2017. január 15., vasárnap

TENDENCIÁK – A MEGVALÓSÍTOTT HATALOM

Felirat hozzáadása
Az elmúlt napokban a civil szervezetek elleni fellépéstől hangos a sajtó és az ellenzéki portálok. Németh Szilárd keresetlen szavai mintha kiverték volna a biztosítékot.
Tisztelt Olvasók! Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ez a nyilatkozat csak egy kicsike lépés abban a folyamatban, amelyet immáron a hetedik éve következetesen hajt végre a hatalom!
Próbáljunk meg egy kicsit emlékezni! A történéseket tegyük egymás mellé, a látszólagosan különböző intézkedések és törvénykezés kirajzol egy jól látható struktúrát. Ez pedig nem más, mint a hatalom tökéletessé tétele, a leválthatatlanság biztosítása, a potenciális ellenfelek ellehetetlenítése, a társadalom megbénítása.
Vegyük sorra:
A legelső lépés, hogy a törvényeket úgy alakítsuk át, hogy gyakorlatilag ne legyen alkotmányos és jogi lehetőség arra, hogy bármely (NER kritikus) intézkedés ellen jogi erővel fellépjen az ellenzék. Ezt szolgálta az új Alaptörvény, az Alkotmánybíróság jogköreinek kurtítása és annak összetételének megváltoztatása. De vizsgálhatjuk az elmúlt hét esztendőben megszületett más törvényeket és intézményi átalakításokat is.
A független – szakmai és civil kuratóriumok vezette – közalapítványok felszámolása (NKA, NCA stb.) azt szolgálta, hogy megfosszák a független alkotó értelmiséget és orgánumaikat a megjelenéstől, a civil szervezetek pályázati lehetőségeitől. Mindezt tetézte a 2011-es úgynevezett „civil törvény”, amely lehetetlenné tette, hogy az addig bizonyos fékként szolgáló, közhasznú szervezetek jogi úton beleszólhassanak egyes ügyekbe. A közhasznúságuk „megvonásával” (no nem közvetlenül, hanem a törvényben megfogalmazott, egyébként teljesíthetetlen, kritériumok rendszerével) legyalulták az emberi jogi és környezetvédelmi egyesületek és alapítványok jelentős részét.
A következő lépés az államigazgatás teljes átalakítása volt, amely azt a célt szolgálta, hogy a szakmai minisztériumok tevékenysége szinte teljesen ellehetetlenült. A döntések áthelyezése a hatalom közvetlen kézi irányításához azt eredményezte, hogy ma már nincs önálló államigazgatási képviselete például a kultúrának és az oktatásnak. Az EMMI nevezetű minisztérium sokszoros feladatrendszere – amelyben egymásnak ellentmondó területek vetélkednek a forrásokért – eleve bukásra kódolja a szervezetet. Az oktatás, a szociális ügyek, az egészségügy ugyanis mind-mind egy-egy önálló igazgatási entitás, más-más eszköz és feladatrendszerrel.
Lehetne ezt a felsorolást tovább folytatni, példának szerintem elég ennyi is.
A hatalom megtartásának második lépcsője a „sarkalatos törvények” átalakítása volt, kiemelt jelentőséggel a választási törvényre. A FIDESZ 2010-es győzelme után már nem volt biztos abban, hogy egy következő ciklusban ezt meg tudja ismételni, így az elsők között alakította át a választási rendszert és a törvényhozást, mintegy biztosítva politikai hatalma fenntartását.
Az intézményrendszerek, az úgynevezett „közjószágok” (szociális rendszer, egészségügy, oktatás, rendvédelem) átalakítása.
Ebben a sorozatban az elsők között alakították át a honvédelem és a rendvédelem struktúráját. Az új szolgálati törvények megalkotásával elbizonytalanították mind a honvédség, mind a rendőrség személyi állományát. (Az eddig vonzó járandóságok megszüntetésével pedig e két testület utánpótlását is jelentősen redukálták.)
Követte ezt az oktatás átalakítása, mikor mindent állami igazgatás alá vontak, a helyi önkormányzatokat megfosztva beleszólási joguktól. Bár napjainkra bebizonyosodott, hogy ez teljes kudarccal járt, ám a lényeg maradt: a központilag meghatározott tantervek, a pedagógus társadalom gúzsba kötése. Mindez azt eredményezte, hogy a közoktatás színvonala soha nem látott mélységekbe zuhant. Bizonyítják ezt a PISA tesztek és az a tény, hogy az általános iskolákból kikerülők egy jelentős hányada funkcionális analfabéta. Mindezek tetejére a középfokú oktatás átalakítása – a „munka társadalmának” jelszava alatt – azt eredményezi, hogy sok-sok évfolyam olyan „tudást” sajátít el, amivel esélye sincs belépni a munkaerő piacra.
Hasonlóan jártak el az államigazgatásban, a hol számos jogkört kivettek az önkormányzatok kompetenciái közül, azokat az újra megalakított járási hivatalokhoz vagy megyei hivatalokhoz rendelve. Mindez azt eredményezte, hogy a települések önállósága jelentősen csorbult. Kivették a helyi közösségek kezéből saját sorsuk alakítását.
A legarcpirítóbb azonban az, amit a szociális szférában hajtottak végre. Az egészségügy modernizálásának szándékos halogatása azt eredményezi, hogy az ott dolgozók minden erőfeszítése ellenére növekszik a mortalitás kis hazánkban. A várólisták sem azért olyan hosszúak, mert nincs „kapacitás”. (Akinek megvan a pénze, az minden további nélkül hozzájut az állami rendszeren belül is a megfelelő szolgáltatáshoz.) A lényeg: nem biztos, hogy mindenki annyira értékes, hogy azonnali ellátást kapjon. (Mari néninek csípőprotézis kell, mert már járókerettel sem tud közlekedni, mégis másfél-kétéves határidőt kap a műtétre – már, ha megéli.)
„Nem hagyunk senkit az út szélén” – hangzott a ominózus mondat. Valóban! Senkit sem hagynak az út szélén. Az útnak ugyanis tisztának kell lennie, így a lassúakat és a lemaradókat belökjük az árokba, az mégsem az út széle.
A közmunka program is átalakul. Már csak egy évig lesz lehetősége a leszakadó rétegeknek ezt igénybe venni. Utána mehetnek a munkaerő piacra. Ja, hogy ott különböző okokból (nem megfelelő iskolázottság, távoli munkahelyek stb.) nem alkalmazzák őket, ez nem a hatalom és az állam bűne, feladata.
Mint ahogy nem lesz feladata az államnak az idősekről való gondoskodás sem. Az, hogy az első lépések között nyúlták le a magánnyugdíj pénztárakban felhalmozott vagyont, csak a kezdetet jelentette. Azóta a leszármazókat kötelezik arra, hogy átvegyék gondoskodást. Az intézmények a törvény erejénél fogva kényszeríthetik a leszármazókat szüleik eltartására. A nyugdíjrendszer átalakítása is azt szolgálja, hogy ez a réteg minél lejjebb csússzon. (Volt olyan kormánypárti politikus, aki nagy nyilvánosság előtt szólta el magát arról, hogy ezek a rétegek tulajdonképpen „feleslegesek”.)
Nem szólok a korrupcióról és a felesleges költségvetési herdálásról, mert ez napjaink slágertémája. Néha azonban elfedi a hatalom kiépítését szolgáló intézkedéseket.
Ha ezeket egymás mellé rakjuk, egy kicsit kívülállóként értelmezzük, akkor kibontakozik egy cinikus, csak a hatalmat szem előtt tartó politika, amely attól sem riad vissza, hogy a társadalom egyes rétegeit totálisan ellehetetlenítse, és mint „feleslegest” ne is vegye figyelembe döntései során.
Gondolkodjunk! A magyar társadalom jelentős része szegénységben él (statisztikák szerint kb. három és félmillió ember. Ezeknek csaknem egyharmada a létminimum alatt tengődik. Ám a hatalmat láthatólag ez nem igazán érdekli.
Mindennek az eredménye az, hogy kis hazánk az elkövetkezőkben mérhetetlen sebességgel folytatja leépülését.
Ezt megállítani csak akkor lehet, hogy ha az érintett társadalmi rétegek és azok képviseletét felvállaló civil szervezetek és pártok végre elhatározzák magukat, hogy kicsinyes egyéni ambícióikat feladva eltakarítják a most regnáló hatalmat. Nincs más út! Ha ez így folytatódna 2018 után, abba belerokkan az ország!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. január 11., szerda

FOGÁNAK AZ Ő FEHÉRJE

A hatalom (nem) végre kimutatta a foga fehérjét. A farkas úgy látszik elhatározta, hogy az amúgy békésen bégető birkáit is felfalja. Már senki se mondja nekem, hogy a Soros-bérenc civil szervezeteknek olyan kolosszális méretű befolyása lenne a hatalom politikájára. Ennek a hatalomnak ugyanis jelen pillanatban nincs méltó ellenfele a politikai porondon. A magukat ellenzékinek mondó pártok semmilyen eredményt nem érnek el a parlamentarizmus keretei között, hiszen előterjesztéseik sorra buknak el már a bizottsági szakaszban, annak legcsekélyebb esélye nélkül, hogy valaha is a parlament elé kerülhetnének vitára.
A civil szervezetek pedig kívülről kiabálnak be (kicsit visszafogott – amolyan értelmiségi választékossággal és érvrendszerrel) a politikai játéktérre. Érvrendszerük lehet kristálytiszta, lehet előremutató és hasznos, ám mégsem talál meghallgatásra. A hatalommal szembeni fellépésük pedig nem más a vastagbőrű hatalom bőrén, mint szúnyogcsípés. Nem veszélyes, de viszket.
Ám úgy látszik, hogy ez a kicsiny kellemetlenség is túlzott reakciót vált ki. Mint az igazi szúnyogot: le kell ütni, meg kell szüntetni a kellemetlenség forrását.
A legnagyobb baj, hogy ez a hatalom nem érti a civil társadalmat. Nem érti, mert nem ismeri. Nem tudja, hogy a polgárok önkéntes egyesületei miféle és mennyire hasznos munkát végeznek, milyen hatalmas – egyébként az állam kötelességét jelentő – terhet vesznek le az intézményrendszerről.
Most fagy, és az elmúlt napokban is fagyott. Nem az állami intézmények fogadták be a hontalanok tömegét fűtött szállásokra, éjszakára, hanem a különböző alapítványok, egyesületek és egyházak önkéntesei dolgoztak az emberek megmentésén.
Bár volt olyan egyház, felekezet – kimondottan a keresztényi irgalmasság és szeretet alapján –, amely megtagadta, hogy kapuja előtt meleg ruhát akasszanak ki, vagy megtiltotta, hogy a rászorulók a templom mellett kéregessenek, mondván: zavarja a híveket.
A másik oldalon fiatalok, középkorúak és öregek jelentkeztek tucatjával szociális munkára. Annyian, hogy voltak, akiknek megköszönték a felajánlást, de már nem tudtak munkát adni a szervezetek.
De ne csak az időjárási krízishelyzeteket vizsgáljuk. Civil szervezetek szerte az országban szerveznek a leszakadó rétegeknek, csoportoknak oktatást, nyújtanak segítséget, hogy valamilyen módon kiveckelődjenek abból a nyomorból, ahová az elmúlt hét év arrogáns hatalomgyakorlása taszította őket.
A mai hatalom jellegzetesen óvodás (no jó, ne bántsuk a kicsiket, nem óvodás, hanem agresszív, műveletlen, erkölcstelen), és primitív. Minden hibáját másra tolja: nem képes belátni saját hibáit, kudarcait, hanem permanens ellenségképet vizionálva az okokat magán kívüli problémákban keresi: az EU-ban, a multikban stb. Persze tudjuk, hogy ez csak a propagandájukban van így, mert ténylegesen nagyon is tisztában vannak azzal, hogy mit tesznek. De azt hiszik, hogy korrupt dolgaikat még elrejthetik.
De az a húzásuk, hogy nekimennek azoknak a szervezeteknek, amelyek egy kicsit is, de igyekeznek élhetőbbé tenni ezt az országot, az kontraproduktív. Eltaszítja őket azoktól a jó érzésű szavazóktól, akik eddig, még ha fél szívvel is, de támogatták őket.
Már az 2011-es úgynevezett „civil törvény” is tönkretett és ellehetetlenített számos szociális és kulturális egyesületet, alapítványt.
Ám a mostani lépésetek még tovább feszíti ezt a húrt.
De csak bátran: feszítsétek tovább! De egyről ne feledkezzetek el: mindent nem lehet megcsinálni és lenyomni a nép torkán, még akkor sem, ha ezt Flinkenstein kaliberű éceszgéberek segítségével teszitek.
Ne felejtsétek: 1956 forradalmának se volt sok előzménye október 22-én! A nép egy ideig csendben tűr. Aztán majd cselekszik. Ám ezt nem igazán kívánjuk. Mert ez kiszámíthatatlan következményekkel járna!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. január 6., péntek

CIVIL KEZDEMÉNYEZÉS — INTERNETES SZAVAZÁS?

