Legutolsó bejegyzésemben azon sopánkodtam, hogy az ország valóban olyan élhetetlen-e, mint amilyennek tűnik első benyomásra (na, jó: a másodikra is!)?
Nem szeretném a tegnapi Matolcsy-féle megnyilatkozást kommentálni, mert tele van vele az egész sajtó, írott és elektronikus média.
Nézzünk a dolgok mélyére
Elemezni egy fél éves tevékenységet felelős dolog, azt igényli, hogy a napi bosszúságainktól távolodjunk el, próbáljuk mindezt úgy szemlélni – kicsit felülről –, mintha nem is érintene bennünket.
Ezt az attitűdöt felvenni elég nehéz, de azért nem lehetetlen.
Vizsgáljuk meg, hogy az új kormány intézkedései, a kétharmados többséggel rendelkező párt törvénykezése hogyan hat rövid, és hosszabb távon. Rövid távnak a parlamenti ciklus idejét tekintem, míg a hosszabb táv az elkövetkező tizenhat évet jelenti.
Mi történt a választások óta? Gyors és lényegre törő törvénykezés. Ebben fellelhető az előre elhatározottság, egy koherens koncepció. Ezt az elképzelést a FIDESZ legszűkebb „agytrösztje” érlelhette az elmúlt nyolc esztendő alatt. Dicséretükre legyen, hogy nem szivárgott ki róla idő előtt semmi. A párt egyes vezetői elejetettek ugyan ezt-azt az elmúlt évek során, ám ezt a politikai elit nem vette komolyan, amolyan handabandázásnak tekintette. Gondoljunk csak a „centrális erőtér” emlegetésére.
Nem volt sok olyan közéleti gondolkodó, aki mindezt komolyan vette. Debreczeni Józsefet is inkább lehurrogták, semmint odafigyeltek volna – egyébként nagyon pontos és logikus – előrejelzéseire. Persze, nem szeretjük a váteszeket, ha igazuk lesz, akkor különösen nem.
Mindennek köszönhetően a politikai és gazdasági élet is szinte megmerevedett a gyors és hatékony törvényhozáson, amely a kétharmados többség birtokában kegyetlen és cinikus. Nem volt az első időben megfelelő ellenállás, kommunikációs és politikai válasz az egészpályás letámadásra.
Csak emlékezzünk néhány – még elfogadásakor is kis visszhangot keltő – törvényre, az országgyűlés tavaszi és ülésszakán.
A leglényegesebb a 200 fős parlamentről szóló törvény, majd ennek folyományaként a kisebb önkormányzatokról szóló törvény és a választási törvény – még csak az önkormányzatokra vonatkozó részének – módosítása. Nem szólalt meg a vészcsengő. Igaz, hogy a kisebb parlamentről már több éve, lassan egy évtizede folyik valamiféle párbeszéd a pártok között, minden megegyezés konkrét ígérete nélkül. Most elfogadták a törvényt, ám – szerintem – nem gondolták végig a következményeket. Tegyük meg.
A 200 fős parlament valószínűleg – mert a végrehajtási törvény és a parlamenti választások végrehajtásáról szóló törvény még nem született meg – kilencven-száz egyéni és ugyanennyi listás mandátumból tevődik össze. Ez azt is jelenti, hogy ma érvényes országgyűlési választási körzeteket elfeledhetjük. Az új körzetek kialakítását az új törvényben kell meghatározni. Ez azt is jelenti, hogy a törvényalkotónak (kormányzati vagy egyéni előterjesztőnek, a törvény megfogalmazójának) rendelkezésre állnak az elmúlt évek választási adatai – szavazókörökre lebontva. Ez egyben azt is jelenti, hogy hiteles adatokkal rendelkezik az egyes pártok támogatottságának területi megoszlásáról.
Ennek tudatában már nem nehéz olyan körzeteket kialakítani, amelyekben valamely pártnak a szavazói (vélhetően) többségben vannak.
Ne legyenek kétségeink, a születendő törvényben ezt érvényesíteni fogják, és minden ezzel ellentétes véleményt le fognak söpörni.
Ezzel a mostani kormányzópárt eléri, hogy gyakorlatilag egy szabad választáson leválthatatlanná válik.
Szinte hallom az ellenvéleményeket, hogy „addig még sok minden változhat”, a „választók egy része elpártolhat a FIDESZ-től” stb. Igen, ezek valós érvek, ha azt vennénk számításba, hogy a magyar választópolgár racionálisan, érdekei mentén szavaz. Akkor igaz lehetne ez a replika. Ám tudjuk, hogy ez nincs így.
A magyar társadalom túlnyomó többsége sajnos még nem érte el azt a polgári gondolkodási szintet, amely a fenti követelményt kielégítené. A ma választópolgára készpénznek fogja fel a számára szimpatikus politikusok ígéreteit, nem hasonlítja össze azokat saját tapasztalataival. A ma választója kényelmes, paternalista környezethez szokott. Igaz ez a fiatalabb korosztályokra is, hiszen szüleik szocializációjának egyes elemeit maguk viszik tovább. Kiemelten érvényes ez a kevésbé képzettekre, arra a rétegre, amely – akár felsőfokú végzettsége ellenére – hosszabb ideje munkanélküli. (A 15-24 éves korosztály munkanélküliségi rátája 27,6 százalékos, míg a teljes munkanélküliségi ráta 11,8 százalékos.)
Tehát kevéssé lehet számítani arra, hogy a jelenlegi kormánypárt szavazóinak nagy százaléka döbben rá arra, hogy egy óriási átverés áldozata lett. Továbbra is ki fog tartani a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” mellett. Egyrészt azért, mert sorsának jobbrafordulását várja tőle, és ezt az emóciót nehéz benne megingatni. Másrész a kormány intézkedéseit követő populista kommunikáció azt az érzést kelti benn, hogy „másokat” sanyargatnak az ő érdekében.
Ez persze hibás okoskodás, de a polgárok legtöbbjének nincsen átfogó képe a gazdasági és adózási törvények összefüggéseiről, és így azt sem tudja, hogy végső soron mindent maga fizet meg.
A törvénykezés következő „fordulója” a közalkalmazottak és köztisztviselők jogállásáról szóló törvény elfogadása volt. Ez megnyitotta az utat az előtt, hogy szakmai érvekkel se lehessen kétségbe vonni a kormány döntéseit. A tárcák vezetői ezzel teljhatalmat kaptak ahhoz, hogy minden indoklás nélkül eltávolíthassák azokat, akik – véleményük szerint –, nem „megbízhatóak”, céljaik végrehajtása során.
Így a közigazgatás és a közszolgálatok dolgozóit, alkalmazottait kínos helyzetbe hozták. Vagy szakmai reputációik szerint cselekednek egy-egy ügyben – kockáztatva ezzel személyes egzisztenciájukat –, vagy szakmai meggyőződésükkel ellenétesen tevékenykednek, eleget téve a hatalom elvárásainak. Ez utóbbi esetben azt is kockáztatják, hogy esetlegesen egy fiaskó esetén felelősségre vonhatják őket azért, amit tettek.
Eredmények és várható következmények
Rövid távú hatások. Az elkövetkező egy évben a FIDESZ támogatottsága lényegesen nem fog csökkenni. A sikeres propagandának köszönhetően a lakosság nagy része zokszó nélkül viseli majd az egyre fokozódó terheket. Nem fogják fel, hogy mindazok a gazdasági intézkedések, amelyeket ma hoz meg a kormány, az a jövőt éli fel. Nem igazán éri még el az ingerküszöböt az a tény, hogy veszélybe kerültek a nyugdíjak. Tévedés ne essen: nem csak a magánnyugdíj pénztárak felett lóg Demoklész kardja, hanem az állami nyugdíjbüdzsé felett is. Igaz, ez utóbbi majd csak 15-20 év múlva lesz érzékelhető, de akkor nagyon. Azaz a most negyven év körüliek nyugdíjba vonulása és ellátása válik kétségessé.
A kormány 2013-ig megteremtette a költségvetés virtuális egyensúlyát. Az egyensúly azért virtuális, mert képes ugyan – számszakilag és papíron – a maastrichti kritériumok teljesítésére, ám az alapzat amire épít, olyan valósággal számol, ami nem létezik. Ez egy látszat siker.
A látszat siker után jönnek majd a 2014-es választások, amelyek kimenetele a fent leírtak alapján ma nem látszik kétségesnek. Azt nem lehet megmondani 2010 novembere végén, hogy 2014-ben is lesz a FIDESZ-nek kétharmados többsége, de azt, hogy megnyeri a választásokat, az nagy biztonsággal állítható. Ebben az esetben ugyanis teljesen irreleváns, hogy a mai ellenzéki pártok hogyan teljesítenek. Csak az arányokon szépíthetnek valamelyest.
A csapda 2018-ban.
Nagy valószínűséggel két választási ciklus után a FIDESZ népszerűsége csökkenni fog. Ennek két oka lehet.
Az első, hogy a gazdaságpolitikája csődöt mond. Ez könnyen bekövetkezhet, tekintettel a világgazdaság jelen állapotára. Nem valószínű, hogy ez eurozóna országai az elkövetkező tíz évben meghaladják az 5 százalékos növekedési szintet. Márpedig, ha azok nem fejlődnek kedvező dinamizmussal, úgy a nyitott magyar gazdaság sem növekedhet a legfőbb gazdasági partnerországok szintjénél gyorsabban.
A népszerűség csökkenés másik oka belpolitikai lehet. A demokratikus intézményrendszerek lebontása előbb-utóbb visszaüt a polgár szintjén is. Az önállóság és a demokratikus lehetőségek korlátozása – ha nem jár kellő életszínvonal emelkedéssel – nem elviselhető a társadalom számára.
Így a be nem váltott ígéretek visszaütnek, a választók elfordulnak a hatalomtól.
Ha az 2018-as választásokat elveszti a FIDESZ, komoly csapdahelyzetbe kerül. Ugyanis mindazok az ellenzéket korlátozó törvények és intézkedések érvényben maradnak, amelyet saját hatalma érdekében hozott. Így ezek a törvények ekkor ellene fordulnak. És nem lesznek megváltoztathatók, hiszen azokhoz – még egy esetleges új alkotmány esetén is – kétharmados többség kell. Ez pedig valószínűtlen eredmény az elkövetkező két évtizedben.
Átgondolatlanság – rövidlátás
Mindezekből következik, hogy a FIDESZ nagy nekibuzdulása, hatalmának bebetonozása érdekében, végül is saját magára üt vissza. Azt hiszem ezt a ma törvényhozói nem gondolták át. Szemük előtt rövid távú – adott esetben néhány hónapos – perspektívák lebegnek, nem igazán foglalkoztatja őket sem saját maguk, sem az ország jövője. Ez utóbbi csak a kommunikációban van jelen, a távlatos politikai és gazdasági gondolkodásban fel sem sejlik.
Most már semmi más dolgunk nincs, mint kivárni az időt.
2010. november 25., csütörtök
2010. november 23., kedd
UTAK KERESÉSE – KIUTAK?
Az embert körülveszik mindenféle habitusú, tulajdonságú emberek. Ezek a közeli ismerősök, barátok, rokonok és – ahogy Gerald Durrell írja – egyéb állatfajták. Számos ellentétes tulajdonságuk van. Az egyik tehetős, a másik kis jóindulattal mondható gazdagnak, a harmadik nyugdíjas, meg a negyedik is, és még folytathatnánk. Az egyik aktív, örökmozgó, a másik inkább a hobbyjának él, a harmadik éppen élete nagy projektjét fejezi be. Az egyikük politizál, a másikuk csak külső szemlélő a közéletben, a harmadik állandóan morog valami visszásság miatt, a negyedik csendes kajánsággal figyeli a világot, mintegy felülről.Szóval nagyon különbözőek. Mégis van bennük valami, ami összeköti őket. Ez pedig az, hogy megették kenyerük javát. Ahhoz a generációhoz tartoznak, akik születése az 1950-es dátumhoz köthető – van, ki kicsivel korábban, van, aki kicsit később látta meg a napvilágot –, akik megéltek egyet, s mást az elmúlt hat évtized alatt. Összeköti őket egy közös etikai szál is. mindannyian elkötelezett hívei a társadalmi szolidaritásnak. Ebben ugyan már vannak markánsabb nézetkülönbségek, főleg annak mértékét és az egyéni részvételt illetően, de a fő elvekben azért egyetértenek.
Neveltek gyerekeket, ezek egy része már felnőtt, éli a maga életét, csak kevés olyan utódról kell gondoskodni, akiknek még tanulniuk kell.
Ez az újrakezdés tudatos volt. Belátták: ami volt, az már nem jöhet vissza, és az új körülményeket és követelményeket minél előbb el kell sajátítani, ha jutni akarnak valamire.
Új utak
E hosszas bevezető csak azért szükséges, hogy megérthessük, és elhelyezhessük egyikük kicsit szomorkás, de komoly megjegyzését. Új utakat keres. Ám nem itthon. Hirtelen letargiájának okait feszegettük. A válasz lakonikus volt és – valljuk be őszintén – nem is minden valóságtartalom nélküli.
Úgy véli, az az általános – politikai, gazdasági és morális – állapot, ami napjaink Magyarországát jellemzi, nem igazán kedvez a nyugodt, kiegyensúlyozott nyugdíjas éveknek.
Az állandó bizonytalanság, a politika minden beborító burjánzása szépen, folyamatosan és megállíthatatlanul mérgezi mindennapjaink valóságát.
Barátom azt határozta el, hogy pénzzé teszi mindenét – cégét, házát, egyéb ingatlanjait –, amit egy élet alatt felhalmozott, és elhagyja az országot.
Hiába az érv, hogy gyakorlatilag minden ide köti: a táj, a nyelv, a barátok és ismerősök.
Mindent felsoroltunk, ami lehetséges, minden érvet, szépséget és kapcsolatot.
Úgy látszik a döntés nem nagyon másítható meg. „Élhetetlen az ország” – dünnyögi maga elé. Akkor már az is jobb, ha egy teljesen idegen környezetben, de nyugodtan élhetek. Majd lesznek más ismerősök, megszokja az ember az idegen nyelvet is – mondja, majd legfeljebb megmosolyognak az akcentusom miatt – teszi hozzá.
De nem leszek annak kitéve, hogy bármilyen indokkal kiforgassanak javaimból, és a bíróság is nekem ad igazat, ha ezt bárki megpróbálja.
Nem igazán tudtunk az előbbieknél többet érvelni. Felnőtt ember, képes átgondolni döntését, és annak következményeit.
Egy dolog azonban elgondolkodtatott
Számos ismerősöm van, aki – vagy akinek a gyerekei – a határon túl próbáltak szerencsét, mert itthon nem jutottak előbbre. Hiába végeztek iskolákat, egyetemet, nem találtak munkát, nem voltak képesek önálló egzisztenciát teremteni. A fiatalok esetében a felkerekedést, az új élet kezdést még meg is értem. Kisebb a horgony. Nincsenek még olyan mély kapcsolati rendszerek, amelyek gátolnák mobilitásukat. Tudásuk, értelmességük a biztosíték arra, hogy nagy valószínűséggel megállják a helyüket idegen körülmények között is.
Nekik csak szurkolni lehet, hogy legyenek sikeresek, váltsák be elképzeléseiket valósággá.
Már az idősebb korosztály is
Hallottunk arról is az elmúlt évtizedekben, hogy nálunk boldogabb és szerencsésebb – és főleg gazdagabb – országok idős polgárai, nyugdíjuk biztonságát élvezve szebb és kényelmesebb környékre költöznek. Sok brit költözött a spanyol tengerpartra, Ibiza lassan német anyanyelvű lesz, de Görögországba is számos nyugdíjas telepedett át Nyugat-Európából, élvezni a tengert és a mediterrán időjárást.
Nálunk ez elsősorban azért nem vetődött fel, mert bizony a hazai nyugdíjak még az éhenhaláshoz is kevesek a határon túl. Az anyagiakon túl persze az is az okokhoz tartozik, hogy a magyarok idősebb korosztálya nem tartozik a mozgékonyak közé. Nem arra gondolok, hogy nem utazik (utazott) el akár a világ másik felére, mint turista, hanem arra, hogy nehezen hagyja el gyökereit. (Gondoljunk a közmondásra: Öreg fát nem lehet átültetni.)
Ám ha tömegessé válik ismerősöm életérzése és gondolkodása, az azért jelent valamit.
2010. november 22., hétfő
CUDAR IDŐK JÖNNEK
No, nem azért, mert a meteorológia ma már a hét végére hózáporokat jelez. Ez ilyenkor – Katalin napja körül – ha nem is gyakori, de elfogadott. Másféle faggyal kell számolnunk. A civil társadalom befagyasztásával.
Ellehetetlenítés indul!
Indul bizony! A civil szféra támogatásaira ebben a költségvetési évben nagyságrenddel kevesebb összeget szán a regnáló kormány. Ez igen kínosan érinti főleg azokat a „különösen közhasznú” szervezeteket, amelyek tevékenységeikkel meglehetősen sok munkát és költséget vesznek le az állam válláról.
A törvényhozó – még anno – nekik találta ki az úgynevezett NCA-t, amely pályázat útján ugyan, de folyamatosan volt képes finanszírozni az önkéntesek hadát felvonultató civil szervezeteket. Legyenek azok karitatívak, környezetvédelmiek vagy bármely más, közösségi célokat megvalósítók.
A kormány nyilván nem mondhatja ki, hogy hatalmi elképzeléseivel összeegyeztethetetlen a független civil szervezetek sokasága. Nyíltan nem léphet fel ellenük, nem teheti meg azt, amit állami alkalmazottaival megcsinál: kirúgja őket, mert politikai okból nem tekinti őket megbízhatónak.
Márpedig a civil szervezetek jobbára „önjáróak”. Nem arról nevezetesek elsősorban, hogy „hű kiszolgálói” a politikának. Teszik saját dolgaikat — saját elveik és értékrendjük alapján.
Már pedig ez tűrhetetlen. Ezzel gyengítik a Nemzeti Együttműködés rendszerét, papírronggyá degradálják a mindenütt kifüggesztett NENYI-t. Ezzel mintegy nemzetellenes tevékenységet valósítanak meg.
Tehát tenni kell valamit, mondá a hatalom, és lőn!
Vegyük el a működésükhöz szükséges támogatást. Így majd nem jut telefonra, irodabérletre, a vállalt feladataikat nem vagy csak nagy nehézségek árán lesznek képesek teljesíteni. A szervezetekben dolgozó polgárok pedig lassan megunják majd a lehetetlen körülményeket, elmaradoznak, a civil szervezet pedig megszűnik. Így kettős sikert könyvelhetünk el: nem kell kifizetni néhány százmilliót a költségvetésből, és nem kell figyelembe venni e szervezetek véleményét.
Hogy ez utóbbi kívánalom – a beleszólás lehetősége – egyébként se vetődhessen fel, néhány honatya javaslatot nyújtott be a törvényhozásba. Elképzelésük szerint a „közhasznú” és „különösen közhasznú” szervezetektől meg kell vonni azt a lehetőséget, hogy tevékenységük körében a hatósági eljárásokban ügyfélként jelenhessenek meg.
Ez aztán a demokratikus és 21. századi gondolkodás!
Ha valami az állam vagy az államhoz közeli üzleti körök számára kellemetlen, akkor a legegyszerűbb elintézési mód: a civil képviselet és vélemény megszüntetése.
Az elmúlt húsz esztendőben a különböző – elsősorban környezetvédő – szervezetek meglehetősen sok borsot törtek az állam és a komoly összegeket felelőtlenül beruházó vállalatok, vállalkozók orra alá. De nem csak ők okoztak kellemetlenséget, hanem azok a civil szervezetek is, amelyek valamely jótékony, karitatív tevékenységet folytattak vagy kulturális értékeket mutattak fel, nevelési, oktatási feladatokat láttak el.
Ezek a szervezetek folyamatosan mutatták meg a mindenkori kormányoknak, hogy nem csak az általuk preferált értékek léteznek, hanem más, alternatív megoldások is gazdagíthatnak bennünket.
Ezt általában a hatalom – ha mégoly demokratának tartja magát – nehezen tűri. De az elmúlt időszakban legalább tűrte. Fogcsikorgatva is, de betartotta a törvényt, és elegendő – ezen lehet vitatkozni, mert tulajdonképpen soha semmi sem elegendő – forrást adott a civil alapba. Így ezek a civil szervezetek működtek. Ellátták önként vállalt küldetésüket.
Másként lesz ez holnaptól! (pontosabban a következő költségvetési évtől).
A tények
A 2011-es Költségvetési Törvény 1. számú melléklete ugyanis a Nemzeti Civil Alapprogramra összesen 3640 millió forintot irányoz elő. Csak az összehasonlítás kedvéért a határon túli magyarok megsegítésére és programjaik támogatására, a szórványoktatás támogatására a hazai civil szervezetek támogatásának kétszeresét költi a kormány, 7333, 437 milliót.
A két összeg önmagáért beszél.
Erre szokták azt mondani: No Comment
Ellehetetlenítés indul!
Indul bizony! A civil szféra támogatásaira ebben a költségvetési évben nagyságrenddel kevesebb összeget szán a regnáló kormány. Ez igen kínosan érinti főleg azokat a „különösen közhasznú” szervezeteket, amelyek tevékenységeikkel meglehetősen sok munkát és költséget vesznek le az állam válláról.
A törvényhozó – még anno – nekik találta ki az úgynevezett NCA-t, amely pályázat útján ugyan, de folyamatosan volt képes finanszírozni az önkéntesek hadát felvonultató civil szervezeteket. Legyenek azok karitatívak, környezetvédelmiek vagy bármely más, közösségi célokat megvalósítók.
A kormány nyilván nem mondhatja ki, hogy hatalmi elképzeléseivel összeegyeztethetetlen a független civil szervezetek sokasága. Nyíltan nem léphet fel ellenük, nem teheti meg azt, amit állami alkalmazottaival megcsinál: kirúgja őket, mert politikai okból nem tekinti őket megbízhatónak.
Márpedig a civil szervezetek jobbára „önjáróak”. Nem arról nevezetesek elsősorban, hogy „hű kiszolgálói” a politikának. Teszik saját dolgaikat — saját elveik és értékrendjük alapján.
Már pedig ez tűrhetetlen. Ezzel gyengítik a Nemzeti Együttműködés rendszerét, papírronggyá degradálják a mindenütt kifüggesztett NENYI-t. Ezzel mintegy nemzetellenes tevékenységet valósítanak meg.
Tehát tenni kell valamit, mondá a hatalom, és lőn!
Vegyük el a működésükhöz szükséges támogatást. Így majd nem jut telefonra, irodabérletre, a vállalt feladataikat nem vagy csak nagy nehézségek árán lesznek képesek teljesíteni. A szervezetekben dolgozó polgárok pedig lassan megunják majd a lehetetlen körülményeket, elmaradoznak, a civil szervezet pedig megszűnik. Így kettős sikert könyvelhetünk el: nem kell kifizetni néhány százmilliót a költségvetésből, és nem kell figyelembe venni e szervezetek véleményét.
Hogy ez utóbbi kívánalom – a beleszólás lehetősége – egyébként se vetődhessen fel, néhány honatya javaslatot nyújtott be a törvényhozásba. Elképzelésük szerint a „közhasznú” és „különösen közhasznú” szervezetektől meg kell vonni azt a lehetőséget, hogy tevékenységük körében a hatósági eljárásokban ügyfélként jelenhessenek meg.
Ez aztán a demokratikus és 21. századi gondolkodás!
Ha valami az állam vagy az államhoz közeli üzleti körök számára kellemetlen, akkor a legegyszerűbb elintézési mód: a civil képviselet és vélemény megszüntetése.
Az elmúlt húsz esztendőben a különböző – elsősorban környezetvédő – szervezetek meglehetősen sok borsot törtek az állam és a komoly összegeket felelőtlenül beruházó vállalatok, vállalkozók orra alá. De nem csak ők okoztak kellemetlenséget, hanem azok a civil szervezetek is, amelyek valamely jótékony, karitatív tevékenységet folytattak vagy kulturális értékeket mutattak fel, nevelési, oktatási feladatokat láttak el.
Ezek a szervezetek folyamatosan mutatták meg a mindenkori kormányoknak, hogy nem csak az általuk preferált értékek léteznek, hanem más, alternatív megoldások is gazdagíthatnak bennünket.
Ezt általában a hatalom – ha mégoly demokratának tartja magát – nehezen tűri. De az elmúlt időszakban legalább tűrte. Fogcsikorgatva is, de betartotta a törvényt, és elegendő – ezen lehet vitatkozni, mert tulajdonképpen soha semmi sem elegendő – forrást adott a civil alapba. Így ezek a civil szervezetek működtek. Ellátták önként vállalt küldetésüket.
Másként lesz ez holnaptól! (pontosabban a következő költségvetési évtől).
A tények
A 2011-es Költségvetési Törvény 1. számú melléklete ugyanis a Nemzeti Civil Alapprogramra összesen 3640 millió forintot irányoz elő. Csak az összehasonlítás kedvéért a határon túli magyarok megsegítésére és programjaik támogatására, a szórványoktatás támogatására a hazai civil szervezetek támogatásának kétszeresét költi a kormány, 7333, 437 milliót.
A két összeg önmagáért beszél.
Erre szokták azt mondani: No Comment
2010. november 19., péntek
A MAGYAR KORMÁNY ÉS A FALRAHÁNYT BORSÓ
Ha valamit teljesen feleslegesen csinálunk (vagy eredménytelenül), arra mondja a magyar, hogy falrahányt borsó. Lepereg és szétgurul. Hiába szórjuk újra és újra, az a fránya zöldség csak nem akar feltapadni a függőleges felületre, mindig visszahull és szerteszét görög.
Valahogy így van ezzel éppen regnáló kormányunk is. Megy a saját feje(i) után, és nem vesz figyelembe semmit. Pedig egyre többen figyelmeztetik, hogy a vesztébe rohan. A legutóbbi dobása, a költségvetés, több helyen és fórumon – idehaza és külföldön is – kiverte a biztosítékot.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere olyan erőforrás a miniszterelnök szerint, amely feljogosítja őket arra, hogy a valóságtól és bennünket körülvevő objektív körülményektől függetlenül tervezzenek.
A bajok már az alapokkal kezdődnek. Az a merész feltételezés, hogy a magyar nemzeti jövedelem három százalékot meghaladó mértékben növekszik majd 2011-ben, enyhe fejcsóválást váltott ki.
Az igazi szakértők pedig a fejükhöz kaptak. Legutóbb éppen az OECD országok mérték fel a valós helyzetet, és fogták vissza saját prognózisaikat.
Egyesült Államok 2010: 2,7% (3,2%), 2011: 2,2% (3,2%), 2012: 3,1%
Eurozóna: 2010: 1,7% (1,2%), 2011: 1,7% (1,8%), 2012: 2%
Japán: 2010: 3,7% (3%), 2011: 1,7% (2%), 2012: 1,3%
A magyar gazdaság idei növekedési várakozását 1,2%-ról 1,1%-ra mérsékelték, míg jövőre 2,5%-os, 2012-ben 3,1%-os növekedéssel számolnak.
A gazdasági növekedés előrejelzését mintegy fél százalékkal. Mert rájöttek arra, hogy az elmúlt években – részben a gazdasági válság miatt – felhalmozott problémákat mégsem lehet olyan gyorsan megoldani, mint hitték. A felelős gazdasági vezetők ilyenkor terveiket a lehető leggyorsabban a valósághoz igazítják. Mert tudják: hiába terveznek valamit nagyvonalúan, a valóságot és a tényeket képtelenek felülírni. Azok nem attól függnek, hogy mi az adott ország kormányának szándéka, hanem attól, hogy mit lehet megtenni. Ez történt az USA-tól kezdve az összes államban. A OECD elemzése szerint Magyarország optimális esetben is csak két és félszázalékos növekedésre lehet képes. Ez pedig pontosan egy százalékkal kevesebb, mint amit a Matolcsy-féle tárca tervezett.
Persze az ördög a részletekben rejlik. 2009-ben a magyar GDP összege 26 ezer milliárd forint volt, ami a mai árfolyamon számolva (26 000:274,48)=94,72457 milliárd euró, vagy 129,68874 milliárd USA dollár. Így kimondva és leírva irdatlan összeg egy átlagember számára. Más azonban a helyzet nemzetközi összehasonlításban. Németország a gazdasági válság alatt 3673 milliárd USD GDP-t produkált. Feltételezzük, hogy ezt az összeget 2010-re is teljesíti. (A valóság persze az, hogy ezt az alapot 3,2 százalékkal meg fogja haladni.) Így az OECD által jósolt 2,5 százalékos emelkedés azt jelenti, hogy a német növekedés nominális értéke (3673x0.025)= 91,825 milliárd USD. Azaz, a magyar teljes nemzeti jövedelem hetven százaléka.
Valahogy így van ezzel éppen regnáló kormányunk is. Megy a saját feje(i) után, és nem vesz figyelembe semmit. Pedig egyre többen figyelmeztetik, hogy a vesztébe rohan. A legutóbbi dobása, a költségvetés, több helyen és fórumon – idehaza és külföldön is – kiverte a biztosítékot.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere olyan erőforrás a miniszterelnök szerint, amely feljogosítja őket arra, hogy a valóságtól és bennünket körülvevő objektív körülményektől függetlenül tervezzenek.
A bajok már az alapokkal kezdődnek. Az a merész feltételezés, hogy a magyar nemzeti jövedelem három százalékot meghaladó mértékben növekszik majd 2011-ben, enyhe fejcsóválást váltott ki.
Az igazi szakértők pedig a fejükhöz kaptak. Legutóbb éppen az OECD országok mérték fel a valós helyzetet, és fogták vissza saját prognózisaikat.
Egyesült Államok 2010: 2,7% (3,2%), 2011: 2,2% (3,2%), 2012: 3,1%
Eurozóna: 2010: 1,7% (1,2%), 2011: 1,7% (1,8%), 2012: 2%
Japán: 2010: 3,7% (3%), 2011: 1,7% (2%), 2012: 1,3%
A magyar gazdaság idei növekedési várakozását 1,2%-ról 1,1%-ra mérsékelték, míg jövőre 2,5%-os, 2012-ben 3,1%-os növekedéssel számolnak.
A gazdasági növekedés előrejelzését mintegy fél százalékkal. Mert rájöttek arra, hogy az elmúlt években – részben a gazdasági válság miatt – felhalmozott problémákat mégsem lehet olyan gyorsan megoldani, mint hitték. A felelős gazdasági vezetők ilyenkor terveiket a lehető leggyorsabban a valósághoz igazítják. Mert tudják: hiába terveznek valamit nagyvonalúan, a valóságot és a tényeket képtelenek felülírni. Azok nem attól függnek, hogy mi az adott ország kormányának szándéka, hanem attól, hogy mit lehet megtenni. Ez történt az USA-tól kezdve az összes államban. A OECD elemzése szerint Magyarország optimális esetben is csak két és félszázalékos növekedésre lehet képes. Ez pedig pontosan egy százalékkal kevesebb, mint amit a Matolcsy-féle tárca tervezett.
Persze az ördög a részletekben rejlik. 2009-ben a magyar GDP összege 26 ezer milliárd forint volt, ami a mai árfolyamon számolva (26 000:274,48)=94,72457 milliárd euró, vagy 129,68874 milliárd USA dollár. Így kimondva és leírva irdatlan összeg egy átlagember számára. Más azonban a helyzet nemzetközi összehasonlításban. Németország a gazdasági válság alatt 3673 milliárd USD GDP-t produkált. Feltételezzük, hogy ezt az összeget 2010-re is teljesíti. (A valóság persze az, hogy ezt az alapot 3,2 százalékkal meg fogja haladni.) Így az OECD által jósolt 2,5 százalékos emelkedés azt jelenti, hogy a német növekedés nominális értéke (3673x0.025)= 91,825 milliárd USD. Azaz, a magyar teljes nemzeti jövedelem hetven százaléka.Igazán nem mindegy ugyanis, hogy egy nyílt gazdaság – mint a magyar – milyen konkrét nagyságrendű összegekkel rendelkezik. Mert a gazdaság forrásszükséglete (kivéve a munkaerő árát) semmiben sem különbözik az unió többi országáétól. A fejlesztésre és elosztásra fordítható összegek tehát nagyságrendekkel térnek el kis hazánkban attól, amivel a „gyengébb és visszafogottabb” növekedéssel számoló többi OECD ország rendelkezik.
Ezeket a tényeket pedig illő lenne figyelembe venni. Különösen a német adatokat, mert hazánk elsősorban ezzel az országgal ápol napi kereskedelmi, ipari és egyéb gazdasági kapcsolatokat. Ha tehát a német gazdaság egy százalékkal csökkenti növekedési kilátásait, akkor ez azt is jelenti, hogy a magyar partnerek is elszenvedik legalább ezt a csökkenést, vagy ennél még nagyobbat is.
Ha az EU teljesítménye csökken, úgy a közös valuta (euro) árfolyama is gyengül a dollárhoz és jüanhoz, a svájci frankhoz képest. Így az ország finanszírozásához szükséges tőke maga és kamatai is emelkednek. Azaz többet kell termelni és előállítani ahhoz, hogy fizetni lehessen azokat. Márpedig ha a felvevőpiac csökken, úgy kevesebb a termelés.
Ördögi a kör.
Egy a mostaninál valamivel hatékonyabb gazdaságpolitikára lenne szükség. Olyan ágazatok támogatására, amelyek mindig is a magyar találékonyságra épültek. A kutatás-fejlesztésre és a kevés anyagi erőforrást igénylő, ám nagy hozzáadott szellemi értéket előállító termelésre.
A mezőgazdaság ma a béka feneke alatt van. A szétaprózott, alapvetően a családi gazdaságokra épülő, mezőgazdaság nem veheti fel a versenyt az iparszerű termelési módot folytató uniós konkurenciával. Égető annak újragondolása, hogy hatékony, közösségi termelésen alapuló, nagyüzemi gazdaságok létrejöttét kellene segíteni. Ezekben a termékek magas feldolgozottságot érhetnének el, így sikerrel vehetnék fel a versenyt, és még megfelelő jövedelmet biztosítanának a most válsággal küszködő gazdáknak.
Nem kisebb feladat a közgondolkodás megváltoztatása, amely valóban segíthet a fellendülésben. Ehhez persze évtizedes, évszázados gondolkodásmódot, beidegződéseket kell megváltoztatni. Erre mutat jó tükröt a Tárki legfrissebb felmérése.
Van tehát tennivaló, még akkor is, ha figyelembe vesszük saját korlátainkat.
2010. november 18., csütörtök
LÁZÁR JÁNOS IGAZSÁGA —MI AZ IGAZSÁG?
Súlyos szavak ezek, megérdemel egy kis gondolkodást — Lázár János helyett is.
Kezdjük talán az igazsággal.
Nekem van egy igazságom, Lázár Jánosnak van egy igazsága, a grundon a focicsapatnak is van egy, sőt, az országnak is van egy igazsága, azon belül pedig majd’ minden rétegnek, csoportnak megvan a maga igazsága. Milyen igazságról beszélünk hát?
„igazság: a filozófia egyik fő problémája, amelyet a különböző iskolák és gondolkodók különféleképpen értelmeznek. Ált. egy kijelentést, egy állítást v. egy közleményt akkor tekintenek igaznak, ha annak tárgyi tartalma a valóságnak megfelel; téves, ha a tárgyi tartalmat akár szándékosan, akár önkéntelenül elhibázza. Az általános tételek akkor igazak, ha azok v. mint a priori szükségszerűségek beláthatók, v. indukció útján posteriori igazolhatók.”
Részletesen lásd: Magyar Nagylexikon 9. kötet 769. oldal.
Egy más meghatározás szerint: „igazság fn. 1. Vminek igaz volta. 2. A valóságot hűen tükröző, neki teljesen megfelelő, igazi tényállás. Történeti ~; kiderül az ~. Ezt kifejező állítás, tétel. Nagy ~okat mond. 3. Vmely közösségben kialakult erkölcsi eszmény, követelmény, ill. ennek érvényesülése. Győz az ~. 4. A törvényeknek, jogszabályoknak való megfelelés, ill. nekik megfelelő döntés, ítélet. ~ot szolgáltat.
rég Igazságszolgáltatás, bíróság. Az ~ kezére ad valakit. 5. nép: Vkinek ~a: igazad van. …”
Részletesen lásd: Magyar Nyelv Értelmező Szótára, Akadémiai Kiadó Budapest, 1987, - 583. oldal.
E két bővebb idézetből kitűnik, hogy bizony az igazságnak több olvasata is van, és bizony csak egyet nem tehetünk meg: kisajátítjuk annak tartalmát, és úgy gondoljuk, hogy az igazságot egyes egyedül csak mi birtokoljuk.
Ha ebben az axiómában megegyezünk, máris érdekessé válik a kérdés, amit Lázár János felvetett. Mi jogon kérdőjelezi meg az Alkotmány igazságát? Milyen filozófiai megközelítésből mos össze két egymással ok-okozati összefüggésben nem levő dolgot – nevezetesen az Alkotmány tartalmát és a magyar állampolgárok elszegényedését és elfordulását a politikától?
El lehet gondolkodni azon is, hogy a jogszolgáltatás mennyiben tekinthető igazságszolgáltatásnak, továbbá azon is, hogy egy felhatalmazás alkalmas-e arra, hogy abból valamiféle igazságot szűrjünk le.
Komolyabb eszmefuttást igényelne annak kitárgyalása is, hogy egy társadalmon belül, egyik felének a felhatalmazása mennyiben határozza meg a teljes népesség igazságát, és mindezekből levezethető-e egy konszenzusos igazság (Alkotmány) érvénytelensége, avagy érvényessége.
Lázár János tehát most róka fogta csuka szerepébe szorult. Ugyanis azt nem állíthatja teljes bizonyossággal, hogy az egész társadalom igazságát képviseli, maximum a szűkebb csoportjának (pártjának) érdekeit és abból fakadó önigazságát.
Persze mindannyian tudjuk, hogy Lázár János nem magától „szüli” ezeket a gondolatokat. Mondandója szervesen illeszkedik a Vezér céljaihoz. Orbán Viktor famulusaival mondatja ki a legproblémásabb gondolatokat, mert így ő maga megmarad a támadhatatlan, felkent vezetőnek, akinek kezéhez nem tapad piszok, akinek száját nem hagyja el igaztalan állítás.
(No, akkor most a fenti meghatározások szerint kell vizsgálni az előző mondatot. Ennek igazságtartalmát döntsék el az olvasók!)
A felemelés és az ellehetetlenítés nagy machinátora a Vezér. Emlékezzünk Mádi László esetére (ingatlanadó ügyek).
Lázár János igazsága tehát nyilván nem Sólyom László igazsága, de nem is a választói igazsága. Lázár János igazsága csak a sajátja.
És ezt így kell elfogadni. Ám a saját igazság nem érdemli meg, hogy azt az alkotmányhoz, a törvényhozáshoz és a társadalmi konszenzushoz hasonlítsuk.
Lázár János igazsága az övé! De nem az országé!
2010. november 17., szerda
„BÁRHOGY LESZ, ÚGY LESZ”
A címben foglalt régi Hollós Ilona dal cseng napok óta a fülemben. (Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy emlékezzem gyerekkoromra, amikor az eredetit elég sokszor nyekeregte a szomszédok ócska lemezjátszója.) Mert a rádió 1956 után ezt – az eredetileg egy Hitchcock film betétdal, „Whatever will be, will be” – nótát dekadens és fatalista volta miatt letiltotta. Csak nagy sokára, a ’80-as évek elején került újra elő.
Most újra ijesztően aktuális kezd lenni a refrén, ha a kormány politikáját vizsgáljuk. Mintha ezek a szavak ihlették volna gazdaság és társadalompolitikájukat.
Nem írtam az elmúlt napokban. Nem mintha nem lett volna esemény, amelyről van – kell, hogy legyen – véleményem. Sokkal inkább az akadályozott, hogy mindazt, amit gondolok, miként lehet nyomdafestéket tűrő szavakba foglalni. Egyre nő bennem a meggyőződés, hogy valóban
Abszurdisztánban élünk.
A gazdasági tervezés elképesztően felelőtlen voltát semmi sem mutatja jobban, mint az a voluntarista tákolmány, amelyet költségvetés címén a parlament elé terjesztettek. A miniszterelnök bevezető beszéde pedig minden elképzelésem alulmúlta. Orbán Viktor képes kiállni az ország és a parlament nyilvánossága elé, és arcunkba vágni azt a teméntelen közhelygyűjteményt, amit valóságként akar lenyomni a tokunkon.
Tabudöntögetésről beszél, amikor nincs tisztában a tabu fogalmával.
Ugyanis ezt a fogalmat két értelemben használjuk, Az első néprajzi értelmű, miszerint „Némely tárgy, személy stb. megnevezésére, érintésére stb. vonatkozó, hiedelmen alapuló, illetve vallási tilalom. Az ilyen tilalom alá eső tárgy, személy vagy szó. A másik értelme pedig gúnyos, a túlságosan féltett, kímélt tárgy vagy személy.”
Mindkét értelem mögött egy, az adott közösség, társadalom által megfogalmazott közmegegyezés áll. Ezek a közmegegyezések sokkal mélyebben gyökereznek a társadalmakban, mint egy kormányzat röpke – vagy szándéka szerint hosszabb – uralma.
De a szófejtésről és fogalommagyarázatról vissza a valóságba.
Egyet – nem is egyet, sokat – nem igazán értek: miért vesztette el sok, magát okosnak és kompetensnek tartó ember a valóságérzetét. Miként adhatja komoly közgazdászok csapata a nevét egy olyan programhoz, amelyről már az első látásra bűzlik, hogy légből kapott. Hogyan lehetséges az, hogy annak ellenére készítenek irreális gazdaságpolitikát, hogy a baloldalinak (vagy liberálisnak) nem tekinthető szakértők is cáfolják mindazokat a folyamatokat, amelyekre az egész légvár épül?
Ha az ember józanul gondolkodik, nem igazán talál válaszokat.
Azt hiszem azért nem, mert nagyon sokan racionálisan viszonyulnak mindahhoz, ami körülöttünk történik. Számba veszik a lehetőségeket, az erőforrásokat, és aszerint döntenek. A mai kormányzat pedig nem így működik. Fittyet hánynak a racionalitásra – tabukat döntögetnek –, nem veszik figyelembe az objektív valóságot, amely körbeveszi őket és az országot.
Ha egy átlagpolgár képes – mai információs világukban – releváns információkhoz jutni öreg kontinensünk és a világ gazdaságának folyamatairól, akkor miért ne követelhetné meg ugyanezt a döntéshozóitól?
Márpedig a mellékelt ábra, a kormány benyújtotta költségvetés, nem ezt tükrözi. Reális adatok helyett kívánságlista, mely első olvasatra is végrehajthatatlan.
A döntéshozók bizonyára G. Dénes György versfordítását tekintették irányadónak:
„A jövőt nem sejthetem... Ahogy lesz, úgy lesz!
Ahogy lesz, úgy lesz! Bárhogy lesz, úgy lesz!”
Ha pedig az állampolgár ennél komolyabb tervezésre vágyik, az ellene van a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, azaz nemzetidegen és kishitű, akadálya a nemzet felemelkedésének.
Immáron csak azt kellene eldönteni, hogy ki szenved identitászavarban? A Kormányzat vagy az állampolgárok sokasága. Ha csak a számokat nézzük…. megtaláljuk a választ.
Jobbik vs. Károlyi
Az pedig egész egyszerűen veszélyes és szánalmas is egyszerre, amit november 16-án délután művelt a magyar szélsőjobboldal. Az országgyűlési képviselők asszisztálásával tartott Jobbik tüntetés maga volt a kis magyar abszurd. Már csak ezért is, mert tüntettek valahol, valami ellen, amiről nem tudják, hogy mi!
Táblát akasztottak Károlyi szobrának nyakába, miszerint felelős a trianoni döntésért. Ezek az emberek szégyenteljes tudatlanságról tettek tanúbizonyságot. Amellett, hogy fennen hirdetik hazájukkal szembeni elkötelezettségüket, nem ismerik annak történelmét.
Nem tudják, hogy Károlyi Mihály nem felelhetett a békediktátumért, már csak azért sem, mert miniszterelnöksége és köztársasági elnöksége csak néhány hónapra korlátozódott 1918 októberétől 1919 márciusáig. A trianoni békekonferencia okmányait pedig 1920. június 4-én írta alá Benárd Ágoston – a Horthy-kormány népjóléti minisztere – és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott.
Ezek a félművelt és bornírt képviselők tájékozatlanságukat esetleg olvasással és történelmi, kulturális ismereteik bővítésével kompenzálhatnák, semmint frusztrált akciók szervezésével. Mert ha elegendő tudás lenne a fejükben, úgy felfognák azt is, hogy a tűzzel játszanak.
Továbbá nem tudják a mentelmi joggal rendelkező képviselő urak, hogy ők nem attól lesznek jó honatyák, ha mindezt rovásírásba adják. Nem attól lesznek jófiúk, a társadalom érdekében tevékenykedők, ha régi avítt és egyszer már Európában megbukott eszméket elevenítenek fel.
Jelenünk problémái
Persze a Jobbik parlamenti jelenléte mutatja, hogy sajnos nem csak néhány forrófejű látszatpolitikus fejében kellene rendet tenni. Nagyon sok ma kis hazánkban az olyan polgár, aki nem veszi a fáradtságot szürke agysejtjei használatára. Nem veszi, mert az fárasztó! Sokkal kényelmesebb készen kapott, jól hangzó paneleket ismételgetni papagáj módjára.
Csak arról feledkeznek meg, hogy a nem gondolkodás nem mentesíti a polgárt a választása felelőssége alól. Akik úgy gondolják, hogy a demokráciába belefér a szélsőjobboldali ideológiák felélesztése súlyos tévedésben él. Formálisan ugyan igaza van, ám ellenére van a társadalom többségének erkölcsi és politikai értékítéletével.
Márpedig ha sokáig provokálják a társadalom normálisabb többségét, abból – a történelmi tapasztalatok alapján – soha nem jön ki semmi jó!
Már csak abban bízom, hogy a magyar polgárok sokaságában többségben vannak azok, akik néha gondolkodnak is!
Most újra ijesztően aktuális kezd lenni a refrén, ha a kormány politikáját vizsgáljuk. Mintha ezek a szavak ihlették volna gazdaság és társadalompolitikájukat.
Nem írtam az elmúlt napokban. Nem mintha nem lett volna esemény, amelyről van – kell, hogy legyen – véleményem. Sokkal inkább az akadályozott, hogy mindazt, amit gondolok, miként lehet nyomdafestéket tűrő szavakba foglalni. Egyre nő bennem a meggyőződés, hogy valóban
Abszurdisztánban élünk.
A gazdasági tervezés elképesztően felelőtlen voltát semmi sem mutatja jobban, mint az a voluntarista tákolmány, amelyet költségvetés címén a parlament elé terjesztettek. A miniszterelnök bevezető beszéde pedig minden elképzelésem alulmúlta. Orbán Viktor képes kiállni az ország és a parlament nyilvánossága elé, és arcunkba vágni azt a teméntelen közhelygyűjteményt, amit valóságként akar lenyomni a tokunkon.
Tabudöntögetésről beszél, amikor nincs tisztában a tabu fogalmával.
Ugyanis ezt a fogalmat két értelemben használjuk, Az első néprajzi értelmű, miszerint „Némely tárgy, személy stb. megnevezésére, érintésére stb. vonatkozó, hiedelmen alapuló, illetve vallási tilalom. Az ilyen tilalom alá eső tárgy, személy vagy szó. A másik értelme pedig gúnyos, a túlságosan féltett, kímélt tárgy vagy személy.”
Mindkét értelem mögött egy, az adott közösség, társadalom által megfogalmazott közmegegyezés áll. Ezek a közmegegyezések sokkal mélyebben gyökereznek a társadalmakban, mint egy kormányzat röpke – vagy szándéka szerint hosszabb – uralma.
De a szófejtésről és fogalommagyarázatról vissza a valóságba.
Ha az ember józanul gondolkodik, nem igazán talál válaszokat.
Azt hiszem azért nem, mert nagyon sokan racionálisan viszonyulnak mindahhoz, ami körülöttünk történik. Számba veszik a lehetőségeket, az erőforrásokat, és aszerint döntenek. A mai kormányzat pedig nem így működik. Fittyet hánynak a racionalitásra – tabukat döntögetnek –, nem veszik figyelembe az objektív valóságot, amely körbeveszi őket és az országot.
Ha egy átlagpolgár képes – mai információs világukban – releváns információkhoz jutni öreg kontinensünk és a világ gazdaságának folyamatairól, akkor miért ne követelhetné meg ugyanezt a döntéshozóitól?
Márpedig a mellékelt ábra, a kormány benyújtotta költségvetés, nem ezt tükrözi. Reális adatok helyett kívánságlista, mely első olvasatra is végrehajthatatlan.
A döntéshozók bizonyára G. Dénes György versfordítását tekintették irányadónak:
„A jövőt nem sejthetem... Ahogy lesz, úgy lesz!
Ahogy lesz, úgy lesz! Bárhogy lesz, úgy lesz!”
Ha pedig az állampolgár ennél komolyabb tervezésre vágyik, az ellene van a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, azaz nemzetidegen és kishitű, akadálya a nemzet felemelkedésének.
Immáron csak azt kellene eldönteni, hogy ki szenved identitászavarban? A Kormányzat vagy az állampolgárok sokasága. Ha csak a számokat nézzük…. megtaláljuk a választ.
Jobbik vs. Károlyi
Az pedig egész egyszerűen veszélyes és szánalmas is egyszerre, amit november 16-án délután művelt a magyar szélsőjobboldal. Az országgyűlési képviselők asszisztálásával tartott Jobbik tüntetés maga volt a kis magyar abszurd. Már csak ezért is, mert tüntettek valahol, valami ellen, amiről nem tudják, hogy mi!
Nem tudják, hogy Károlyi Mihály nem felelhetett a békediktátumért, már csak azért sem, mert miniszterelnöksége és köztársasági elnöksége csak néhány hónapra korlátozódott 1918 októberétől 1919 márciusáig. A trianoni békekonferencia okmányait pedig 1920. június 4-én írta alá Benárd Ágoston – a Horthy-kormány népjóléti minisztere – és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott.
Ezek a félművelt és bornírt képviselők tájékozatlanságukat esetleg olvasással és történelmi, kulturális ismereteik bővítésével kompenzálhatnák, semmint frusztrált akciók szervezésével. Mert ha elegendő tudás lenne a fejükben, úgy felfognák azt is, hogy a tűzzel játszanak.
Továbbá nem tudják a mentelmi joggal rendelkező képviselő urak, hogy ők nem attól lesznek jó honatyák, ha mindezt rovásírásba adják. Nem attól lesznek jófiúk, a társadalom érdekében tevékenykedők, ha régi avítt és egyszer már Európában megbukott eszméket elevenítenek fel.
Jelenünk problémái
Persze a Jobbik parlamenti jelenléte mutatja, hogy sajnos nem csak néhány forrófejű látszatpolitikus fejében kellene rendet tenni. Nagyon sok ma kis hazánkban az olyan polgár, aki nem veszi a fáradtságot szürke agysejtjei használatára. Nem veszi, mert az fárasztó! Sokkal kényelmesebb készen kapott, jól hangzó paneleket ismételgetni papagáj módjára.
Csak arról feledkeznek meg, hogy a nem gondolkodás nem mentesíti a polgárt a választása felelőssége alól. Akik úgy gondolják, hogy a demokráciába belefér a szélsőjobboldali ideológiák felélesztése súlyos tévedésben él. Formálisan ugyan igaza van, ám ellenére van a társadalom többségének erkölcsi és politikai értékítéletével.
Márpedig ha sokáig provokálják a társadalom normálisabb többségét, abból – a történelmi tapasztalatok alapján – soha nem jön ki semmi jó!
Már csak abban bízom, hogy a magyar polgárok sokaságában többségben vannak azok, akik néha gondolkodnak is!
2010. november 12., péntek
ELFÁRADTAK AZ AGARAK, VAGY CSAK VISSZAFOGJÁK ŐKET?
Amikor mostanában az újságokat olvassa az ember, vagy csak a híreket hallgatja, eltöprenghet: valóság veszi körül esetleg valami fiction? Mert komolyan venni – sajnos – egyre kevéssé lehet mindazt, ami körülvesz bennünket.
A kormányfő szóvivője megint nagyot alakított. Nem átallotta azt mondani, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnöke (és mellesleg a Kopits György vezette grénium) pusztán azért kritizálta a FIDESZ-kormány nagyívű gazdasági terveit, mert megsértődött a fizetése kurtítása miatt.
Nem tisztem megvédeni Simor Andrást, és különösen nem szeretnék kutakodni a zsebében. Azt, hogy a kormány milyen mértékben korlátozza havi apanázsát, legyen az ő gondja. Mint átlagember, különösebben nem fogok sírva fakadni a jövedelemcsökkenésen, ám irigy sem vagyok, ha valaki sokat (olyan sokat havonta, amennyit e sorok írója egy év alatt sem zsebel be) keres. Nagy pénz nagy gond.
Igaz, a kis pénz sokszor még nagyobb gondot jelent.
De nem erről szól ez a blog.
Sokkal inkább arról, hogy kiugrik az ügyeletes megmondó és belekiált (na jó, nem kiált, csak mond) a nagy nyilvánosságba egy orbitális sületlenséget.
Feltételezve a szakmai különbséget a megszólaló és az érintett között, nem is várhatunk mást. Ugyanis nem hiszem, hogy a kormányfő szóvivője rendelkezik azzal az apparátussal, amely a bankelnök rendelkezésére áll, ha éppen a gazdasági folyamatok elemzéséről és várható prognosztizálásáról van szó. De láthatóan nem is kell neki. Elég csak a néhány lesajnáló, dehonesztáló kijelentés. Ezt majd felkapja a média, és a „zemberek” máris megtudják, hogy a költségvetési kötözködés mögött mindössze csak piszlicsáré, szóra sem érdemes indokok állnak.
Erre már én is felkaptam a fejem. Kikérem magamnak, hogy ennyire hülyének nézzenek. Miből gondolja – és egyáltalán, hogy meri feltételezni – bármely politikus, szóvivő, hogy az állampolgár ostoba, képtelen felfogni a hírekben szereplő tényeket?
Miből gondolja bármely politikai szereplő, hogy a tények – ha arról mást állít – majd megváltoznak és illedelmesen beilleszkednek a hagymázos elképzelések közé?
Persze a szóvivő törekszik erre, de azt hiszem egyre kevesebb sikerrel.
Az agarak futnak. Gyorsak is, ha húzzák előttük a műnyulat. Fogadni is lehet rájuk. Amelyik a leggyorsabb, az hozza a legtöbb pénzt. Ez azonban csak a versenypályán igaz.
Politikai agaraink nyargalászása láthatóan ma több veszteséget produkál, mint nyereséget. A bukmékerek pedig már nem is fogadnak rájuk.
Valami változás van — Elszólások szakmányban
Nem állítom, hogy gyökeres, de szemmel látható és érzékelhető, még akkor is, ha ma még suta fogásokkal igyekeznek azokat leplezni. Egy re többször szólja el magát egy-egy prominens. Most legutóbb éppen a kormányfő. Orbán Viktor a parlamentben.
„Azt is tudja mindenki, hogy így egy gazdaságot irányítani nem lehet. Ezek megoldják a költségvetés gondjait, a közteherviselés anomáliáit 2010-re, 2011-re és 2012-re, de hosszabb távon nem ez a normális működése egy gazdaságnak. Hosszabb távon egy közteherviselési modellt kell kialakítani. Mi erre készen állunk” – jelentette ki.
Most ne menjünk bele a társadalmi konszenzusok kialakításának rejtelmeibe, mert az egy nagyobb – kötetnyi – tanulmányt is kitenne. Az érdekes ebben a beismerés. Azaz, hogy így nem lehet gazdaságot irányítani.
Orbán Viktorék tehát felismerték a falat. Felismerték azokat a korlátokat, amelyek között manőverezhetnek. A korlátok egyszerre hazaiak és külföldiek, európaiak és tengeren túliak.
Ide lehet idézni a legutóbbi napokban megjelent – hazánkkal foglalkozó – elemzéseket, értékeléseket és publicisztikákat. A hatalom rádöbbent, mert rá kellett döbbennie, nincs korlátlan hatalma a valóság felett.
Ami pedig az objektív körülményeknél is érdekesebb:
Repedések az egyetértésen?
Több elszórt cikk is foglalkozott mostanában azzal a – szintén nem publikus, sőt takargatni való – ténnyel, hogy a kormányzópárton belül is egyre több az egyet nem értés.
Legutóbb az oktatáspolitika adta az alkalmat arra, hogy a FIDESZ szakpolitikusai gyökeresen ellentétes nézeteiket hangoztassák. Hoffmann Rózsának a FIDESZ-közeli szakértők sem jósolnak nagy jövőt, amióta Pokorny Zoltán keresetlen szavakkal kritizálta felsőoktatási terveit.
Nemrég Gombár Csaba elemezte a kormányzópárt politikáját, és jelezte, egyre több olyan kormányközeli és támogató szakértővel találkozik, akik csak kényszeredetten, „torkot köszörülve” tudják védelmezni, magyarázni a mostani politikai, gazdasági ámokfutást.
Orbán Viktor a választások másnapján a szekrényekből kieső csontvázakat vizionált. Majd kiderült, hogy a szerényekben csak iratok vannak. (Na maximum egy kis uzsonna maradék.)
Ám most azt látjuk, hogy saját maguk teremtette rémlények járnak körtáncot. Olyan víziókat elevenítenek fel, amelyek szelleme nagyon rossz érzéseket kelt mind a hazai mind a nemzetközi közvéleményben. Ezek a csontvázak, ha sokáig grasszálnak, még azt a támogatottságát is eltáncolják a kormánynak, amit ma beton keménynek tart.
A politika a támogatás tekintetében olyan, mint a gát. Kívülről szilárdnak látszik, ám ha csak egy kis repedés jelenik meg benne, oda az állékonysága. A repedés egyre tágul, a víz pedig átszakítja, és elmossa, mintha ott sem lett volna.
A kormányfő szóvivője megint nagyot alakított. Nem átallotta azt mondani, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnöke (és mellesleg a Kopits György vezette grénium) pusztán azért kritizálta a FIDESZ-kormány nagyívű gazdasági terveit, mert megsértődött a fizetése kurtítása miatt.
Nem tisztem megvédeni Simor Andrást, és különösen nem szeretnék kutakodni a zsebében. Azt, hogy a kormány milyen mértékben korlátozza havi apanázsát, legyen az ő gondja. Mint átlagember, különösebben nem fogok sírva fakadni a jövedelemcsökkenésen, ám irigy sem vagyok, ha valaki sokat (olyan sokat havonta, amennyit e sorok írója egy év alatt sem zsebel be) keres. Nagy pénz nagy gond.
Igaz, a kis pénz sokszor még nagyobb gondot jelent.
De nem erről szól ez a blog.
Feltételezve a szakmai különbséget a megszólaló és az érintett között, nem is várhatunk mást. Ugyanis nem hiszem, hogy a kormányfő szóvivője rendelkezik azzal az apparátussal, amely a bankelnök rendelkezésére áll, ha éppen a gazdasági folyamatok elemzéséről és várható prognosztizálásáról van szó. De láthatóan nem is kell neki. Elég csak a néhány lesajnáló, dehonesztáló kijelentés. Ezt majd felkapja a média, és a „zemberek” máris megtudják, hogy a költségvetési kötözködés mögött mindössze csak piszlicsáré, szóra sem érdemes indokok állnak.
Erre már én is felkaptam a fejem. Kikérem magamnak, hogy ennyire hülyének nézzenek. Miből gondolja – és egyáltalán, hogy meri feltételezni – bármely politikus, szóvivő, hogy az állampolgár ostoba, képtelen felfogni a hírekben szereplő tényeket?
Miből gondolja bármely politikai szereplő, hogy a tények – ha arról mást állít – majd megváltoznak és illedelmesen beilleszkednek a hagymázos elképzelések közé?
Persze a szóvivő törekszik erre, de azt hiszem egyre kevesebb sikerrel.
Politikai agaraink nyargalászása láthatóan ma több veszteséget produkál, mint nyereséget. A bukmékerek pedig már nem is fogadnak rájuk.
Valami változás van — Elszólások szakmányban
Nem állítom, hogy gyökeres, de szemmel látható és érzékelhető, még akkor is, ha ma még suta fogásokkal igyekeznek azokat leplezni. Egy re többször szólja el magát egy-egy prominens. Most legutóbb éppen a kormányfő. Orbán Viktor a parlamentben.
„Azt is tudja mindenki, hogy így egy gazdaságot irányítani nem lehet. Ezek megoldják a költségvetés gondjait, a közteherviselés anomáliáit 2010-re, 2011-re és 2012-re, de hosszabb távon nem ez a normális működése egy gazdaságnak. Hosszabb távon egy közteherviselési modellt kell kialakítani. Mi erre készen állunk” – jelentette ki.
Most ne menjünk bele a társadalmi konszenzusok kialakításának rejtelmeibe, mert az egy nagyobb – kötetnyi – tanulmányt is kitenne. Az érdekes ebben a beismerés. Azaz, hogy így nem lehet gazdaságot irányítani.
Orbán Viktorék tehát felismerték a falat. Felismerték azokat a korlátokat, amelyek között manőverezhetnek. A korlátok egyszerre hazaiak és külföldiek, európaiak és tengeren túliak.
Ide lehet idézni a legutóbbi napokban megjelent – hazánkkal foglalkozó – elemzéseket, értékeléseket és publicisztikákat. A hatalom rádöbbent, mert rá kellett döbbennie, nincs korlátlan hatalma a valóság felett.
Ami pedig az objektív körülményeknél is érdekesebb:
Repedések az egyetértésen?
Több elszórt cikk is foglalkozott mostanában azzal a – szintén nem publikus, sőt takargatni való – ténnyel, hogy a kormányzópárton belül is egyre több az egyet nem értés.
Nemrég Gombár Csaba elemezte a kormányzópárt politikáját, és jelezte, egyre több olyan kormányközeli és támogató szakértővel találkozik, akik csak kényszeredetten, „torkot köszörülve” tudják védelmezni, magyarázni a mostani politikai, gazdasági ámokfutást.
Ám most azt látjuk, hogy saját maguk teremtette rémlények járnak körtáncot. Olyan víziókat elevenítenek fel, amelyek szelleme nagyon rossz érzéseket kelt mind a hazai mind a nemzetközi közvéleményben. Ezek a csontvázak, ha sokáig grasszálnak, még azt a támogatottságát is eltáncolják a kormánynak, amit ma beton keménynek tart.
A politika a támogatás tekintetében olyan, mint a gát. Kívülről szilárdnak látszik, ám ha csak egy kis repedés jelenik meg benne, oda az állékonysága. A repedés egyre tágul, a víz pedig átszakítja, és elmossa, mintha ott sem lett volna.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)