártjai ma olyan helyzetben vannak, hogy érdemi ellenállást nem képesek kifejteni a kétharmados többséggel szemben.

Ugyanakkor a volt kormányzópárt sem talált még magára, mind a mai napig nincs markáns, alternatívát jelentő – főleg távlatos – terve az ország helyzetének megváltoztatására. A pártot olyanok személyesítik meg – tisztelet a kivételeknek –, akik az elmúlt időszak alatt elvesztették támogatottságukat a társadalomban. Az új kezdeményezések pedig (lásd: Demokratikus Koalíció) még nem nyertek akkora támogatottságot, hogy komoly politikát lehessen építeni rájuk.
A parlamentbe újonnan bejutott párt, pedig még mindig keresi saját arculatát. Nincs markáns, a társadalom – a választópolgárok – által általánosan elfogadott koherens politikájuk. Az úgynevezett „zöld” elvekkel már pártok is operálnak. A társadalom pedig – sok minden más problémája mellett – a környezetvédelmet, annak tudatos politikai megjelenését pedig nem tartja fontosnak. Bizonyítja ezt, hogy az elmúlt húsz esztendőben nem kapott lehetőséget egyetlenegy párt sem, amely ezzel a programmal lépett fel. Az LMP másik politikai hibája, hogy igyekszik egyformán elhatárolódni mind a kormányzópárttól, mind a legerősebb ellenzéki erőtől. Ez a politikája pedig azt eredményezi, hogy egyrészt a valóban fontos kérdésekben sem kompromisszum kész, másrészt pedig egyedül marad a politikai térben, és lebeg, mint Mohamed koporsója.

A demokratikus civil kezdeményezések látszólag újra erőre kapnak. Egy részük azonban, hibás felfogásból, elhatárolódik a politikai erőktől. Ezzel azt érik el, hogy a választópolgárban ugyan tudatosítják a problémák meglétét (Lásd: március 15-e az Erzsébet-hídnál), de fenti elutasításuk hatása negatívan csapódik le a polgárok szavazói hajlandóságában. (A legutolsó felmérések szerint a választók 42 százaléka nem menne el szavazni, ha most lennének a választások.)
Mindez megmutatja a demokratikus erők – pártok és civil szervezetek – legfontosabb feladatát is. A demokrácia értékét, és mindennapjainkra hatást gyakorló valóságát, sokkal hatékonyabban kell eljuttatni a lakossághoz.

Nem elegendő arra számítani, hogy a kormány döntései – gazdasági és szociális megszorítások, amelyeknek egyes elemei még elfogadhatóak is – nyomán fokozódó elégedetlenség, majd automatikusan a demokraták mellé sodorják a választókat. A már hivatkozott felmérések azt is mutatják, hogy a FIDESZ szavazatvesztése nincs arányban az ellenzéki pártok támogatottságának emelkedésével. Az Orbán Viktortól elfordulók ma még elsősorban a bizonytalanok és a politikailag inaktívak számát gyarapítják. Ez utóbbiak között – a fiatal korosztályok apolitikusságát leszámítva – nagyon sokan elfordulnak a politikától. Ezt főleg a politikai életben tapasztalható visszásságokra: agresszív kommunikációra, arroganciára, korrupcióra, cinikusságra vezethető vissza. A polgárok java rész úgy vélekedik, hogy a politikai élet szereplőinek java része nem a társadalom, hanem saját maga érdekében tevékenykedik.
Mindezek a jelenségek pedig meghatározzák a demokratikus erők céljait és feladatait is.
A demokratikus erők céljai manapság.
Visszaállítani a polgári demokratikus értékrendet, az állami intézményrendszereket rehabilitálni.
Újra érvényt szerezni a hatalommegosztás elvének.
Megteremteni egy valóban demokratikus választási rendszert.
Feladataik a célok érvényre juttatása érdekében:
Összefogni minden demokratikus erőt.
Tudatosítani a polgárok tömegeiben, hogy részvételük a demokratikus rendszerekben nélkülözhetetlen.
Demokratikus választásokon leváltani az autoriter rendszert.
Koherens, hosszú távú politikai elképzelés kidolgozása — és közérthető kommunikációja.
Mindezek kialakítása persze nem megy egyik-napról a másikra. Mi több, nem csak a demokratikus elvet vallók akaratán múlik, hanem számtalan társadalmi, környezeti, gazdasági és nemzetközi esemény is befolyásolja.

Könnyű a bloggernek elgondolkodni a jövő lehetőségein. De mindezek megvalósítása sziszifuszi munkát igényel.
A jövő tehát nem túl rózsás, de van lehetőség és remény a kibontakozásra.

KI FIZETI A RÉVÉSZT?

Hajdúhadház, Gyöngyöspata.


Két közepes település Magyarországon. Az egyik a Nyírség kapujában. Látnivalókkal a környezet szolgál. Története legalább olyan „cúgos”, mint sok más városunké.
Gyöngyöspata palócföld része. A XI. század óta ismert falu.
Napjainkban mindkét település felkerült a hírek címoldalára. Ám nem látnivalóik miatt.
Nem részletezem az eseményeket. Elvégezte ezt helyettem a média — így vagy úgy, beállítottsága szerint.

Hajdúhadházon az elkövetkező két héten „polgári őrök” grasszálnak – különböző „gárdák” egyenruhájában, a Magyar Köztársaság rendőrsége kíséretében. A „Szebb Jövőt” egyesület tagjai oda nyilatkoztak, hogy két hétig kívánnak fel és alá masírozni a város utcáin.
Nem arról szeretnék most értekezni, hogy miként jutottunk idáig.
Többen – tudós elmék – elemezték már az elmúlt évtizedben tapasztalható jobbratolódás okait, társadalmi aspektusait (Csurkától Vona Gáborig).

Az én vizsgálódásom tárgya sokkal földhözragadtabb.

Ha elfogadjuk a regnáló kormányzat érvrendszerét, miszerint „válság” van. Megszorításokra persze nincs szükség, de azért takarékoskodni kell, mint ahogyan ezt a legutóbbi Matolcsy-féle bejelentés is bizonyítja. A zárolt 250 milliárdot nem szabadítja fel, mert ebben az esetben felborulna a költségvetés.
Ilyen gazdasági helyzetben az állam visszafogja kiadásait. Kénytelen a különböző alapokat megszüntetni, azok költségvetési támogatását drasztikusan csökkenteni. Így járt a NCA is. Nincs pénz a különböző civil szervezetek támogatására, a civil-szféra életben tartására — hangzik az indoklásban.

Ettől a ponttól válik érdekessé Gyöngyöspata és Hajdúhadház.

Pontosabban nem a két település, hanem az ott tevékenykedő Polgárőr Egyesület tevékenysége.
Gyöngyöspatán három hétig voltak jelen ezek az egyesületek. Egyenruhában, teljes ellátással. Mintegy 100 fő három egész héten át „szolgált”. Hasonlóra készülnek napjainkban Hajdúhadházon is. A polgármester még szállást is felajánlott nekik.
A gárdisták tehát teljes díszben felvonultak.
A kérdés pusztán annyi, hogy miből telik ezekre a cseppet sem szimpatikus demonstrációkra? Ki vagy kik finanszírozzák ezeket az eseményeket?
Honnan jut egyenruhára – a látszólag nem tehetős embereknek? Ki fizeti a szállásukat, az ellátásukat? Nem lehetünk annyira naivak, hogy azt gondoljuk, meglett családapák(nak látszó) csak úgy elmennek két-három hétre, hogy az általuk helyesnek vélt ideák érdekében lépjenek fel.

Egy ilyen demonstrációhoz bizony sok minden kell. Elsősorban pénz. Pénz az egyenruhákra, az útiköltségekre, a napi ellátásra. Ha azt feltételezzük, hogy egy személy napi ellátására – étkezés, szállás – minimálisan 1500 forint szükséges, máris komoly összegekkel találjuk magunkat szembe. Száz fő esetén ez naponta 150 ezer forint. Három hétre vetítve a költségeket a legszerényebb becsléssel is több, mint hárommilliónál tartunk.
Ki állja ezt a számlát? Persze rögtön kész a hivatalos válasz, hogy a polgárőr egyesületek. Igen! Ez elfogadható válasz. Sőt, még az is elképzelhető, hogy számviteli szempontból igaz is. Az egyesületek állják a cehhet, ők állítják ki, és fogadják be a számlákat.

A fő kérdés azonban az, hogy az egyesületek honnan jutnak forráshoz.

Azt igen nagy kétkedéssel fogadom, hogy mindezt a tagdíjaikból fedezik. Valakik nyilván támogatják őket. Pártok vagy természetes személyek, esetleg az állam. Mert az joggal feltételezhető, hogy ezek az egyesületek pályáznak az állami forrásokra. És érdekes módon meg is kapják. Még ebben a „válságos időben” is.
Megkapják akkor is, ha a valóban társadalmi igényt kielégítő és értékeket teremtő civil szervezetek – környezetvédő és kulturális egyesületek – nem kapnak egy árva vasat sem.
Kíváncsi vagyok, miért nem firtatja senki a gárdák anyagi helyzetét senki?
Miből telik autóbuszokra a hírhedett „gárdista avatásokon”?

Kik és miből finanszírozzák az egyenruhákat — felvetődik ez a kérdés még akkor is, ha maguk a gárdisták fizetnek kedves ruhadarabjaikért? Honnan kerül a gárdistákra a Magyar Honvédség hivatalos egyenruhájához kísértetiesen hasonlító (azonos) gyakorló öltözet?
Kik és miből finanszírozzák a „vonulások” közlekedési költségeit?

Ki fizeti a lövészeteket, és honnan származnak az ehhez használt fegyverek?

Érdekes kérdések.
A ma érvényes törvények szerint a társadalmi szervezetek (egyesületek) törvényességi felügyeletét az ügyészség látja el. A gazdálkodás jogszerűségét az ÁSZ vizsgálja. A törvény meghatározza, hogy milyen bevételei lehetnek egy társadalmi szervezetnek. Ezeknek az elszámolása pedig nyilvános, közzéteendő.
Érdekes módon még nem találkoztunk e polgárőr egyesületek „önbevallásával”.
Azt most ne vizsgáljuk, hogy mindez törvényes-e. Sokkal inkább azon kellene elgondolkodni, hogy az állam – amelynek láthatóan nemzetközi presztízsveszteséget okoznak – miért nem érdeklődik mindezek után.
Nem igazán szeretném, ha esetleg az derülne ki: mindezt a jelenleg regnáló hatalom tudtával és aktív közreműködésével teszik, parlamenti pártok anyagi közreműködésével, az adófizetők pénzéből.
Már az is nagy szégyen, hogy a Jobbik képviselői személyükben adnak az alantas eszméknek támogatást.

HONVÉDELEM — KATONASÁG — FOGALOMZAVAROK

Az elmúlt hetekben a haza védelmével kapcsolatos vélemények okoznak némi zavart a közvéleményben.

Ott kezdődött a dolog, hogy Pósán László képviselő úr a sajtóban hangot adott aggodalmának, miszerint, ha az új alkotmány előírja a polgárok számára a honvédelmi kötelezettséget, akkor aggályos, hogy ugyanazon polgárok nem kapnak „katonai alapképzést”, mert így aligha lesznek képesek eleget tenni ennek az előírásnak. Szükségességét látta, hogy a polgárokat kiképezzék az alapvető kézifegyverek kezelésére.
Nem sokára – mintegy megerősítéséül ennek – a Magyar Honvédség egy hivatásos főtisztjét (őrnagy) is megszólaltatták ezzel kapcsolatban. Ő egy más aspektusból nyilatkozott oda, hogy bizony elkelne egy kis rendre és fegyelemre szoktatása az új generációknak, amelyet korábban megoldott a honvédség: „ …Lehet, hogy az iskola például megpróbálta rendre, felelősségre, a társak iránti szolidaritásra nevelni őket, de a honvédség nemcsak próbálkozott ezzel, hanem keményen rá is szorította a besorozott férfiakat. Nem volt mese.”
A legutóbbi Népszabadságban Friss Róbert szentel egy kommentárt a témának, bár ő is más szemszögből vizsgálja a témát, sokkal inkább a politikai hatalom feltétlen kiszolgálására teszi a hangsúlyt.
Ideje rendet tenni ebben a katyvaszban.

Tegyük helyére először az alkotmányos fogalmakat.

Először is nézzük a honvédelmi kötelezettséget, amelyet sajátosan rosszul értelmez FIDESZ-es honatyánk. Az éppen tárgyalás alatt álló Alkotmány-tervezet is tartalmazza a polgárok honvédelmi kötelezettségét, mint ahogyan tartalmazza azt az érvényben levő is.

XII Fejezet
Alapvető jogok és kötelességek
70/H. § (1) A haza védelme a Magyar Köztársaság minden állampolgárának kötelessége.
(2) Rendkívüli állapot idején, vagy ha arról megelőző védelmi helyzetben az Országgyűlés a jelenlévő képviselők kétharmadának szavazatával határoz, a Magyar Köztársaság területén lakóhellyel rendelkező, nagykorú magyar állampolgár férfiakat - törvényben meghatározottak szerint - hadkötelezettség terheli. Akinek lelkiismereti meggyőződése a katonai szolgálat teljesítésével összeegyeztethetetlen, polgári szolgálatot teljesít.
(3) A Magyar Köztársaság területén lakóhellyel rendelkező, nagykorú magyar állampolgárok számára törvény polgári védelmi kötelezettséget és rendkívüli állapot idejére honvédelmi munkakötelezettséget írhat elő.
(4) A természetes személyek, a jogi személyek és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek gazdasági és anyagi szolgáltatás teljesítésére kötelezhetőek.
(5) A honvédelmi kötelezettségről szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.
(részlet az 201.1 április 11-én hatályban levő Alkotmányból)

Az Alkotmány-tervezetből:
„XXIX. Cikk
(1) Minden magyar állampolgár köteles a haza védelmére.
(2) Magyarország önkéntes honvédelmi tartalékos rendszert tart fenn.
(3) Rendkívüli állapot idején, vagy ha arról megelőző védelmi helyzetben az Országgyűlés határoz, a magyarországi lakóhellyel rendelkező, nagykorú magyar állampolgárságú férfi katonai szolgálatot teljesít. Sarkalatos törvény határozza meg a katonai szolgálat teljesítésének formáit és részletes szabályait.
(4) Magyarországi lakóhellyel rendelkező, nagykorú magyar állampolgárok számára – sarkalatos törvényben meghatározottak szerint – rendkívüli állapot idejére honvédelmi munkakötelezettség írható elő.
(5) Magyarországi lakóhellyel rendelkező, nagykorú magyar állampolgárok számára – sarkalatos törvényben meghatározottak szerint – honvédelmi és katasztrófavédelmi feladatok ellátása érdekében polgári védelmi kötelezettség írható elő.
(6) Minden ember és törvény alapján létrehozott jogalany – sarkalatos törvényben meghatározottak szerint – honvédelmi és katasztrófavédelmi feladatok ellátása érdekében gazdasági és anyagi szolgáltatás teljesítésére kötelezhető.”


Nos, a fenti szövegekben való eligazodás kétségkívül nem az átlagpolgár mindennapjainak rutinja. Ám egy országgyűlési képviselőtől elvárható, hogy legalább tisztában legyen azzal, hogy bizonyos fogalmak mit jelentenek. Már csak ezért is, mert az illető az OGy Honvédelmi Bizottságának tagja.

A jelen Alkotmány három féle kötelezettségét említ az állampolgároknak:

1. „…nagykorú magyar állampolgár férfiakat - törvényben meghatározottak szerint - hadkötelezettség terheli”
2. „…nagykorú magyar állampolgárok számára törvény polgári védelmi kötelezettséget és rendkívüli állapot idejére honvédelmi munkakötelezettséget írhat elő.”
3. „…A természetes személyek, a jogi személyek és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek gazdasági és anyagi szolgáltatás teljesítésére kötelezhetőek.”

Tartalmilag majdnem azonos az alkotmánytervezet ide vonatkozó passzusa:
A hadkötelezettség helyett katonai szolgálatot ír elő.
Egyformán alkalmazza mindkét Alkotmány a munka és anyagi kötelezettséget.
Mindezek végrehajtásáról pedig sarkalatos (kétharmados) törvény rendelkezik: a Honvédelmi törvény.
A képviselő úr ott téved, hogy a honvédelmi szolgálat egy tág fogalom. A katonai kötelezettség csak a férfiakra vonatkozik (életkori határokkal), míg az egyéb kötelezettségek munkához, valamely – az állam számára kiemelten fontos – szolgáltatás fenntartásához kötődnek, és vonatkoznak minden állampolgárra. Az anyagi kötelezettség sem csak azt jelenti, hogy a polgárok valamilyen formában fizetésre kötelezhetők, hanem azt is, hogy gazdálkodó szervezetek anyagi forrásaikkal (gépek, berendezések és azok kezelői) kötelesek részt venni a haza védelmében.
A katonai szolgálat, a haza fegyveres védelme elsősorban a hivatásos és szerződéses katonák (legyenek azok akár tartalékosok) feladata. Nem arról van szó, hogy megfújják a szirénát, és akkor mindenkinek a kezébe nyomnak egy gépkarabélyt, és a zsebüket meg kitömik kézigránáttal.

Az ország biztonsági helyzete

Magyarország ma két, minden tekintetben ütőképes és tekintélyes, szervezet tagja. A NATO-é és az Európai Unióé. Ez utóbbiról kevesebben tudják, hogy egyben biztonsági együttműködés is.
Ma a világban a biztonsági kihívások nem abból fakadnak, hogy „két világrendszer” feszül egymásnak. Ma a biztonságpolitikai szakértől inkább „aszimmetrikus konfliktusokról” írnak. Ennek egyik formája a politikai terrorizmus, amely a lakosság megfélemlítésével próbálja az adott politikai rendszert rávenni arra, hogy az általa diktált politikát folytassa. Ilyen például az Al Kaida.
Az aszimmetrikus konfliktusoknak pedig az a jellemzője, hogy hagyományos katonai eszközökkel nem igazán lehet a konfliktust kezelni. Ezt a második Öböl-háború és az afganisztáni helyzet fényesen bizonyítja.
Ezzel kapcsolatban ajánlom az olvasó figyelmébe Dr. Gyarmati István nagykövet tanulmányait.
Tehát Magyarország jelen biztonsági helyzete stabil. Három oldalról NATO-tagország veszi körül. Ukrajna tagja a NATO partnerségi programjának, mint ahogyan Horvátország is. Tehát külső, hagyományos eszközökkel folytatott agressziónak nincs esélye ebben a térségben.
Az EU és a NATO stratégiájának a lényege, hogy a világban keletkező konfliktusokat helyben kell megfékezni, hogy azok ne eszkalálódhassanak a tagállamok területére, elérhető közelségébe.
Ezek a körülmények tették lehetővé az európai NATO-tagállamoknak, hogy leszereljék – egyébként horribilis összegeket felemésztő – sorozott haderejüket, és felváltsa azt a szerződéses és hivatásos állományú haderő.
Ma körülbelül akkora bornírtság önálló – a hazát megvédeni képes – haderőről beszélni, mint a saját szükségleteket tökéletesen kiszolgáló, független gazdaságról. Ahogyan a hazánk ezer szállal kapcsolódik gazdaságilag az unióhoz, ugyanúgy kapcsolódik a biztonságpolitikai és katonai szövetségekhez.
Pósán képviselő úr mondatai tehát nem csak ezért buták, mert egy olyan rendszert szeretne visszahozni, amely felett eljárt az idő, hanem azért is, mert „sültcivilként” gőze sincs arról, hogy miként szerveződik az ország védelmi rendszere.

Az ország védelmi rendszeréről.

Pedig e rendszer megismeréséhez nem is kell messzire menni. Elegendő felkeresni a minisztérium honlapját.
Azt azonban tudnia kell mindenkinek, hogy az ország védelmével kapcsolatos feladatok nem csak a HM-hez delegáltak. Minden tárcának van dolga e kérdéssel. Kiemelten az egészségügynek és a rendvédelemnek, a polgári védelemnek. Minden településen létezik „Védelmi Bizottság”, amelynek feje a helyi polgármester. Munkáját általában titkári feladatokkal hivatásosok segítik (katonák, polgári védelmi szakemberek).
Ez a rendszer működik, bebizonyosodott néhány sajnálatos katasztrófa idején a közelmúltban. A minisztérium Védelmi Hivatala rendszeresen ellenőrzi a kijelölt állomány felkészítését.
Lehetne e témáról még oldalakat írni, de nem ez a blog célja.

Félreértések félreértése.

Az a tény, hogy a képviselői nyilatkozat után milyen cikkek jelentek meg a különböző médiumokban, az már attól függött, hogy az adott újság mit kívánt sugallni olvasói számára. A Magyar Hírlap április 6-i száma is szentelt a témának egy interjút. Nem szándékozom az alanyt kipellengérezni. Feltételezem, hogy egy bővebb beszélgetés anyagát „szerkesztette” a cikkíró saját ízlése szerint. Egész egyszerűen képtelenségnek tartom, hogy egy ma, a Honvédelmi Minisztériumban, szolgáló őrnagy ilyen sületlenségeket hordjon össze.
Friss Róbert is idézi a főtisztet, és ebből szűr le messzemenő következtetéseket.
Való igaz, hogy a mai kormányzatot nem lehet a legliberálisabb európai hagyományok követésével vádolni. Ám azért az tudható, hogy katonai ügyekben tartja a szövetségesi elkötelezettséget. Nem hiszem, hogy a honvédelem ügyét az oktatás, a rendre való nevelés és a rendteremtés részeként fogja fel.
Már az is elég probléma a regnáló kormányzatnak, hogy NATO-kötelezettségeit teljesítse, és forráshiányosan is tegyen valamit a ma már alig 30 ezres Magyar Honvédségért.

Ami pedig a Magyar Honvédség jelen helyzetét illeti, abban az elmúlt húsz év összes regnáló kormányának „benne van a keze”. Kezdve a rendszerváltás Antall-kormányától, amely igyekezett – pusztán költségvetési és bizalmatlansági okokból – megszabadulni az akkor Néphadsereg derékhadától. Minden kormány folytatta azt a késő-kádárkori gyakorlatot és felfogást, miszerint a haderő egy szükséges rossz, amelynek csak azt a minimumot kell megadni, amelyet a mindenkori szövetségi rendszer megkövetel.
Így aztán a honvédségünk olyan helyzetben van, amilyenben. A katonák pedig teszik a dolgukat, sokszor még az elvárható szinten felül is.

A FIDESZ NYAKASSÁGA — ROMLÁSBA VISZ

Orbán Viktor nem tanul.
A miniszterelnök szerintem komoly diplomáciai hiátusokkal bír. Nem képes lefordítani a diplomáciai nyelvezetet a maga világára. Ha pedig nem veszi figyelembe azokat a jelzéseket, amelyek szerte a világból – nem csak Európából, hanem az USA-ból is – érkeznek, úgy csúf jövő elé nézünk.

Magyarország az Európai Unió soros elnöke. Ez nem azt jelenti, hogy Magyarország – és annak „felkent” miniszterelnöke – diktál. Nem. Az uniós elnökség a szolgálatról szól. A közösség, mind a 26 tagállam, szolgálatáról. A kompromisszumok és legjobb döntések megszületéséhez való bábáskodásról.
Amióta a FIDESZ-kormány elfoglalta pozícióját, egyre másra érkeznek a finom célzások, hogy az a politika, amelyet oly nagy elánnal folytat — nem kedves az Európai Uniónak.
Finom célzások és intések.
Emlékezzünk a Kósa-Szíjjártó páros szájjártatása és euro-árfolyam megugrás után a német kancellár figyelmeztetésére. (És annak durva, a nemzetközi diplomáciában nem megszokott visszautasítására.) Az elmúlt 11 hónapban több ilyen érkezett a kormány címére. Csak egy-kettő, hogy emlékezzünk vissza a fiaskókra, ne hagyjuk magunkat eltéríteni a sikerpropaganda által.
Az amerikai elnök „nem tudott időt szakítani" – és belátható időn belül nem is fog – arra, hogy fogadja a magyar kormányfőt. Az elmúlt napokban jelent meg a nyilvánosságban az USA külügyminiszterének nyilatkozata a magyar emberjogi kérdésekről.
Az Unió – magyarázhatja a magyar kormány így, vagy úgy – elvitte a partnerségi csúcsot a lengyel elnökség idejére. Ez egyébként – más elemzők szerint is – nagyban köszönhető Barack Obamának. Hogy a magyar kormány idevonatkozó magyarázata mennyire sántít, azt jól mutatja, hogy májusban Obama el tud menni Lengyelországba, de a magyar utazását lemondta. (No comment!)
Ide lehet idézni a felettébb kínos jelentet Brüsszelben a médiatörvény okán.
Április 9-én pedig Orbán Viktor kénytelen volt elviselni Christian Wulff, német köztársasági elnök, „baráti” kioktatását a magyar kormány által képviselt bel- és gazdaságpolitikai lépések miatt.
Az okos ember hallgat a példabeszédekre. Mert megérti. Orbán Viktor úgy látszik, nem érti e cizellált mondatokat.
A következtetést szabadon levonhatják az olvasók.
A kormány kommunikációja mindezeket visszautasítja, mondván „új politikát valósítanak meg, amely az ország érdekét szolgálja.” A probléma mindezzel a propagandával csak az, hogy felettébb nagyképű és káros. Emlékezzünk arra a parlamenti válaszra, amelyet a kormányfő az uniós elnökség „sikereinek” kritikájára adott: „nem forgatom fel a várost egy elve kudarcra ítélt csúcstalálkozó miatt”.

Ennél bornírtabb választ nem is adhatott volna. Ebben ugyanis benne van minden, amelyet az Unióról gondol, minden, amit az együttműködés fontosságáról tart.
A kormány hatalomra kerülésétől kezdve a „hivatásos huhogók” figyelmeztettek arra, hogy Magyarország – földrajzi helyzetét és gazdasági adottságait figyelembe véve – csak az unió keretei között számíthat felemelkedésre. Minden más politika romlásba viszi az országot. Valójában „nincs élet az unión kívül”. Pontosabban: lehet élet az unión kívül, de azt inkább vegetálásnak, csődnek lehet nevezni. Több szakértő hívta fel erre a figyelmet – itthon és külföldön –, ám mindez a kormányzatban süket fülekre talált.

A jövő tehát nem tágas és nem felemelő.

A jövő bizonytalan és sötét. Az ígéretekkel egyre több padlás van tele, és egyre kevesebben bíznak a tartós kibontakozásban. Ilyen körülmények között nincs is rá remény. Az ország feléli anyagi megtakarításait, és nem képes olyan fejlődési útra lépni, amely alapja lehetne a következő generációk jólétének.
A kormányt mindez cseppet sem érdekli, hiszen csak az orráig lát. Tervei csak néhány hónapig élnek, sokszor még addig sem. Nincs jövőképük csak egyről, a hatalom mindenképpen való megtartásáról. Arról azonban elfeledkeznek, hogy a hatalom az a népből ered. Ugyanúgy leválthatja őket, mint ahogy beemelte a kétharmados többségbe.

A nép pedig csak akkor lesz elégedett, ha szabadságban, jólétben élhet. Az a politika, amelyet most a FIDESZ gyakorol, egyiket sem garantálja. Jogalkotása olyan messze van a demokráciától, mint Makó Jeruzsálemtől. Gazdasági intézkedései pedig a dilettantizmusról árulkodnak, hiába nevezi azt „unortodoxnak”.
Kiírja magát a nemzetközi együttműködésből, az ország elveszti feje fölül azt az ernyőt, amit az uniós tagság kínál.
Mindezt – ha nem is így összeszedve – érzékeli a közvélemény, az ország lakossága is. Egyre többen ismerik fel, hogy a „fülkeforradalom” nem az, aminek mondják. A Nemzeti Együttműködés Rendszere csak egy nagy porhintés annak érdekében, hogy elrejtse az uralkodó politikai elit impotenciáját, inkompetenciáját.

A legnagyobb baj majd két-három év után lesz igazán látható.
Addigra elfogynak a „készletek”, és maradunk helyben.
Faludy szavaival: „..megáldva, s leköpve mindenütt”.

JANUS ARCÚ POLITIKA — AVAGY: HANTAPOLITIKA

Az mondja a miniszterelnök szóvivője, hogy a kormány üdvözli az április 9-i szakszervezeti tüntetést, mert az a „megszorítások ellen demonstrál, és ez egyezik a mai vezetéscéljaival, amelyek szintén ezek ellen hozzák intézkedéseiket.

Briliáns kommunikáció!

Be kell ismerni, ennél jobb húzást nem lehet kitalálni. A kormány – amely gazdasági csomagja ellen kivonulnak a hazai szakszervezetek – kifogja a szelet az ellenzék és a tiltakozók vitorlájából, hiszen ugyanazt mondja, amit a tüntetők.
Ez az átlagember tudatában úgy jelenik meg, hogy nem is értik, hogy miért vonulnak utcára az érdekvédők, miért csatlakozik hozzájuk több tízezer más polgár, amikor a kormány „megvédi” polgárait a „megszorítások ellen. Az átlagemberek legnagyobb része képtelen felfogni, hogy napi tapasztalatai: a magánnyugdíj-pénztárak államosítása, a különböző ágazatokra kivetett „válságadók” és még folytathatnánk a sort — szöges ellentétben állnak mindazzal, amit a kormány kommunikál.
A kommunikáció sikerekről és eredményekről szól, miközben a valóság egészen mást mutat.

Janus arcú ez a kormány. Mást mond, és mást cselekszik.

A legeklatánsabb példa erre a magánnyugdíj-pénztárakból lenyúlt 3000 milliárd sorsa. Nem az állami nyugdíjrendszer tartalékába vagy államadósság fedezésére használják fel, hanem a költségvetés lyukait foltozgatják vele.
Már az is bornírt, hogy az államadósság csökkentésére használják fel. Ugyanis arról van szó, hogy a költségvetés – addig, amíg a magánnyugdíj-pénztárak nem válnak kifizetővé, azaz nem lett volna teljes értékű a két pillérre támaszkodó nyugdíjrendszer – pótolta az állami nyugdíjkasszából kieső befizetéseket. A valóságban azonban a költségvetés hozzájutott ezekhez az összegekhez, mert kötelezte a magánnyugdíj pénztárakat, hogy befektetéseik túlnyomó többségét magyar állampapírokba fektessék. Így a költségvetésbe – a kötvény-kibocsátások eredményeként – visszaáramlott a befizetett járulékok 80 százaléka. Igaz, ezért az állam, mint adós, a jegybanki alapkamatot fizette ugyan, de ez nem érte el korábban sem a teljesíthetetlen szintet.
Ne térjünk most ki arra, hogy ennek az összegeknek az elszámolása hogyan és miként történik a költségvetés elszámolása során. Az azonban tény, hogy e folyamatban „adósságként” a teljes összeg jelenik meg, és nem csak a kamatokra kifizetett összegek. Azaz a költségvetés eddig is felhasználta a befizetések 80 százalékát, (ezt el is számolta adósságként) majd mindezt megtetézte a kamatköltségekkel, amelyek az előbbi adóssághoz adott hozzá.
A lenyúlt összeg tehát a valóságban csak a kamatkötelezettségekkel csökkenti az állam adósságát. Ugyanakkor a kormány olyan forráshoz jutott, amelyet – gyakorlatilag ellenőrizetlenül – olyan célokra használ fel, amilyenre csak akarja. (lásd: BKV konszolidálása, MÁV kisegítése stb.)
Kommunikációjában azonban azt hangsúlyozza: „megvédik” a nyugdíjrendszert.
Sok hasonló példát lehetne felsorolni az elmúlt év kormányzati propagandájából, amelyek nagyon pozitív üzeneteket küldtek a választóknak és a polgároknak. A probléma mindössze az, hogy ezek szöges ellentétben állnak a kormány – rendeletekben megfogalmazott, és a tényleges – intézkedései között.
Arról szólt a kommunikáció, hogy munkahelyeket teremtenek, a KKV-k terheit csökkentik. Ezzel szemben a kis- és középvállalkozások terhei jelentősen – akkora mértékben, hogy valós növekedést produkálhassanak – nem csökkentek. A társasági adó csökkentése ugyanis nem generál akkora pluszt, hogy abból érzékelhető fejlesztéseket lehessen végrehajtani.
Az elmúlt egy év arról szól, hogy a kormány mond valamit, és egészen mást cselekszik.
Ez új a harmadik Magyar Köztársaság eddigi történetében. Az elmúlt két évtizedben a kormányok – többé-kevésbé – mindig igyekeztek megmagyarázni a közvéleménynek, hogy mit miért tettek. Így volt ez Antall József idején a privatizációval és a „kárpótlással” kapcsolatban. Megtapasztaltuk ezt a elhíresült „Bokros-csomag” idején is. Az első kisiklás az Orbán-kormány idején volt a ciklus végén, amikor a két választási forduló között mintegy 100 milliárdos kötelezettségvállalást hagyott maga mögött az akkor már ügyvezetőnek számító kormányzat.
Az egymást követő rezsimek kommunikációja eddig arról szól, hogy mit miért tettek.
Ez változott meg 2010 májusában.
Az Orbán vezette kabinet propagandája ma nem arról szól, hogy mit tesznek, hanem arról, hogy mit higgyen a közvélemény a kormányról. És ez óriási különbség.
Tulajdonképpen egy színjátéknak vagyunk tanúi, ahol a színpadon egy vígjátékot játszanak, hogy a közönség jól érezze megát, míg a színfalak mögött véres dráma zajlik olyan áldozatokkal, amelyet a közönség nem lát, csak a következményeit kell elviselnie — akár generációkon keresztül.
A pesti szlengben ezt (finoman) hantának nevezik.
És ennek a hantapolitikának – ma úgy látszik – belátható időn belül nem lesz vége.
Vagy mégis????

NÉHÁNY GONDOLAT A BALOLDALNAK

Modern vagy konzervatív baloldal?


Miért is van égetően szükség egy modern baloldali gondolkodásra, a régi elvek felülvizsgálatára és egy teljesen új paradigma kidolgozására? Mert a társadalmi változások ezt igénylik. A változásokra adott válaszok közül az, amelyet ma megvalósulni látunk zsákutca. Nagyon sokszor elhangzott a közéletben az elmúlt hónapokban, hogy az a politikai és törvényhozási ámokfutás, amelyet a FIDESZ gyakorlatilag egy éve művel, hazánkat évtizedekkel veti vissza a polgári fejlődésben és Európához való felzárkózásban.
Ezen a blogon már többször is körüljártam e tevékenység egyes elemeit. Mindig arra az eredményre jutottam, hogy egy jól megtervezett intézkedés sorozattal állunk szemben. Az elmúlt nyolc ellenzéki évében volt ideje a FIDESZ-nek, hogy kifundálja mindezt. Abban a pillanatban, hogy lehetősége adódott – 2010 áprilisától – következetesen meg is kezdte tervének végrehajtását. Az egy másik téma, hogy ez a terv nem volt nyilvános, sőt a legkisebb mértékben sem szerették volna idő előtt a választók tudomására hozni. Már csak azért sem, mert akkor oda lett volna a „fülkeforradalom”.
Az egy éves „törvénykezési hullám” a demokrácia – a polgári, képviseleti, alkotmányos berendezkedés – alapjait ássa alá — teljes sikerrel.
Ez ellen a demokrácia védelmezőinek – napi politikai érdekeiket félretéve – vállvetve kell fellépniük, mert minden más esetben esélyüket elvesztik, hogy belátható időn belül visszaállíthassák a demokrácia intézményeit.

Ugyanakkor a magyar közgondolkodásban jelen van egy nagyfokú baloldal ellenesség. Ez megtestesül az MSZP és egyes vezetők elutasításában, a baloldali gondolkodók: filozófusok, politológusok, közéleti személyek elfogadottsága megkérdőjelezésében.
Joggal felvetődik a kérdés: A baloldal – mint politikai fogalom, lehetséges világnézet – kerül elutasításra, vagy csak az azt megjelenítő politikai formáció és az utóbbit képviselő személyek. A felületes válasz egyszerűnek tűnik — az utóbbiak. Ha azonban jobban „megkaparjuk” a felszínt, rájöhetünk – ezt igazolják vissza a felmérések és közvélemény-kutatások is –, hogy sokkal összetettebb problémával állunk szemben.
A társadalom általában a baloldaliságot összemossa a rendszerváltás előtti szocialista rendszerrel (vagy pozitív, vagy negatív emóciókkal gondolva rá), illetve nem ad egybefüggő választ arra a kérdésre, hogy mit tekint baloldali értéknek. A legtöbben az állami szerepvállalást, a szociális ellátást emlegetik, az ingyenes egészségügyi és oktatási rendszert, a teljes foglalkoztatottságot.
A probléma ott jelenik meg markánsan, hogy ha azokat kérdezünk, hogy mit értenek baloldaliságon, akik ilyen-olyan, magát baloldaliként meghatározó, szervezetekben tüsténkednek. Tőlük ugyanis olyan válaszokat kapunk, amelyeket már réges-régen meghaladott az idő.
Arról már néhány szót leírtam itt és másutt is, hogy a „nagy narratíváknak” vége. Azaz a nagy politikai filozófiák végletesen kiürültek. A XXI. század körülményei között a társadalmi kérdésekre nem nagyon lehet a XVI-XIX. században keletkezett gondolkodási sémákkal válaszolni. Sokszor ezekkel a fogalmakkal a jelenben felvetődő kérdéseket sem lehet megfogalmazni. Igaz ez a konzervativizmusra, a liberalizmusra és a szocializmusra is.

A baloldaliság – a klasszikus marxi gondolat – egyik meghatározó eleme a kizsákmányolás-ellenessége. Ez pedig nem lehet tőkeellenesség nélkül. Mindez a XIX. században megfogható volt mind gazdaságilag, mind személyekben. Pontosan tudható volt, hogy kik, milyen mértékben birtokolják a tőkét. Meg is lehetett őket nevesíteni. Rotschildok, Chorin Ferenc stb.

A XX. század közepétől, utolsó harmadától azonban gyökeresen megváltozott a helyzet.
A tőke társadalmasodott. A globalizáció kibontakozásával a tőke már nem egyes személyek tulajdonában van. A nagy multinacionális vállalkozások és cégek, nagybankok már nem egyes emberek tulajdonát képezik (néhány kivételtől eltekintve), hanem a tőzsdére bevezetett részvénytársaságokként működnek. Ezek részvénypakettjeit befektetési alapok vásárolják fel. E befektetési alapok mögött pedig nyugdíjpénztárak, egészségpénztárak állnak, továbbá olyan alapok, amelyek ez egyes „egyszerű emberek” megtakarításait forgatják.
Nem volt ez másként eddig sem a magyar nyugdíjrendszerben. A befolyó járulékokat – állami rendszer – a folyó nyugdíjkiadásokra fordították, a magánpénztárakhoz kerülő befizetéseket pedig az állam által kibocsátott (fix vagy változó kamatozású) értékpapírokba fektették. (Így az állam tulajdonképpen hozzájutott a teljes járulékbefizetéshez, ám kamatot kellett utána fizetnie, ami a nyugdíj várományosok tőkéjét és pénzét gyarapította.)
Maguk a bankok sem tulajdonosai azoknak az összegeknek, amelyeket kezelnek. A bankárok nem mások, mint jól fizetett alkalmazottak, akiknek a feladata, hogy minél nagyobb hozamot biztosítsanak – az általuk nem is ismert – részvénytulajdonosoknak.
Jó példa erre a legnagyobb magyar bank, az OTP Bank Nyrt. Már a nevéből is láthatjuk, hogy „nyílt részvénytársaság, azaz a tőkéjét a piacról szerzi, részvényeinek árfolyama az eredményességének függvényében változik, a befektetők pedig a várható nyereség ígérete (osztalék) miatt vásárolják azokat a nyílt kereskedésben.
A bank jegyzett tőkéje 28 000 001 ezer forint (huszonnyolc milliárd egyezer), amely 280 000 010 darab, egyenként 100 (egyszáz) forint névértékű részvényben testesül meg. Az eredményesség és a várható osztalék azt az egy részvényre eső összeget értékelte fel a tőzsdén a napi árfolyamra: 2011. április 04-én (záróár) 5855 forintra.
Az azonban kevéssé tudható, hogy a napi kereskedésben kik, milyen mértékben vettek és adtak el ezek közül a részvények közül. Tehát nem nagyon állapítható meg a bank pillanatnyi tulajdonosi szerkezete sem. Mindezt kevéssé sem befolyásolja, hogy vannak természetes személyek, akik nagyobb pakettet (több száz vagy ezer darab) részvényt birtokolnak. A bank vezetői a részvényesek – vagy képviselőik – közgyűlésének elvárásait teljesítik. A banki részvényesek között is lehetnek befektetői alapok, amelyek a kisemberek pénzét, megtakarításait helyezik el.

Pontosan azért volt nagy kára az elmúlt pénzügyi válságnak, mert a menedzsmentek olyan pénzeket kockáztattak, amelyek visszavezethetők voltak ugyanarra a „kisemberi” tömegre, amely megtakarít, és amely fogyaszt (hitelt vesz fel).
Ez csaknem paradox helyzet. Mint ahogyan az is az, ha egy alkalmazott valamely cégnél egyben tulajdonos is, hiszen rendelkezik a vállalat bizonyos mennyiségű részvényével. Szélsőségesen fogalmazva abban érdekelt, hogy minél jobban kizsákmányolja saját magát.
Ha pedig a fentiek úgy igazak, ahogy leírtam, akkor ebből nyilvánvalóan következik, hogy sem a tőke – mint a társadalmi újratermelés egyik eszköze –, sem az ehhez kapcsolódó kizsákmányolás (értéktöbblet elsajátítás) nem szüntethető meg belátható időn belül.

Hasonló a helyzet a munkával és annak fogalmával is. A tudományos-technológiai forradalom olyan mértékben alakította át a gazdaságot, hogy azt a társadalom tudatilag szinte képtelen követni. Az elmúlt 50 évben, a számítástechnika, robotizáció elterjedésével úgy alakultak át foglalkozási ágak, iparágak, hogy munkaerőik nagy részét kiváltották a gépek. Így ma már a társadalom kisebb része az, amely az anyagi javakat előállítja (az élelmiszerektől a fogyasztási cikkekig). A többi „munka” tulajdonképpen ezeknek az anyagi javaknak a transzportjához kapcsolódik, valamint a nem anyagi jellegű emberi szükségletek kielégítéséhez. Ám ez az utóbbi két szegmens korlátozott munkaerőt igényel. Korlátozott a nem anyagi jellegű állami foglalkoztatottak (oktatás, egészségügy, államigazgatás, védelem és közbiztonság) száma is. Mindez ahhoz vezet– a fejlődés irányait, sebességét figyelve –, hogy előre láthatóak egyes tendenciák.

A demokrácia a modern baloldali gondolkodás alfája és ómegája.
A demokratikus – széles társadalmi részvételen alapuló – párbeszéd nélkül elképzelhetetlen a kibontakozás. A modern baloldalnak elemi érdeke, hogy támogatói között tudjon minden olyan politikai erőt, amely elutasítja a tekintélyuralom minden fajtáját.
Ha a baloldal eredményes politikát kíván folytatni, akkor a hangsúlyt a legégetőbb társadalmi kérdésekre kell fektetnie. Ezek közül az egyik legfontosabb a társadalmi szolidaritás kérdése. Gondoskodás – anyagi alapok képzése – azokról, akik valamely okból nem vesznek rész a társadalmi értékek előállításában. A legtöbb esetben önhibájukon kívül maradnak ki abból. Nem engedhető meg – már a társadalmi stabilitás okán sem –, hogy a polgárok egyes rétegei az ellehetetlenülés szélére sodródjanak, emberhez méltatlan életet éljenek.

A társadalmi mobilitás erősítése.
Ez azt jelenti, hogy a polgárok legyenek képesek helyet változtatni annak érdekében, hogy munkához – jobb megélhetéshez – jussanak. És itt nem a külföldre távozásra gondolok, hanem az országon belüli helyváltoztatásra. Ma az ország legnagyobb rész éppen úgy „röghöz kötött”, mint a jobbágyok Werbőczy idejében. Ha valamely munkaerőnek nincs álláslehetősége Észak-Magyarországon, ám kapva kapnának rajta Budapesten vagy Nyugat-Magyarországon, nem élhet ezzel a lehetőséggel. Ugyanis háza, lakása eladhatatlan lakóhelyén, az ország másik részében pedig csak drágábban képes ugyanolyat vásárolni. Nem képes családjával átköltözni egyik városból a másikba, marad a helyén.
Ez a gyakorlat káros mind gazdaságilag, mind társadalmilag. A magyar ingatlanszerkezetből hiányoznak a bérlakások. Pedig ez a lakhatási forma szerte Európában, tőlünk északra és délre is elfogadott. Egy csaknem 20 éves téves felfogásból megalkotott privatizációs eljárás – és egy közel 40 éves téves szocialista előrejelzés – jutatta e helyzetbe a társadalmat.

Az esélyegyenlőség biztosítása a polgárok számára. Ez megtestesül az oktatáshoz, alapszolgáltatásokhoz való hozzájutásban nemre, nemzetiségre, vagyoni helyzetre való tekintet nélkül.

Az élhető környezet megóvása.
E témában a modern baloldalnak elsősorban azzal a nézettel kell leszámolnia, hogy a természet átalakítható az ember által. Mint az elmúlt évszázadban tapasztaltuk, a természet „átalakítása” hosszú távon visszaüt a társadalmak életére. A környezetszennyezés, természeti környezetünk átalakítása már-már oda vezet, hogy saját életlehetőségeinket szűkítjük, semmisítjük meg.
A jövő évtizedek legnagyobb kihívása az energetikai szektort érinti. Meg kell oldani az „olaj nélküli” világ ellátását. Új energiaforrásokat kell szolgálatba állítani, termelési és szállítási ágazatokat átalakítani.

A globalitás kezelése.
A globális problémákat csak globális összefogással lehet feloldani. Éppen ezért a nemzetközi együttműködési rendszerekhez való csatlakozás a társadalom alapszükséglete. A globális változások negatív hatásai nem kezelhetők helyi eszközökkel. A globális árutermelésre nem az a válasz, hogy egyes országok újra saját maguk állítanak elő mindent, mert erre egyrészt képtelenek (még a legnagyobb és leggazdagabb országok is), másrészt pedig nem orvosolja a problémát.
A baloldal előtt tehát igen komoly feladatok állnak. Ezek meghatározhatják a jövőjét. A napi siker azon múlik, hogy a fenti hosszú távú – stratégiai – célokat megérteti-e a társadalommal, és a napi politikai döntéseit ennek megfelelően képes-e megfogalmazni.

Ha politikáját képes lesz megújítani, úgy bizton számíthat a társadalom támogatására.

SZÁJER JÓZSEF TÉVEDÉSE — ÉS A VILÁGTRENDEK

Mottó: „A nyomor és éhezés megszüntetése nem képzelhetők el, ha nem célozzuk megnyíltan a népesedés és reproduktív egészség kérdéseit.” (Kofi Annan ENSZ ex-főtitkár)

Szájer József nyilatkozata többekben megütközést keltett. Nem az a probléma elsősorban e törekvésben, hogy a szavazatmaximálásra törekszik, hanem az, hogy nem vesz tudomást a világ fejlődésének irányáról. A javaslattevő a mai – vagy inkább tegnapi és tegnapelőtti – rendszerekben gondolkodik. Ezekről sorra kiderül, hogy elavultak, nem felelnek meg a kor változásainak.
Az egyik ilyen tény, hogy a világ társadalmaiba oly mértékben épülnek be a tudományos, technikai eredmények, hogy hatásukra az totálisan átalakul. Megváltoznak a termelés körülményei, egyre kevesebb „dolgos kézre” van szükség az adott ország számára kellő anyagi javak előállításához. Ez azt eredményezi, hogy csökken az állam adó és járulékbevétele, ugyanakkor pedig több – a munkából önhibáján kívül rekedt – polgárról kell gondoskodnia a társadalmi szolidaritás elve alapján.

Vizsgáljuk meg e kérdésnek egy másik vetületét is. A népesedési mutatók – a fejlett országokban, Európában – csökkennek. Ez a tendencia nem kerüli el hazánkat sem. A különböző jóléti és szociális rendszerek nem képesek megbirkózni azzal a ténnyel, hogy egyre kevesebb a munkahely, csökkenek az állami bevételek.

Az erre adott válasz, miszerint növelni kell a népesség számát – nem jó válasz. Mert a felnövekvő nemzedék újabb csapdahelyzetben találja majd magát. Nem lesz annyival több munkahely, csak a képzett munkanélküliek száma emelkedik, a mainál is nagyobb terhet róva a szociális ellátórendszerekre.
A probléma nem új keletű. Már az ENSZ is foglalkozik e problémával, hiszen globális méretekben ez a probléma sokkal égetőbb, mint azt gondolnánk.

Túlnépesedés

A Föld egyik legnagyobb problémája a túlnépesedés. Ezt a problémát már társadalomtudósok a XVIII. században is felvetették. (Thomas Robert Malthus). A Föld népessége a XVI. századtól – az első ipari forradalomtól és Amerika felfedezésétől folyamatosan és exponenciálisan növekszik. Az 1600-as évek táján a Föld összlakossága egymilliárd körül volt, míg az ezredfordulóra elérte a csaknem hatmilliárd főt.

A szinte robbanásszerű növekedésnek több tényezője van, néhány ezek közül: a mezőgazdasági termelés intenzívvé válása, a technika és a kémia eredményeinek használata a gazdálkodásban; intenzív állattenyésztés, amely felváltotta a legeltetést. Az egészségügy és az orvostudomány fejlődése, különösen a XIX. század végétől, az ipari termelés gépesítése és automatizálása stb. Ezek együttes eredményeként (táplálkozás, életviszonyok és közegészségügyi helyzet javulása) az átlagéletkor jelentősen növekedett.
Az életkörülmények javulásához és az ún. ipari társadalmakban végbemenő átalakulás, a társadalom addig nem tapasztalt rétegződése, a nagyvárosok és metropolisok kialakulása átrendezte a fejlett világ szerkezetét. Ez az átrendeződés főként az elmúlt három-négy évtizedre jellemző. A következő ábrán látható, hogy az úgynevezett fejlődő világ is átveszi ezt a struktúrát. A városokba áramlik mindaz a tömeg, amely megélhetését nem találja meg a mezőgazdaságban, a tradicionális kézműiparban és foglalkoztatási ágazatokban. Az így felduzzadt városok lakossága igen kiszolgáltatott mind élelmezési, mind energetikai és megélhetési szempontból.

A legújabb kutatások azt mutatják, hogy főként a fejlett országokban megállt a népesség növekedése az elmúlt évtizedben. Ennek ellenére a Föld lakossága jelenleg 30 évenként megduplázódik, 2050-re elérheti a 11 milliárdot.

Ez pedig már akkora tömeg, amelynek eltartására a bolygó nem képes.

Nincsenek meg sem az energetikai, sem a más nyersanyagforrások, és az egyre inkább intenzíven kihasznált termőföldek sem képesek a hozamok emelésére. (Az pedig ennek a tendenciának egy igen káros következménye, hogy a termelés érdekében kiirtják azokat az őserdőket, amelyek a Föld CO2-jét megkötik, és oxigénnel látják el a légkört. Európányi területű esőerdő tűnt el az elmúlt két évtizedben.)
Idézzük ide Nature (2003.08.08) folyóiratban megjelent előrejelzést:
„Az emberiség túlnépesedése jelenti a legnagyobb veszélyt a Föld élővilágának változatosságára – állítják amerikai kutatók. A 114 ország népesedési adatain alapuló vizsgálat szerint csak ez a tényező 2020-ra az állat- és növényfajok hét, 2050-re már 14 százalékát sodorhatja a kihalás szélére. A túlnépesedés problémája hamarosan megelőz minden más természetvédelmi szempontot, ha a Föld lakóinak száma ilyen ütemben gyarapodik – jelentette ki a Nature tudományos magazinnak Jeffrey McKee, az Ohio Egyetem kutatója.”
Ezt a nézetet erősítik az ausztrál szakemberek is (The Canberra Times – online):
Shahbaz Khan, az UNESCO egyik frissen kinevezett vezetője tollából. Magyar megjelenés ezen a linken olvasható: http://vg.hu/index.php?apps=cikk&cikk=233046
„A túlnépesedés veszélyesebb, mint az éghajlatváltozás. Hangosabban ketyeg a népesedés időzített bombája, mint az éghajlatváltozásé” – mondta az UNESCO egyik vezetője.
Shahbaz Khan korábban az ausztráliai Charles Sturt Egyetem egyik – élelmiszer-biztonsággal és vízgazdálkodással foglalkozó – intézetének volt a vezetője, és ott a kontinens-ország regionális fejlesztési kérdéseivel foglalkozott.
A szakember – a Canberra Times számára adott nyilatkozatában – kijelentette, hogy a túlnépesedés óriási pusztító potenciált tartalmaz, mind gazdasági, mind szociális, mind ökológiai értelemben. Az éghajlatváltozással szemben az igazi problémát az fogja jelenteni, hogy nem lesz elég víz, termőföld és energia ahhoz, hogy a gyorsan szaporodó földi népességet el lehessen tartani. A szakember a válság első igazi jelének tartja, hogy Thaiföldön a rizs ára megnégyszereződött az utóbbi négy év során, ami Indiát például arra késztette, hogy az adott népélelmezési cikkre kiviteli tilalmat rendeljen el. A helyzetet külön súlyosbítja a vízhiány, ami az öntözést fogja ellehetetleníteni. Ezért például – figyelmeztetett Khan – Ausztrália sem rendezkedhet be arra, hogy az öntözési korlátozások miatt kieső gabonatermést importból pótolja.
Az UNESCO párizsi központjában Khan 190 ország vízgazdálkodásának szervezését fogja áttekinteni. Mint az új beosztásának átvétele alkalmából figyelmeztetett, „a tudósok oly mértékben aggódnak a jövőért, hogy a valós tényeket félnek teljességükben a politikusok és kormányok tudomására hozni.”

Tehát a probléma globális és helyi is egyben.

Erre a választ megtalálni az elkövetkező évtized legnagyobb kihívása.
A politikusoknak itt – tudósokkal, szakemberekkel együtt – félre kell tenniük kisstílű egyéni és politikai ambícióikat, mert az ország egészének jövője forog kockán, nem holmi pártpolitikai csatározás jövője.

DEMOKRATIKUS CHARTA, KOALÍCIÓ, SZAKSZERVEZETEK — ÉS?

Mostanában – a nem FIDESZ-oldalon – arról szól a diskurzus, hogy miként lehet leváltani a Nemzeti Együttműködés kormányát, hogyan lehet megakadályozni a Nemzeti Hitvallással bevezetett őskonzervatív alkotmány elfogadását.
A demokrácia híveinek széles a tábora. Sok csoportosulást sorolhatunk ide. Politikai és ideológiai, világnézeti orientációjuk is sokszínű. Ezeket a csoportokat – minden egyéb ellentétük mellett – a demokráciához való ragaszkodás köti össze. A parlamenti pártokon – MSZP, LMP – kívül a bejutási küszöb alatt maradt kispártok – az SZDSZ maradéka, az MDF (április 8-tól Jólét és Szabadság Demokrata Közösség), a Munkáspárt 2006, Zöld Demokraták stb. – is egyetértenek abban, hogy a jelen kormányzó párt lebontja azt a demokratikus intézményrendszert, amelyet a társadalom az elmúlt húsz esztendő alatt épített. E pártokkal számos civil szervezet ért egyet, és igen sokan, mint állampolgárok, támogatják a demokrácia rehabilitációját.

Néhány elképesztő tény

Azt tudjuk – a közvélemény-kutatások támasztják alá –, hogy a szavazópolgárok 40 százaléka egyik mai parlamenti pártra sem adná a voksát, vagy nem tudja (nem árulja el) mely politikai erőt támogassa.
Ha elfogadjuk ezt a hallatlanul nagy arányt, az azt jelenti, hogy a 8 034 394 választásra jogosultból mintegy 3 210 ezer fő nem nyilvánít véleményt. Ez a 10 066 158 fős magyar népesség (amelybe beszámítják a szavazattal nem rendelkező gyermekeket is) 31,88 százaléka. Az ország egyharmada.
Ha elfogadjuk azt a feltételezést is, hogy a kormányzópárt népszerűsége egy negyedév alatt azért apadt mintegy háromszázezer fővel, mert azok nem értenek egyet a politika gyakorlatával, akkor bizony komolyan el kell gondolkodni azon, hogy rendelkezik-e a FIDESZ a valóságban azzal a kétharmados felhatalmazással, amelyre hivatkozik.
Le lehet szögezni, hogy nem. Bármilyen kicsi is ma a parlamenti ellenzéki pártok támogatottsága, azt azért a választások megmutatták, hogy a különböző – ma ellenzékinek tekinthető – politikai tömörüléseknek mekkora a támogatottsága.

Lássuk a konkrét adatokat.

A 2010-es választáson listára szavazhattak a polgárok: FIDESZ-KDNP, MSZP Jobbik, LMP, MDF, CM (Civil Mozgalom) Munkáspárt (Thürmer-féle), MSZDP, ÖP, MIÉP. Eredményeik az alábbiak voltak (listás szavazatok száma):
Leadott szavazatok száma 5 132 531
Ebből:
FIDESZ-KDNP               2 706 292
MSZP                                990 428
Jobbik                                855 436
LMP                                  383 876
MDF                                  136 895
CM                                      45 863
Munkáspárt                           5 606
Összefogás                           2 732
MIÉP                                    1 286

Ezek a rideg számok. A fenti oszlopból látható, hogy az öt százalék alatt teljesített pártok szavazóbázisa kicsiny, összesen 196 499 voksot kaptak. Ez az éppen bejutott LMP szavazatainak durván a fele.
A kormánypártok támogatottsága pedig csak a leadott szavazatok arányában 52,73 százalékos. Ha ezt az adatot a teljes magyar felnőtt lakosságra vetítjük (azaz a szavazásra jogosultak számához viszonyítjuk), akkor azt a meglepő eredményt kapjuk, hogy a kormánypártokat mindössze a lakosság 33,68 század százaléka támogatta.
A parlamenti kétharmad pedig annak a választási törvénynek köszönhető, amelyet anno 1989-ben ideiglenes jelleggel fogadott el a kerekasztal. Akkor céljuk az volt, hogy kizárják a rendszerváltás környékén gomba módra szaporodó kispártokat a törvényhozásból, biztosítva ezzel a gazdasági és politikai átmenetet. Azonban ez az alapjában antidemokratikus (kopogtatócédulás, kompenzációs listás, vegyes rendszerű) választási törvény érvényben maradt, hiszen a parlamenti pártok rájöttek arra, hogy igen alkalmas eszköz arra, hogy a lehetséges politikai riválisokat távol tartsák a parlamenttől. Ez a választási rendszer a mindenkori győztesnek kedvez a mandátumelosztás során.
Így lett a FIDESZ-KDNP-nek a 2010-es parlamenti választáson elért eredményével kétharmadnyi mandátuma.

A fenti adatokból az is kikövetkeztethető, hogy a demokratikus elkötelezettségű választók a magyar társadalmon belül többségben vannak.
Ha a legújabb felméréseket figyelembe vesszük, és feltételezzük azt is, hogy a balliberális oldal megtartotta választások idején tanúsított elkötelezettségét, akkor a következőkre juthatunk:

                            Kapott             Vesztett             Vélelmezhető         Szavazópolgárok
Párt                     szavazat            szavazat            demokratikus           százalékában
                            2010-ben          2010-11               szavazóbázis            napjainkban FIDESZ-KDNP      2 706 292        350 000               2 356 292                         29.32
MSZP                       990 428       100 000                   890 428                        11,08
LMP                         383 876         40 000                   343 876                          4,28
PARLAMENTEN
KÍVÜLI PÁRTOK     196 499       150 000                    46 499                           0,57
NEM SZAVAZÓK   3 210 000                                  1 500 000                         18,66

A táblázat becsült adatait vetítve egy most megrendezendő parlamenti választásra, látható, hogy a demokratikus pártoknak a lehetséges szavazóbázisa a teljes választópolgárok 34,59 százaléka, amely 5,27 százalékkal több, mint a mai kormánypártoké. Ebben a számításban a felmérések szerint bizonytalan szavazóknak kevesebb, mint a feléről feltételeztük, hogy demokratikus elkötelezettségű.

Mindezekből látható, hogy a demokratikus elkötelezettségű állampolgárok éppen csak elegendő támogatást jelentenek a harmadik magyar köztársaság értékei megvédését vállaló politikai szervezeteknek. Azonban a statisztika és a becslés tévedhet is. Látható a táblázatból az is, hogy a fenti feltételezés csak abban az esetben érvényesül, ha a demokrácia hívei egyesítik erőiket, és egységesen lépnek fel.
Éppen ezért van szükség a különböző politikai erők összefogására. Amennyiben képtelenek az összefogásra valamely oknál fogva, úgy kudarcra vannak ítélve. Egyenként indulva a választáson felaprózzák a szavazóbázist, és utat nyitnak a mostani rezsim újabb győzelmének.
Ez a lehetőség hangsúlyozottan fennáll, mert ne feledkezzünk meg arról, hogy a parlament már határozatot hozott arról, hogy a következő választáson már csak 200 fős lesz a törvényhozás. A jelenlegi parlament pedig – kétharmados mandátumarányát felhasználva – bizonyára saját helyzetét biztosító új választási törvényt alkot, mint ahogyan megtette ezt az önkormányzati választási törvények módosításával.
Ezt a hatalom- és jogszabály-koncentrációt csak az összefogás erejével lehet megtörni. Ebben az összefogásban háttérbe kell szorítani minden egyéni és csoportérdeket.

Csak egy cél lehetséges: a köztársaság intézményrendszereinek reaktiválása, és a jogállami intézményrendszer, a sajtószabadság teljes visszaállítása.