Ma bejelentették, hogy a civilek internetes előválasztást tartanak, mert megunták a pártok lacafacázását. Roppant dicséretes. Ha vannak is impotensnek tetsző pártok, akik az égető időhiány ellenére sem képesek épeszű egyezségre a jelen hatalom leváltásáról, úgy hajrá, jöjjenek a civilek!
Be is jelentették, hogy egy igen elmés internetes alkalmazással, biztosítják az anonimitást, valamint azt is, hogy biztosak legyünk abban, hogy aki klaviatúrát ragad, az valós magyar személy. Ezzel elejét vehetik a szavazás manipulálásának, de biztosítják annak „titkosságát”.
Vágó Gábor még azt is kihangsúlyozta, hogy ehhez a regisztrációhoz és a szavazáshoz személyes segítséget adnak.
 Haj! Végre, egy épeszűnek tűnő dolog. Nosza próbáljuk ki!
Előre kell bocsátanom, hogy ugyan nem vagyok egy számítástechnikai zseni, de azért rendelkezem egy Nagy Tapasztalatú User minden hájával.
A megadott web címen találtam sok érdekességet, ami még szimpatikus is volt, de azért már a kezdetekben ott motoszkált bennem a nagy kérdés, hogy a legfontosabb azonosítási adatról, az úgynevezett IP címről bizony egy szó sem esik.
De félre az apróságokkal, regisztráljunk. Első lépésként az ajánlott (kamu) levelező címet hoztam létre, majd ez alapján kitöltöttem az oldal regisztrációs kérdéseit, adatait. Sikerrel létrehoztam saját adataimból az úgynevezett „titkos kódot”, majd ennek segítségével a profilt.
Igen ám, de hogy a rendszer alkalmazásait használhassam egy e-mailt kell küldeni, hogy a regisztráció valódiságáról az oldal üzemeltetői is meggyőződjenek. Ezt hívják „Tanúsításnak”
Itt kezdtem felvenni a kérdőjel formát. Ugyanis az elküldött levél visszajött azzal az üzenettel, hogy azt a proxy tűzfal nem engedte át a címzettnek.
Itt dobtam a klaviatúrát a hátam mögé, hagyva az egészet a francba.
Azt nem értem: ha ezt egy tényleges használói tapasztalattal rendelkező felhasználó se tudja megcsinálni, akkor mit várunk el attól a potenciális szavazótól, aki talán csak egy hete végezte el a nyugdíjasoknak szervezett számítógépes tanfolyamot.
A regisztráció és a „tanúsítás” szinte megoldhatatlan feladatot jelent. Továbbá nem igazán értelmezhetem azt sem, hogy a civil szervezet képviselői személyesen meglátogatják az embereket a tanúsítás folyamán.
A legszerényebb becslés szerint ma kis országunkban van mintegy 3,5 millió háztartás. Ennek az 1/3-ában van internet. Ha a civil szervezetek ezt a közel egymillió háztartást valóban meg akarják látogatni, úgy azzal kell számolniuk, hogy egy aktivista naponta maximum négy azonosítást végezhet el. Innentől kezdve a többi számtan, mert vagy 100 ezer aktivista kell, vagy csak a 2024-es választásokra lesznek kész.
Karakószörcsögön Mari néni – miután nem boldogult a regisztrációval – hogyan lépjen tovább? Ki fog elmenni hozzá? Ki segít neki hogy teljesítse polgári jogait?
De tényleg, félre a tréfával: úgy látom, ez egy újabb lufi arra, hogy az embereket végképp kiábrándítsák  a politikában való részvételből.
Szeretném javasolni az általam tisztelt civil szervezeteknek, hogy egy dolgot tegyenek meg: mielőtt ilyen ötletekkel előállnak, legalább próbálják ki annak a technikai végrehajtását!


Ceterum censeo OV esse delendam!

2016. december 30., péntek

ROSSZKEDVÜNK ÉVE

A december bejegyzés nélkül telt. Nem mintha nem lett volna téma bőségesen, de újra abba a helyzetbe kerültem, hogy kár ugyanazt a csontot rágicsálni, ha komolyabb véleményt nem mondhat az ember.
Elteltek az ünnepek, a karácsonyi vacsorákat, ebédeket kezdjük kipihenni a hétköznapokkal.
Ideje azért számot vetni azzal,  hogy miért is nem érezzük a „Magyarország erősödik” feelinget a hétköznapjainkban.
Túl vagyunk a rezsicsökkentésen – ami persze látszólagos, valós értéke köszönő viszonyban sincs a propagandában hangoztatottakkal –, „megússzuk” a migráns áradatot is. Igaz ugyan, hogy a lakosság jelentős része még csak nem is látott – a határkerítés felhúzása előtt sem – „migránst”. Akik láttak, azok példás szolidaritásról tettek tanúbizonyságot. (Lásd: Szeged, lásd a Keleti pályaudvar, nyugati határszél) Az azért egy kicsit (nagyon) pimasz kormánypolitika volt, hogy a menedéket kérőket minden ellenőrzés és kérdés nélkül vonaton és autóbuszokon szállították az osztrák határra, és velük együtt a problémát is mintegy „áttolták” a szomszédba.
Túl vagyunk a különböző botrányokon, amelyek persze a fásult társadalomban szinte semmilyen reakciót nem váltottak ki. (Lásd: Voldemor, korrupció, különböző állami funkciók szinte családias elosztása, a rejtélyes, körözött arab milliárdos, prof. Pharaon ügye, Lőrinc barát újabb stiklijei stb.)
A legnagyobb gondnak e fásultságot látom. A nagy tömegek ilyen magatartása még érthető is, hiszen mindennapjaikat nem az „úgynevezett nagypolitika” tölti ki, hanem az, hogy megszerezzék saját fenntartásukhoz legszükségesebb javakat. Azt, aki a napi betevőért küzd, az teszik ki gondjai javát, hogy enni adjon a gyerekének, az nem foglalkozik a politikusokkal, azok „úri huncutságaival”.
A legtöbb emberhez – ha el is jutnak a vérlázító machinációk hírei – képtelen felmérni, hogy az ott elhangzó adatok és összegek valójában mekkorák, és ez hogyan hat ki saját életére.
Mari néninek és Géza bácsinak az ország észak-keleti végében elképzelhetetlen és felfoghatatlan egy több milliárdos összeg. Ők maximum százezer forintos határig képesek gondolkodni, ami számukra már-már dáriusi vagyon.  „Az országnak harmada éhen gebed”. Ezt a hivatalos statisztika is alátámasztja azzal, hogy a lakosság 40 százaléka él a szociális minimum alatt, 20 százaléka él súlyos anyagi nélkülözésben.
Csak egy zárójeles megjegyzés:
Tudom: a nyugdíjasoknak juttatott 10 ezer forint nagyon sok családnak jelentett érdemi segítséget a karácsonyi ünnepekben. De tegyük már helyére a dolgot. Egy ünnepi töltött káposztára egy négytagú család esetében éppen elég. Ha nem hiszik: számolják ki. Néhány piac érvényes fogyasztói árait itt találják.
De ezt a tíz ezer forintot úgy beállítani, hogy az érdemi javulást hozott az érintettek életében több mint költői túlzás! Azt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy az utalványok értékének 27 százaléka ÁFA formájában visszavándorol az államhoz, és a kibocsátó cég pedig több milliárddal gazdagodik. Hogy ezek az összegek aztán hol bukkannak majd fel, az mély homályba vész.
Nem térnék ki a gazdasági intézkedésekre, főleg a minimálbér és a GYES emelésére. Ez ugyanis, mint néhány tanulmány már bizonyította álintézkedés, egyrészt nem teljesíthető a magyar vállalkozások jelentős részénél, másrész pedig hosszú távú következményei negatívak.
Az ország lerablása – amelyet elfed a „spontán ügyek” propagandisztikus tálalása – ma már olyan gondokat okoz, amit csak hosszú évtizedek keserves munkájával lehet helyreállítani. Az oktatásban végbement dúlás következményei napjainkban még kevéssé érezhetőek, de néhány év múlva, amikor a lebutított iskolarendszer kibocsátja a mostani nebulókat, tágra nyílt szemmel vesszük majd tudomásul, hogy nincs helyük a munkaerő piacon, mert tudásuk nem elegendő, és képtelenek a kornak megfelelő követelményeket elsajátítani. Részletesen láthatjuk ezt a PISA-felmérés eredményeiben. Hogyan várhatjuk el egy ilyen generációtól, hogy saját életét és az országot gyarapítsa?
Hasonló a helyzet az egészségügyben. Nagyon úgy néz ki, hogy az idősebb generációkat lassan „leírja” a hatalom. Ellehetetlenítik a kórházi ellátást pénz hiányában, leépülnek a szociális rendszerek. A hatalom úgy gondolja, hogy az amúgy is lecsúszóban levő idős rétegekre – akiktől az elmúlt években a nyugdíjszámítás változása miatt jelentős összeget vontak el – egyre kevesebbet kell költeni. A törvény erejével próbálják a társadalmi szolidaritásból származó kötelezettségeit áthárítani a családra, a lakosságra.
Az ország lassan, de biztosan csúszik lefelé – még csak nem is Európa boldogabbik feléhez viszonyítva – a szomszédjaihoz képest is. Megelőz bennünket Szlovákia, Lengyelország, Románia is, amelyek negyedszázaddal ezelőtt még irigylésre méltóként tekintettek ránk.
„Magyarország erősödik” – ordít a fizetett hirdetés.
Az átlagpolgár meg csak azt nem tudja, hogy mikor és miben, mert saját bőrén ennek az ellenkezőjét tapasztalja.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2016. november 29., kedd

ORBANISZTÁN ÖRÖK

De tényleg: hol élünk?

Az elmúlt két-három hétben olyan dolgokat éltünk meg, szinte válaszreakciók nélkül, amelyek kiverik a biztosítékot a normálisan gondolkodó emberek zömében. (legyenek azok balosok, liberálisak vagy éppen konzervatívak). De úgy látszik, ebből az emberfajtából egyre kevesebb van kis hazánkban (már aki gondolkodik)!
A miniszterelnöki hivatalt vezető miniszter szerint nem is kell mást várni az oktatástól, mint azt, hogy jó keresztényt (keresztyént) és jó magyart faragjon a fiatalokból. Az ám! Ennyi tényleg elég! A mostani hatalomnak bizonnyal, hiszen minél hülyébb a felnövekvő nemzedék, annál könnyebb azt manipulálni, a legostobább propagandával irányítani, hiszen nincs meg az a képessége, hogy eligazodjon saját és közeli vagy tágabb környezete dolgaiban.
Mindezt jól alátámasztja az évek óta zajló – és meg kell mondani sikeres – médiapolitika, amit a kormányzópárt folytat. A tömegkommunikáció szinte teljes uralása alapvető politikai érdekeit szolgálja. Elnyomni minden más hangot, amely nem dicsőíti a hatalmat.
Ugyanakkor ez a kijelentés éles ellentétben van egy héttel korábbi, a kormányinfón elhangzott kijelentésére, miszerint a jövő gazdasági kibontakozásának egyik szelete a nagy hozzáadott értéket képviselő, magas szaktudást igénylő munka.
Csak néhány adalék ehhez: a 16 éves korra leszállított tankötelezettség, a gimnáziumok felvételi rendjének megszigorítása, a semmilyen általános ismeretet nem adó szakiskolák rendszerének bevezetése. Ha ezeket egymás mellé tesszük, máris látszanak az egymásnak ellentmondó következmények.
A visszafogom az oktatást, ellehetetlenítem a fiatalok tanulási lehetőségeit, akkor mindez miként valósul meg?
Forrás: Internet-Index.hu
A médiatúlsúly pedig azt eredményezi, hogy az emberek egy részének – 25 évvel a rendszerváltás után – de javu érzése támad, igaz, már a Népszabadság nélkül. A teljes állami politika rátelepszik mindenre („keményen, vastagon, mint a guano”).
Az elmúlt hetekben néhány vélemény megjelent az egészségpolitikáról is (ami szerintem nincs is), aminek keretében – egy neve elhallgatását kérő – kormány közeli politikus szólt arról, hogy született egy tanulmány arról, hogy miként is alakult az egészségügy kiadásainak szerkezete. Ezek szerint a rendelkezésre álló összegek döntő többségét a 60 éven felüliek ellátása viszi el. Ezért nagyok a várólisták, ezért akadozik az ellátás. Ki nem mondva, de az utalásokból következtethető, hogy a legolcsóbb megoldás, ha ezt a korosztályt „kiveszik” a rendszerből. Egy elhalasztott, vagy sok hónapos várakozás utáni szakvizsgálat – adott esetben – már csak arra jó, hogy a beteg állapotában való visszafordíthatatlan állapotot diagnosztizáljon. Az eredmény: nem kell drága, sok pénzt és erőforrást felhasználó kezelés, hiszen a páciens menthetetlen. Ezzel egyébként két legyet ütnek egy csapásra: nem költenek a gyógyításra, és várhatóan megtakarítást könyvel el a nyugdíjalap is. (Nem kommentálom ezt, döntse el mindenki, mi erről a véleménye.)
Azt már nem is részletezem, hogy mekkora disznóságok kerültek napfényre Rogán és Pharaon kapcsán, vagy épp legutóbb a komáromi ipari park hasznosítása során.
Hja, kérem, lopni tudni kell!
De azért az már egy kicsit csücskös, hogy még az ország legelismertebb olimpikonjainak is elmismásolják a jutalmát. Már réges-régen vége a brazil olimpiának, de a sportolók egy része még mindig várja négy éves munkája beígért jutalmát.
A nap híre pedig, hogy a nyugdíjasok örülhetnek: 1,6 százalék nyugdíjemelést kapnak. Na, ez aztán lovagias gesztus! Ha ezt vesszük figyelembe, hogy a hárommillió nyugger közül a kb. a 40 százaléknak van 70-100 ezer között a havi apanázsa – a többiek ennél kevesebbet, elenyésző részük, 10 százaléknál kevesebb, kap többet – akkor ez 1120 és 1600 forint közötti összeget jelent havonta. Ennél nagyobb az egyes élelmiszerek drágulása havi szinten. (Ha figyelembe vesszük, hogy a pékszövetség már bejelentett, hogy január elsejétől csaknem 30 százalékkal emelik áraikat.)
A legnagyobb baj az, hogy ez az önző, semmire tekintettel nem levő, erkölcstelen és minden értéket nélkülöző politika már hatodik esztendeje rombolja az országot.
A gazdaság romokban – lásd versenyképességi számadatok –, egyetlen „közjószág” (egészségügy, oktatás, szociálpolitika, igazságügy-bíróságok, önkormányzatok, civil szféra) sem erősödött, gyarapodott.
Minden csak szóban szép, és sohasem látott módon gyarapszik. Mint például a nemzeti banki alapítványok.
De csak magunknak tehetünk szemrehányást ezekben az ügyekben. Már 2010-ben lehetett előre látni, hogy mi fog történni ebben az országban. Mert azt el kell ismerni: egy valamit nagyon kitalált ez a hatalom: azt, hogy miként kell évtizedes beidegződésekre, és nem kialakult polgári attitűdökre hivatkozva hatalmat gyakorolni.
Tehát senki se mondja azt, hogy mindent a kormány és a hatalom csinált! A szavazópolgárok részvétele és közömbössége nélkül ez a hatalom már régen nem regnálna. Csak egy kicsit kellene gondolkodni!
Mostanra eljutottunk oda, hogy a hatalom ellenében fel- és megszólalók már nem is kapnak helyet, hogy véleményüknek hangot adjanak. Itt tarunk!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2016. november 9., szerda

