MAGYAR VAGY?

 Ezt a posztot – pontosabban a szöveget – kaptam egy barátomtól. Gondoltam kiteszem, hogy többen is elgondolkodhassanak rajta. Éppen itt az ideje.
 

Vámos György: Magyar vagy?
 (Szilágyi György emlékére)
 
Magyar vagy? Igen, magyar vagy.
Akkor könnyen félreértjük egymás.
Mire gondolsz?
Azt mondom: nép
Azt mondod: nemzet,
és már másról beszélünk.
A népköztársaságban nem volt nemzeti kormány.
Nemzeti hadsereg csak akkor, amikor még királyság volt,
de király már nem.
Nekünk évszázadokig azt tanították, hogy elsők vagyunk,
mert a Kárpát-medence közepén élünk.
Évtizedek óta megkísért minket a vágy, hogy mi legyünk a térség üzleti,
pénzügyi vagy kereskedelmi közvetítője
Kelet és Nyugat, Észak és Dél között,
hogy a térség valamilyen, bármilyen központja legyünk.
De minduntalan haragban vagyunk a szomszédainkkal.
Nekünk mindig győztes csatákról, nagy hadvezérekről beszéltek, pedig
évszázadok óta minden háborút elveszítettünk.
Nekünk dicsőséges forradalmakról készítettek filmeket,
de ebben az országban minden forradalom elbukott.
A mi hőseinket mindig kivégezték vagy elzavarták.
A mi jakobinus lázadásunk megbukott, mielőtt kitört volna.
Lefejezték a vezetőjét, Martinovicsot, noha Bécs embere (is) volt.
És a Vérmezőn sürgősen, még aznap elégették a Marseillaise magyar szövegét.
A mi forradalmi vezéreink dicsőséges emlékét az Országház körül felállított hősi
emlékművek örökítik meg.
A kivégzett és az elmenekült, száműzött hőseinkét:
Batthyány Lajost, az első
felelős magyar kormány elnökét golyó által,
Nagy Imrét ötvenhatért kötéllel végezték ki.
Azt mondod: Rákóczi,
Azt mondom: Rodostó.
Azt mondod: Kossuth apánk,
Azt mondom: a turini remete.
Azt mondod: a legnagyobb magyar,
Neki nem ott van a szobra.
Kire gondolsz?
Károlyi Mihály párbajozott Tiszával,
nem volt jó Horthynak, nem alkudott meg Rákosival,
két emigrációja után hatvan évvel lezsidózták,
és felelőssé teszik Trianonért, amit Horthy kormánya írt alá.
„Apád mi volt? Kommunista?
Apád mi volt? Szocialista?
Apád mi volt? Ébredő magyar?
Itt a legtöbb családnak volt egy ügyeletes szégyenfoltja, akinek a nevét nem
volt szabad kiejteni, akit letagadtak, agyonhallgattak.”
Bajcsy-Zsilinszky és Kis János altábornagy nem volt baloldali.
Őket a nyilasok ölték meg.
Kommunista volt
Kun Béla, akit a Gazda gyilkoltatott meg,
Ságvári, akit a csendőrnyomozók lőttek agyon,
Rajk, akit a később száműzött Rákosi felakasztatott.
Nagy Imre, a megzavarodott Kádár áldozata.
„Minket az új háborúra neveltek.
A bolsevizmus elleni harcra neveltek.
A vörös veszedelem ellen neveltek.”
Azok, akik a legnagyobb pusztulásba taszították az országunkat.
Hiszed-e? Vagy elfeledted? Meg se tanultad?
A szomszédaink ellen uszítottak,
A zsidók ellen hergeltek.
A cigányok megvetésére neveltek.
Arra, hogy a szegénység szégyen.
Minket osztályharcra neveltek,
arra, hogy a tulajdon vétek.
A fasizmus ellen neveltek.
Békeharcra neveltek,
Munkaversenyre neveltek.
Egymás ellen neveltek.
Ezért tudjuk oly biztosan félreérteni egymást.
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Mi vagyunk a Gárda.
Vörös Gárda,
Rongyos Gárda,
Rendezőgárda,
Ifjú Gárda,
Magyar Gárda.
Már a köszönésünkről megismerjük egymást.
Minden napszakban.
Minden korszakban.
Szebb jövőt!
Kitartás!
Szabadság!
Barátság!
Légy résen!
Előre!
Erőt, egészséget!
Áldás, békesség!
Menjetek békével!
„Mi magasra tartottuk a zászlót,
amit később kivertek a kezünkből.”
Melyikre gondolsz?
Nekünk mindig legalább két zászlónk van,
De csak egyikre esküszünk.
Piros-fehér-zöld a nemzeti,
Címerrel már állami.
Kék mezőben arany csillag…
Hol van még (már) Európa? Arany csillagom…
„A néppel tűzön-vízen át!”
Piros-fehér-zöld zászló alatt.
Internacionalista vörös lobogó alatt.
A nemzetért az Árpád-sávos zászlóval,
Nemzeti egység a lyukas zászló alatt.
A mi zászlónk nem „Csak bot és vászon”.
A mi zászlónk
„Mindig lobog.
Mindig lázas.
Mindig önkívületben van
az utca fölött.”
Tiszteljük a történelmi zászlóinkat.
Szent István vörös zászlóját.
Az Anjouk liliomos lobogóját.
A felkelő fejedelmek zászlóit.
Miénk a vörös csillagos,
És miénk a nyilaskeresztes.
Mert szeretjük a történelmünket.
Mert szégyelljük a történelmünket.
És eltagadjuk a múltunkat. A felét legalább.
Hol ezt a felét, hol a másikat.
Sokféle a címerünk.
Kis címer, középcímer, nagy címer.
Kossuth címer.
Kettős kereszt, hármas halom.
Kis korona, nagy korona, angyalos korona.
Tölgyfalomb.
A Kossuth-címeren is korona.
„Milliók ajka zengi bízón, hogy éljen a köztársaság!”
Királyság.
Forradalom.
Bukás, kiegyezés.
Királyság.
Népköztársaság.
Tanácsköztársaság.
Ellenforradalom.
Királyság, kormányzóval.
Nemzetvezető.
Köztársaság.
Népköztársaság.
Köztársaság.
Szent Korona.
Mire gondolsz?
Nálunk a bejárat mindig a másik ajtón van.
És minden nagykapu mellett van kiskapu.
Nálunk a vonatok késnek,
Az üzletben nem kapod meg, amit a kirakatban kínálnak.
Az akciós áru elfogy, mielőtt kinyit a bolt.
Mi mindig többet kérünk, mint amennyire számítunk,
És a szükségesnél kevesebbet kapunk.
Mi minden határidőt módosítunk.
Mi minden árat módosítunk.
Mindenért többet fizetünk,
Mindenért megfizetünk.
„Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.”
Az orvosok nyugatra mennek.
A tudósok külföldiek lettek.
Csak akkor vettük észre, hogy zseniket utáltunk ki.
Az Opera csillagai Nyugaton tündökölnek.
A focisták odaát a harmadosztályban gazdagodnak.
Bartók hamvait hazahoztuk. Bartók miért ment el?
Hallgatod a zenéjét?
Kéthly Anna már itthon nyugszik. Miért kellett emigrálnia?
Mit mondana rólunk?
Újratemettük Rákóczit,
Újratemettük a kormányzót,
József Attilát háromszor,
Rajk Lászlót kétszer
Nagy Imrét egyszer.
Azt mondod: Kádár csontjait ellopták a temetőből.
Azt mondom: „azt az embert” összedrótozva, arccal lefelé tették koporsóba.
Elfelejtetted? Ugyanazon órában
Nagy Imrét rehabilitálták,
Kádár meghalt.
Emlékszel? Ott álltunk sorba órákig, a ravatal előtt.
Mikor? Melyik ravatal előtt?
A Jászai téren? A Hősök terén?
Megbékélni?
A temetőben sincs nyugalom
A székely kapuk között.
Azt mondod: hősök, áldozatok, mártírok.
Azt mondom: gyilkosok.
Kire gondolsz?
Őróluk beszélünk. Magunkról.
Értjük egymást vagy félreértjük?
A mi hazánk az anyanyelvünk.
Pedig itthon is:
„Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt”
A legszebb nyelv a miénk,
Még alkotmányba is foglaljuk.
Talán azért, mert nem ismerünk más nyelveket.
Csak a kettős beszédet.
Azt mondod: miénk.
Úgy értsem: tiéd.
Azt mondod: megvédem.
Azt látom: elveszed.
Azt mondták: közös.
Gondoltam, elviszem.
És nem mi megyünk nyugatra,
Hanem a Nyugat jön ide.
Mi csak annak hiszünk, ami idegen.
A könnyűzene is „second hand”,
Mint a mások által elhordott ruhák.
A mi megasztárjaink idegen nyelven énekelnek.
A mi sztárjaink idegen nyelven nem énekelnek.
Jávor Pál liftkezelő.
Karádi Katalin kalapos.
„Mi kokárdát viseltünk, sastollat viseltünk, sárga csillagot viseltünk.”
És karszalagot, és zöld inget,
és fehér inget piros nyakkendővel.
Melyikre vagy büszke?
„Mi voltunk a barikád két oldalán.
A baloldalán és jobboldalán.”
Mi folyton a saját utunkat keresünk.
Ám mindig valahol utat tévesztettünk.
Talán azért, mert kerestük a harmadikat.
„Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
Mi mindig mindenről elkésünk.”
Szeretünk álmokat kergetni.
Mindenkinek más álmai vannak.
Emese álma,
Csaba királyfi,
Csodaszarvas,
Kert-Magyarország.
Nagy Magyarország.
Új Magyarország.
Csonka Magyarország.
Mikor lesz mennyország?
Milyen Magyarország?
Van ötleted? Találjuk ki?
Gondoltad volna? A nemzeti oldal
Keresztényebb a főpapnál.
„Se jobb, se bal. Keresztény és magyar.”
A templominál nagyobb keresztet állít.
Isten nevét írjuk az alkotmányba!
Hogy hívják istent?
Kinek legnagyobb a keresztje?
A szegénynek? A sérültnek?
A cigánynak? A zsidónak?
A buzinak? A csövesnek?
A Felvidéken? A Délvidéken?
A hazában? A távolban?
Mindenki hordozza a magáét.
„Ez egy kis ország.
Itt a legtöbb családban volt hívő
és hitetlen.
Baloldali és jobboldali
Katolikus és zsidó.”
Itt mindenki zsidó egy kicsit.
A mamája, az arája, a dédi vagy a pótpapa.
A miniszterelnök is, az antiszemita.
Ez egy kis ország.
Itt mindenki zsidó egy kicsit.
Legalább félzsidó.
Legalább fél.
„Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.”
„Ez egy kis ország.
Itt mindenki érdekelve volt valamilyen politikai mozgalomban.
Pro és kontra.
Itt egyszer az életben mindenkinek kihúzták a politikai nyerőszámát.
Itt egyszer az életben mindenki leszámolhatott az ellenségével.
Itt a leszámolóval is leszámoltak.”
„Ez a harc lesz a végső…”
Melyik harc?
Érdekharc, bandaharc, gerillaharc, állóharc.
Forradalmi harc, osztályharc, kultúrharc, testvérharc?
„Harcunk a magyar Pokollal van,
Mindent erre tettünk,
Ennek a kapuit döngetjük,
Ezé a harcé lelkünk, testünk,
Ez vesztünk vagy győzelmünk: sorsunk.”
Magyar vagy? Igen, magyar vagy.
Akkor értsük félszavakból egymást!
Azt mondom: holnap.
Mondd azt, hogy együtt!
Azt mondod: hazám.
Válaszom: közös.
„Itt élned, halnod kell.”
S boldogan éltek, míg meg nem haltak…
„A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!”
 
(Idézetek: Szilágyi György: Hanyas vagy?; Petőfi Sándor: A XIX. század költői; Ady Endre: Elhanyagolt, véres szívünk, Akik mindig elkésnek; Márai Sándor: Kassai polgárok, Halotti beszéd; Kosztolányi Dezső: Zászló; Raics István: Köztársasági induló; József Attila: A Dunánál.)

EXTRÉM KARÁCSONY

Sokáig gondolkodtam, hogy a karácsonyra szánt poszt miről szóljon, hogyan is kezdjük, milyen címet adjak az írásnak. Akik lassan tíz éve (2010 júliusa) figyelemmel követik a blog bejegyzéseit, tudják, hogy sohasem ragadtatom el magam, igyekszem kizárni az egyéni érzelmeket, lehetőleg – a „hagyományos” újságírás szabályait követve, a tényekre alapozva mondom (írom) a véleményem.

Be kellett látnom, hogy a mostani helyzettel még soha nem találkoztam – gondolom olvasóim sem –, és így nagyon nehéz bármi szépet és jót mondani.

Ez az ünnep nem a felhőtlen örömről –bármit is sugallnak a reklámok – fog szólni, hanem a rejtett és kevésbé rejtett félelmekről. Mert a probléma adott. Vagy együtt vagyunk, vagy veszélynek tesszük ki magunkat és szeretteinket. Nagy dilemma!

A nagypapák, nagymamák, az unokák, a gyerekek (akik már régen felnőttek) és a közeli rokonok, testvérek, akik számára eddig természetes volt, hogy karácsonykor lássák egymást, most egy szinte megoldhatatlan helyzettel szembesülnek. Menjenek, találkozzanak vagy nem.

És isten igazából nincs kapaszkodójuk. Hallják a „hozzáértőktől”, hogy okosabb kihagyni a családi összejöveteleket. Ugyanakkor hallják azt is, hogy majd csak lesz valamiféle megoldás: feloldják a korlátozásokat, lehet csináltatni tesztet (van aki szerint ez felesleges, hiszen ha ma megcsinálom a tesztet, az nem biztosít attól, hogy holnap nem leszek fertőzött).

Ha ez az ujjam harapom, ez fáj, ha a másikat, az. (Hogy ez mekkora közhely!)

Mégis: a probléma abban van, hogy az általában alulinformált és laikus társadalom (az emberek sokasága) nem igazán tud dönteni. Elhatározásra a saját gondolatai, ismeretei szerint dönt. Ez pedig nem biztos, hogy jó!

Valljuk be – legalább saját magunknak –, hogy bizonyos helyzetekben nem a józan eszünk vezérel bennünket, hanem az emócióink, az érzelmeink, a megszokásaink.

De most ez a helyzet kikényszeríti, hogy a szokásokkal ellentétben szembenézzünk saját magunkkal.

Hogy is vannak ezek a kapcsolataink? Hiszen az öregeket (nagypapák, nagymamák, apák-anyák, dédik és még sorolhatnánk) persze figyelemmel kísérjük egész évben. Felhívjuk őket telefonon, ha van valami gondjuk, segítünk megoldani. Havonta egyszer vagy kétszer el is megyünk hozzájuk, ott töltünk néhány órát, és a dolog „letudva”. A távolabbi rokonokkal legfeljebb mobilon, vagy az egyéb kommunikációs csatornákon tartjuk a kapcsolatot, mondván: tudunk egymásról, és ezt így rendben is van.

És ez így megy az év 360 napján. Ezt tartjuk természetesnek. Ha csak havonta egyszer beszélek a szeretteimmel az év folyamán, az rendben van. Na, de most karácsony van!

Miben is különbözik ez a három nap az év többi napjától? A hagyományban. Abban, hogy ekkor a szeretetről szól az ének, a megváltó születéséről, Betlehemről, az együttlét nagyszerűségéről, a családról…. és még sorolhatnánk a közhelyeket.

Igen ám! De mindezt felülírta egy láthatatlan piciny organizmus, ami gondolkodásra, felelősség vállalásra késztet. Mi több: arra késztet, hogy saját magunk hozzunk áldozatokat mások és a magunk érdekében.

Ilyen helyzettel még nem találkoztunk!

Mert milyen „verziók” lehetségesek? Vagy otthon maradunk, és szeretteinket maximum a viberen, a skypon köszöntjük szentestén. Elmaradnak az ölelések, a jópofa ugratások az ajándékok ürügyén.

Vagy mégiscsak összejövünk, arcunkon maszk, lehetőség szerint betartjuk a távolságtartás szabályait, és az ünnepi asztalnál komoly dilemmával nézünk szembe: a maszkon keresztül hogyan ehetjük meg az obligát rántott halat?

Ez utóbbi persze túlzás!

De éppen ez az extrém helyzet az, amely kikényszeríti belőlünk a felelősségteljes gondolkodást! Mi ér többet? Egy kis lemondás a hagyományokról vagy szeretteink biztonsága?

Tudom, nem a legjobb megoldás! Nézzünk szembe magunkkal: tudunk jobbat?

A HATALOM „DISZKRÉT” BÁJA

 Hemzseg a net Szájer Józseftől. Szinte megkerülhetetlen. De nem róla szeretnék írni, mert ő maga ebben a történetben nem főszereplő, hanem csak egy epizodista, aki mintegy megtestesíti mindazt, amit a FIDESZ az elmúlt harminc esztendő alatt végbevitt.

Az a fajta hatalmi pragmatizmus (mondhatnánk populizmusnak is), amit a FIDESZ és vezetői produkáltak, szinte párját ritkítja a magyar történelemben.

Emlékezzen a kedves olvasó: a fiatalos, liberális – sokszor még a liberális pártnál (SZDSZ, anno)is liberálisabb – pártból, aminek vezére még a Liberális Internacionálé alelnöke is volt, egy igen érdekes politikai pályát futott be.

A kilencvenes évek közepén – felismerve az akkori hazai politikai életben keletkezett lyukat (kis képzavar) – hirtelen jobboldali fordulatot vett, mintegy betöltve az MDF szétesésével, a kisgazdák lassú ellehetetlenedésével keletkezett politikai űrt.

Mindennek egyetlen célja volt, megszerezni a hatalmat. 1998-ra ez sikerült is. Azonban ekkorra még csak koalícióban (FIDESZ-FKGP-MDF) sikerült Orbán Viktornak beülnie a miniszterelnöki székbe. Ez idő tájt még működtek a jogállami reflexek, így a teljes körű hatalomgyakorlásnak megvoltak az akadályai. 2002-ben el is vesztették a választást.
Ez gyökeres politikai fordulatot generált a FIDESZ-ben és főleg az azt vezető szűk körben. Emlékezhetünk a jelszóra: „A haza nem lehet ellenzékben”.

Orbán Viktor politikai cinizmusa ekkor kezdett olyan méreteket ölteni, amelyben magát már a nemzettel azonosította, gondolván ez hatásos propaganda lesz.

És lőn! 2002-t követően a FIDESZ lázas munkába kezdett, kiépítette a maga propaganda (tömegkommunikációs) hálózatát, TV-társaságokra és sajtótermékekre terjesztette ki befolyását. Ezzel azt a politikát, amelynek alapját a FIDESZ a 80-as évek végén, a 90-es évek elején még magáénak vallott – a pluralizmus, sokszínűség stb. –, kidobta az ablakon, és négy-öt év múlva rájött, hogy sokkal egyszerűbb a társadalomban mindmáig meglevő „alattvalói attitűdre” bazírozni.

Ez érezhető volt a 2010-es választáson, amelyet úgy nyert meg – folyamatos gyurcsányozással –, hogy gyakorlatilag semmilyen kézzelfogható programja nem volt. Az egyetlen jelszó a korrupció ellenesség volt.

Emlékezzünk Pokorni 2010. március 16-i szavaira: „…Aki belenyúl a pénztárba, annak le fogjuk vágni a kezét…”.  Ám mi történt: a kassza kinyílt, a közbeszerzések legnagyobb részét az akkor Simicska Lajoshoz közeli vállalkozások nyerték el.

A második győzelem után külpolitikailag is változott a helyzet (újabb köpönyegfordítás), és  Oroszországhoz kezdett közeledni a kormányzat és Orbán Viktor. A miniszterelnök nem sokkal korábban (na, jó, 2007-ben) kijelentette, hogy „Magyarország nyugatos ország, amely már ajtót mutatott az oroszoknak – és ehhez ragaszkodni kell” — azaz szembe köpte saját magát. Végül is ez eredményezte, hogy Simicska kegyvesztett lett, és a felcsúti gázszerelő csillaga emelkedett fel soha nem látott gyorsasággal.
Azóta az Orbán-Mészáros-Garancsi-Tiborc kvartett gyakorlatilag birtokolja kis hazánkat. Érdemes a neten rákeresni az érdekeltségekre (most nem idézem ide), látható, hogy mekkora gazdasági (és ezért társadalmi) befolyásra tettek szert.
Mindez csak úgy volt(van) lehetséges, hogy a társadalom legnagyobb része fásultsággal, közömbösséggel, az alávetettek tudatával – a mindent átható hazug állami és FIDESZ- propaganda hatására – „belenyugodott” a hatalomgyakorlás „új módijába”.

Mindez napjainkra az élet szinte minden területére kiterjed, egyre több olyan rendelet és törvény születik, amely a korlátozások sokaságával alapvető jogaitól fosztja meg a lakosságot: civiltörvény, oktatási törvény (benne a kötelező oktatás életkorának leszállítása) stb.

Miközben nem csak a társadalom elbutítása folyik zavartalanul, a gazdasági fronton is folyik a dúlás. Minden olyan intézkedést félretolnak, amelyek a munkavállalók érdekeit szolgálják, nem beszélve a mesterségesen alacsonyra tervezett inflációról (ami a valóságban soha sem valósul meg), aminek a következménye a nyugdíjasok és az állami alkalmazottak folyamatos elszegényedése.

Az ordas hazugságok áthatják a mindennapi életet.

Ideje lenne már a társadalomnak felemelnie a fejét, és rádöbbenie arra, hogy ha a saját érdekében nem tesz semmi, úgy Európa sem képes segíteni.

Minden a magyar emberektől függ: ha továbbra is alávetik magukat ennek a hatalomnak, akkor annak a következményei szinte beláthatatlanok!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÚR ISTEN! ITT MINDENKI SZEMBE JÖN

 

ezen a sztrádán – mondja az ostoba vezető, aki rosszul hajtott fel az autópályára.

Valahogy ezt érzékeljük napjainkban az uniós költségvetés és a jogállamiságról szóló vita alapján.

Büszke vezetőnk – az anyósülésben lengyel kollégájával – napi, illetve rövid távú, személyes politikai érdekeik mentén gátolják a megegyezést egy igen komoly, az Unió egészét érintő kérdésben.

Nem kívánok foglalkozni a napi eseményekkel és nyilatkozatokkal, bőven tele velük a sajtó. Inkább azzal foglalkoznék, hogy mi a lényegi különbség a felek között, miért nem képesek (vagy akarnak) azonos fogalmakról megegyezni.

Vegyük szemügyre a „jogállamiság” kritériumait. Nem kívánok bonyolult jogi fejtegetésbe fogni, sokkal inkább az motivál, hogy egyszerűen meg lehessen magyarázni az átlagembernek – akit napjai küzdelmeiben közvetlenül nem érint a fenti kérdés, és igazából talán nem is érdekli –, hogy miért is fontos számára eligazodni e fogalmak között.

Amikor az Unió megalakult és megszületett az Alapszerződés, akkor azt olyan országok kötötték meg, amelyekben már hosszú ideje (kis, történelmileg nem jelentős megszakításokkal) a polgári demokrácia érvényesült, és az állam működésében általános volt a liberális elvek érvényesítése.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Ugyanis a „liberális demokrácia”, mint az állam működésének gyakorlata nem azonos a politikai életben jelen levő „liberális politikával”.

A liberális állam – a szabadságjogokon alapuló, a hatalmi ágak szétválasztásán, a szekuláris államon nyugvó gyakorlat – ugyanis azt a gyakorlatot folytatja, hogy a hatalom nem kerülhet egy csoport (vagy személy) kezébe, és a hatalomgyakorlás különböző módjait – törvénykezés, végrehajtó hatalom, igazságszolgáltatás, a hatalom felett álló alkotmánybíróság – szigorúan leválasztja a mindenkori hatalmat gyakorló politikai erőkről. Ez a struktúra biztosítja, hogy a demokrácia érvényesüljön, a hatalom a polgárok életébe, jogaiba, szabadságába (legyen ez vállalkozási, lelkiismereti, életviteli) ne szóljon bele, utóbbiakat kizárólag az elfogadott törvények (és szokásjogok) szabályozzák.

Az alapító államok esetében fel sem vetődött, hogy ezt az értéket (mármint a liberális jogállam értékeit) bárki is megsértené, hiszen társadalmaik alapját ezek jelentették.

Más a helyzet az évezred első évtizedében csatlakozó, úgynevezett poszt-szocialista országokkal. Kevés kivétellel ezeknek az országoknak a társadalmi, demokratikus fejlődése csaknem másfél százados elmaradásban volt/van a nyugati országokétól. Ez történelmi adottság. Nem lehet se pozitívan, se negatívan értékelni, ahogy mondani szokták: ez van!

Igen ám, de ezek közül az országok közül nagyon sokan az elmúlt csaknem húsz évben igyekeztek ezt a hátrányt ledolgozni, és rendszerüket a nyugatiakhoz igazítani.

Kis hazánk is ezen az úton járt egészen 2010-ig. Kapcsolataink az EU-val többé-kevésbé problémamentesek voltak.

A mai miniszterelnök, aki 2014-ben Tusnádfürdőn tartott beszédében tett hitet az „illiberalizmus” mellett. Azóta is tartja magát Fareed Zakaira által megfogalmazott elvhez, dacára annak, hogy az említett urat, számos nagytekintélyű és tudású társadalomtudós kritizálta, Steven Levitsky, Karl Popper, Kornai János stb.

Ennek a hazai politikának megágyazott az is, hogy a magyar választók többsége – ezt szintén komoly társadalomszociológiai elemzések támasztják alá – még mindig az alattvalói attitűdben él. („Majd fönn megmondják mit csináljuk…”; „Úgyse tudom befolyásolni a hatalmat…” és hasonló megnyilvánulások.) Így aztán a magyar társadalomnak nem is tűnt fel, hogy a kétharmados parlamenti többség birtokában a kormány és annak pártja gyökeresen alakította át a hazai állami struktúrát, számolta fel a demokratikus állam intézményrendszereit. Maximum néhány heti, változó intenzitású, tiltakozás volt a „társadalmi” válasz az intézkedésekre.

Nem folytatom, hiszen az elmúlt 10 esztendő több bizonyítékot adott arra, hogy miként kell kiépíteni ezt a fajta egyeduralmat, az hogyan terjeszkedik, felfalva egyre többet a polgárok jogaiból a tanuláson át az egyenlő bánásmódig – hogy csak a legutóbbi tervezetet említsem.

Mindezek az átalakítások ellentétesek azokkal az értékekkel, amelyet a 27 tagállam a csatlakozáskor magáénak és megváltoztathatatlannak deklarált.

A probléma tehát ebből fakad.

Az pedig, hogy a magyar kormányzat, miként próbálja megvédeni a maga igazát, az csak azt mutatja, hogy vagy nem érti a jogállamiság értékének a fontosságát, vagy pedig a saját maga teremtette joggal próbálja magyarázni a „jogállamiság” kritériumait, ami értelemszerűen nem fog menni, mert a maga teremtette jogi környezet nem felel meg az előbbieknek.

Az pedig, hogy a hazai környezetben milyen propagandával kívánja alátámasztani igazát már valóban szánalmas. Újra elővenni a migráns kártyát, és azzal vádolni az Uniót, hogy csak azért vagyunk a szemükben „rossz fiúk” mert nem támogatjuk a menekültek befogadását, eleve nonszensz, ez a téma elő sem kerül a vita során.

Próbáljunk különbséget tenni a legordasabb politikai propaganda, a jogállamiság, mint érték, a közös európai gondolkodás ellen ható hazai megszólalók között.

Ismerjük fel, hogy az a politika, amelyet ma az ország kormánya képvisel, az nem Magyarország és polgárai, hanem kizárólag a kormány és a klientúra érdekeit szolgálja.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MÁSODIK HULLÁM

 Már többször megfogadtam, hogy nem írok a napi „aktualitásokról”. Sajnos most kénytelen vagyok kivételt tenni, hiszen ez a járvány szeptember eleje óta, bővel felülírja mindazt, amit tavasszal átéltünk.

Lehet persze bosszankodni azon, hogy kormányunk milyen intézkedéseket hoz, azonban úgy gondolom, sok minden nem a kormányon, hanem az embereken múlik. Elismerem igen nehéz magunkra kényszeríteni a korlátozásokat, ám egyelőre úgy néz ki, nincs más védekezési lehetőségünk.

A hozzáértők szerint – én nem vagyok se orvos, se virológus, még járványtani szakember se, éppen ezért a hiteles siteokról tájékozódom – nem biztos, hogy jövő év közepénél előbb lesz vakcina, amely megelőzheti vagy kordában tarthatja a járványt. Így be kell rendezkednünk arra, hogy bizony az önkorlátozás az egyetlen módszer, amely megkímélheti az embert e rút betegségtől.

Számtalan „beszámolót” olvashatunk a közösségi médiában arról, hogy bizony a fiatalabb korosztályokat sem kíméli a kór, és számukra is – kivétel a szerencsések, akik átesnek rajta különösebben komoly tünetek nélkül – igen veszélyes és kellemetlen. Egyre több (bár számszerűen csekély) a fiatal áldozat.

Ha már a hatalom csak mérsékelt korlátozásokat léptet életbe – szándéka szerint azért, hogy a gazdaságot életben tartsa –, attól még az átlagemberek (főleg az idősebbek, a nyugdíjasok) betarthatják az önkéntes karantént.

Mivel a gyerekek iskolába járnak, és olvassuk, hogy bizony ott felüti fejét a kór, így nem látszik célszerűnek, hogy a nagyszülőkre vagy idősebb rokonokra hagyjuk a fertőzötteket. Értem én, hogy a szülőknek munkába kell járniuk, hiszen semmilyen támogatást nem kapnak, ha otthon maradnak, és így szinte megoldhatatlan helyzetbe kerülnek.

A megoldás csak az lehet, hogy az érintett tömegek kikényszerítik a hatalomtól a megfelelő támogatást.

Bármennyire is paradox, amit mondok, de ez még mindig kevesebbe kerül a kormánynak (már csak ezért is mert erre kap támogatást az uniótól), mert ha egyre több idős kerül kórházba, akiknek a gyógyulása hosszadalmas, kimeríti mind a beteget, mind az őket ellátó orvosokat, az egész egészségügyi rendszert. Az már ma is látható, hogy napi halálozások (2020. 11.05-én 84 fő) statisztikája szerint az elhunytakból két nő és három férfi volt a 65 év alattiak között.  A többiek a 65–91 évesek közül kerültek ki.

A racionális megoldás szerintem, ha újra azt tesszük, amit tavasszal: kíméljük az időseket, betartjuk a távolságtartás szabályait és a maszkviselést. Javaslom az idősebb embereknek (beleértve magam is), hogy lehetőleg csak a legszükségesebb esetekben menjenek olyan helyekre, ahol sokan fordulnak meg: bevásárlóközpontok, üzletek, rendezvények.

Menjenek persze szabad levegőre, sétáljanak, de széles ívben (legalább két méter) kerüljék el a maszk nélkülieket. Ha kicsit messzebbre kell menni valamit „intézni”, két villamosmegállónyi távolságra ne üljenek tömegközlekedési eszközre. Jót tesz a séta, és még biztonságosabb is.

Tudom, ez nagyon nehéz! Magamnak is sok olyan programról kell lemondanom, amire már régóta fentem a fogam: színházi előadások, kedvenc zenekarom fellépése stb. Ám meg kell tennem egyrészt a magam, másrészt mások biztonsága érdekében, hiszen én sem tudom, hogy nem kaptam-e be a vírust tegnap vagy két nappal ezelőtt valahol.

Azt gondolom, hogy amíg a hatalom nem tesz elegendő biztonsági lépést a járvány megfékezésére, addig próbáljuk meg magunk korlátozni azt.

Az pedig, hogy a kormány miért nem tesz semmit, arról egy igen jó értékelést olvashatunk a Napi.hu oldalain Zsiday Viktortól.

Ceterum censeo OV esse delandam!

NOVEMBER 4-e HATVANNÉGY ÉVE

 

Az 1956-os  népfelkelést ezen a napon fojtotta el a hazánkban állomásozó, és némi kiegészítést kapó szovjet Különleges Hadtest a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának határozata alapján.  Erről, és ennek előzményeiről nem sok szó esett manapság, de az elmúlt három évtizedben sem.

Néhány éves kutatás alapján könyvvé érett a téma feldolgozása, amely azóta is kiadót keres magának, ám a mai politikai helyzet nem igen kedvez olyan összefoglalóknak, amelyek a tényekre és nem a legendákra támaszkodnak.

Álljon itt ma egy idézet a MALOMKÖVEK KÖZÖTT — Kádár hadserege műből:

„ November 4-én hajnalban szétbontakozó szovjet csapatok blokkolták, körülzárták a magyar laktanyákat, repülőtereket és lefegyverezték a magyar haderőt.

Zsukov 1956. november 4-én tájékoztatja az SzKP KB-t a „Forgószél” hadművelet állásáról, a magyarországi helyzetről: 1956. november 4. 21 óra (magyar idő szerint 19 óra)„November 4-én, a nap folyamán a szovjet csapatok… folytatták a települések megtisztítását a lázadók itt-ott még ellenállást tanúsító elszigetelt csoportjaitól.

Budapesten csapataink teljes egészében elfoglalták a legfontosabb kormányépületeket, és a lázadók ellenállását lényegében megtörték. …A csapataink által elfoglalt összes helységben katonai közigazgatást vezettünk be.”[1] A katonai közigazgatás elrendelése szintén Zsukov jelentésében újra megerősítésre kerül november 8-án.[2]

A magyar haderőt érintő cselekményekkel kapcsolatban érdekes ellentét fedezhető fel két forrás között. Míg a Jelcin dosszié dokumentumai szinte szárazak, rövidek, addig a Szereda–Sztikalin válogatásban idézett dokumentumok (ugyanarról az időről, ugyanattól a forrástól) jóval bővebbek. Így például Zsukov nem csak a 21 órai helyzetet jelentette, hanem a 12 órai állapotot is, ami magyar idő szerint délelőtt 10 óra. Itt megemlíti azt is, hogy a magyar kormány eltűnt, felkutatásukra intézkedtek. A magyar néphadsereggel kapcsolatban pedig azt jelenti, hogy körülzárták a magyar csapatok fontosabb helyőrségeit. A 21 órás jelentésében pedig azt írja, hogy „Folyik a lefegyverzett felkelők és a magyar csapatok személyi állományának, valamint a lefoglalt fegyverek és lőszer számbavétele.”[3]

Amiről a Jelcin-dosszié nem ír, hogy egy nappal később Zsukov jelenti (1956. november 5. 09.00. órai állapot) „November 5-re virradó éjjel …a szovjet csapatok folytatták …a magyar csapatok és a felkelők lefegyverzését. November 5-e reggelére lefegyverezték két lövészhadtest irányítását és hadtestközvetlen egységeit, öt lövészhadosztályt, két gépesített hadosztályt, öt légvédelmi tüzérhadosztályt, valamint két önálló harckocsiezredet, három önálló páncéltörő ezred egységeit és a katonai oktatási intézményeket. A fegyverzetet őrzés alá helyeztük, számbavételük folyamatban van. Csapataink ellenőrzésük alatt tartják a teljes magyar légierőt.”[4]

November 5-én hajnalban tehát az önálló magyar haderő megszűnt létezni. Ez még akkor is igaz, ha különböző katonai egységeknél, szervezeteknél ott voltak a hivatásos katonák és a sorállomány. Azonban minden lehetőségüktől megfosztották őket, tétlenségre voltak kárhoztatva. A honvédelmi minisztériumban is csak a legelszántabb tisztek jelentek meg, többségük még a forradalom alatt lakására távozott (mint elöljáróik), és nem jelentek meg szolgálati helyükön.

A Magyar Néphadsereget – ebben az időben a Varsói Szerződés hadereje – bármily furcsa is, a szovjet haderő „ellenségként” kezeli. Kiderül ez Zsukov 1957. március 15-én elmondott beszédéből, amelyet megismerhettünk a „Magyar Forradalom Eszméi” című (Atlanti Kutató és Kiadó Társulat-Alapítvány – Budapest, 2001) című kötetből, Dr. Horváth Miklós tollából, aki Alekszandr Kirov: Szovjet katonai beavatkozás Magyarországon 1956. művéből (183-184. oldal) idézett:

„Kezdetben Magyarországon két hadosztályunk állomásozott. Az egyik az osztrák határt fedezte, a másik bevonult Budapestre és ott ’felszívódott’. A magyar hadsereg egységei kezdtek átállni az ellenforradalom oldalára. Szükségessé vált, hogy a hadosztály alakulatait kivonjuk Budapestről. Mi kivontuk ezt a hadosztályt. Ezt követően titokban Magyarországra rendeltünk még 12 hadosztályt, amelyek közül néhány a Kárpátokból, Romániából és az Ogyesszai Katonai Körzetből indulva egy nap alatt kb. 400 kilométert tett meg.

November 4-re virradó éjszaka a harckocsi századainkat a repülőterekre rendeltük. Harckocsijaink elfoglalták a le- és felszálló pályákat, ágyúcsöveikkel a repülőgépeket célozták, és tüzet nyitottak azokra, amelyek megpróbáltak felszállni.

Megszálltunk minden rádióállomást és hírközpontot, minden állami és nemzetközi hírközlő eszközt birtokba vettünk. A tábornokok lakásait is, minden katonai törzset bekerítettünk, a Honvédelmi Minisztérium ’fejeit’ jó előre, már éjfélkor foglyul ejtettük, hogy ne adjunk nekik lehetőséget az ellenállás megszervezésére.

A magyar csapatokat, a légvédelmi tüzérséget, a harckocsikat és másokat csapataink minden oldalról bekerítették, és a kormányintézményekkel együtt blokád alá vették.

A magyar hadsereg erős volt, állományába 120 ezer ember, kb. 700 harckocsi, 5 ezer ágyú, néhány repülőhadosztály és -ezred tartozott. A magyarok nem rossz harcosok, ezt mi tudtuk az I. és II. világháború tapasztalataiból. Ez a hadsereg pontosan 5 perc alatt megszűnt létezni.” (Kiemelés tőlem – a szerz.)

Ezek a tények. A többi bizonyos mértékig történelemhamisítás.

---

[1] Jelcin Dosszié 96. oldal

[2] lásd: uo. 101. oldal.

[3] Vjacseszlav Szereda–Alekszandr Sztikalin: Hiányzó lapok 1956 történetéből (Móra Ferenc Könyvkiadó 1993. Budapest) 135–136.old.

[4] Lásd: u.o: 137. oldal