ISKOLAI RENDŐRÖK – AVAGY NEVELÉS?

Forrás: Internet

Jó néhány nyilatkozat hangzott el az elmúlt napokban erről az elképzelésről. A kormányrészéről számítanak a nyugállományú rendőrökre, a pedagógusok szakszervezetei pedig értetlenül állnak a javaslat előtt, hiszen a problémát alapjaiban nem oldja meg, a kiegészítő rendelkezés, amely tizenkét évre szállítaná le a büntethetőséget, az pedig nem biztos, hogy kiállja az alkotmányosság kritikáját.

De sokkal okosabbnak kell lenni. El kell gondolkodni azon, hogy mi az oka – mi váltja ki, és táplálja – az egyre sűrűsödő eseteket. Azt hiszem, ott még nem tartunk, hogy a tanárok elleni és a tanulók közti erőszak tömeges legyen, ám a problémát csírájában kell elfojtani.

Tekintsük át ezt a problémát egy kicsit tágabb, kulturális összefüggésben. Itt most nem az úgynevezett „magas kultúrára” gondolok, hanem arra a mindennapi kultúrára, ami meghatározza mindennapjaink emberi interakcióit, egymáshoz való viszonyunkat kisebb-nagyobb közösségeinkben, a családtól a legnagyobbig.

Ahhoz, hogy egy elkötelezett (márpedig jókora kell hozzá) személy tanár (pedagógus, nevelő) lehessen, sok évet kell tanulnia, hogy elsajátítsa mindazokat az ismereteket, amivel felfegyverkezve kiállhat a gyerekek elé, oktathatja, taníthatja őket.

Van ebben a helyzetben valami végtelenül hátrányos. Ugyanis az iskolába kerülő gyerekek már túl vannak az alapszocializációjuk elsajátításán. Ezen az iskolai oktatás már vajmi keveset képes változtatni. Egy gyerek születése utáni első három évben sajátítja el mindazt, amit összességében véve alapszocializációnak tartunk. Szép emlékű pedagógia tanáromnak volt egy jó mondása, miszerint: „Addig hajlítsd a fát, míg vessző!”.

Éppen ezért egy gyermek életében alapvető a családi környezet, a szülei által mutatott minta. A pedagógiai irodalom sok-sok kötetben tárgyalja ezt, egyszerűsítsük — amennyire lehet.

Ha egy kicsi olyan családba születik, ahol a problémák megoldása többnyire erőszakos vagy tekintély alapon történik, akkor ez a gyerek ezt veszi természetesnek, maga is így „oldja meg” problémáit. Nem sajátítja el az alkalmazkodás, a kompromisszum fogásait. Erre szintén sok példát lehet hozni, a családon belüli erőszak ennek csak egy, de jelentős szelete.
A későbbiekben ez azzal jár, hogy nemigen érti meg a különböző közösségekben, hogy bizonyos mértékben alkalmazkodnia kell. Belőle lesznek az erőszakos, agresszív gyerekek.

A másik lehetőség, hogy egy túlzottan kompromisszum kész családban éli első három évét, ahol szinte semmi korlátozással nem szembesül. A szülők ugyan harmonikus viszonyban vannak, nincs jelen se a verbális, se a fizikai erőszak a családban, ám a gyerek szinte „terrorizálja” a szülőket.

Ez a jelenség is káros, hiszen az ilyen gyerek természetesnek veszi, hogy mindent megkap, amit kitalál, és nem fogja fel, hogy a helyzete kivételezett.

A harmadik verzió a beletörődő attitűd, amikor a családban azt sajátítja el, hogy „minden jó, úgy ahogy van, a helyzetünkön úgy sem tudunk változtatni, jobb, ha meghúzzuk magunkat”. Ez alapvetően elnyomja a kezdeményezőkészséget és a gyerek a saját közösségeiben is visszahúzódó lesz, ők adják az áldozatok többségét.

Forrás: Internet

Mindez azért érdekes, mert az iskola és annak intézményrendszere nem, vagy csak nagyon sok és verítékes munkával kompenzálhatja (vagy nem) ezeknek a mintáknak a hatását.

A megoldás tehát az iskolán kívül van. Mégpedig a szülővé neveléssel. A kiskamasz kortól már fel kellene készíteni a gyerekeket (a fiúkat és a lányokat is) a családra. Arra, hogy majd amikor maguk is szülővé válnak milyen alapvető ismeretekkel kell rendelkezniük saját gyerekeik sikeres felnevelése érdekében.

Ez persze nem megy máról holnapra, legalább egy generációnyi oktatási reformokat igényelne. (Arról most ne essen szó, hogy a jelen hatalom egyáltalán alkalmas-e erre vagy szándékában van-e?) De azért ez tényleg abszurd, hogy a szülők – akik egyébként az alaphibát elkövették – mutogatnak ujjal az iskolára, hogy „nem nevelik megfelelően a gyereket”. Kibújnak saját felelősségük alól, áttolva az intézményrendszerre a felelősséget.

Ne legyünk elfogultak és naivak. Tudjuk ugyanis, hogy e jelenségnek még számos szociológiai vetülete van. Például a szegregáció, a különböző társadalmi csoportok és rétegek közti anyagi és kulturális különbség. Persze mindezeket is figyelembe kell venni. Egy sokszorosan hátrányos helyzetű faluban vagy városi „rezervátumban” élő család a fentieknek objektív okokból képtelen eleget tenni.

A probléma megoldása tehát egy összetett, társadalmi feladat. Ehhez azonban a hatalomnak be kell látnia, hogy az erőszakos megoldások nem vezetnek a valódi megoldáshoz, mindössze arra jók, hogy leplezzék a problémát, és a kormány elmondhassa magáról: „a körülményekhez képest mindent megtett, ami tőle telik”. Ja és itt még nem is említettük, hogy renitens gyerekek szüleit megfosztják a családi pótléktól. Ez azért mindent visz!

Ha csak ennyi telik tőle, hogy rendőrt küld az iskolákba, akkor inkább ne csináljon semmit!

Ceterum censeo OV esse delendam!

HOSSZÚ ÚT A DEMOKRÁCIÁBA

A következő gondolatok egy elképzelt, de megvalósítható folyamatot írnak le: egy demokratikus, az európai közösségbe integrálódott Magyarország megteremtéséről.

Persze joggal gondolhatja az olvasó, hogy: Na, már megint egy elvarázsolt habókos, aki mindenfélét vizionál. Bár ettől mindenképpen óvnám magam és az olvasót is.

Mi kell ahhoz, hogy az ország újra egy demokratikus, rendszer legyen?

Társadalmi problémák elemzése. Napjaink legnagyobb problémája – ami egyébként a rendszerváltás óta kísért –, hogy a társadalom legnagyobb része nem érzékeny a demokratikus értékekre. Túlságosan lefoglalja a napi problémák kezelése: egzisztenciális alapjainak megteremtése, a megélhetés biztosítása, saját jó vagy kevésbé jólétének fenntartása. Így nem, vagy csak kevéssé foglalkozik azzal, hogy egyébként demokratikus jogaitól miként fosztják meg. Úgy tekintik, hogy azok kevéssé befolyásolják mindennapi életét, és azok a politika játszóterére tartoznak. Ez utóbbitól pedig – és ez is még a Kádár-kor öröksége – igyekszik távol tartani magát. Ez a magatartás kellő alapot és lehetőséget kínál a most regnáló populista hatalomnak arra, hogy minél jobban kiterjessze befolyását az élet szinte minden területére, oda is, ahol az államnak semmi keresnivalója sincs.

Láthatjuk a gyakorlatból, hogy az ország végzetesen kettéosztott. A felnőtt lakosság harmada (ezt tükrözik a választások eredményei) a kormánypárt feltétlen híve, és nem érdekli, hogy közben az általa imádott politikai erő a talajt is kihúzza a lába alól azzal a folyamatosan ismételt propagandával, hogy „senkit sem hagyunk az út szélén”.

A lakosság másik harmada napjaink ellenzéki tömörüléseit támogatja, ám azok is megosztottak a saját politikai ideológiáik mentén. Ideiglenes összefogásra készek a hatalom ellenében. Ezt bizonyítják a helyhatósági választások. A kibontakozást azonban már más-más elvek és gyakorlat alapján képzelik. Egyet értenek abban, hogy a jelen helyzet nem jó, és megváltoztatandó. Kiforrott elképzelésekkel azonban nem nagyon rendelkeznek. Vannak ugyan mindegyiküknek távlatos céljai, de az ahhoz vezető út nincs kidolgozva.

A társadalom harmadik harmada pedig passzív. Elutasítja a politikával való foglalkozást. Nem érdekli, úgy gondolja, hogy a napi életének ahhoz nincs köze. Nem vesz rész – vagy csak kis részben – a választásokon, passzív a társadalmi-politikai kérdéseket illetően.

Feltételes jövőkép.

Tételezzünk fel egy pozitív szituációt. 2022-ben a választásokat megnyeri ez ellenzéki koalíció. Az azonban nagyon nem mindegy, hogy milyen arányban. A jelenleg érvényes választási törvény a nyertes hozza előnyös helyzetbe, tehát az egyéni körzetekre kell koncentrálni, mert csak ez hozhatja meg a kívánt eredményt, amire építkezni lehet (kétharmados többség).

Erre azért van szükség, mert az így összeülő parlamentnek a következő ciklusban igen sok és alapvető jogalkotási feladatai lesznek.

Először is az Alaptörvényt le kell váltania egy – széles társadalmi támogatottságon alapuló – új Alkotmánnyal. Meg kell szüntetnie diszkriminatív törvények sokaságát. Át kell alakítania az államigazgatás intézményrendszerét. Az elmúlt 10 esztendő megmutatta, hogy a gigaminisztériumok nem hatékonyak, képtelenek szakmai feladataiknak eleget tenni. (Lásd: égetően hiányzik a pandémia kezelésében egy önálló egészségügyi tárca.) A jövő kihívásait figyelembe véve égetően szükség van egy környezetvédelmi tárcára, az oktatás és a kultúra önálló irányítására, kiszolgálására, hogy csak a legjelentősebbeket említsük.

Ezek a feladatok egyrészt óriásiak, másrészt komoly forrásokat emésztenek fel, harmadszor pedig sok időt igényelnek, elhúzódnak egy parlamenti ciklus egész tartamára. Ez egyben azt is jelenti, hogy a választók az első ciklusban nem igazán érzékelik majd azt, hogy a hatalomgyakorlásban és főleg a gazdasági életben gyökeres változások lépnek életbe, és ez érzékelhető változást hoz mindennapi életében.

Egy esetleges megoldás.

Az ellenzéknek mindenképpen hangsúlyoznia kell, hogy a választók bizalmát és támogatását kéri, de nem csak a választások idejére, hanem a ciklus teljes idejére. A propagandájukban a jó célok és elképzelések mellett azt is hangsúlyozniuk kell, hogy az elmúlt három ciklus dúlását nem lehet egyik napról a másikra helyrehozni, kijavítani.

Az ország és a választók folyamatos és naprakész tájékoztatása kiemelt jelentőséget kap majd. Itt nem a mai gyakorlatra, a hatalmi propagandára gondolok, hanem arra a gyakorlatra, amit ma a főváros polgármestere folytat. A valós információk a döntésekről mindig hatékonyak, elnyomhatják ez esetleges ellenpropaganda szólamait. (Azt hiszem már túlléptünk az őszödi beszéd problémáján.)

A lényeg azonban az, hogy egy esetleges hatalomváltás esetén a jelenlegi ellenzék nem nyugodhat meg, nem dőlhet hátra, sőt az igazi problémákkal majd csak akkor kell szembenéznie.

Ehhez kell mindenképpen megnyernie a társadalom többségének támogatását. Ha ezt képes megszerezni, azt gondolom, hogy akkor az uniós politika is támogatni fogja a törekvéseit kézzelfogható formában.

Tudom, optimista (egy kicsit) jövőkép, de azért vannak benne pesszimista vonások is, nevezetesen: képes lesz-e az ellenzék ezt a hatalmas feladatot elvégezni anélkül, hogy felemésztené saját magát.
Ceterum censeo OV esse delendam!

A KUDARC 58. NAPJA

Forrás: Internet -- Wikipédia

Nyolc és fél hét. No, ez nem a híres film, hanem napjaink valósága. A hazai adatok szerint a mai nap 3187 regisztrált fertőzött, 11036 fő karanténban (ki tudja mennyinek pozitív a tesztje, tesztelték-e egyáltalán) 1921 aktív beteg (közülük csaknem ezren kórházban, 45-en lélegeztetőn), az elhunytak száma 392.

A rövid statisztika az átlagember számára azt mutatja, hogy a járvány kordában tartása sikerült. Hurrá, van ok örömre.

De tényleg van ok örömre? Nézzük meg egy kicsit más – nem a kormányzat és a válságtörzs – szemszögből. Minek köszönhető ez az „eredmény”?

Elsősorban a fegyelmezett lakosságnak. Amely az első hetek, „maradj otthon!” felhívásának, döntő többségében eleget tett. Betartotta a korlátozásokat, már csak azért is, mert a média elegendő módon ráijesztett. Különösen érvényes ez (még ma is) az idősebb korosztályra.

A kormány tehát kiengedhette a gyeplőt, vidéken lazíthatott az előírásokon. A fővárosban azonban maradt a szigorúság. Ez utóbbi talán érthető, hiszen a lakosság népsűrűsége – ezzel együtt a fertőzéssel való találkozása – jóval nagyobb kockázatot jelent. Ehhez hozzájárulhat az is, hogy mind a mai napig nincs átfogó képünk a népesség valós fertőzöttségéről. A május 8-ig elvégzett 99058 teszt  a szakértők szerint sem elegendő. Arról nem is beszélve, hogy ezek a tesztek nem jelentenek ugyanannyi személyt, hiszen van, akin a tesztet a biztonság kedvéért háromszor-négyszer végzik el. A kórházakból is csak úgy engedik ki a gyógyultakat, hogy legalább két vizsgálatnak kell negatív eredménnyel végződnie. Tehát a fenti számot bátran eloszthatjuk minimum hárommal, akkor kapunk a személyekről valós számot. (Ehhez csak egy megjegyzés: Németországban hetente végeznek százezer tesztet.)

A kérdés azonban ott motoszkál a fejben. Tényleg ennyire sikeres a hatalom?

Ha egy kicsit is mélyebbre nézünk, akkor már nem olyan derűs a kép. A rendkívüli helyzet bevezetésével gyakorlatilag megszűnt a normális orvosi ellátás. Hiába a hét eleji „feloldás”, a káosz maradt. Ez alatt a több mint másfél hónap alatt krónikus betegek sokasága – kortól függetlenül, hiszen sokan vannak közülük 60 éven aluliak is – nem kapta meg a megfelelő ellátást. Sőt a kormány rendeletére felszabadítottak 35 ezer aktív ágyat (hivatkozva arra, hogy az esetlegesen kellhet a járvány betegeinek ellátására), így a kórházi ellátásban rengeteg felesleges kapacitás maradt kihasználatlanul.

Ennek a hatásáról semmilyen adat nem áll rendelkezésre. Különböző közösségi médiumokban ugyan olvashattunk a húsvét után az ellátásból kikerülők szomorú sorsáról, halálos áldozatokról, ám a konkrét adatokat mindmáig senki sem összesítette. Néhányuk bizonyára megmenthető lett volna, de bátran sorolhatnánk őket is a járvány áldozatai közé.

Továbbra sincs adat azokról, akik ez alatt az idő alatt nem kapták meg a szokásos kezeléseiket, vagy nem vehettek részt az éppen esedékes felülvizsgálatokon. Nem tudjuk, és nincs róla statisztika, hogy mennyiben rontotta ez későbbi életkilátásaikat.

Magyarországon a statisztikák szerint 2019 első negyedében 37795 személy hunyt el. Ez havonta 12600 fő.  Ehhez a mortalitáshoz képest a járvány áldozatainak száma csekély. Minden áldozat egy-egy emberélet, és tragikus az elveszése. Ám azért a józan gondolkodásunkat tartsuk meg a gyász ellenére is. Sokkal többen hunynak el más betegségekben, balesetben stb.

A legérdekesebb azonban az, hogy a kormány a járvány miatt kapott felhatalmazását korántsem a járvány hatásainak mérséklésére használta. A propagandában ugyan hallottunk a hazánkba érkező védőeszközök millióiról, ám a valóságban ezek csak egy kis része jutott el az egészségügyi intézményekhez, és még kevesebb a lakossághoz.

A kormány ezen intézkedések helyett a gazdasági mentőcsomaggal, a politikai ellenfelek lejáratásával és ezek saját érdekű kommunikációjával foglalkozott, és foglalkozik mind a mai napig.

Információk kerültek napvilágra arról, hogy a milyen mentőcsomagok kerültek a kormány közelinek mondott vállalkozásokhoz, oligarchákhoz. Ezek a személyek és vállalkozások azonban nem siettek a járványhelyzet enyhítendő a különböző intézmények és önkormányzatok segítségére hasonló mértékben.

Sőt! Az általuk fizetendő helyi iparűzési adó egy részét (ami az önkormányzatok jelentős bevételét jelenti) a kormány a saját védekezésére csoportosította át, ezzel szinte lehetetlen helyzetbe hozta az önkormányzatokat.  Egyre több polgármester – legyen ellenzéki vagy kormánypárti – figyelmeztet arra, hogy az év második felére csődöt jelenthetnek. Pedig az önkormányzatokon van ma is a szociális  alapellátások terheinek zöme.

Ez tehát nem egy sikertörténet!

A kormány vabankot játszik. Mivel értelmes gazdasági mentőcsomaggal nem volt képes előállni, a felelősséget igyekszik áttolni az önkormányzatokra és az intézményekre, amelyeket folyamatosan ellehetetlenít. Így politikailag megvádolhatja őket inkompetenciával, hozzá nem értéssel és bármi mással. Csakhogy! Az inkompetencia a kormányoldalról látszik. Igyekeznek a valóságos válságot is virtuális eszközökkel kezelni. A kommunikációjuk azt sugallja, hogy minden rendben, valamiféle koherens rendszer szerint működnek az intézkedések, pedig a gyakorlat mást mutat.

Növekszik a munkanélküliség, emberek tömegei maradnak jövedelem nélkül. Tartalékok hiányában ez előbb-utóbb pusztító következményekkel járhat. Az ország eddig is elmaradt régióiban már most is tűrhetetlen a helyzet, és bátran gondolhatjuk azt, hogy ez csak fokozódni fog.

Ne legyek pesszimista: kívánom, hogy a lazítások hatására ne erősödjön fel a járvány, a jelen szintje tartható legyen legalább a vakcina megjelenéséig.

Ám az nyilvánvaló: a járványhoz kapcsolódó korlátlan felhatalmazás addig marad érvényben, ameddig a miniszterelnök ezt jónak látja. Nem hiszem, hogy azt hamarosan feloldják. Talán csak akkor, ha végre a valóságban is megérkezik a várt oltóanyag.
De az még arrébb van, legkorábban 2021 közepére várható!

Ceterum censeo Ov esse delendam!

OBJEKTÍVEN A VÍRUSRÓL

A mai nap tetőzik a járvány – mondotta volt az ország miniszterelnöke. Nos, némi szkepszissel kell fogadnunk ezt a hírt, már csak azért is, mert tegnapelőtt azt is meglengette, hogy majd valamikor november táján visszatér a fertőzés.

Ez persze az átlagembernek nem igazán mond semmit, mert egyrészt: nem ismerjük a valós adatokat. Amit a válságtörzs nyilvánosságra hoz, az a felszín, az éppen aktuális helyzet, amelyből még mindig hiányoznak alapvető adatok, például, hogy mennyi lehet a fertőzött, ám tünetmentes vírushordozó, azaz potenciálisan fertőző személy.

Az adatok hiányában nem tehetünk mást, mint a gyakorlatot szemléljük. Azt feltételezzük, hogy a hazai állapotok nem sokban különböznek az európai és amerikai viszonyoktól. (Természetesen tudom, hogy infrastrukturálisan nagyon sokban, most azonban magáról a társadalomról, az emberekről van szó, és nem az intézmények állapotáról.)

A világadatok szerint New York Cityben él 8, 39 millió ember. Ott a fertőzöttek száma 172 354, és eddig 18491 fő esett a járvány áldozatául.

Az Egyesült Királyságban, ahol 66,65 millió ember él, a fertőzöttek száma 182260, az áldozatoké pedig 28131.

Kis hazánkban él 9,7 millió ember, ezek közül 2998 fő tartanak nyilván fertőzöttként, és 340 fő vált a betegség áldozatává.

Azonban ha azt tekintjük, hogy ezek a fenti adatok miként aránylanak a teljes lakossághoz, akkor már egészen más képet kapunk.

A lakosságarányos összehasonlításban azt látjuk, hogy New York Cityben a lakosság 2,5%-a fertőzött, akiknek durván a 10 százaléka hunyt el, azaz a teljes lakosság 0,22 százaléka.

Az Egyesült Királyságban a lakosság 3,65 százaléka fertőzött, az áldozatok aránya a fertőzötteken belül 15 százalék. Az egész lakosságra vetítve ez 0,042 százalék.

Kis hazánkban a lakosság 0,03 százaléka fertőzött, a járványban megbetegedettek halandósága 10 százalék, ami az egész népességre vonatkozóan 0, 0035 százalék.

Mit akarok ezzel az adatsorral szemléltetni?

Elsősorban azt, hogy a teljes népességekben (ezért a nemzetközi példák) a járvány viszonylag kis százalékban van jelen.

A pánikot és a rendkívüli intézkedéseket – mindenhol – elsősorban az motiválja, hogy napjainkban erre a kórra nincs megfelelő terápiánk, nincs hatékony vakcina a megelőzés érdekében. Tehát a megelőzést valamilyen más módon kell biztosítani, például az elkülönítéssel és a személyes távolságtartással.

Az intézkedéseknek – és az erre alapuló igen erős kommunikációnak – azonban lett néhány nem kívánatos hozadéka.  Először is kialakult az emberekben egyfajta félelem, aggódás, hogy bekerülhetnek a járvány áldozatai közé. Ez megérthető reakció, amit a sajtó, a tömegkommunikációs eszközök folyamatosan erősítenek. Ez eredményezte azt, hogy szerte a fejlett világban (főleg a nagyvárosokban) az emberek önként bezárkóztak, felhagytak korábbi szociális szokásaikkal.

Tovább erősíti az aggodalmakat, hogy nem látunk valós adatokat a hazai fertőzöttségről. Ma hazánkban a fertőzöttek arányában a halálozás 11,34 százalék. Ez azt feltételezi, hogy jóval több a valódi fertőzött, mint amennyit a hivatalos statisztika nyilvántart.

A nemzetközi becslések szerint (ami gondolom a hazai gyakorlattal is megegyezik) a fertőzöttek mintegy 40 százalékánál alakulnak ki súlyos szövődmények, a harminc százalékuk szorul kórházi kezelésre.
Továbbfokozza az aggodalmakat, hogy a tesztelések száma kiugróan alacsony a körülöttünk levő országokhoz viszonyítva. A linken található adatok szerint ezer lakosra végzett tesztek száma pl.: Észtországban 24,8, Ausztriában 17,3, Az OECD átlag 15,2  Magyarországon 3,9.

Ez erősíti a félelmet, hogy a különböző közösségi terekben hány olyan alkalmazott lehet, amelyek – a betegség lefolyásának hektikussága miatt – tünetmentesek ugyan, de fertőznek. Például a nagy bevásárló központokban az árufeltöltők stb. Ez mind potenciális veszélyforrás, különösen, ha ezeket a személyeket a saját és a közösség érdekével ellentétesen nem vizsgálják.

A járvány további következménye az előbbiekből fakad: a fejlett országok GDP-jének egy jelentős százaléka nem a termelésből, hanem a szolgáltatásokból ered. Igen ám, de a járvány következtében ez a szektor szinte teljes egészében leállt. Nem üzemelnek a vendéglátók, a szállodák, a légitársaságok, a szórakoztató ipar, a kis szolgáltatók a fodrászoktól a műkörmösökig, és nem működnek a humán szolgáltatások az oktatástól az egészségügyig. (Ez utóbbi szerintem csak hazai sajátosság, és mint a mai hírek ismertetik, részben feloldásra kerülnek a szolgáltatások.)

Tehát leállt a gazdaság legnagyobb része. Ez pedig mind Magyarországon, mind Európában óriási gondokat okoz, és okozni fog az év folyamán, sőt valószínűleg még 2021-ben is. (Mindaddig, amíg a kutatók elő nem állnak a hatékony oltással.)

Érthető, ha a legtöbb országban – így itthon is – lépéseket tesz a hatalom a gazdaság beindítására.

Erről majd egy későbbi bejegyzésben lehet részletesen elmélkedni.

Minden esetre: hiába a könnyítések, a nehezén még nem vagyunk túl.

Marad a bezárkózás, főleg a fővárosban és a nagyobb városokban.

Bízzunk egy pozitív forgatókönyvben, ám, ha logikusan gondolkodunk, ennek sikere a jövőbe vész.

KARANTÉN — HETEDIK HÉT

Március 11-én rendelték el a járvány „vészhelyzetet”. Azóta eltelt 48 nap, hét hét.  Mit tapasztalt az átlagember mindebből?

Kis összefoglaló: karantén alulnézetből.

Előre bocsátom ez egy szubjektív felsorolás lesz, némi információhiánnyal, de gondolom, ezzel nem csak én vagyok így.

Nem vagyok sem orvos, sem virológus vagy járványtani szakember, éppen ezért nem is bocsátkozom ezzel kapcsolatos megállapításokba. Ezzel kapcsolatban maximum a józan ész diktálta kérdéseket lehet feltenni.

Mivel az ember – már csak azért is, hogy ismereteit bővítse, és megpróbáljon a négy fal között tájékozódni – gondolkodó lény, azt érzékeli, hogy a hivatalos adatokban valami nem stimmel.

Amíg Olaszországon és Spanyolországon, Franciaországon csak úgy átrobogott a vírus, több ezer embert megfertőzve, addig az itthoni adatok ennek csak a töredékét mutatják.

Ez lehetne egyébként nagyon dicséretes, mi több, mutathatná a hazai védekezés és az intézkedések hatékonyságát, ám óhatatlanul felvetődik a kérdés: miért ilyen nagymértékű a mortalitás?

A hivatalos adatok szerint a járvány áldozatainak az aránya hét százalék körül mozog. Nálunk ez az adat veri a 10 százalékot.

Csak arra lehet gondolni, hogy jóval több fertőzött van, mint amennyit nyilvántartanak. De hogy is lehetne nyilvántartani a fertőzésben érintetteket, ha nem vizsgálják őket. (Különös volt, amikor a tiszti főorvos azt jelentette ki, hogy a tömeges tesztelésnek nincs sok értelme.)

Halottunk mindenféle módszerről, hogy miként kerüljük ki a veszélyt. Csaknem két hétig tartott az agyalgás a maszkokról.

Közben persze a gyógyszertárakból elfogyott a teljes készlet. A különböző boltok pedig az egy eurós maszkokat horribilis, több ezer forintos áron kezdték árusítani. Persze tudom én, hogy egy háborúban mindig a haderő beszállítói járnak a legjobban, de a hatalomnak eszébe sem jutott, hogy valamiféle rendeletben – ha már megkapta a különleges felhatalmazást – korlátozza az árakat.

Forrás: Portfólió.hu -- internet

A Ferihegyen ugyan már öt hete leállt az utasforgalom, de a gépek csak jönnek-mennek sok tonna védőfelszerelést hozva az országba.

Ez igen dicséretes, ám ha az információk másik oldalát nézzük, akkor arról hallunk, olvasunk, hogy ezek nem, hogy az egészségügyi intézményekhez, az orvosokhoz és az ápolókhoz nem jutnak el, de a lakosság sem sokat lát belőle. „Miként lehet maszkot varrni” receptek tűntek fel villámgyorsan a közösségi médiákban. Ez még rendben is lenne, mert az önállóság és az öntevékenység egy szeletét mutatja be, „magad uram, ha szolgád nincs” jeligére.

A külgazdasági és külügyminiszter szerint 70 millió maszk, védőfelszerelés, lélegeztető gép kerül be az országba. Állítólag hatalmas raktárak nyelték el őket. Ez felvet egy kérdést: tessék mondani, ha már mindezt az adófizetők pénzéből beszerezték, akkor nem kellene nagyon sürgősen (lehetőleg a beszállítást követően rögtön) eljuttatni rendeltetési helyére, a kórházakba, egészségügyi intézményekbe és az önkormányzatokon keresztül a lakossághoz?

Forrás: Civilhetes.net -- internet

Ami a legjobban felháborított – gondolom másokat is, figyelve a közösségi és még függetlennek mondható írott és elektronikus sajtót – az „ágyszám felszabadítási hadgyakorlat” volt. Öreg obsitosként tudom, hogy egy hadgyakorlatot megtartanak, aztán minden visszatér a normális kerékvágásba, és majd csak akkor kerül sor a gyakorlaton begyakorlottakra, ha valóban szükség van rá.

Lassan jönnek az információk arról, hogy ennek az „akciónak” hány áldozata van, főleg a kisebb településeken, a vidéki Magyarországon. Ezzel valószínűleg nem számoltak. A hadgyakorlatokon és a háborúban ezt nevezik „járulékos veszteségnek". De most nincs háború.

Illetve van. A háború most nem csak a vírus ellen folyik, hanem mindenki ellen, aki a jelen kormány hatalmát fenyegeti. Totál kiakadtam azon, hogy míg a környező országokban minden erőforrást a járvány ellen mozgósítanak, addig idehaza van pénz a látványberuházásokra, a soha meg nem térülő vasútépítésre és a „saját kör” kistafírozására.

Hogy van az, hogy érdekes módon különböző – bizonyíthatóan a regnáló hatalomhoz közeli – vállalkozások kereskednek a különböző védőeszközökkel. Hogy lehetséges az, hogy némi alkoholos oldatot a MOL 10 ezer forintos literenként áron árul a benzinkutakon akkor, amikor egy literes validált fertőtlenítő a gyógyszertárakban kétezer forintért (ami így sok) elérhető?

Hogy van az, hogy a kis önkormányzatokra egyre több szociális feladatot tolnak rá, miközben megfosztják őket szokásos bevételeiktől. Erről nyilatkozott az Önkormányzatok szövetségének – egyébként Fideszes - elnöke, aki szerint várható, hogy becsődölnek az önkormányzatok, különösen azok, amelyeknek az egyetlen bevételi forrása az iparűzési adó, ám pont az ottani vállalkozások mennek tönkre, és képtelenek adót fizetni.

Lehetne még sorolni az „érdekes” fejleményeket. Minden esetre most arról szólnak a hírek, hogy a járvány tetőzik május 3-án. Pontos idő még nincs, lehet, hogy délelőtt vagy délután, netán este. A járványnak annyi! Ez amolyan Chuck Norrisos kijelentés. A koronavírus egyszer csak megfutamodik kis hazánkból, mert a válságkezelő törzs, élén a miniszterelnökkel ezt jelenti ki.

Értem én, persze, hogy nem tartható nagyon hosszú ideig a korlátozás, valahogy be kellene indítani a gazdaságot, mert még a jelenleginél is nagyobb katasztrófa fenyeget. Csak azt nem tudjuk, hogy ez milyen alapokon, elképzelések, tervek, szervezeti megvalósítás alapján történik. Ma a miniszterelnök kijelentette, hogy nincs „B” terv, csak „A” terv van a probléma megoldására. Ám, hogy mi a fene ez az „A”-terv, arról egy büdös szó sem esett.

Várom a fejleményeket – mást egyelőre nem tehetek!

Ceterum censeo OV esse delendam!

VÍRUS VESZTESÉGEINK

Ez a poszt most nem arról szól, amiről a „válságtörzs” napi beszámolói. Azok az emberek többségének adatok, amik lehetnek rémisztőek, lehetnek elidegenítettek (hiszen közvetlenül nem érint), lehetnek elgondolkodtatók: mit kéne tenni és mit nem.

Ez a kis írás most nagyon személyes (vagy talán mégsem). Azt próbálom felmérni magamban – gondolkodni van időm – milyen veszteségekkel számolhatok az elkövetkezendő időben? Hogyan változik meg környezetünk 2020-ban hosszú távon (esetleg a mi életünkben véglegesen).

Az biztos, hogy Radnóti szavaival éljek:

 „Régi szelíd esték Ti is emlékké nemesedtek! / …hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot / ittak a fürge barátok a szépszemű karcsú pohárból?”

Belegondolni se merek, hogy jó sörözőim egyikében mikor fogok újra legurítani egy jó sert, közben hallgatva kedvenc M.É.Z.-emet. Vagy: mikor jön össze megannyi ismerős, hogy HOBO-t hallgassunk a Muzikumban.

Az is biztos, hogy egyhamar megint nem fogok találkozni a barátokkal és megszállott távoli ismerősökkel és ismeretlenekkel a Duna partján, a Hartai szigeten, ahol az őrült hajók versenyére gyűltek össze.

Erre az évre már szinte biztos, hogy számos olyan program marad el, amire fentem a fogam: színházi előadások, egy-egy közösségi program, például a Piknik.

Azt hiszem, mindenkinek – nem csak nekem – csak pótszer a virtuális kapcsolattartás. Persze, beszélünk a családtagokkal, a barátokkal a skypeon, a viberen, telefonon. De ez mégsem az, amikor ott ültök (álltok, ballagtok) egymással szemben, mellett. Még ha egy szó sem hangzik el, akkor is érzed, hogy ott vannak. Érzed az illatukat, a kisugárzásukat, a jelenlét számtalan emócióját.

Az ember – szokták volt mondani – társas lény. Nem sokáig bírja egyedül.  És ez az egyedüllét most nem azonos a magánnyal. A magányból van kijárásod. Ha úgy gondolod, hogy jól megvagy magadban, ez döntés kérdése, be lehet erre rendezkedni, fel lehet vállalni. Ám ez nem jelenti azt, hogy nincsenek kapcsolataid, nem jársz el otthonról. Megvan a magad kapcsolati hálója, amit kezelsz. Hol kínos alapossággal, rendszerességgel, hol egy kicsit lazábban. De, a lényeg ezekben a személyes találkozás.

És most ez szűnt meg.

Persze megértem én e korlátozások szükségességét, már csak azért is, mert koromnál fogva magam is a „veszélyeztetett” csoportba tartozom. E tudás azonban nehezen írja felül azokat a gondolatokat, amit eddig kifejtettem.

Értem én a sok „jótanácsot” is a különböző közösségi siteokon, a közösségi médiában a kapcsolattartás mikéntjeiről. Ám ez az én korosztályom számára nem napi rutin. A napi teendőkhöz hozzátartozott az egészségügyi sétának is felfogható császkálás a piacon, néhány keresetlen szó az ismerősökkel. Ebből nem marad más, mint a kapkodós bevásárlás – minél előbb letudni – és az iszkiri haza.

A 2020-as év nagy valószínűséggel a kisebb-nagyobb korlátozások éve lesz. Még ha a legszigorúbb előírásokat fel is oldják, az emberek (közük magam is) továbbra is tartani fogják a „társadalmi távoltartás” szabályait. És ez így lesz egészen addig, amíg erre a vírusra ki nem fejlesztik a megfelelő vakcinát, és az el nem jut a társadalom széles rétegeihez, akik ezzel védettséghez jutnak.

Az, hogy ez utóbbi mikor lesz, arra ma még senki sem tud kielégítő választ adni.

Nem marad más: MARADJ OTTHON! Főleg 60 felett!

VÍRUSON INNEN, VÍRUSON TÚL

MARADJ OTTHON!

Az elmúlt két hétben számos, egymásnak ellentmondó hír és információ jelent meg a médiában és az internetes médiumokban.

Mindegyiknek a témája a koronavírus volt, ám sokszor egymásnak ellentmondó vélemények, tények adják egymásnak a stafétabotot. Az egyszerű. laikus emberek – akik némi félelemmel kezelik ezeket – nem igazán képesek eligazodni ebben az információ tömegben. Különösen igaz ez az idősebb korosztályra, amelyik még nem a számítástechnika világában nőtt fel, és – valljuk be – nem is igazán igazodik el a net világában.

A különböző közösségi portálokon az egy „buborékba” tartozók között terjednek valós és hoax hírek, már-már vajákos módszerek a fertőzés elkerülésének lehetőségeiről. Egyikük-másikuk olyan bárgyú, hogy már első olvasásra is az a reakció, hogy ekkora marhaságot hogy lehet kitalálni.

A valós tényekről és adatokról azonban igen kevés az információ. Ennek az elsődleges oka az, hogy a kormányzati tájékoztatás is bizony siralmas. Mindennek valószínűleg az az oka, hogy az ezzel foglalkozó „hivatalos” szervezetek is kapkodnak, probléma látszik a járvány súlyosságának megítélésével kapcsolatban.

A járványról eddig kiderült adatokból és a tulajdonságaiból kiderült, hogy ez a betegség igen változatos formában jelenik meg egy-egy egyénnél, és ami még lényegesebb, életkori eltérések is vannak annak súlyosságát illetően. Az eddigi tapasztalatok szerint a fiataloknál kevesebb tünettel és szövődménnyel jelenik meg, míg az idősebb (eleve legyengültebb, más krónikus betegséggel érintetteknél) korosztály számára veszélyesebb.

Még az sincs tisztázva, hogy a lappangási időben a vírus milyen mértékben fertőz (a tapasztalatok egyre inkább azt bizonyítják, hogy igen). Így aztán a tünetek nélküli fertőzöttek kiszűrése lenne az elsődleges cél, és azok elkülönítése, függetlenül attól, hogy a betegség rájuk nézve milyen kimenetelű.

A WHO (ENSZ Egészségügyi Világszervezet) főtitkára a pandémiával foglalkozó beszédében egyetlen szót ismételgetett szinte rögeszmésen: Teszt, teszt, teszt.

A tesztelés jelenleg az egyetlen olyan módszer, amivel ki lehet mutatni a korai fertőzést. Sajnos azonban kis hazánkban ezt, úgy látszik, nem veszik figyelembe.

A kormány hivatalos honlapján a mai nap délután 6113 teszt szerepel. Ez azonban nem jelenti okvetlenül azt, hogy ezeket a vizsgálati anyagokat csak a vélhetően fertőzöttektől vették le. Ugyanis mindenki, aki valamilyen más kórral (baleset, szívinfarktus, sztrók stb.) kerülnek kórházba, az első dolog, amit megcsinálnak, az a COVIR-19 teszt. Teszik ezt a saját védelmükre, hiszen nem lenne szerencsés egy egyébként vírusmentes részleget megfertőzzék. Tehát a fenti számból ki lehet vonni rögtön néhány százat.
A tájékoztatással tehát valami baj van. Mi lehet ennek az oka? Nagy valószínűséggel az, hogy sem a döntéshozók, sem a végrehajtók ilyen problémával még soha nem szembesültek. A jelen helyzet felülír minden eddigi kormányzati praxist. Mind gyakorlatit, mind politikait.

A végrehajtóknál a legnagyobb feladat tehát az egészségügyre hárul, arra, amely meglehetősen mostohán volt kezelve az elmúlt évtizedekben. A forrás és tartalékok hiány néhány nap alatt megmutatkozott. Most kapkodva próbálják a hiátusokat betömni, ám mivel az egész világon megnövekedett az igény ezekre, így csak drágán és korlátozott számban lehet azokat beszerezni.

Az azonban mindenképpen üdvözlendő lenne, ha a kormány a tesztelésekre több eszközt, energiát, személyzetet és forrást biztosítana. Tételezzük fel, hogy megvalósítják az ország teljes szűrésének programját, akkor ezt jól szervezve, két-három hónap alatt meg lehetne valósítani. Nem azt mondom, hogy könnyű feladat, és valószínűleg komoly összeget emésztene fel, de szerintem megérné. Ha azt számoljuk, hogy egy gyors teszt kb kétezer forint, a tesztelők felszerelése,munkája, az adminisztráció stb személyenként mondjuk ötezerbe kerülne, akkor ez a teljes lakosságra vetítve 9,7 milliószor 5000 forint, azaz 45,5 milliárdba kerülne. Ez a teljes költségvetés szintjén csekély összeg. Hogy miért nem lépik meg ezt a lépést, az valószínűleg a szervezési problémák miatt van.

Szóval, amíg a járvány ügyében nem látunk tisztán nem marad más választásunk, mint a

MARADJ OTTHON

felszólításnak eleget tenni a saját magunk és környezetünk érdekében.

Az pedig, hogy a bezártságban miként érezzük magunkat, az azon múlik, hogy miként vagyunk képesen fenntartani eddigi kapcsolatainkat a virtuális térben.

A kormánynak pedig jobban kellene csipkednie magát a konkrét helyzet konkrét kezelésében!

Ceterum censeo OV esse delendam!