Mi várható?

Kisebb társaság jött össze ma délután. Természetesen a beszélgetés a politikára terelődött, és különböző tippek és érvek hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy a Nemzeti Együttműködési Rendszer kormányának (tekintettel a miniszterelnök délutáni beszédére) mennyi időt ad a magyar társadalom.

Hozzá kell tenni a tényekhez, hogy a társaság tagjai általában az ötvenes korosztályból rekrutálódtak. Van közöttük volt országgyűlési képviselő, újságíró, művelődési intézmény vezetője, szóval nem tájékozatlan – művelt, megállapodott véleménnyel bíró – személyek.
És mégis: ahányan voltunk annyi féle jóslat született. Egyikük azt mondta – hivatkozva Ágh Attila (egyébként igen érdekes) értékelésére, hogy a kormány nem sok ideig „húzza”, mert gazdasági és társadalompolitikai céljai – már amit idáig nyilvánosságra hozott – szöges ellentétben állnak egymással és a nemzetközi gazdasági környezet valóságával, ez pedig rövid idő alatt óhatatlanul politikájuk bukásához vezet.
Másikuk – és ezzel a többség egyet is értett – nyolc évben határozta meg a FIDESZ politikai uralmának idejét.
Szinte félve említettem, hogy egyik vélekedéssel sem értek egyet. A mostani kormánypárt ugyanis kétharmados többsége birtokában úgy alakítja a hazai politikai felépítményt – benne az Alkotmányt, a választási törvényt, a médiatörvényt stb. –, ami egyetlen célt szolgál, a leválthatatlanságát.
Csóválták a fejüket, hogy ez nem lehetséges.
De bizony! – volt a válaszom. Egyrészt a magyar társadalom jelenlegi szociológiai állapota olyan, hogy elviseli a tekintélyuralmat, az állami gondoskodást. Ezt nem szánom pejoratív tulajdonságnak, velejárója a társadalmi átalakulásnak. A rendszerváltás óta eltelt húsz esztendő kevés volt arra, hogy egy öntudatos, a kötelességeit és jogait ismerő polgári mentalitást alakítson ki. Átmeneti helyzetben van a társadalom, élnek még benne a nosztalgiák. Az egzisztenciális nosztalgiák pedig a biztonsághoz, a stabil munkahelyhez, a szociális ellátások széles spektrumára nyúlnak vissza. Elfelejtődtek a leváltott rendszerrel kapcsolatos kellemetlen tapasztalatok, felértékelődtek mindazok, amelyek ma nincsenek, vagy korlátozottan vannak jelen. Ezek az emocionális feltételek.
A törvényi feltételeket már kutyafuttában említettem, de nem szeretném nagyon részletezni, megtették ezt már sokan, Halmai Gábortól Debreczeni Józsefig sokan.
Egy valami azonban elsikkadt az alkotmányozás árnyékában. Ez pedig két olyan törvény, amely a politika szereplőinek (a pártoknak) a mozgásterét alapvetően befolyásolja, és átalakítja a lehetőségeiket az erősebb javára. E két törvény a kisebb parlamentről szóló határozat valamint a választási törvény legutóbbi módosítása. Mindezek azt eredményezik, hogy a következő parlamenti választáson a mai képviselők felét választjuk meg. Ez együtt jár az egyéni választókerületek átalakításával, a magyar választási térkép gyökeres átrajzolásával. Senkinek se legyenek illúziója. Olyanok lesznek az új kerületek, amelyben – az előző választások adatait felhasználva – nem lesz esélye egyetlen ellenzéki jelöltnek sem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a hagyományos politikai támogatottságokat területileg szétszabdalják.
Így a várható ellenzék továbbra is erőtlen és megosztott lesz, kizárva abból a lehetőségből, hogy kormányerőként léphessen fel. Lehet, hogy a mainál esetleg nagyobb lesz a reprezentációja, de az már nem lesz fontos.
A kétharmados és igazán fontos törvények megszületnek ebben a ciklusban, a többi pedig nem érdekes. A következő választások már csak „ujjgyakorlatok” lesznek.
Amennyiben a FIDESZ még ebben a négy évben előáll egy valamirevaló gazdasági programmal, és ezt képes lesz – esetleges EU-támogatással – végbevinni, úgy a növekedés sikerét is learatja.
A társadalmat pedig nem fogja érdekelni, hogy az anyagi jólétének növekedése milyen áron valósul meg. Továbbra is az uralkodóra fognak szavazni, hiszen az „mindent meggondolt és mindent megfontolt”.
Elég csúnyácska jövőkép, de ha valakinek van ennél szebbje, kívánom, az valósuljon meg.