2017. január 15., vasárnap

TENDENCIÁK – A MEGVALÓSÍTOTT HATALOM

Felirat hozzáadása
Az elmúlt napokban a civil szervezetek elleni fellépéstől hangos a sajtó és az ellenzéki portálok. Németh Szilárd keresetlen szavai mintha kiverték volna a biztosítékot.
Tisztelt Olvasók! Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ez a nyilatkozat csak egy kicsike lépés abban a folyamatban, amelyet immáron a hetedik éve következetesen hajt végre a hatalom!
Próbáljunk meg egy kicsit emlékezni! A történéseket tegyük egymás mellé, a látszólagosan különböző intézkedések és törvénykezés kirajzol egy jól látható struktúrát. Ez pedig nem más, mint a hatalom tökéletessé tétele, a leválthatatlanság biztosítása, a potenciális ellenfelek ellehetetlenítése, a társadalom megbénítása.
Vegyük sorra:
A legelső lépés, hogy a törvényeket úgy alakítsuk át, hogy gyakorlatilag ne legyen alkotmányos és jogi lehetőség arra, hogy bármely (NER kritikus) intézkedés ellen jogi erővel fellépjen az ellenzék. Ezt szolgálta az új Alaptörvény, az Alkotmánybíróság jogköreinek kurtítása és annak összetételének megváltoztatása. De vizsgálhatjuk az elmúlt hét esztendőben megszületett más törvényeket és intézményi átalakításokat is.
A független – szakmai és civil kuratóriumok vezette – közalapítványok felszámolása (NKA, NCA stb.) azt szolgálta, hogy megfosszák a független alkotó értelmiséget és orgánumaikat a megjelenéstől, a civil szervezetek pályázati lehetőségeitől. Mindezt tetézte a 2011-es úgynevezett „civil törvény”, amely lehetetlenné tette, hogy az addig bizonyos fékként szolgáló, közhasznú szervezetek jogi úton beleszólhassanak egyes ügyekbe. A közhasznúságuk „megvonásával” (no nem közvetlenül, hanem a törvényben megfogalmazott, egyébként teljesíthetetlen, kritériumok rendszerével) legyalulták az emberi jogi és környezetvédelmi egyesületek és alapítványok jelentős részét.
A következő lépés az államigazgatás teljes átalakítása volt, amely azt a célt szolgálta, hogy a szakmai minisztériumok tevékenysége szinte teljesen ellehetetlenült. A döntések áthelyezése a hatalom közvetlen kézi irányításához azt eredményezte, hogy ma már nincs önálló államigazgatási képviselete például a kultúrának és az oktatásnak. Az EMMI nevezetű minisztérium sokszoros feladatrendszere – amelyben egymásnak ellentmondó területek vetélkednek a forrásokért – eleve bukásra kódolja a szervezetet. Az oktatás, a szociális ügyek, az egészségügy ugyanis mind-mind egy-egy önálló igazgatási entitás, más-más eszköz és feladatrendszerrel.
Lehetne ezt a felsorolást tovább folytatni, példának szerintem elég ennyi is.
A hatalom megtartásának második lépcsője a „sarkalatos törvények” átalakítása volt, kiemelt jelentőséggel a választási törvényre. A FIDESZ 2010-es győzelme után már nem volt biztos abban, hogy egy következő ciklusban ezt meg tudja ismételni, így az elsők között alakította át a választási rendszert és a törvényhozást, mintegy biztosítva politikai hatalma fenntartását.
Az intézményrendszerek, az úgynevezett „közjószágok” (szociális rendszer, egészségügy, oktatás, rendvédelem) átalakítása.
Ebben a sorozatban az elsők között alakították át a honvédelem és a rendvédelem struktúráját. Az új szolgálati törvények megalkotásával elbizonytalanították mind a honvédség, mind a rendőrség személyi állományát. (Az eddig vonzó járandóságok megszüntetésével pedig e két testület utánpótlását is jelentősen redukálták.)
Követte ezt az oktatás átalakítása, mikor mindent állami igazgatás alá vontak, a helyi önkormányzatokat megfosztva beleszólási joguktól. Bár napjainkra bebizonyosodott, hogy ez teljes kudarccal járt, ám a lényeg maradt: a központilag meghatározott tantervek, a pedagógus társadalom gúzsba kötése. Mindez azt eredményezte, hogy a közoktatás színvonala soha nem látott mélységekbe zuhant. Bizonyítják ezt a PISA tesztek és az a tény, hogy az általános iskolákból kikerülők egy jelentős hányada funkcionális analfabéta. Mindezek tetejére a középfokú oktatás átalakítása – a „munka társadalmának” jelszava alatt – azt eredményezi, hogy sok-sok évfolyam olyan „tudást” sajátít el, amivel esélye sincs belépni a munkaerő piacra.
Hasonlóan jártak el az államigazgatásban, a hol számos jogkört kivettek az önkormányzatok kompetenciái közül, azokat az újra megalakított járási hivatalokhoz vagy megyei hivatalokhoz rendelve. Mindez azt eredményezte, hogy a települések önállósága jelentősen csorbult. Kivették a helyi közösségek kezéből saját sorsuk alakítását.
A legarcpirítóbb azonban az, amit a szociális szférában hajtottak végre. Az egészségügy modernizálásának szándékos halogatása azt eredményezi, hogy az ott dolgozók minden erőfeszítése ellenére növekszik a mortalitás kis hazánkban. A várólisták sem azért olyan hosszúak, mert nincs „kapacitás”. (Akinek megvan a pénze, az minden további nélkül hozzájut az állami rendszeren belül is a megfelelő szolgáltatáshoz.) A lényeg: nem biztos, hogy mindenki annyira értékes, hogy azonnali ellátást kapjon. (Mari néninek csípőprotézis kell, mert már járókerettel sem tud közlekedni, mégis másfél-kétéves határidőt kap a műtétre – már, ha megéli.)
„Nem hagyunk senkit az út szélén” – hangzott a ominózus mondat. Valóban! Senkit sem hagynak az út szélén. Az útnak ugyanis tisztának kell lennie, így a lassúakat és a lemaradókat belökjük az árokba, az mégsem az út széle.
A közmunka program is átalakul. Már csak egy évig lesz lehetősége a leszakadó rétegeknek ezt igénybe venni. Utána mehetnek a munkaerő piacra. Ja, hogy ott különböző okokból (nem megfelelő iskolázottság, távoli munkahelyek stb.) nem alkalmazzák őket, ez nem a hatalom és az állam bűne, feladata.
Mint ahogy nem lesz feladata az államnak az idősekről való gondoskodás sem. Az, hogy az első lépések között nyúlták le a magánnyugdíj pénztárakban felhalmozott vagyont, csak a kezdetet jelentette. Azóta a leszármazókat kötelezik arra, hogy átvegyék gondoskodást. Az intézmények a törvény erejénél fogva kényszeríthetik a leszármazókat szüleik eltartására. A nyugdíjrendszer átalakítása is azt szolgálja, hogy ez a réteg minél lejjebb csússzon. (Volt olyan kormánypárti politikus, aki nagy nyilvánosság előtt szólta el magát arról, hogy ezek a rétegek tulajdonképpen „feleslegesek”.)
Nem szólok a korrupcióról és a felesleges költségvetési herdálásról, mert ez napjaink slágertémája. Néha azonban elfedi a hatalom kiépítését szolgáló intézkedéseket.
Ha ezeket egymás mellé rakjuk, egy kicsit kívülállóként értelmezzük, akkor kibontakozik egy cinikus, csak a hatalmat szem előtt tartó politika, amely attól sem riad vissza, hogy a társadalom egyes rétegeit totálisan ellehetetlenítse, és mint „feleslegest” ne is vegye figyelembe döntései során.
Gondolkodjunk! A magyar társadalom jelentős része szegénységben él (statisztikák szerint kb. három és félmillió ember. Ezeknek csaknem egyharmada a létminimum alatt tengődik. Ám a hatalmat láthatólag ez nem igazán érdekli.
Mindennek az eredménye az, hogy kis hazánk az elkövetkezőkben mérhetetlen sebességgel folytatja leépülését.
Ezt megállítani csak akkor lehet, hogy ha az érintett társadalmi rétegek és azok képviseletét felvállaló civil szervezetek és pártok végre elhatározzák magukat, hogy kicsinyes egyéni ambícióikat feladva eltakarítják a most regnáló hatalmat. Nincs más út! Ha ez így folytatódna 2018 után, abba belerokkan az ország!
Ceterum censeo OV esse delendam!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése