SZILVESZTERI GONDOLATOK

Eljött az év vége. Ilyenkor – legalább is ezt várják el – illik visszagondolni az elmúlt évre. Mi volt, mit tettünk, mit mulasztottunk el, mit cselekedtünk rosszul. Számba lehet venni miként alakultak körülményeink? Gazdagodtunk, vagy szegényedtünk? Maradtunk-e szinten, vagy csúszunk lefele.

El lehet gondolkodni azon is – kisember lévén – tehettünk volna valamit azért, hogy befolyásoljuk a körülöttünk dúló világot?
A probléma mégis az, hogy ezt a szembenézést, visszanézést általában nem tesszük meg. Letudjuk az évet egy bulival, néhány – vagy több – korty itallal, kellemesen elzsondítva fejünket. Kizárjuk a külvilágot, mert igazán csak magunkban érezzük biztonságban magunk.
Kizárjuk azt a külvilágot, amely elől persze nem menekülhetünk, mert mint a Hydra, körülfog, és nem igazán hagyhatjuk figyelmen kívül. Mert állandóan berobban csendes intim szféránkba. Bezúdul mindenféle ürüggyel: emelkedő árakkal, csökkenő szabadságjogokkal, egyre rosszabb kedvvel.
Ha kimegyek az utcára, nem igen látok jókedvű, felszabadult – láthatóan boldog – embereket. Bocsánat, ha látok is, az megy ritkaságszámba! Pedig valahogy fordítva kellene lennie!
Ez a felismerés pedig tovább fokozza „rosszkedvem telét”.
Elküldtem barátaimnak a szokásos újévi üdvözleteket. Nem is tudom miért, de a szokásos protokoll szöveget kiegészítettem egy sorral:
Remélem 2011. jobb lesz! Bár, ahogy most kinéz... :-(
Ez azt mutatja, hogy valójában semmi jót nem várok a következő évre. Persze – mondhatjuk –, ez lehet az én egyéni szoc. problémám. De azt hiszem, ezzel a gondolattal nem vagyok egyedül. Ez nem eredendő pesszimizmus. Inkább realizmus és előrelátás.
Vannak a saját és a társadalom életében is előre látható történések. Amiket ki lehet számítani, ha elegendő figyelemmel vizsgáljuk a történéseket. Az okozatok és eredmények mindig valamely okból vagy összetevőből fakadnak. Nem új dolog ez, de mintha manapság erről elfeledkeznénk.
Mintha például a mai kormány nem tudná, hogyha „a” dolgot tesz meg, annak biztosan „B” lesz az eredménye, sőt „B+C”-vel is számolhatunk.
Magam megpróbálom kikövetkeztetni a „B”-t, sőt a „B+C”-t is. Így esetleg kevesebb meglepetés ér. Ám arra, hogy „a” legyen-e vagy nem, arra igen kevés a befolyásom.

Próbálok ellene tenni a magam módján, Radnóti szavaival: (Második ecloga)

„…. Írtál-e tegnap óta?

KÖLTŐ

Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska

miákol és az eb vonít…

Írok, mit is tehetnék…

ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,

mert bátorság ez is,…

REPÜLŐ

…Írsz rólam?

KÖLTŐ

Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.”

Ám ne legyünk kishitűek!

Boldog Új Évet Mindenkinek!
Ha lehet – magunk táján –, tegyünk érte!

ALKOTMÁNYOZÓ NEMZETGYŰLÉS — ALKOTMÁNYOZÁS

A napokban sokan kérdezték – valószínű valamely website-ot félreértve – hogy 2011 áprilisában valóban „alkotmányozó nemzetgyűlést” hívnak össze a készülő új alkotmány elfogadására?
Nos, ahhoz, hogy a helyzetet tisztázhassuk, néhány alapfogalmat is tisztázni kell. Nem vagyok jogász, így a tisztázáshoz különböző források anyagait használtam, ha azokban tévedés van, úgy ez megjelenik ebben az írásban is. Nyilván lesznek jogban jártas olvasók, kik majd kiegészítik, kijavítják e jóindulatú tévedéseket, előre is köszönöm nekik. Egy valamit még szeretnék hangsúlyozni, hogy ez az írás „ismeretterjesztő” szándékkal született, kielégítendő az e témával napjainkban meglevő érdeklődést.

Alkotmányozó nemzetgyűlés

A magyar jogrend nem ismeri ezt a fogalmat. Már csak azért sem, mert a jelenleg érvényes alkotmányunk erre nem ad lehetőséget, hiszen az alaptörvény megfogalmazását az országgyűlés kompetenciájába utalja [19. § (3) bek.]
Az alkotmányozó nemzetgyűlés fogalma nem a magyar hagyományokból ered, hanem a francia forradalomból eredeztethető (Nemzeti Alkotmányozó Gyűlés – Assemblée Nationale Constituante), és az amerikai történelemhez is köthető (Szövetségi Alkotmányozó Konvenció). E testületnek az a legfőbb tulajdonsága, hogy léte egyszeri és egyetlen feladata van, az alkotmány megalkotása. Azaz egyetlen célra hívják össze (választják), és annak befejezésével fel is oszlatja saját magát.

Alkotmányozás

A jogtudósok szerint az alkotmány az adott ország alaptörvénye , a jogrendszer csúcsa. Az alkotmánynak az alkotmányjogászok kétféle típusát különböztetik meg: a történeti (másképpen íratlan) és a kartális (azaz írott) alkotmányt. A történeti alkotmány a különböző történeti időszakokban született törvények, szabályok és jognyilatkozatok összessége. Ezek szabályozzák az államhatalom gyakorlását, az állampolgári jogok tartalmát.
A kartális alkotmányt alaptörvénynek tekintik, amellyel nem lehet ellentétes egyetlen más jogszabály sem. Ezt az alkotmányt vagy az alkotmányozó nemzetgyűlés vagy a legfőbb képviseleti szerv (parlament, Országgyűlés) fogadja el. Ez utóbbi esetben ezt népszavazás „erősítheti” meg.
Azt látjuk, hogy a magyar jog 1949-ig a történeti alkotmányt ismerte.
Ezt nevezték ezeréves alkotmánynak, amely tulajdonképpen nem egy egységes szerkezetbe foglalt joganyag volt, hanem, mint fentebb is említettük, az ország története folyamán elfogadott „sarkalatos” jogszabályok (törvények) összessége. Ez persze nem örök, hanem az idővel, a társadalmi változásokkal párhuzamosan állandóan változik.
Manapság nagyon sokan hivatkoznak az ezeréves magyar alkotmányra, amelyet Szent Istvántól eredeztetnek, a Szent Korona tanra és sok más egyéb joganyagra Könyves Kálmántól Webőczy-ig.
Azt látni kell, hogy 1949-ben a magyar Országgyűlés elfogadta a Magyar Népköztársaság alkotmányát (1949. évi XX. törvény a Magyar Népköztársaság Alkotmánya). Ezt nevezik ma a köznyelvben „sztálini alkotmánynak”. Ez a rendszerváltás során, annak előkészítéseként, az Országgyűlés módosította az 1989. évi XXXI. törvény. A szabad választások után az alkotmány mai formáját és tartalmát az 1990. évi XXIX. törvénnyel nyerte el.

Napjaink alkotmányozása

Az alkotmányozás gondolata a rendszerváltás óta többször is felvetődött, ám – és nem csak a kétharmados támogatottság hiányában – igazán nem volt rá szükség. A jelen alkotmány keretei kiállták a próbát, és biztosították a Magyar Köztársaság jogállami működését.

2010-ben azonban a választásokhoz közeledve egyre többször vetették fel kisebb radikális csoportok – a konzervatív jobboldal és a szélsőjobboldalhoz tartozók –, hogy ideje egy igazi, magyar alkotmányt alkotni, amelyben megtestesül az ezeréves államiság, visszaköszön a Szent Korona-tan.

Ezek e csoportok több internet site-on terjesztették véleményüket, sőt különböző nyomtatott kiadványon juttatták el a lakossághoz gondolataikat.
Ezzel nincs is semmi baj. Ebben az országban (még) véleményszabadság van. A fentiek egy fajtáját jelentik az alkotmánnyal kapcsolatos gondolatoknak. Lehet őket bírálni – és meg is érdemlik –, hogy nézeteik avíttasak, nem felelnek meg a 21. század társadalmi és gazdasági, nemzetközi politikai valóságának.
Az igazi probléma azonban ezzel az, hogy az általuk követelt „alkotmányozó nemzetgyűlés” összehívására a mai jogrendben nincs lehetőség. Nincs lehetőség és felesleges is!
Mert a jelen alkotmány az országgyűlés hatáskörébe utalja az alkotmányozást, mert a magyar Országgyűlés alkotmányozó és alkotmánymódosító hatalom is egyben.
A szakértők szinte egyhangúan megegyeznek abban, hogy a mai is érvényes alkotmány megfelel a követelményeknek, nincs is valós szükség annak módosítására.

A politika kommunikációja

A 2010-es parlamenti választások eredményeként kialakult kétharmados parlamenti többség élhet alkotmányozó hatalmával. Az persze egy másik nézőpont, hogy a választások során nem történt „forradalom” sem pedig „új nemzeti közmegegyezés”. Ezek a fogalmak már csak a parlamenti győzelem után kerültek bele a kormányzat és a győztes párt kommunikációjába. Mivel ez a kommunikáció elegendően hatékony, így bizony a politikailag inaktív – és kevéssé tájékozott – szavazó könnyen elfogadja a legnagyobb bornírtságokat is.
Mindez a propaganda. A politikai, törvényhozási aktusok május óta azt szolgálják, hogy a hatalmon levő párt politikai hegemóniáját megerősítse.
Ennek érdekében a mostani hatalomnak semmi sem szent. Sem a szólásszabadság, sem a jogállam, sem az alkotmányosság.

Vissza a szép ötvenes évekbe — vagy még hátrább.

KARÁCSONYI „AJÁNDÉK”

Az emberek legnagyobb része már javában készül a szentestére. A háziasszonyok és urak még az utolsó köröket futják a piacon. Be kell szerezni mindent, ami még hiányzik: az ünnepi étekhez valókat, a kiégett karácsonyfaégőket, és még mi mindent.

A politika ilyenkor – természetesen – háttérbe szorul. Normális körülmények között. Azonban mi még mindig a „fülkeforradalom” lázában élő kormány tevékenységének eredményeit nyögjük.
Legújabb teljesítményük a sokak által – nemzetközi szervezetek, hazai érdekcsoportok, magánszemélyek, a demokrácia iránt elkötelezettek – bírált médiatörvény elfogadása, megtetézve azzal, hogy a Média Hatóság vezetőjének rendeletalkotási jogot is adtak.
Minden figyelmeztetés és kifogás ellenére a Tisztelt Ház – a FIDESZ-es honatyák és honanyák kétharmados túlnyomásával (Egyetlen egy sem volt, aki talán csak tartózkodott volna, mert mégis csak a demokráciáról van szó!) – elfogadták a törvényt.
Na ez ki is verte a biztosítékot. Nem csak itthon, hanem az Európai Unió néhány – fajsúlyos – országában is. Ne térjünk ki most arra, hogy az december 22-én és 23-án milyen címlapokkal jelentek meg a nemzetközi lapok a konzervatív Die Welt-től a Handelsblatton át a The Times-ig. Kormányfők és külügyminiszterek szólaltak meg, kifogásolva a médiatörvényt, hangsúlyozva annak antidemokratikus voltát, és ellentétét az Uniós demokratikus elvekkel.

Mindez egy normális kormányt elgondolkodtatott volna. Nemúgy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének Kormányát. Kurucos bátorsággal állt ki a kormányfő aranyszájú szóvivője, és nem átallotta leliberálisbolsevistázni a luxemburgi külügyminisztert, azt állítva, hogy az mindössze a magánvéleményét mondta. A német kancellár szóvivőjével kapcsolatban pedig megállapította, hogy az nem is érdekes, amit mond, mert csak egy szóvivő.
A német lapokról meg sommásan annyit mondott, hogy nem tudják a nyelvet és félrefordítanak dolgokat, így következtetéseik hibásak.

Az „i”-re a pontot Semlyén Zsolt tette fel, miután interjújában azt állította, hogy ez a nemzetközi felháborodás abból fakad, hogy az ellenzéki szocialisták „telebeszélik egész Európát és Brüsszelt mindenféle valótlansággal” és ez jelenik meg a lapokban. Erre még egy lapáttal rátett Lázár János, aki szerint az egész nemzetközi felháborodást, az ellenzéki MSZP politizálása és felelőtlensége okozta, amely különösen nagy kárt okoz ilyen gazdasági helyzetben.

Totális félreértés

Mindez talán nem volna olyan érdekes, ha nem arról lenne szó, hogy hazánk ezer szállal kapcsolódik az Unióhoz. Nem csak gazdasági értelemben, hanem szellemileg, a demokratikus rendszerhez való elkötelezettség okán is.
A mostani kormány egy nagyon rossz taktikát folytat. Úgy ítélik meg, hogy a külföldnek azt kell elfogadnia belföldi törvényekkel kapcsolatban, amit a kormány mond. Fel sem tételezik, hogy a kommunikáció mai világában egy – a parlament honlapjára kitett – törvényjavaslat az a követségek szakembereinek és a legkülönbözőbb hírügynökségek és lapok számítógépein landol. (Ha ezek után a törvényjavaslatok nem jelennek meg a parlament.hu-n, azt ne tekintsék az én hibámnak!)
Márpedig ha oda kerül, akkor ott értő emberek ezt lefordítják az adott nyelvre. Nem fordítják rosszul, annál profibbak! És aztán elemzik az adott szöveget.
Ne gondolja a kormány, hogy ezeknek a megszólalásoknak nincs következményük! De van.
Például az, hogy sokkal kevésbé lesznek „megengedők” a partnerek a soros elnökség teendői során. Az esetleges baklövéseket – biztos vagyok benne, lesz szép számmal – bizony az orrunk alá fogják dörgölni, és hazánkat a komolytalan politikai kategóriába sorolják majd.
Ennek pedig az lesz a következménye, hogy az uniós országok csak azokat a kapcsolatokat fogják szorgalmazni, amelyeket feltétlenül kell.
És ha a tagállamok így viselkednek velünk szemben, akkor bizony azok az üzleti körök, amelyek például kötődnek a tőkeerős államokhoz, illetve maguk is azok, nem sietnek majd befektetni egy megbízhatatlan, antidemokratikus rendszerű országba.
Ha pedig ez így történik – tulajdonképpen csak azért, mert a kormány belpolitikai érdekeikből ez következik –, akkor bizony hiába a hatalom magtartásának görcsös szándéka, a nemzetközi környezet a gazdasági alapokat fogja kihúzni a Nemzeti Együttműködés Rendszere alól.
Márpedig, ha a gazdaság összeomlik – még egy Fitch Ratings leminősítés, a következő lépcső a „bóvli” –, akkor a társadalmi problémák soha nem látott nagyságrendje zuhan a kormányra, amely azt összezúzza.
Az a felelős politikus, aki ezt az összefüggést nem ismeri fel, nem alkalmas arra, hogy az országot vezesse.

SZÁJKOSÁR — harapni alatta nem lehet, de morogni igen!

Minden józan ésszel ellentétben, a parlament elfogadta a médiatörvénynek nevezett diktátumot. Mint régi szerkesztő, aki az „ancien rezsimben” is dolgozott néhány évtizedet, déja vu érzéssel fogadtam a döntést. Mintha időben visszarepítettek volna a ’70-es évek végére. Bár, őszintén meg kell mondani, akkor csak néhány „tabu téma” volt: a szovjet csapatok hazánkban tartózkodása; a szocialista rendszer megkérdőjelezhetetlensége (ebbe nem tartozott bele a párt és állami vezetők bírálata); a szegénység megjelenése a szocialista társadalomban stb.

Nyugodtan írhatott és szerkeszthetett az ember fia, ha a fentiekbe nem ütközött, akár még káromkodhatott is (persze megfelelő, nyomdafestéket tűrő módon).
Na, ez január elsejétől nem így lesz. A törvény előírása szerint ugyanis mindenki felelősségre vonható lesz, ha megsérti a „jóhiszeműség és a tisztesség követelményét”.
Ez utóbbit tartalmazza a törvény:
„7. §
(1) A médiaszolgáltatók, a sajtóterméket kiadók, a kiegészítő médiaszolgáltatást nyújtók, a
műsorterjesztők az e törvény hatálya alá tartozó tevékenységek végzése során a jóhiszeműség és a tisztesség követelményének megfelelően, e törvényben meghatározottak szerint kötelesek
egymással és a nézőkkel, hallgatókkal, olvasókkal, felhasználókkal, előfizetőkkel kölcsönösen
együttműködve eljárni.”

Mos kedves olvasóim, lelki barátaim!


Így fogunk eljárni. Az persze komoly fejtörést okoz, hogy mit értsek jóhiszeműség alatt. Mert ha azt látom, hogy jelen kormányunk – természetesen nagyon jóhiszeműen, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének elveit követve (appropos: látta már valaki e rendszernek az elveit, a NENYI-n kívül, lefektetve valahol?) – cselekvései sorozatosan rosszat tesznek nekem, az állampolgárnak, és csak úgy mellesleg lejáratják magát az országot is, akkor az én jóhiszeműségem hol kezdődik, és hol ér véget?
Arról nem is szólva, hogy a „tisztesség” nem jogi kategória. Ennek a fogalomnak semmi köze sem a joghoz, sem a politikához. A tisztesség erkölcsi kategória. Ezen erkölcs alapján (amelyet az éppen uralmon levő párt magáénak vall) lehet tisztességesen politizálni, lehet törvényt alkotni és víziókat felépíteni. Ám nem lehet az e politikát megtestesítő törvényekbe belefoglalni ezt az erkölcsi kategóriát. Ugyanis a törvények valamely cselekvéseket, magatartásmódokat korlátoznak, tiltanak — vagy éppenséggel támogatnak. Ezeket azonban nem homályos, hanem konkrét fogalmakkal teszik. Így van ez amióta a társadalmak – kisebb nagyobb közösségek – együttélésük konfliktusainak mérséklésére megalkották a törvényeket. „Ne ölj” — mondja a Tízparancsolat.
A tisztesség fogalma, eltekintve az adott kultúrában elfogadott közös normáktól, tulajdonképpen egyéni tulajdonság. Azt fejezi ki, hogy az egyén képes-e a közösségben elfogadott erkölcsi normák szerint élni, betartja-e azokat vagy sem. Megítélése ezek szerinti, azaz tisztességes, vagy tisztességtelen. Ám, lényeges az, hogy ez a magatartás nem az írott törvényekből fakad, hanem az egész társadalom (közösség) konszenzusán – hosszú évek, évtizedek alatt kialakított közös megegyezésén – alapul.
Az erkölcs nem konstans valami. Folytonosan változik, az emberek, a társadalom körülményeinek változásával. Ami ma tisztességesnek tekinthető, elfogadott, az néhány évtizede még elítélt, erkölcstelen volt. Lehetne itt sorolni a legkülönbözőbb példákat az élet minden területéről, a párkapcsolatoktól a munkahelyig. Álljon itt mindössze egyetlen példa, az a bizonyos meggymagos vállalkozóé, akit 40 évvel ezelőtt pellengérre állítottak, sőt elítéltek, mert egy nagy ötlettel képes volt a szarból is várat építeni.
A sztori annyi röviden, hogy emberünk felvásárolta a különböző konzervgyáraktól a meggymagot – ami a lekvárkészítés mellékterméke, a mosás során gépek távolítják el a gyümölcsből –, és azt megtisztítva, előkészítve szaporító anyagként kis csomagokban eladta. Az üzlet annyi volt ebben, hogy gyakorlatilag fillérekét vásárolta fel a mellékterméket mázsánként, és forintokért adta el kis tételben. Meg is gazdagodott belőle rendesen. Ám ez akkoriban kirívónak számított – szembe ment az akkor uralkodó (hatalmi) erkölccsel. Rendesen vád alá is vették üzérkedés vádjával. Nota bene, volt ebben egy kis SI-faktor (Sárga Irigység) már akkor is, mert a KékFényes Szabó László sem azt firtatta, hogy van-e valamiféle haszna az efféle hulladékfeldolgozásnak, hanem a vállalkozó kétszintes házát mutogatta, mondván, hogy „micsoda harácsolás”, ezzel felkeltve a legalantasabb ösztönöket a nézőkben.
Manapság is attól tartok, hogy visszatér ez a fajta médiavilág.
Nem azon múlik majd egy-egy írás, tudósítás, blog megítélése, hogy az abban foglaltak megfelelnek-e a valóságnak, esetleg tükrözik-e írójának, készítőjének véleményét – amit a szólásszabadság, mint alkotmányos jog biztosít –, hanem azon, hogy egy, mindenek felett álló, hatóság tetszését megnyeri-e vagy sem.
Ez pedig valóban a diktatúrák jellegzetessége. Még akkor is, ha mindezt vastagon szeretnék bevonni a demokrácia mázával. Hasonlatos ez ahhoz a desszerthez, amit ugyan lótrágyából gömbölygetnek, ám bevonnak vastagon csokoládéval. Hiába szép, hiába csokis, emberi fogyasztásra alkalmatlan. Persze a verebek örülnek neki. Igaz, azok a csokit lecsipegetik és félrelökik, mert számukra a közepe az élvezhető.
Az a demokrácia, amely nem viseli el a demokratikus sajtót, azaz a vélemények szabadságát – amely nem azonos a vélemények szabadosságával és a rágalommal és mások jogainak megsértésével –, az nem demokrácia — akár hogyan is próbáljuk sminkelni. Pattanásai és kelései minduntalan kiütköznek majd, és nem igazán lehet elrejteni.
Így a blogom majd átköltöztetem egy virtuális világba. A szövegek az év elejétől már nem kis hazánkról szólnak majd, hanem egy képzelt királyságról. Olvasóim azért bizonyára érteni fogják a meséket. Andersen jó forrásnak tekinthető ebben. Az ő királya is meztelen.

Ma még ezt sokan nem látják.

KARÁCSONY ELŐTT

Karácsony. Ebben a kultúrkörben már vagy négy évszázada ünneplik családi körben ezt az ünnepet. Az eredet a bibliai múltba nyúlik vissza Jézus születésére (karácsony) és merítkezésére a Jordán folyóban (január 6. — Vízkereszt).  Európában a reformáció tette – a csaknem ezerkétszáz éven át csak egyházi ünnepként megtartott szertartásokat – családi, bensőséges ünneppé. Ekkortájt alakult ki a karácsonyfa állítás szokása is, először a német evangélikusoknál. Meglepő, de csaknem kétszáz év kellett ahhoz, hogy ez a szokás elterjedjen Európában. A 18. századra csak a mai Németország területére volt jellemző. Száz évvel később már Ausztriában is karácsonyfával tették szebbé az ünnepet. Egész Európára csak 19. századra lett jellemző ez a szokás. Az amerikai (újvilági) telepesek is a 19. század közepére, végére állítottak karácsonyfát december 24-re. Innen aztán a szokás elterjedt az egész keresztény világra, a 20. századra általánossá vált a feldíszített fenyő.

Ugyanakkor érdekes változáson ment keresztül az ünnep tartalma is. A vallási, bibliai eredet megmaradt ugyan – jelzik ezt a karácsonyfa mellé tett kisebb nagyobb „Betlehemek”, jászolok, a díszek között sokszor felbukkanó barikák –, ám egyre inkább a közösség, a család és a szeretet ünnepeként kezdték emlegetni. Így ez az ünnep valójában egy egyetemes ünneppé vált, amely mindenki számára mást és mást jelent, de egyben – a szeretetben – közös.

Egy héttel az ünnep előtt már rohangálunk, mint pók a falon, egyik üzletbe be, a másikból ki, hogy beszerezzük azokat az ajándékokat, amiről azt hisszük, hogy közeli szeretteinknek örömet okoz.
Már tulajdonképpen hónapok óta azon törjük a fejünket, hogy kit, mivel lepjünk meg. A családi összejöveteleken, ha felvetődik a kérdés, nagy fogadkozásokkal biztosítjuk egymást, hogy márpedig ezen a karácsonyon senkinek semmit, mert amúgy is takarékoskodni kellene, elvégre válság van.
Aztán persze e fogadalmainkat csúfosan elfeledjük. Mert csak egy pár apróságot adjunk, hogy mégis csak meglegyen az ünnep fílingje.

Ilyenkor vagyunk képesek a legostobább és legfeleslegesebb ajándékokra elszórni a pénzünk, merthogy „úgyis csak egy kis csekélység”. Az asszonyok lányok ilyenkor kapják meg azt a – egyébként néha vagyonba kerülő – kozmetikai csomagot, amit soha a büdös életben nem fognak használni, mert „nem jó a bőrömnek, nem tetszik az illata, és olyan anyagokkal van tele, amire allergiás vagyok”, vagy csak „simán nem ezt használom”. Ilyenkor kapnak a férfiak olyan nyakkendőt, amely sem ingeihez, sem a meglevő ruhatárukhoz nem megy, sem színében, sem mintázatában. A fiatalok ilyenkor kapnak olyan könyveket, amelyek lazán nem érdeklik őket. „Mi a fenét kezdjek Franz Kaffkával, meg sem értem. Jobb lett volna egy pendrive.”
Szóval nem vagyunk jó helyzetben. Rohanunk, megpróbálunk eleget tenni a tradícióknak, pontosabban azoknak az elvárásoknak, amiről azt hisszük, hogy léteznek. Nem vagyunk hajlandók elhinni, hogy a család legnagyobb része komolyan gondolta novemberben az ajándékozásra szóló moratóriumot. Alig akarjuk elhinni, hogy az is ünnep, ha békében összejövünk, jót dumálunk, és kiesszük a spájzban felhalmozott – kereskedelmi mennyiségű – sütemények és kaják legnagyobb részét. Mert karácsonykor enni muszáj.

Kultikus ételeink is vagynak ezidőtájt.

Gyermekkoromban – jó polgári szokás szerint – szent estén a vacsora elképzelhetetlen volt hal nélkül. Ez sokféleképp kerülhetett az asztalra. Halleves, sült, rántott formában. Attól függött, hogy a piacon a halasnál éppen milyen állatra tudott szert tenni Nagymama. Volt olyan, hogy szegény ponty két napig úszott a fürdőkádban a gyerekek nagy örömére. 24-én délelőtt azonban utolérte a végzet, és szeretet ünnepe ide, szeretet ünnepe oda, nagypapa egy jól irányzott bárd ütéssel a másvilágra küldte a hallgatag tátogót.
A hal mellett nem hiányozhatott a beigli – eredete a családban homályba vész, mindenkit akit kérdeztem, nem tudja elképzelni a karácsonyt e sütemény nélkül –, amely lehetett mákos, diós, esetleg almás diós. Valahogy sohasem lelkesedtem a mákos változatért, de a diós almást ma is szívesen pusztítom. Persze mértékkel. Mert azt sosem értettem, miért kell számlálatlan hengert sütni belőle.
Még újévkor is volt belőle (az idősebbek emlékezhetnek a felejthetetlen Benedek Tibor konferanszára a beigliről).
Mostanság új divat terjed, a töltött káposzta a favorit. Ez persze finom – mondhatni tradicionális – magyar étek. Illik is a csendes ünnephez. Mert ha az ember fia, lánya betermel ebből a két vagy három öklömnyi gombócot, és még csipeget a csülkös apróhúsból is, úgy biztos nem lesz hangos a ház, mert e falás után mindenki elpilled. Amihez csak kicsinyt járul hozzá az a borocska, amit persze csak azért fogyasztunk, hogy „szétcsapja a zsírt”, meg azért, hogy „ne higgye már, hogy a kutya ette meg”. És ez így megy három napon keresztül. Aztán elmúlnak az ünnepek, kiürül a spájz, hogy helyet adjon a következő hétvégén az újabb alkalomnak.

Szóval ebben az évben sem lesz más a karácsony, mint volt immár sok év óta!

A SZELLEM NAPVILÁGA

Tizenöt éve tartozom egy társaságba, amelynek egy célja van: a kultúra értékeinek felmutatása és elismerése. Ha számot kellene vetnem azzal, hogy életemben milyen időszakok voltak sikeresek és melyek kevésbé, úgy ezt a másfél évtizedet a sikerek közé kell elkönyvelnem. Nem azért, mert így érzem, hanem azért, mert látható, hallható és élvezhető eredményei voltak. Ráadásul nem csak én élveztem ezeket az élményeket, hanem számos más honfitársam is.

A rendszerváltás után a civil szervezetek felvirágzásának voltunk tanúi. Egyre-másra alakultak a legkülönbözőbb célokkal egyesületek, társaságok, egyletek, körök, klubok, társulatok.
Milyen szép a magyar nyelv, hogy az egyének összefogására ilyen sok szinonimát ismer, amely egyben kifejez egyfajta másságot is, különbözőséget a többitől. Névválasztásukkal is mutatták, hogy milyen értékeket képviselnek. A színjátszó kör egy laza társulás, ahol a tagok elsősorban saját kedvükre állítanak színpadra valamely művet. Az egylet egy konzervatív értékrendet sugall, hol joviális urak jönnek össze megbeszélni sorsfordító dolgokat, esetleg játszani néhány parti – újra felfedezett – tarokkot. De félre a szómagyarázatokkal.
Ezek a civil szervezetek – manapság inkább, engedve az angolszász befolyásnak, NGO-nak (Non-governmental organization) mondják – számos érték mentén szerveződtek. Voltak ezek között lokális, de országos egyesülések is. Az egyik közülük a Kultúraközvetítők Társasága, amely 1990 óta működik.
E társaságban ismerte meg az ember azt a sokféleséget, ahogyan a kultúráról gondolkodni, beszélni lehet. Ami korábban magától értetődő volt, az itt kapott jól megfogalmazott keretet. Így tudatosodott, hogy a kultúra az nem valamiféle kiváltság, hanem az ember életének szerves része. Amit korábban kultúrának nevezett a halandó: színház, film, képzőművészetek, építészet stb. az csak egy-egy szelete az egyetemes magyar kultúrkincsnek. Annak a környezetnek, amely körülvesz bennünket, ahogyan élünk, beszélünk és kommunikálunk egymással, az mind kultúránk része. Mutatja azt, hogy a közös kincsből mit sajátítottunk el, mi épült belénk kitörölhetetlenül.

A kultúra persze változik. Másért lelkesednek a mai fiatalok, mint saját korosztályom. Ez mindig is így volt. A XIX. század végén a ma már klasszikus impresszionista festőket majd megkövezték az akadémisták. Mégis ma úgy tartjuk számon Manet, Monet, Renoir festményeit, a magyarok közül Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Vaszary János műveit, mint az egyetemes és a magyar kultúra örök értékeit. Így van ez még akkor is, ha nem minden nap emlegetjük őket, és nem járunk havi rendszerességgel képtárba. De tudjuk, hogy van, fel tudjuk idézni, és bármikor rendelkezésünkre áll e tudás.
A változást az is mutatja, hogy a megjelenő sokféleségből nem minden kerül és marad meg az utókornak. Ki emlékszik már huszadrangú alkotásokra a harmadik birodalomból vagy a Rákosi-korból. Ám az alkotásnak nem kedvező időszakokban is született gyöngyszem. Gondoljunk csak Thomas Mannra, vagy az ’50-es évek magyar irodalmából Déry Tiborra.
Eltűnnek az egyszeri és „divatos” alkotások. Ma már senki sem kíváncsi – maximum legendás színészek személyét felidézendő – az ötvenes évek sematikus filmjeire. Talán nem is értené meg őket sok mai fiatal. (pedig abból a szempontból érdekesek lehetnek, hogy Cseh Tamás szavait idézzem: „Az ötvenes évek szűk levegője, Tudod, a légkör, miért..” — bemutatni az akkori kort) Ám ami megmarad, az részévé válik annak a közös kultúrának, amelyből a társadalom táplálkozik.
Lehetne a példákat sorolni, amiért anno lelkesedtünk, ma már szinte senki sem emlékszik rá, mi is alig.

A változások gyorsak és mélyre hatók, szinte követhetetlenek. Egyetlen példa mutatja ezt jól, az elmúlt 20 esztendő hazai infokommunikációja. Az 1980-as években még komoly problémát jelentett egy vonalas telefonhoz jutni. tíz évvel később pedig megjelent az első magyar mobilszolgáltató a Westel. 1995-től pedig robbanásszerű volt e kommunikációs eszköz terjedése. Hasonló ment végbe a számítógépekkel kapcsolatban is. Gondoljunk bele: a Commodor 64-től milyen gyors volt az út a mai laptopokig. mindössze egy negyed század. Ma az internet olyan természetes, hogy azt egy évtizede sem tudtuk elképzelni.
Mindez beépül a kultúránkba, mindennapi életünkbe. Új szavakat és kifejezéseket generálnak, amelyek lehet, hogy nem tetszenek, de az élet részévé válnak.
A mai gyerekek és fiatalok olyan természetességgel forgolódnak a virtuális világban, mint mi annak idején a saját valós környékünkön: a grundon vagy a Feneketlen tó környékén. Mi könyvtárba jártunk, bújtuk a lexikonokat, ha valamire kíváncsiak voltunk, a maiak leülnek a gép elé, és a keresőmotorok segítségével akár a világ másik végén elérhető információt is megszerzik.

De így van ez jól!
A kultúra pedig él, ha hagyják.

FIDESZ és a „fülke forradalom” vége

Az elmúlt hónapokban már egy-két blog bejegyzésben leírtam, hogy miként látom a jelen kormány és hatalom jövőjét, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének elkövetkezendő idejét. Ezekben kifejtettem, hogy a májusi, gyors törvénykezés és a mostani alkotmányozás nagyon megnehezíti mindazok – parlamenti ellenzék, demokratikus erők – törekvéseit, akik a regnáló kormány demokratikus leváltására törekszenek.

Egyre több kérdést kapok napjainkban, hogy ha demokratikus úton nem – vagy csak alig – lehet megdönteni a Nemzeti Együttműködés Rendszerének centrális erejét, akkor milyen jövő és cselekvési tér lehet előttünk?

Elemezzük egy kicsit a helyzetet más nézőpontból.

Elemezzük a helyzetet a hatalom szempontjából, pontosabban a hatalom képviselőinek szempontjából. Hogyan gondolkodnék én az ő helyükben, mi és hogyan motiválná politikai cselekvésem, mire törekednék.

Kormány kontra közvélemény

A kormány – valljuk be őszintén – elég kapitális bakikat csinál. Ezt ugyan egy új gazdaságpolitikának állítja be, amely érdekében, az áttérés során, áldozatokat kell hozni, és átmeneti időre nehézségekkel kell szembenézni. Ez még önmagában elfogadható is lenne, ha végre valahára kirajzolódna egy koherens és működő gazdasági rendszer képe. De ez valahogy az istennek sem akar megjelenni. A kapkodó gazdasági intézkedések egyre másra ütköznek falakba, komoly ellenállásba mind a hazai, mind a nemzetközi környezetben.
Itthon olyan rétegek – foglalkoztatottak olyan csoportjai – vonulnak az utcára, egyet nem értésüknek hangot adva, akik eddig ezt nem nagyon tették. Közalkalmazottak, köztisztviselők, pedagógusok, rendvédelmi dolgozók. Mindez azt mutatja – beleszámítva azt is, hogy elengedhetetlen kis hazánkban a nagy állami rendszerek okos és célszerű átalakítása –, hogy a kormány valamit nem nagyon jól csinál, és a választók ezzel nem értenek egyet. Ebben az esetben pedig rögtön megkérdőjeleződik az a központi kommunikáció, hogy mindez a „zemberek” érdekében történi. A „zemberek” saját érdekeik ellen nem igen szoktak tüntetni.
Az elmúlt hónapok kormánypolitikája – gazdasági döntések, hivatalos személyek elszólásai – immár harmadszor dönti be a nemzeti valutát. Az euró és a svájci frank árfolyamának drasztikus növekedése pedig azt eredményezi, hogy nagy tömegek anyagi helyzete lehetetlenül el a kormány ígéretével ellentétben, amely azt ígérte még néhány hete is, hogy megoldja a devizahitelesek helyzetét.
Mindez nem történt meg. A kormányszóvivő és a miniszterelnök szócsöve persze biztosítja a közvéleményt, hogy rosszul látják a helyzetet, és mindez az ő érdekükben történik.
A propaganda ez ügyekben szánalmas. Legutóbb Matolcsy György nyilatkozta, hogy a magyar hitelképesség leminősítésére „számítottak”, az nem volt váratlan. Szíjjártó Péter pedig ugyanezen hírre úgy reagált, hogy mindez a tőkés körök bosszúja a független gazdaságpolitika miatt.
Nos, lehet, hogy a közvélemény nagy része – aki nem olvas, nem hallgat gazdaságpolitikai híreket – még el is hiszi, ezeket a mondatokat. Azonban ha hazamegy, és postaládájában várja bankja levele, miszerint a törlesztő részlete olyan szintre emelkedik, amit már nem képes kifizetni — el fog gondolkodni. Mihelyst nő a szakadék az általa észlelt valóság és a hallott kommunikáció között, úgy fog egyre inkább elfordulni a vezető erőtől, és úgy fog növekedni elkeseredettsége és türelmetlensége.
Ez a türelmetlenség pedig aláássa a ma kétharmaddal rendelkező párt támogatottságát. Ez az elégedetlenség pedig megjelenik nem csak a városokban, hanem a vidéki településeken is. Azért kell különbséget tenni a két településtípus között, mert a nagyvárosokban a politika – és annak képviselője – jobban elidegenedik a választóitól, mint vidéken. Kevesebbet találkozik azokkal, kapcsolatuk nem olyan közvetlen, mint a kisebb falvakban, kisvárosokban.
A választók pedig fel fogják tenni az ominózus kérdést, mi a fenét csináltok? És megjelenik a szemrehányás is: „nem ezt ígértétek”!
Mind az önkormányzatok képviselőinek, mind a parlamenti képviselőknek egyre nehezebb lesz képviselniük azt a politikát, amelyet a FIDESZ hirdet. Komoly problémával kell szembe nézniük, mit is mondjanak választóiknak, amikor láthatóan semmi beleszólásuk nincs az ügyekbe. Sőt, az önkormányzati képviselők még rosszabb körülmények között vannak, mert hiába a kormánypárt támogatói, ebből semmit sem profitál saját településük, mert mint kiderült, kevesebb állami támogatást kapnak, mint tavaly.

Párton belüli érdekellentétek

Így az igazi erózió a FIDESZ-en belül lép majd fel. A töréspontot én a párt „kemény magja” – tíz tizenöt meghatározó személy, élén Orbán Viktorral – és a „talpas képviselők” között látom. Utóbbi csoporthoz csatlakozhat – a problémák súlyosbodásával arányosan – az a politikusi réteg, amely most a pártban a második, harmadik vonalba szorult.
Ennek a csoportnak az az érdeke, hogy FIDESZ minél hosszabb ideig maradjon hatalomban. Igen ám, de ha az ámokfutás így folytatódik, akkor erre kevés az esély, minden intézkedés, amely a lakosságot közvetlenül vagy közvetve negatívan érinti, a támogatók számát csökkenti, azaz, a hatalom újabb ciklusra való megragadását veszélyezteti.
Így e csoport előbb vagy utóbb lépéseket tesz saját érdekében.
Ez a lépés pedig lehet a kemény mag eltávolítása vagy háttérbe szorítása, és egy puhább – a nemzetközi gazdasági helyzetet, és a hazai környezetet jobban figyelembe vevő – politika kidolgozása és érvényre juttatása.
Ez a változás végbemehet a párton belül lassan, az ész érvek mentén, de megtörténhet puccsszerűen is. Mindkét lehetőség benne van a pakliban, a megfelelő Jolly Jokerek megvannak a párt soraiban.

Lehetséges változások

Amennyiben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének gazdasági terve nem válik be – márpedig minden külső körülmény ezt látszik alátámasztani –, úgy legkésőbb 2012-ben komoly problémával kell szembenéznie a FIDESZ-nek saját berkein belül. Kétharmados többségével olyan tömeget hozott be a törvényhozásba és a napi politikába, amelyet komolyabb krízis estén nem lesz képes kezelni. (Hasonlatos a helyzet az 1990-es választásokon nyertes MDF-el, amelyről másfél év után meg lehetett mondani hány különböző érték mentén szakad.)
A mai FIDESZ-ben a paletta igen színes. A nemzeti radikálisoktól a nemzeti konzervatívokon át a konzervatív liberálisig és a hatalom pragmatistákig sokféle árnyalat megtalálható. Ez egyébként az egy zászló alá gyűjtött politikai erők legnagyobb rákfenéje. Csak ideig-óráig – amíg szalad a szekér – lehet összetartani a sokértékű konglomerátumot. A nagyobb probléma vagy problémasor, esetleges kudarcok szétfeszítik az együttműködést.
Ha ez megtörténik, akkor több forgatókönyv is elképzelhető. Ezek mindegyike azzal számol, hogy a konkrét irányításból Orbán Viktort és szűkebb környezetét kiszorítják. Ennek mikéntje történhet a FIDESZ éppen esedékes kongresszusán, vagy rendkívüli kongresszusán. A mostani miniszterelnök és pártelnököt valami olyan funkcióba szorítják, amely nincs vagy csak nagyon közvetett kapcsolatban van a kormányzással. (például pártelnök, vagy tiszteletbeli elnök stb.)
A párt és a kormányzás felett az ellenőrzést pedig a párt nagy pragmatikusai vehetik át. Ezeknek a szakmai tekintélyét még nem csorbította ki az orbáni ámokfutás, hátrahúzódva csendesen figyelik az eseményeket. Nem exponálják magukat. Megőrzik szakmai renoméjuk mellett a kapcsolati tőkéjüket – itthon és külföldön is –, amelyet kellő időben csatasorba állíthatnak.
Ezt a csoportot lelkesen fogja támogatni a frakció és az önkormányzatok képviselőinek hada, hiszen jelentős részük „egzisztenciális politikus”. Nem szeretnének kiesni a jól fizető állásokból és a hatalom sáncain belül szeretnék tudni magukat. Nem azért szavaztak meg – sokszor nekik sem tetsző – törvényeket saját bebetonozásuk érdekében, hogy csak úgy lemondjanak róla.
Ha ez a változás még ebben a ciklusban végbemegy, úgy arra lehet számítani, hogy egy softabb kormányzással a FIDESZ továbbra is hatalomban marad.
Tekintettel a már elfogadott törvényekre a következő törvényhozás már csak kétszáz fős lesz. Hiába a párt győzelme, nem valószínű, hogy kétharmados többsége is megmarad. Arra azonban mindenképpen lesz lehetősége, hogy a 2010-14-es időszakban a lojális (a változásokhoz is lojális), de a létszámkeretek miatt a parlamentből kihulló képviselőkről képes legyen „gondoskodni”.
A megváltozott körülmények között egyre kevesebbet fogják emlegetni a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, sőt arra is lehet példa, hogy a lebontott demokratikus intézményrendszereket visszaépítik, enyhítik a most meghozott antidemokratikus törvényeket.
Minderre azonban csak akkor lehet számítani, ha a FIDESZ ismeri fel, hogy jelenlegi vezetőik eltávolodtak a polgári demokrácia játékszabályaitól és törvényeitől, normáitól.

A demokrácia lehetőségei

Az eddig leírtakból következik, hogy a demokratikus rend mellett elkötelezettek számára majd csak a 2014-2018-as időszakban bontakoznak ki a lehetőségek. Akkor azonban igen sok tennivalójuk lesz. Annyit már látni, hogy a gazdasági problémák kezelésén túl a legtöbb feladatot a demokratikus intézményrendszerek újjáépítése és rehabilitálása jelenti majd. A média, a kultúra és oktatás, az igazságszolgáltatás és alkotmányos jogbiztonság feltételeinek, törvényes kereteinek a rekonstrukciója adja majd a legtöbb munkát.
Addig – mint ahogy a FIDESZ tette – ki kell dolgozni e lépéseket, elvi és gyakorlati szinten. A FIDESZ-szel ellentétben azonban ezt a nyilvánosság előtt kell elvégezni, tudatni a társadalommal, hogy egy hatalomváltás esetén mit várhat a demokratikus erőktől.