TRUMP (ÉS ORBÁN) VILÁGA

Világraszóló (történelmi) választási siker (vereség) az amerikai elnökválasztáson. A hazai és nemzetközi kommentek (hivatalosak és magánjellegűek) lepték el a netet, az állami és kereskedelmi adókat — vérmérsékletük és politikai beállítottságuk szerint.
A baloldaltól a jobboldalig különböző nézetek látnak napvilágot, a legváltozatosabb jövőképeket festve elénk.
Egy valami pozitív az egészben: az emberek sokasága – véleményformálók, szakértők és egyszerű polgárok – ráérzett arra, hogy ha valami komolynak tetsző változás jelenik meg a világban, az valamilyen módon hatással van az egészre, így gyakorlatilag minden emberre. Persze nem egészen közvetlenül, de áttételes formában mindenképpen.
Vannak, akik már az Egyesült Államok krízisével riogatnak, a kapitalizmus összeomlását vizionálják. Vannak, akik a háború közvetlen veszélyétől tartanak, mások pedig azt gondolják, hogy ezzel az egész világon győznek a szélsőséges jobboldaliak, mintegy bátorítást nyerve a világ egyik legnagyobb hatalmától.
Keep calm (=mindenki nyugodjon le a p..ba!)! A kását nem eszik olyan forrón, és ami a hazai, esetleges párhuzamokat illeti, néhány dolog, ami végletesen megkülönbözteti az amerikai és hazai viszonyokat:
Amerikában ugyan most nyert egy elnökjelölt (és lett az USA 45. elnöke), egy alapvetően populista kampánnyal, amely elsősorban a képzetlen, fehér, kicsit perifériára szorult emberekhez szólt. De egy valami nem igazán változott: Amerikában továbbra is szilárd demokrácia van, az ott működő fékekkel és ellensúlyokkal. A képviseletek eltolt választási rendszere, a képviselőház és a szenátus különállósága, az USA legfelsőbb bírósága (amely betölti az alkotmánybíróság szerepét) tagjainak életfogytig tartó mandátuma, a sajtó és kommunikáció (államtól való) függetlensége, a tagállamok önálló törvényhozásai, nem beszélve a polgárok alapvető demokratikus gondolkodásáról — mind biztosítja azt, hogy az USA nem válhat egy diktatórikus állammá.
Kétség kívül az Egyesült Államok elnökére mindenki úgy tekint, mint a világ egyik leghatalmasabb emberére, de ez a valóságban nincs így!
Az elnök áll ki a kamerák elé és jelenti be a fontos döntéseket, de ez nem jelenti azt, hogy azok az ő fejéből pattannak ki. Nem is feltételezhető – bármekkora politikai és egyéb tapasztalatokkal rendelkezik –, hogy minden felvetődő problémára adekvát választ képes adni. Ezért van az elnök mögött a stáb, amely tulajdonképpen kidolgozza az elnök „mondanivalóját. Ez a szakértői testület figyelembe veszi a mindenkori politikai helyzetet (kül- és belpolitikában egyaránt), kidolgozza a lehetséges döntési alternatívákat figyelembe véve a különböző alsó- és felsőházi politikai véleményeket, a különböző lobbi csoportok (pénzügy, gazdaság, helyi, tagállami érdekeket, civil és szociális szervezetek kívánalmait stb.) érdekeit.
Így szinte kényszerítve az elnököt egy többé-kevésbé kompromisszumos megoldásra és annak kihirdetésére.
Ez nem lesz másként Donald Trump esetében sem. Azok a kampányban elhangzó ígéretek – például a hazai termelés megtízszerezése –, majd szép lassan a süllyesztőbe kerülnek, mint végre nem hajtható dolgok. Ugyanígy valószínűen szép lassan erodálódik majd a védővámok és a mexikói kerítés ügye is.
A fékek és ellensúlyok rendszere működik az USA-ban. Ezek olyan erősek, hogy volt már rá precedens, hogy meg is buktatták az elnököt.
Trump világa tehát igen behatárolt. Mint jelölt, persze beszélhet bezárkózó és megerősödő Amerikáról, de mindezt csak addig teheti, amíg a választók engedik!
Nem így van ez kis hazánkban. Itt a fékek és ellensúlyok rendszere már a múlté. A populizmus nálunk azért virulens, mert a magyar lakosság nagy része – mert az bizony fáradságos – nem képes gondolkodni, és érdekei szerint cselekedni. Elfogadja mindazokat a fals és igaztalan magyarázatokat és propaganda szövegeket, amelyekkel egyre romló életkörülményeit magyarázzák.
Milyen dolog az, hogy egy érvénytelen parlamenti szavazást hatalmas sikernek állít be a kormányzat egyik ideológiai korifeusa.
Milyen dolog az, hogy a parlamenti szabályokra – és a politikai korrektségre – fittyet hány a miniszterelnök, mondván, hogy ha most elsőre nem sikerült az Alaptörvényt módosítani, majd megpróbáljuk újra.
Szóval, amikor Hillary Clinton gratulál a győztesnek és felajánlja segítségét és közreműködését, az azt jelenti, hogy egy demokratikus szavazás eredményét senki sem kérdőjelezi meg, de az sem jut eszébe, hogy az így nyert felhatalmazással az új elnök visszaélhet. (Erre az esetre is megvannak a törvények az USA-ban.)
Csak egy kicsit gondolkozzunk már el, ha saját mini, tekintélyelvű rendszerünket akarjuk az egyik – elismerten – legerősebb demokráciához viszonyítani.
Szóval kis magyar valóságunkban kevés dolog változik majd. Esetleg az USA-ból származó termékek lesznek drágábbak. De A mostani hatalom nem lesz se erősebb, se gyengébb.
A hazai viszonyokon nekünk kell változtatni.

Ceterum censeo OV esse delendam!

2016. november 4., péntek

VAKOK VÍVÓMECCSE

No, egy pillanatra úgy nézett ki, hogy valami elindul, de azon nyomban hamvába is hullt.
A választópolgárban – már amelyikben, tisztelet nekik – felvetődik a kérdés: ezek tényleg ennyire impotensek (nem férfiúi tekintetben, arról nincsenek információk)?
Az eredmény és a napvilágra került hírek szerint — igen.
De mi is ennek az oka?
Forrás: Internet
Az ok, amit már sokszor megírtam a polgári és demokratikus hagyományok hiánya. A magyar közgondolkozásban (a köznép, az átlagos magyar választó, az állampolgárok döntő sokasága – használja mindenki a számára megfelelő elnevezést) nincs benne a demokratikus játékszabályok betartásának szükségessége. Nincs benne a gondolkodásában, hogy az érveket – a közjó és a kormányzás céljának meghatározását – nem erőből, hanem kompromisszumok sokaságával, minél szélesebb részvétellel kell kidolgozni.
A pártok – ez viszonylag világosan bebizonyosodott a rendszerváltás óta – nem voltak képesek a társadalom és a politikai problémák adekvát kezelésére. A pártok szentül meg vannak győződve arról, hogy a mögöttük álló tagság és támogató tömeg kifejezi az egész társadalom akaratát és törekvéseit.
Már pedig tudjuk, hogy ez nincs így. Nem is lehet, mert a hazai pártok programpártok és médiapártok. Nem a társadalom egy rétegének vagy nagy csoportjának érdekeit képviselik politikailag, hanem a saját értékrendjük vagy hatalmi céljaik megvalósítását.
Ez persze abból fakad, hogy maga a társadalom (az emberek sokasága) sem képes megfogalmazni, hogy milyen politikai vagy hatalmi struktúrában szeretne élni. Mivel nincs megfelelő demokratikus (hosszú idő alatt kialakult szokásrendszer) hagyománya, és nem is tudja igazán, hogy miként működik egy polgári demokrácia.
Teljes egészében aláveti magát a politikának – hiszen ezt tette az elmúlt másfél évszázadban –, mert ahhoz van szokva, hogy a politika „úri huncutság”.
Forrás: Internet
Nos, ebben a környezetben vívják sajátságos harcukat az ellenzék pártjai. Mindegyikben forr a küldetéstudat. Jobbnál jobb – és ostobábbnál ostobább – javaslatokkal állnak elő, amelyek megvalósítása kétséges, mert vagy nincs meg hozzá a gazdaság teljesítőképessége, vagy mert nincs meg hozzá a társadalmi támogató háttér.
Így aztán nincs más lehetőségük, mint hangosságukkal, a támogatás nagyságának hangsúlyozásával megszerezni a dominanciát. (Lásd: FIDESZ szalámipolitikája az első OV-kormány alatt, és 2010 után.)
Egyetlen igazi céljuk van: megszerezni a hatalmat, és a lehetőségek szerint felszámolni a dúlást, ami az elmúlt hat esztendőben végbement.
Ennek azonban megvannak a maga veszélyei. Ugyanis egyszerre nem nagyon megy a valódi demokratikus intézményrendszer helyreállítása (Az alkotmánytól az Alkotmánybíróságon át az oktatásig és a szociális rendszerekig) és a gazdaság növekedési pályára állítása.
Ez utóbbi problémái pedig azt erősítik, hogy az átlagember nem igazán érzi meg a változás pozitívumait. Mivel a demokratikus rend értékei a számára nehezen konvertálhatók, (mert nem adnak érte semmit a közértben) így az intézmények helyreállítása számára szinte semmit sem jelent. A polgári szabadságjogok a többség számára nem mások, mint üres jelszavak. Nem foglalkozik se az alaptörvénnyel, se fékek és ellensúlyok rendszerével.
Így aztán a a jelen ellenzéki pártok vakon (a társadalom igazi helyzete ismeretének hiányában) vagdalkoznak egymással, ahelyett, hogy valami közös többszörös alapján együtt dolgoznának — egyébként tök mindegy, hogy kinek a vezetésével.
Persze mindegyik párt saját presztízsét óvja, és be akarja bizonyítani, hogy bizony nála van a megoldás kulcsa, és nélküle bizony minden kezdeményezés kudarcra van ítélve.
A legnagyobb baj az, hogy ebből az egóból egy cseppet sem hajlandóak leadni, akkor sem, ha ez egyébként a mindenki által áhított célt veszélyezteti.
Ceterum censeo OV esse delendam!