ISKOLAI RENDŐRÖK – AVAGY NEVELÉS?

Forrás: Internet

Jó néhány nyilatkozat hangzott el az elmúlt napokban erről az elképzelésről. A kormányrészéről számítanak a nyugállományú rendőrökre, a pedagógusok szakszervezetei pedig értetlenül állnak a javaslat előtt, hiszen a problémát alapjaiban nem oldja meg, a kiegészítő rendelkezés, amely tizenkét évre szállítaná le a büntethetőséget, az pedig nem biztos, hogy kiállja az alkotmányosság kritikáját.

De sokkal okosabbnak kell lenni. El kell gondolkodni azon, hogy mi az oka – mi váltja ki, és táplálja – az egyre sűrűsödő eseteket. Azt hiszem, ott még nem tartunk, hogy a tanárok elleni és a tanulók közti erőszak tömeges legyen, ám a problémát csírájában kell elfojtani.

Tekintsük át ezt a problémát egy kicsit tágabb, kulturális összefüggésben. Itt most nem az úgynevezett „magas kultúrára” gondolok, hanem arra a mindennapi kultúrára, ami meghatározza mindennapjaink emberi interakcióit, egymáshoz való viszonyunkat kisebb-nagyobb közösségeinkben, a családtól a legnagyobbig.

Ahhoz, hogy egy elkötelezett (márpedig jókora kell hozzá) személy tanár (pedagógus, nevelő) lehessen, sok évet kell tanulnia, hogy elsajátítsa mindazokat az ismereteket, amivel felfegyverkezve kiállhat a gyerekek elé, oktathatja, taníthatja őket.

Van ebben a helyzetben valami végtelenül hátrányos. Ugyanis az iskolába kerülő gyerekek már túl vannak az alapszocializációjuk elsajátításán. Ezen az iskolai oktatás már vajmi keveset képes változtatni. Egy gyerek születése utáni első három évben sajátítja el mindazt, amit összességében véve alapszocializációnak tartunk. Szép emlékű pedagógia tanáromnak volt egy jó mondása, miszerint: „Addig hajlítsd a fát, míg vessző!”.

Éppen ezért egy gyermek életében alapvető a családi környezet, a szülei által mutatott minta. A pedagógiai irodalom sok-sok kötetben tárgyalja ezt, egyszerűsítsük — amennyire lehet.

Ha egy kicsi olyan családba születik, ahol a problémák megoldása többnyire erőszakos vagy tekintély alapon történik, akkor ez a gyerek ezt veszi természetesnek, maga is így „oldja meg” problémáit. Nem sajátítja el az alkalmazkodás, a kompromisszum fogásait. Erre szintén sok példát lehet hozni, a családon belüli erőszak ennek csak egy, de jelentős szelete.
A későbbiekben ez azzal jár, hogy nemigen érti meg a különböző közösségekben, hogy bizonyos mértékben alkalmazkodnia kell. Belőle lesznek az erőszakos, agresszív gyerekek.

A másik lehetőség, hogy egy túlzottan kompromisszum kész családban éli első három évét, ahol szinte semmi korlátozással nem szembesül. A szülők ugyan harmonikus viszonyban vannak, nincs jelen se a verbális, se a fizikai erőszak a családban, ám a gyerek szinte „terrorizálja” a szülőket.

Ez a jelenség is káros, hiszen az ilyen gyerek természetesnek veszi, hogy mindent megkap, amit kitalál, és nem fogja fel, hogy a helyzete kivételezett.

A harmadik verzió a beletörődő attitűd, amikor a családban azt sajátítja el, hogy „minden jó, úgy ahogy van, a helyzetünkön úgy sem tudunk változtatni, jobb, ha meghúzzuk magunkat”. Ez alapvetően elnyomja a kezdeményezőkészséget és a gyerek a saját közösségeiben is visszahúzódó lesz, ők adják az áldozatok többségét.

Forrás: Internet

Mindez azért érdekes, mert az iskola és annak intézményrendszere nem, vagy csak nagyon sok és verítékes munkával kompenzálhatja (vagy nem) ezeknek a mintáknak a hatását.

A megoldás tehát az iskolán kívül van. Mégpedig a szülővé neveléssel. A kiskamasz kortól már fel kellene készíteni a gyerekeket (a fiúkat és a lányokat is) a családra. Arra, hogy majd amikor maguk is szülővé válnak milyen alapvető ismeretekkel kell rendelkezniük saját gyerekeik sikeres felnevelése érdekében.

Ez persze nem megy máról holnapra, legalább egy generációnyi oktatási reformokat igényelne. (Arról most ne essen szó, hogy a jelen hatalom egyáltalán alkalmas-e erre vagy szándékában van-e?) De azért ez tényleg abszurd, hogy a szülők – akik egyébként az alaphibát elkövették – mutogatnak ujjal az iskolára, hogy „nem nevelik megfelelően a gyereket”. Kibújnak saját felelősségük alól, áttolva az intézményrendszerre a felelősséget.

Ne legyünk elfogultak és naivak. Tudjuk ugyanis, hogy e jelenségnek még számos szociológiai vetülete van. Például a szegregáció, a különböző társadalmi csoportok és rétegek közti anyagi és kulturális különbség. Persze mindezeket is figyelembe kell venni. Egy sokszorosan hátrányos helyzetű faluban vagy városi „rezervátumban” élő család a fentieknek objektív okokból képtelen eleget tenni.

A probléma megoldása tehát egy összetett, társadalmi feladat. Ehhez azonban a hatalomnak be kell látnia, hogy az erőszakos megoldások nem vezetnek a valódi megoldáshoz, mindössze arra jók, hogy leplezzék a problémát, és a kormány elmondhassa magáról: „a körülményekhez képest mindent megtett, ami tőle telik”. Ja és itt még nem is említettük, hogy renitens gyerekek szüleit megfosztják a családi pótléktól. Ez azért mindent visz!

Ha csak ennyi telik tőle, hogy rendőrt küld az iskolákba, akkor inkább ne csináljon semmit!

Ceterum censeo OV esse delendam!