2010. december 2., csütörtök

AZ ÚJ KOR — A DEMOKRÁCIA VÉGE

Már több, mint egy hónapja folyik a nyilvánosságban egy diskurzus, amely a jelentőségénél kisebb visszhangot kap a közvéleményben. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy az elmúlt hetek politikai történései felülírták az átlagemberek érdeklődését.

A tét ma a demokrácia, amelyről Churchill elmondta bonmotját — azóta sem lehet ebben a kérdésben jobbat kitalálni. Mai magyar valóságunkban a különböző vélemények azonban csupán a demokrácia intézményrendszerét boncolgatják és a politikai pártok cselekedeteit vizsgálják az elmúlt 20 esztendő alatt.
Vásárhelyi Mária például a „főbűnt” a pártok finanszírozásában találja meg, a korrupcióban.
Heller Ágnes a pártok vezetőiben és a féktelen érdekérvényesítésükben látja az okokat, amelyek nem vették figyelembe az alkotmányos és demokratikus, jogállami szellemiséggel szemben.
Bauer Tamás szerint a FIDESZ antidemokratikus érdekérvényesítése a probléma.
Debreczeni József szerint a magyarok a ’89-es alkotmányt nem érzik magukénak, mert az úgy született, hogy azért „nem küzdöttek meg”.
Nem lehet feladatom e nagytekintélyű szerzők gondolatainak helyességét megkérdőjelezni, mert tulajdonképpen mindegyiküknek igaza van.

A probléma vizsgálata

Ha azon a problémán elmélkedünk, hogy mi eredményezte azt a helyzetet, amelyben ma élünk, meg kell látnunk egy-két másfajta összefüggést is.
A magyar polgári átalakulás nem szerves fejlődés eredménye. A rendszerváltás eredendően a társadalom nagy többségének a „feje felett” ment végbe. Az alapok kidolgozásának részesei csak a kerekasztal mellett ülők voltak. A pártok és csoportok köré szerveződött – a tényleges, huszadik század végi, kapitalizmus működéséről keveset tudó – értelmiségi és hatalmi csoportok konglomerátuma.
E csoportok elméleti tudással rendelkeztek a polgári demokrácia felépítéséről és működéséről. A kerekasztal résztvevői e közös tudás alapján építették fel az intézményeket és a hatalommegosztás rendszerét.
A társadalom ebben a játszmában pusztán szemlélő volt. Az emberek legnagyobb része nem értette meg a rendszerváltás valódi jelentőségét. Felszínes – akkor természetesen fontosnak tűnő – kérdések érdekelték, és nem igazán fogta fel az átalakulás lényegét. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy azt hitte az emberek többsége, hogy a rendszerváltás – és az akkor hangoztatott szociális piacgazdaság – a maga hatékonyságával egy-kettőre elhozza az áhított, és 1988-tól megtapasztalt (Gorenje túrizmus) nyugati gazdagságot és jólétet.
A probléma ezek után keletkezett. És véleményem szerint itt ragadható meg a „fő bűn”.
A kerekasztal megfogalmazott egy hevenyészett választási törvényt, amelynek akkor nem titkolt célja volt a gombamód szaporodó kis és törpepártok kizárása a választási rendszerből. Ezek között voltak kimondottan kommunisták és kimondottan jobboldali szélsőségesek is. Az ajánlócédulák rendszere és a parlamenti küszöb meghatározása végső soron jól szolgálta a közös politikai célt. (Ide kívánkozik az a megjegyzés, hogy a pártok, miután megtapasztalták e – alapjában véve antidemokratikus – választási szisztéma működését, a későbbiekben már eszük ágában sem volt megváltoztatni, hiszen ez biztosította privilegizált helyzetüket a hatalomban. Sőt a későbbiekben még szigorítottak is rajta. Elfeledték annak ideiglenes jellegét.)
Egyet nem vett azonban figyelembe a politikai elit – és azóta sem veszi figyelembe – a magyar társadalom töredezett fejlődését.
Hazánkban nincsenek évszázados polgári demokratikus hagyományok. Magyarország 100 évvel később rázta le magáról a feudalizmus igáját, mint boldogabb nyugati társai. Ám 1867 után sem egy töretlen polgári fejlődésnek voltunk tanúi, hanem egy félfeudális, sajátos berendezkedésnek, amely magán viselte a kezdeti kapitalizmus jegyeit, ám habitusában megtartotta a feudális hatalom jellemzőit. A nagyvárosokban elindult a polgárosodás sajátosan magyar formája. Ennek eredménye az iparosodás, egészen az első világháborúig. A vidék, a nagy magyar és nemzetiségi tömegek azonban tovább élték jogilag szabad, ám továbbra is feudalisztikus életüket. A parasztság és a kis- és középbirtokosok csak szűk rétege vált a szó nyugati értelmében polgárrá.
Ez a hagyomány folytatódott a két világháború között is — társadalom átalakító értelemben az őszirózsás forradalom és a tanácsköztársaság, már csak időtartamát tekintve sem válhatott mintává.
Ugyanígy a világháború utáni két éves demokratikus fellángolást követően 1948-ra, a fordulat évére, már készen is állt az újabb változatú diktatúra. Ezen 1956 csak annyiban segített, hogy a hatalomgyakorlás megmaradt ugyan a régi elvek szerint, ám a módszerek finomodtak, lazultak a gyeplők. De a gyeplők azért 1989-ig megmaradtak. Vallanak erről az akkori résztvevők.
Mindezeket azért érdemes feleleveníteni, hogy tudjuk: a magyar társadalom döntő többsége nem volt polgár abban az értelemben, ahogyan azt ma szeretnénk használni. A társadalom csak kisebb része mondhatta el ezt magáról, 1945 után pedig még annyi sem, hiszen ezek jó része elhagyta az országot. Akik itthon maradtak, azok pedig „illegalitásba” kényszerültek, a társadalom perifériájára szorultak vagy elnyomott, nem tűrt helyzetbe kerültek.
Az ország lakosságának legnagyobb része azonban jól alkalmazkodott a paternalista államhoz. Körülményei – és a hivatalos politika – kiölték belőle az elemi polgári tudatot is. Nem jelentek meg a mindennapi életben olyan értékek, mint a szuverenitás, az öngondoskodás, a vagyonhoz való viszony (és itt a valódi, termelő vagyonról beszélek és nem a balatoni vityillóról a 70-es évek közepétől), és még egy sor más magatartásbeli és tudati tulajdonság, amely a Lajtán túl természetes.
A rendszerváltás után pedig egyszerre számon kérték rajta az új berendezkedéshez való alkalmazkodást, azt, hogy új értékek szerint éljen – amelyről azt sem tudta, eszik-e vagy isszák –, és feleljen meg mindenben egy modern polgári demokratikus rendnek.
A rendszerváltó elit úgy gondolta 1989-90-ben, hogy a magyar társadalom ezt az akadályt leküzdi. A várakozása nem valósult meg.
Ez volt az ősbűn!
Az első szabad választások során a szavazópolgárok szimpátiájuk alapján szavaztak. Így alakult meg az első parlament, amelyet akkori elemzők szívesen neveztek „a küldetéstudatos történészek és értelmiségiek parlamentjének”.
A parlament rá is szolgált erre a jelzőre az átgondolatlan és az országnak elég sok kárt okozó törvénykezésével. A legtöbb gazdasági törvény ellentétes volt az ország hosszú távú érdekeivel. A privatizáció során rosszul értékelték a befektetők szándékait. Azt hitték, hogy a lerobbant termelési kapacitásokat majd feljavítják, és korszerűsítik, új technológiákat és know-how-t hoznak. Csak később tudatosodott, hogy azok piacot vettek. A termelőegységeket lebontották és saját áruikkal terítették be a magyar piacot. (Olvasóim tekintsenek el a részletes felsorolástól, a statisztikákban az 1985-1995-ös időszak adataiban megtalálják a magyarázatokat.)

Az utóbbi két évtized

Ez a demokratikus hagyományokkal kevéssé rendelkező társadalom az elmúlt húsz évben kezdett megismerkedni a kapitalizmus (polgári demokrácia) jellegzetességeivel, és igen jól érvényesítette ebben a késő-kádárkor túlélési és egyéb, a törvényeket és elvárásokat megkerülő taktikáit. Hankiss Elemér által a „Társadalmi csapdákban” és a „Diagnózisokban” leírt viselkedésformák tovább éltek és öröklődtek.
A korrupció, mint „hozott anyag” tovább működött, és természetszerűen épült be az új rendszerbe. Nem kellett ehhez nagyon sok, hiszen a régiben is benne volt, az újban csak kiteljesedett, nagyságrendje változott.
A korrupció – amit Vásárhelyi Mária elsődleges oknak tart – valójában nem elődleges. Ez a hagyomány benne élt a társadalomban. A korrupciót pontosan az igazi polgári habitus hiánya tartja életben. Ez az elfogadó attitűd jelenik meg a késő-kádárkori kisember életében. Az „intézzük el valahogy” hozzáállásban, mintegy jelezve, hogy anyagi áldozatokat is hajlandóak vagyunk hozni valami érdekében. A társadalom toleráns volt ezzel szemben.
És ez a magatartás nem változott – vagy csak nagyon lassan – meg az elmúlt két évtizedben sem, annak dacára, hogy a hiánygazdaság megszűnt.
Lehet persze a korrupció elhatalmasodásának okát a pártfinanszírozásban keresni, ám az igazi ok mégsem ez. A politikai elit az elmúlt két évtizedben abból a társadalomból rekrutálódott, amely ambivalensen viszonyult a kisebb-nagyobb stiklikhez. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a közszájon forgó mondás, miszerint: „az a korrupció, amiből kimaradok”.
A politikai elit az alapszocializációját hozza magával. Abból a környezetből származik, ahol a fentiek – a felszín alatt – elfogadottak. A hatalom berkeiben csak a nagyságrendek változnak.
Nem véletlen, hogy annyi mindenhez képtelenek voltak – társadalmi elosztórendszerek szintjén –hozzányúlni 1990 és 2010 között.
Mekkora felháborodást váltott ki a vizitdíj. De tévedés lenne azt hinni, hogy azért, mert az a „zemberek” megsarcolása. A társadalom nagy része azért utasította el, mert ez gátja lett volna a paraszolvenciának. Ezt ugyan mindenki elítéli – szóban –, ám szorgalmasan gyakorolja. Mind az adását, mind az átvételét. Paradox módon a korrupció e fajtájának felszámolása mindkét felet sérti. Az adót azért, mert úgy gondolja, hogy ha elesik ettől a lehetőségtől, úgy megfosztják attól is, hogy magának jobb ellátást „vegyen”. A kapót pedig azért sérti, mert a jövedelemnek ez a fajtája emeli olyan egzisztenciális szintre, amely szerinte megilleti, amit az állami rendszer nem képes nyújtani.
A paraszolvencia állatorvosi ló. Tükrözi mindazt, ahogyan a társadalom gondolkodik hivatalos és intézményes rendszerekről, intézményekről.
És a politikus pedig kénytelen úszni az árral. Ez persze egy kicsit sem von le a felelősségéből. Nincs is szándékom felmenteni.
Ha arra vállalkozunk, hogy megkeressük az okokat, akkor bizony látni kell azt is, hogy a törvénykerülés is egyik bocsánatos bűneink egyike. Ha ezt a hatalom bástyái között tanyázó teszi, úgy az látható, és ha elkerüli a felelősségre vonást, úgy nem biztos, hogy a megvetés övezi. Sokkal inkább tartják befolyásosnak, „nagykutyának”. Nem a megvetés, hanem az irigység kíséri. Néha még az elismerés is: „ügyes”.
A kisember pedig úgy gondolkodik – kis ügyei során –, hogy ha azoknak lehet, akkor nekem is. Így aztán csendesen erodálódik a társadalom.

Anómiás állapot

A társadalom 1989-90 táján anómiás állapotba süppedt. A régi, megszokott korlátok, normák egyik napról a másikra érvényüket vesztették. A helyére pedig sokáig nem került semmi, illetve amit a helyére akartak tenni – múltba tekintő, keresztény-konzervatív értékrend – az meg nem kellett. Emlékezzünk Antall Józsefre és az ő politikai ellenzékére a parlamentben.
Ez az anómiás állapot idestova a rendszerváltás óta tart. Az emberek többségének nem igazán szimpatikus a mostani helyzet. Arra vágyik, hogy ne kelljen sok energiát fektetnie boldogulásába, ne kelljen nagyon sokat törnie a fejét különböző – tőle nagyon távol álló – dolgokon, mint például a magánnyugdíj-pénztár. A felmérések és kutatások is ezt támasztják alá. Szignifikánsan nő azoknak a száma, akik elfogadnák a soft diktatúrát és a karizmatikus vezetőt – áll a Political Capital kutatásában.
Sajnos a fiatalok egy része is ebbe a csoportba tartozik. Főleg azok, akik tanulmányaik befejezésével sem képesek meglelni helyüket a munka világában. Ők hajlamosak arra, hogy különböző szélsőséges nacionalista – esetenként soviniszta, homofób, rasszista – tanok követőivé váljanak. (Lásd: Jobbik). Ennek forrása nem csak a munkanélküliség és az ebből fakadó cél nélküliség, hanem az oktatási rendszer hiátusa is. A meg nem tanultak visszaütnek, fogékonnyá teszik a fiatalokat az ordas eszmékre.
A társadalom csak kis része – alig harmada – az, amely alkalmazkodott az új rendszerhez, vagy koránál fogva már ebbe szocializálódott. Ők jelentik azt a réteget, amelynek fontos a demokrácia, a polgári élet.

A demokrácia veszélyes saját magára.

A magyar társadalom általános állapota tehát nem bíztató. Ebben az összefüggésben azt láthatjuk, hogy a magyar demokráciára éppen a demokrácia jelenti a legnagyobb veszélyt. Ha a társadalom egy jelentős része megcsömörlik a polgári demokráciától, mert nem tekinti magáénak, mert nem találja meg benne saját boldogulását, úgy ellene fordul a rendszernek. A beleégetett paternalizmus a polgári demokratikus intézményrendszerek – amelyek feltételezik egyéni szuverenitását, amely tulajdonképpen nincs – ellen hatnak. A csalódott "kisember" nem érti meg a demokrácia lényegét, a jogállamiság fontosságát.
Nem érti meg az érvrendszereket. Hajlamos a populista hívó szavakra figyelni, mert azok egyszerűek, jól érthetők. Nem látja át a szavak mögött húzódó összefüggéseket, az elsődleges jelentésre koncentrál.
Így válik önnön ellenségévé, így rombolja le mindazokat az eredményeket – amelyeket értetlenül ugyan –, ám maga épített fel, és teremtett meg!

Egy ködös jövő érdekében azt a demokráciát bontja le, amely egyébként látható jövőt kínál.
Mire minderre rájön, késő lesz! Keserves lesz a következő évtized.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése