Milyen szép a magyar nyelv, hogy az egyének összefogására ilyen sok szinonimát ismer, amely egyben kifejez egyfajta másságot is, különbözőséget a többitől. Névválasztásukkal is mutatták, hogy milyen értékeket képviselnek. A színjátszó kör egy laza társulás, ahol a tagok elsősorban saját kedvükre állítanak színpadra valamely művet. Az egylet egy konzervatív értékrendet sugall, hol joviális urak jönnek össze megbeszélni sorsfordító dolgokat, esetleg játszani néhány parti – újra felfedezett – tarokkot. De félre a szómagyarázatokkal.
Ezek a civil szervezetek – manapság inkább, engedve az angolszász befolyásnak, NGO-nak (Non-governmental organization) mondják – számos érték mentén szerveződtek. Voltak ezek között lokális, de országos egyesülések is. Az egyik közülük a Kultúraközvetítők Társasága, amely 1990 óta működik.
E társaságban ismerte meg az ember azt a sokféleséget, ahogyan a kultúráról gondolkodni, beszélni lehet. Ami korábban magától értetődő volt, az itt kapott jól megfogalmazott keretet. Így tudatosodott, hogy a kultúra az nem valamiféle kiváltság, hanem az ember életének szerves része. Amit korábban kultúrának nevezett a halandó: színház, film, képzőművészetek, építészet stb. az csak egy-egy szelete az egyetemes magyar kultúrkincsnek. Annak a környezetnek, amely körülvesz bennünket, ahogyan élünk, beszélünk és kommunikálunk egymással, az mind kultúránk része. Mutatja azt, hogy a közös kincsből mit sajátítottunk el, mi épült belénk kitörölhetetlenül.
A változást az is mutatja, hogy a megjelenő sokféleségből nem minden kerül és marad meg az utókornak. Ki emlékszik már huszadrangú alkotásokra a harmadik birodalomból vagy a Rákosi-korból. Ám az alkotásnak nem kedvező időszakokban is született gyöngyszem. Gondoljunk csak Thomas Mannra, vagy az ’50-es évek magyar irodalmából Déry Tiborra.
Eltűnnek az egyszeri és „divatos” alkotások. Ma már senki sem kíváncsi – maximum legendás színészek személyét felidézendő – az ötvenes évek sematikus filmjeire. Talán nem is értené meg őket sok mai fiatal. (pedig abból a szempontból érdekesek lehetnek, hogy Cseh Tamás szavait idézzem: „Az ötvenes évek szűk levegője, Tudod, a légkör, miért..” — bemutatni az akkori kort) Ám ami megmarad, az részévé válik annak a közös kultúrának, amelyből a társadalom táplálkozik.
Lehetne a példákat sorolni, amiért anno lelkesedtünk, ma már szinte senki sem emlékszik rá, mi is alig.
Mindez beépül a kultúránkba, mindennapi életünkbe. Új szavakat és kifejezéseket generálnak, amelyek lehet, hogy nem tetszenek, de az élet részévé válnak.
A mai gyerekek és fiatalok olyan természetességgel forgolódnak a virtuális világban, mint mi annak idején a saját valós környékünkön: a grundon vagy a Feneketlen tó környékén. Mi könyvtárba jártunk, bújtuk a lexikonokat, ha valamire kíváncsiak voltunk, a maiak leülnek a gép elé, és a keresőmotorok segítségével akár a világ másik végén elérhető információt is megszerzik.
De így van ez jól!
A kultúra pedig él, ha hagyják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése