Merre tart a világ? Mi okozza mindazt a kaotikus
eseménysort, aminek tanúi vagyunk? A fejlett országok, az USA és Nyugat-Európa
polgárai miért radikalizálhatók? Hogyan nyerhet teret a populizmus azokban a
társadalmakban, amelyek fennen hirdetik, hogy a „tudás társadalmát” építik?
Kezdjük a gondolkodást egy kicsit tágabb értelemben,
tekintsünk kicsit vissza az időben, miként változott az amerikai és az európai
társadalmak összetétele és úgynevezett „társadalmi tudata”.
Ha az európai társadalmak elmúlt két évszázados „fejlődését”
tekintjük át, elég ellentmondásos képet kapunk.
Ebben az időszakban – mondjuk, az elmúlt másfél évszázadban
– Európa és az USA igen intenzíven fejlődött mind tudományos-technikai
értelemben, mind a társadalom szerkezetét illetően. Azt azonban meg kell
említeni, hogy folytatódott (egészen a második világháború végéig) az a
„gyakorlat", hogy a különböző államok, államszövetségek konfliktusaikat
háborúkkal oldották fel. Nem kell különösebb részletességgel tárgyalni, hogy
mit jelentett ez a Balkáni háborúktól az amerikai polgárháborún át az első és
második világháborúkig a világnak.
A huszadik század közepétől azonban gyökeresen megváltozott
a helyzet. Ehhez több tényező járult hozzá: a hidegháborúban kialakult
erőegyensúly, a társadalmak háborúellenessége, a felgyorsuló gazdasági
növekedés, a tudományos eredmények beépülése a termelésbe és a mindennapi
életbe stb.
Az elmúlt 70 esztendő globális méretekben persze nem volt
mentes a háborúktól, hiszen nem volt évtized, amikor ne lettek volna fegyveres
harcok a világ különböző tájain, a Közel-Kelettől a Távol-Keletig, de a fejlett
országok társadalmai csak közvetetten érezték ezek hátrányait és brutalitását. Persze ezekben a társadalmakban is jelentős erők mozdultak meg a háborúk
(USA-ban a Vietnami, Európában pl. a Falklandi és a közel-keleti, délszláv
háborúk) ellen.
Mindezek ellenére azt kell mondani, hogy a fejlett világ
országainak társadalmai nem szembesültek háborús helyzettel. Felnőttek mára
olyan generációk, amelyek csak a békés biztonságot ismerik, el sem tudják
képzelni megszokott életük radikális változását.
Ehhez hozzájárult az, hogy az anyagi javakhoz való
hozzájutás a termelési rendszerek hatékonyságának robbanásszerű növekedésével a
korábbiaknál sokszorosan könnyebb lett.
A globalizált gazdaság kiteljesedésével a technológiai
fejlődés magával hozta az addig „fejlődő országoknak” tartott társadalmak egy
részének gyors felzárkózását, gazdagodását. (Lásd: BRIC-országok)
E fejlődés során azonban háttérbe szorult annak vizsgálata
(ha nem is mindenütt), hogy miként változott meg a társadalmak rétegződése és
összetétele az elmúlt fél évszázadban.
Korábban a társadalmat általában egy piramis mintájára
modellezték, ahol a piramis csúcsán az uralkodó (uralkodó elit) állt, az alján
pedig a legelesettebb, leginkább kizsákmányolt rétegek helyezkedtek el. De
ezekben a „hagyományos társadalmakban" is volt valamiféle mozgás a rétegek között.
(A népmese a legkisebb fiúról, aki furfangja, ereje (tudása) alapján elveheti a
királylányt és a társadalmi ranglétrán felemelkedhet.)
A huszadik század harmadik harmadától azonban a társadalmi
struktúra gyökeresen átalakult. A fejlődésnek köszönhetően hagyományos rétegek
tűntek el, új rétegek keletkeztek. Megváltozott a demokratikus politikai
berendezkedés következtében az elit is. Így az új szerkezet sokkal inkább
hasonlít egy tojáshoz.
Az ábrával kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy sajátos
módon a gazdaság egyik legnagyobb fogyasztója pontosan az a szegény réteg,
amiről nem gondolnánk, hogy képes fenntartani a gazdaság egészét pedig paradox
módon így van. Az ezt a réteget jellemző egyén fogyasztása ugyan igen kicsi, de
mivel a legnagyobb tömeget ők jelentik, így az alapvető fogyasztási cikkekből
ők vásárolják a legtöbbet. Ez még akkor is igaz, ha a média által sugallt kép
általában a nélkülözésről szól, és a mélyszegénység legsötétebb bugyrait
mutatja.
Mint ahogy nem taglaljuk az elit luxus fogyasztását sem,
mert ennek mértéke bár ez kiverheti egyeseknél a biztosítékot, ám ennek is
vannak korlátai. Ilyen például az „ésszerűen elkölthető jövedelmek”
kategóriája, amely kultúránként változik ugyan, de közös jellemzőjük, hogy nem
teszik ki a megszerzett jövedelmek csak egy kisebb részét, általában 40
százalékot. (Egy példa: akinek nettó egymillió jövedelme van havonta, az sem
költ százalékban számolva szignifikánsan többet a jövedelméből a megélhetésre
és lakhatásra, mint az alacsonyabb jövedelműek. Ellenben minőségi élelmiszert fogyaszt!!! A fennmaradó jövedelmi hányad
pedig – mint megtakarítás vagy befektetés – a bankokon és egyéb utakon (tőzsde
stb.) visszakerül a gazdaság körforgásába (és újabb jövedelmet termel).
Ez az alapvetően megváltozott struktúra kisebb-nagyobb eltérésekkel
jellemző a fejlett országokra és szinte az egész világra.
Ez azt is magával hozza az előbbieknél, hogy a
legalacsonyabb rétegbe tartozó egyének előtt szinte teljesen bezáródik a
„tudás” megszerzésének lehetősége. Így létrejön egy folyamatosan nyitott olló a
közép- és felsőréteg és a leszakadottak között. Ez a kevéssé képzett réteg nem
találja kiemelkedésének lehetőségeit, és alulképzettsége révén a populista
propaganda áldozata.
Ám e helyzet fenntartásában érdekelt a mindenkori politikai elit,
hiszen így biztosíthatja uralmát a többi társadalmi réteg felett.
Ez Trump, Orbán, Putyin, Kaczynski sikerének a titka, és ez
magyarázza, hogy Franciaországban, Nagy Britanniában és Németországban is
előretörnek a populista politikusok.
Paradigmaváltás kell. De nem olyan értelemben, mint ahogyan
azt a Lámfalussy konferencián miniszterelnökünk elmondta. Az Ő paradigmaváltása
egy retrográd, a múltba – a meg nem ismételhető gyakorlatba – révedő váltás
víziója.
A paradigmaváltás azt jelenti, hogy a 21. század második
évtizedének a végére bebizonyosodott, hogy a társadalmi, gazdasági és
tudományos-technológiai változások teljesen új gondolkodást igényelnek. Olyan
gondolkodást, amely újra értelmezi az ember, a társadalom működését az új
környezetben, válaszokat képes adni a legégetőbb problémákra a környezeti
problémáktól a túlnépesedésen át a gazdaság és az anyagi javak elosztásának
kérdéseiig.
A modern filozófia ma még nem – vagy csak igen kis mértékben
– foglalkozik ezzel, de ahogyan súlyosodnak ezek az ellentmondások úgy kell
megszületnie az új paradigmának.
Ceterum censeo OV esse delendam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése