Felirat hozzáadása |
Az elmúlt napokban a civil szervezetek elleni fellépéstől
hangos a sajtó és az ellenzéki portálok. Németh Szilárd keresetlen szavai
mintha kiverték volna a biztosítékot.
Tisztelt Olvasók! Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy
ez a nyilatkozat csak egy kicsike lépés abban a folyamatban, amelyet immáron a
hetedik éve következetesen hajt végre a hatalom!
Próbáljunk meg egy kicsit emlékezni! A történéseket tegyük
egymás mellé, a látszólagosan különböző intézkedések és törvénykezés kirajzol
egy jól látható struktúrát. Ez pedig nem más, mint a hatalom tökéletessé
tétele, a leválthatatlanság biztosítása, a potenciális ellenfelek
ellehetetlenítése, a társadalom megbénítása.
Vegyük sorra:
A legelső lépés, hogy a törvényeket úgy alakítsuk át, hogy
gyakorlatilag ne legyen alkotmányos és jogi lehetőség arra, hogy bármely (NER
kritikus) intézkedés ellen jogi erővel fellépjen az ellenzék. Ezt szolgálta az
új Alaptörvény, az Alkotmánybíróság jogköreinek kurtítása és annak összetételének
megváltoztatása. De vizsgálhatjuk az elmúlt hét esztendőben megszületett más
törvényeket és intézményi átalakításokat is.
A független – szakmai és civil kuratóriumok vezette –
közalapítványok felszámolása (NKA, NCA stb.) azt szolgálta, hogy megfosszák a
független alkotó értelmiséget és orgánumaikat a megjelenéstől, a civil
szervezetek pályázati lehetőségeitől. Mindezt tetézte a 2011-es úgynevezett
„civil törvény”, amely lehetetlenné tette, hogy az addig bizonyos fékként
szolgáló, közhasznú szervezetek jogi úton beleszólhassanak egyes ügyekbe. A
közhasznúságuk „megvonásával” (no nem közvetlenül, hanem a törvényben
megfogalmazott, egyébként teljesíthetetlen, kritériumok rendszerével)
legyalulták az emberi jogi és környezetvédelmi egyesületek és alapítványok
jelentős részét.
A következő lépés az államigazgatás teljes átalakítása volt,
amely azt a célt szolgálta, hogy a szakmai minisztériumok tevékenysége szinte
teljesen ellehetetlenült. A döntések áthelyezése a hatalom közvetlen kézi
irányításához azt eredményezte, hogy ma már nincs önálló államigazgatási
képviselete például a kultúrának és az oktatásnak. Az EMMI nevezetű
minisztérium sokszoros feladatrendszere – amelyben egymásnak ellentmondó
területek vetélkednek a forrásokért – eleve bukásra kódolja a szervezetet. Az
oktatás, a szociális ügyek, az egészségügy ugyanis mind-mind egy-egy önálló
igazgatási entitás, más-más eszköz és feladatrendszerrel.
Lehetne ezt a felsorolást tovább folytatni, példának
szerintem elég ennyi is.
A hatalom megtartásának második lépcsője a „sarkalatos
törvények” átalakítása volt, kiemelt jelentőséggel a választási törvényre. A
FIDESZ 2010-es győzelme után már nem volt biztos abban, hogy egy következő
ciklusban ezt meg tudja ismételni, így az elsők között alakította át a választási
rendszert és a törvényhozást, mintegy biztosítva politikai hatalma
fenntartását.
Az intézményrendszerek, az úgynevezett „közjószágok”
(szociális rendszer, egészségügy, oktatás, rendvédelem) átalakítása.
Ebben a sorozatban az elsők között alakították át a
honvédelem és a rendvédelem struktúráját. Az új szolgálati törvények
megalkotásával elbizonytalanították mind a honvédség, mind a rendőrség személyi
állományát. (Az eddig vonzó járandóságok megszüntetésével pedig e két testület
utánpótlását is jelentősen redukálták.)
Követte ezt az oktatás átalakítása, mikor mindent állami
igazgatás alá vontak, a helyi önkormányzatokat megfosztva beleszólási joguktól.
Bár napjainkra bebizonyosodott, hogy ez teljes kudarccal járt, ám a lényeg
maradt: a központilag meghatározott tantervek, a pedagógus társadalom gúzsba
kötése. Mindez azt eredményezte, hogy a közoktatás színvonala soha nem látott
mélységekbe zuhant. Bizonyítják ezt a PISA tesztek és az a tény, hogy az
általános iskolákból kikerülők egy jelentős hányada funkcionális analfabéta.
Mindezek tetejére a középfokú oktatás átalakítása – a „munka társadalmának”
jelszava alatt – azt eredményezi, hogy sok-sok évfolyam olyan „tudást” sajátít
el, amivel esélye sincs belépni a munkaerő piacra.
Hasonlóan jártak el az államigazgatásban, a hol számos
jogkört kivettek az önkormányzatok kompetenciái közül, azokat az újra
megalakított járási hivatalokhoz vagy megyei hivatalokhoz rendelve. Mindez azt
eredményezte, hogy a települések önállósága jelentősen csorbult. Kivették a
helyi közösségek kezéből saját sorsuk alakítását.
A legarcpirítóbb azonban az, amit a szociális szférában
hajtottak végre. Az egészségügy modernizálásának szándékos halogatása azt
eredményezi, hogy az ott dolgozók minden erőfeszítése ellenére növekszik a
mortalitás kis hazánkban. A várólisták sem azért olyan hosszúak, mert nincs
„kapacitás”. (Akinek megvan a pénze, az minden további nélkül hozzájut az
állami rendszeren belül is a megfelelő szolgáltatáshoz.) A lényeg: nem biztos,
hogy mindenki annyira értékes, hogy azonnali ellátást kapjon. (Mari néninek
csípőprotézis kell, mert már járókerettel sem tud közlekedni, mégis
másfél-kétéves határidőt kap a műtétre – már, ha megéli.)
„Nem hagyunk senkit az út szélén” – hangzott a ominózus
mondat. Valóban! Senkit sem hagynak az út szélén. Az útnak ugyanis tisztának
kell lennie, így a lassúakat és a lemaradókat belökjük az árokba, az mégsem az
út széle.
A közmunka program is átalakul. Már csak egy évig lesz
lehetősége a leszakadó rétegeknek ezt igénybe venni. Utána mehetnek a munkaerő
piacra. Ja, hogy ott különböző okokból (nem megfelelő iskolázottság, távoli
munkahelyek stb.) nem alkalmazzák őket, ez nem a hatalom és az állam bűne,
feladata.
Mint ahogy nem lesz feladata az államnak az idősekről való
gondoskodás sem. Az, hogy az első lépések között nyúlták le a magánnyugdíj
pénztárakban felhalmozott vagyont, csak a kezdetet jelentette. Azóta a
leszármazókat kötelezik arra, hogy átvegyék gondoskodást. Az intézmények a
törvény erejénél fogva kényszeríthetik a leszármazókat szüleik eltartására. A
nyugdíjrendszer átalakítása is azt szolgálja, hogy ez a réteg minél lejjebb
csússzon. (Volt olyan kormánypárti politikus, aki nagy nyilvánosság előtt
szólta el magát arról, hogy ezek a rétegek tulajdonképpen „feleslegesek”.)
Nem szólok a korrupcióról és a felesleges költségvetési
herdálásról, mert ez napjaink slágertémája. Néha azonban elfedi a hatalom
kiépítését szolgáló intézkedéseket.
Ha ezeket egymás mellé rakjuk, egy kicsit kívülállóként
értelmezzük, akkor kibontakozik egy cinikus, csak a hatalmat szem előtt tartó
politika, amely attól sem riad vissza, hogy a társadalom egyes rétegeit
totálisan ellehetetlenítse, és mint „feleslegest” ne is vegye figyelembe
döntései során.
Gondolkodjunk! A magyar társadalom jelentős része szegénységben
él (statisztikák szerint kb. három és félmillió ember. Ezeknek csaknem
egyharmada a létminimum alatt tengődik. Ám a hatalmat láthatólag ez nem igazán
érdekli.
Mindennek az eredménye az, hogy kis hazánk az
elkövetkezőkben mérhetetlen sebességgel folytatja leépülését.
Ezt megállítani csak akkor lehet, hogy ha az érintett
társadalmi rétegek és azok képviseletét felvállaló civil szervezetek és pártok
végre elhatározzák magukat, hogy kicsinyes egyéni ambícióikat feladva
eltakarítják a most regnáló hatalmat. Nincs más út! Ha ez így folytatódna 2018
után, abba belerokkan az ország!
Ceterum censeo OV esse delendam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése