ÚR ISTEN! ITT MINDENKI SZEMBE JÖN

 

ezen a sztrádán – mondja az ostoba vezető, aki rosszul hajtott fel az autópályára.

Valahogy ezt érzékeljük napjainkban az uniós költségvetés és a jogállamiságról szóló vita alapján.

Büszke vezetőnk – az anyósülésben lengyel kollégájával – napi, illetve rövid távú, személyes politikai érdekeik mentén gátolják a megegyezést egy igen komoly, az Unió egészét érintő kérdésben.

Nem kívánok foglalkozni a napi eseményekkel és nyilatkozatokkal, bőven tele velük a sajtó. Inkább azzal foglalkoznék, hogy mi a lényegi különbség a felek között, miért nem képesek (vagy akarnak) azonos fogalmakról megegyezni.

Vegyük szemügyre a „jogállamiság” kritériumait. Nem kívánok bonyolult jogi fejtegetésbe fogni, sokkal inkább az motivál, hogy egyszerűen meg lehessen magyarázni az átlagembernek – akit napjai küzdelmeiben közvetlenül nem érint a fenti kérdés, és igazából talán nem is érdekli –, hogy miért is fontos számára eligazodni e fogalmak között.

Amikor az Unió megalakult és megszületett az Alapszerződés, akkor azt olyan országok kötötték meg, amelyekben már hosszú ideje (kis, történelmileg nem jelentős megszakításokkal) a polgári demokrácia érvényesült, és az állam működésében általános volt a liberális elvek érvényesítése.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Ugyanis a „liberális demokrácia”, mint az állam működésének gyakorlata nem azonos a politikai életben jelen levő „liberális politikával”.

A liberális állam – a szabadságjogokon alapuló, a hatalmi ágak szétválasztásán, a szekuláris államon nyugvó gyakorlat – ugyanis azt a gyakorlatot folytatja, hogy a hatalom nem kerülhet egy csoport (vagy személy) kezébe, és a hatalomgyakorlás különböző módjait – törvénykezés, végrehajtó hatalom, igazságszolgáltatás, a hatalom felett álló alkotmánybíróság – szigorúan leválasztja a mindenkori hatalmat gyakorló politikai erőkről. Ez a struktúra biztosítja, hogy a demokrácia érvényesüljön, a hatalom a polgárok életébe, jogaiba, szabadságába (legyen ez vállalkozási, lelkiismereti, életviteli) ne szóljon bele, utóbbiakat kizárólag az elfogadott törvények (és szokásjogok) szabályozzák.

Az alapító államok esetében fel sem vetődött, hogy ezt az értéket (mármint a liberális jogállam értékeit) bárki is megsértené, hiszen társadalmaik alapját ezek jelentették.

Más a helyzet az évezred első évtizedében csatlakozó, úgynevezett poszt-szocialista országokkal. Kevés kivétellel ezeknek az országoknak a társadalmi, demokratikus fejlődése csaknem másfél százados elmaradásban volt/van a nyugati országokétól. Ez történelmi adottság. Nem lehet se pozitívan, se negatívan értékelni, ahogy mondani szokták: ez van!

Igen ám, de ezek közül az országok közül nagyon sokan az elmúlt csaknem húsz évben igyekeztek ezt a hátrányt ledolgozni, és rendszerüket a nyugatiakhoz igazítani.

Kis hazánk is ezen az úton járt egészen 2010-ig. Kapcsolataink az EU-val többé-kevésbé problémamentesek voltak.

A mai miniszterelnök, aki 2014-ben Tusnádfürdőn tartott beszédében tett hitet az „illiberalizmus” mellett. Azóta is tartja magát Fareed Zakaira által megfogalmazott elvhez, dacára annak, hogy az említett urat, számos nagytekintélyű és tudású társadalomtudós kritizálta, Steven Levitsky, Karl Popper, Kornai János stb.

Ennek a hazai politikának megágyazott az is, hogy a magyar választók többsége – ezt szintén komoly társadalomszociológiai elemzések támasztják alá – még mindig az alattvalói attitűdben él. („Majd fönn megmondják mit csináljuk…”; „Úgyse tudom befolyásolni a hatalmat…” és hasonló megnyilvánulások.) Így aztán a magyar társadalomnak nem is tűnt fel, hogy a kétharmados parlamenti többség birtokában a kormány és annak pártja gyökeresen alakította át a hazai állami struktúrát, számolta fel a demokratikus állam intézményrendszereit. Maximum néhány heti, változó intenzitású, tiltakozás volt a „társadalmi” válasz az intézkedésekre.

Nem folytatom, hiszen az elmúlt 10 esztendő több bizonyítékot adott arra, hogy miként kell kiépíteni ezt a fajta egyeduralmat, az hogyan terjeszkedik, felfalva egyre többet a polgárok jogaiból a tanuláson át az egyenlő bánásmódig – hogy csak a legutóbbi tervezetet említsem.

Mindezek az átalakítások ellentétesek azokkal az értékekkel, amelyet a 27 tagállam a csatlakozáskor magáénak és megváltoztathatatlannak deklarált.

A probléma tehát ebből fakad.

Az pedig, hogy a magyar kormányzat, miként próbálja megvédeni a maga igazát, az csak azt mutatja, hogy vagy nem érti a jogállamiság értékének a fontosságát, vagy pedig a saját maga teremtette joggal próbálja magyarázni a „jogállamiság” kritériumait, ami értelemszerűen nem fog menni, mert a maga teremtette jogi környezet nem felel meg az előbbieknek.

Az pedig, hogy a hazai környezetben milyen propagandával kívánja alátámasztani igazát már valóban szánalmas. Újra elővenni a migráns kártyát, és azzal vádolni az Uniót, hogy csak azért vagyunk a szemükben „rossz fiúk” mert nem támogatjuk a menekültek befogadását, eleve nonszensz, ez a téma elő sem kerül a vita során.

Próbáljunk különbséget tenni a legordasabb politikai propaganda, a jogállamiság, mint érték, a közös európai gondolkodás ellen ható hazai megszólalók között.

Ismerjük fel, hogy az a politika, amelyet ma az ország kormánya képvisel, az nem Magyarország és polgárai, hanem kizárólag a kormány és a klientúra érdekeit szolgálja.

Ceterum censeo OV esse delendam!