Sokáig gondolkodtam, hogy a karácsonyra szánt poszt miről szóljon, hogyan is kezdjük, milyen címet adjak az írásnak. Akik lassan tíz éve (2010 júliusa) figyelemmel követik a blog bejegyzéseit, tudják, hogy sohasem ragadtatom el magam, igyekszem kizárni az egyéni érzelmeket, lehetőleg – a „hagyományos” újságírás szabályait követve, a tényekre alapozva mondom (írom) a véleményem.
Be kellett látnom, hogy a mostani helyzettel még soha nem találkoztam – gondolom olvasóim sem –, és így nagyon nehéz bármi szépet és jót mondani.
Ez az ünnep nem a felhőtlen örömről –bármit is sugallnak a reklámok – fog szólni, hanem a rejtett és kevésbé rejtett félelmekről. Mert a probléma adott. Vagy együtt vagyunk, vagy veszélynek tesszük ki magunkat és szeretteinket. Nagy dilemma!
A nagypapák, nagymamák, az unokák, a gyerekek (akik már régen felnőttek) és a közeli rokonok, testvérek, akik számára eddig természetes volt, hogy karácsonykor lássák egymást, most egy szinte megoldhatatlan helyzettel szembesülnek. Menjenek, találkozzanak vagy nem.
És isten igazából nincs kapaszkodójuk. Hallják a „hozzáértőktől”, hogy okosabb kihagyni a családi összejöveteleket. Ugyanakkor hallják azt is, hogy majd csak lesz valamiféle megoldás: feloldják a korlátozásokat, lehet csináltatni tesztet (van aki szerint ez felesleges, hiszen ha ma megcsinálom a tesztet, az nem biztosít attól, hogy holnap nem leszek fertőzött).
Ha ez az ujjam harapom, ez fáj, ha a másikat, az. (Hogy ez mekkora közhely!)
Mégis: a probléma abban van, hogy az általában alulinformált és laikus társadalom (az emberek sokasága) nem igazán tud dönteni. Elhatározásra a saját gondolatai, ismeretei szerint dönt. Ez pedig nem biztos, hogy jó!
Valljuk be – legalább saját magunknak –, hogy bizonyos helyzetekben nem a józan eszünk vezérel bennünket, hanem az emócióink, az érzelmeink, a megszokásaink.
De most ez a helyzet kikényszeríti, hogy a szokásokkal ellentétben szembenézzünk saját magunkkal.
Hogy is vannak ezek a kapcsolataink? Hiszen az öregeket (nagypapák, nagymamák, apák-anyák, dédik és még sorolhatnánk) persze figyelemmel kísérjük egész évben. Felhívjuk őket telefonon, ha van valami gondjuk, segítünk megoldani. Havonta egyszer vagy kétszer el is megyünk hozzájuk, ott töltünk néhány órát, és a dolog „letudva”. A távolabbi rokonokkal legfeljebb mobilon, vagy az egyéb kommunikációs csatornákon tartjuk a kapcsolatot, mondván: tudunk egymásról, és ezt így rendben is van.
És ez így megy az év 360 napján. Ezt tartjuk természetesnek. Ha csak havonta egyszer beszélek a szeretteimmel az év folyamán, az rendben van. Na, de most karácsony van!
Miben is különbözik ez a három nap az év többi napjától? A hagyományban. Abban, hogy ekkor a szeretetről szól az ének, a megváltó születéséről, Betlehemről, az együttlét nagyszerűségéről, a családról…. és még sorolhatnánk a közhelyeket.
Igen ám! De mindezt felülírta egy láthatatlan piciny organizmus, ami gondolkodásra, felelősség vállalásra késztet. Mi több: arra késztet, hogy saját magunk hozzunk áldozatokat mások és a magunk érdekében.
Ilyen helyzettel még nem találkoztunk!
Mert milyen „verziók” lehetségesek? Vagy otthon maradunk, és szeretteinket maximum a viberen, a skypon köszöntjük szentestén. Elmaradnak az ölelések, a jópofa ugratások az ajándékok ürügyén.
Vagy mégiscsak összejövünk, arcunkon maszk, lehetőség szerint betartjuk a távolságtartás szabályait, és az ünnepi asztalnál komoly dilemmával nézünk szembe: a maszkon keresztül hogyan ehetjük meg az obligát rántott halat?
Ez utóbbi persze túlzás!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése