KARÁCSONY ELŐTT

Karácsony. Ebben a kultúrkörben már vagy négy évszázada ünneplik családi körben ezt az ünnepet. Az eredet a bibliai múltba nyúlik vissza Jézus születésére (karácsony) és merítkezésére a Jordán folyóban (január 6. — Vízkereszt).  Európában a reformáció tette – a csaknem ezerkétszáz éven át csak egyházi ünnepként megtartott szertartásokat – családi, bensőséges ünneppé. Ekkortájt alakult ki a karácsonyfa állítás szokása is, először a német evangélikusoknál. Meglepő, de csaknem kétszáz év kellett ahhoz, hogy ez a szokás elterjedjen Európában. A 18. századra csak a mai Németország területére volt jellemző. Száz évvel később már Ausztriában is karácsonyfával tették szebbé az ünnepet. Egész Európára csak 19. századra lett jellemző ez a szokás. Az amerikai (újvilági) telepesek is a 19. század közepére, végére állítottak karácsonyfát december 24-re. Innen aztán a szokás elterjedt az egész keresztény világra, a 20. századra általánossá vált a feldíszített fenyő.

Ugyanakkor érdekes változáson ment keresztül az ünnep tartalma is. A vallási, bibliai eredet megmaradt ugyan – jelzik ezt a karácsonyfa mellé tett kisebb nagyobb „Betlehemek”, jászolok, a díszek között sokszor felbukkanó barikák –, ám egyre inkább a közösség, a család és a szeretet ünnepeként kezdték emlegetni. Így ez az ünnep valójában egy egyetemes ünneppé vált, amely mindenki számára mást és mást jelent, de egyben – a szeretetben – közös.

Egy héttel az ünnep előtt már rohangálunk, mint pók a falon, egyik üzletbe be, a másikból ki, hogy beszerezzük azokat az ajándékokat, amiről azt hisszük, hogy közeli szeretteinknek örömet okoz.
Már tulajdonképpen hónapok óta azon törjük a fejünket, hogy kit, mivel lepjünk meg. A családi összejöveteleken, ha felvetődik a kérdés, nagy fogadkozásokkal biztosítjuk egymást, hogy márpedig ezen a karácsonyon senkinek semmit, mert amúgy is takarékoskodni kellene, elvégre válság van.
Aztán persze e fogadalmainkat csúfosan elfeledjük. Mert csak egy pár apróságot adjunk, hogy mégis csak meglegyen az ünnep fílingje.

Ilyenkor vagyunk képesek a legostobább és legfeleslegesebb ajándékokra elszórni a pénzünk, merthogy „úgyis csak egy kis csekélység”. Az asszonyok lányok ilyenkor kapják meg azt a – egyébként néha vagyonba kerülő – kozmetikai csomagot, amit soha a büdös életben nem fognak használni, mert „nem jó a bőrömnek, nem tetszik az illata, és olyan anyagokkal van tele, amire allergiás vagyok”, vagy csak „simán nem ezt használom”. Ilyenkor kapnak a férfiak olyan nyakkendőt, amely sem ingeihez, sem a meglevő ruhatárukhoz nem megy, sem színében, sem mintázatában. A fiatalok ilyenkor kapnak olyan könyveket, amelyek lazán nem érdeklik őket. „Mi a fenét kezdjek Franz Kaffkával, meg sem értem. Jobb lett volna egy pendrive.”
Szóval nem vagyunk jó helyzetben. Rohanunk, megpróbálunk eleget tenni a tradícióknak, pontosabban azoknak az elvárásoknak, amiről azt hisszük, hogy léteznek. Nem vagyunk hajlandók elhinni, hogy a család legnagyobb része komolyan gondolta novemberben az ajándékozásra szóló moratóriumot. Alig akarjuk elhinni, hogy az is ünnep, ha békében összejövünk, jót dumálunk, és kiesszük a spájzban felhalmozott – kereskedelmi mennyiségű – sütemények és kaják legnagyobb részét. Mert karácsonykor enni muszáj.

Kultikus ételeink is vagynak ezidőtájt.

Gyermekkoromban – jó polgári szokás szerint – szent estén a vacsora elképzelhetetlen volt hal nélkül. Ez sokféleképp kerülhetett az asztalra. Halleves, sült, rántott formában. Attól függött, hogy a piacon a halasnál éppen milyen állatra tudott szert tenni Nagymama. Volt olyan, hogy szegény ponty két napig úszott a fürdőkádban a gyerekek nagy örömére. 24-én délelőtt azonban utolérte a végzet, és szeretet ünnepe ide, szeretet ünnepe oda, nagypapa egy jól irányzott bárd ütéssel a másvilágra küldte a hallgatag tátogót.
A hal mellett nem hiányozhatott a beigli – eredete a családban homályba vész, mindenkit akit kérdeztem, nem tudja elképzelni a karácsonyt e sütemény nélkül –, amely lehetett mákos, diós, esetleg almás diós. Valahogy sohasem lelkesedtem a mákos változatért, de a diós almást ma is szívesen pusztítom. Persze mértékkel. Mert azt sosem értettem, miért kell számlálatlan hengert sütni belőle.
Még újévkor is volt belőle (az idősebbek emlékezhetnek a felejthetetlen Benedek Tibor konferanszára a beigliről).
Mostanság új divat terjed, a töltött káposzta a favorit. Ez persze finom – mondhatni tradicionális – magyar étek. Illik is a csendes ünnephez. Mert ha az ember fia, lánya betermel ebből a két vagy három öklömnyi gombócot, és még csipeget a csülkös apróhúsból is, úgy biztos nem lesz hangos a ház, mert e falás után mindenki elpilled. Amihez csak kicsinyt járul hozzá az a borocska, amit persze csak azért fogyasztunk, hogy „szétcsapja a zsírt”, meg azért, hogy „ne higgye már, hogy a kutya ette meg”. És ez így megy három napon keresztül. Aztán elmúlnak az ünnepek, kiürül a spájz, hogy helyet adjon a következő hétvégén az újabb alkalomnak.

Szóval ebben az évben sem lesz más a karácsony, mint volt immár sok év óta!