ROSSZKEDVÜNK ÉVE

A december bejegyzés nélkül telt. Nem mintha nem lett volna téma bőségesen, de újra abba a helyzetbe kerültem, hogy kár ugyanazt a csontot rágicsálni, ha komolyabb véleményt nem mondhat az ember.

Elteltek az ünnepek, a karácsonyi vacsorákat, ebédeket kezdjük kipihenni a hétköznapokkal.

Ideje azért számot vetni azzal,  hogy miért is nem érezzük a „Magyarország erősödik” feelinget a hétköznapjainkban.

Túl vagyunk a rezsicsökkentésen – ami persze látszólagos, valós értéke köszönő viszonyban sincs a propagandában hangoztatottakkal –, „megússzuk” a migráns áradatot is. Igaz ugyan, hogy a lakosság jelentős része még csak nem is látott – a határkerítés felhúzása előtt sem – „migránst”. Akik láttak, azok példás szolidaritásról tettek tanúbizonyságot. (Lásd: Szeged, lásd a Keleti pályaudvar, nyugati határszél) Az azért egy kicsit (nagyon) pimasz kormánypolitika volt, hogy a menedéket kérőket minden ellenőrzés és kérdés nélkül vonaton és autóbuszokon szállították az osztrák határra, és velük együtt a problémát is mintegy „áttolták” a szomszédba.

Túl vagyunk a különböző botrányokon, amelyek persze a fásult társadalomban szinte semmilyen reakciót nem váltottak ki. (Lásd: Voldemor, korrupció, különböző állami funkciók szinte családias elosztása, a rejtélyes, körözött arab milliárdos, prof. Pharaon ügye, Lőrinc barát újabb stiklijei stb.)

A legnagyobb gondnak e fásultságot látom. A nagy tömegek ilyen magatartása még érthető is, hiszen mindennapjaikat nem az „úgynevezett nagypolitika” tölti ki, hanem az, hogy megszerezzék saját fenntartásukhoz legszükségesebb javakat. Azt, aki a napi betevőért küzd, az teszik ki gondjai javát, hogy enni adjon a gyerekének, az nem foglalkozik a politikusokkal, azok „úri huncutságaival”.

A legtöbb emberhez – ha el is jutnak a vérlázító machinációk hírei – képtelen felmérni, hogy az ott elhangzó adatok és összegek valójában mekkorák, és ez hogyan hat ki saját életére.

Mari néninek és Géza bácsinak az ország észak-keleti végében elképzelhetetlen és felfoghatatlan egy több milliárdos összeg. Ők maximum százezer forintos határig képesek gondolkodni, ami számukra már-már dáriusi vagyon.  „Az országnak harmada éhen gebed”. Ezt a hivatalos statisztika is alátámasztja azzal, hogy a lakosság 40 százaléka él a szociális minimum alatt, 20 százaléka él súlyos anyagi nélkülözésben.

Csak egy zárójeles megjegyzés:

Tudom: a nyugdíjasoknak juttatott 10 ezer forint nagyon sok családnak jelentett érdemi segítséget a karácsonyi ünnepekben. De tegyük már helyére a dolgot. Egy ünnepi töltött káposztára egy négytagú család esetében éppen elég. Ha nem hiszik: számolják ki. Néhány piac érvényes fogyasztói árait itt találják.

De ezt a tíz ezer forintot úgy beállítani, hogy az érdemi javulást hozott az érintettek életében több mint költői túlzás! Azt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy az utalványok értékének 27 százaléka ÁFA formájában visszavándorol az államhoz, és a kibocsátó cég pedig több milliárddal gazdagodik. Hogy ezek az összegek aztán hol bukkannak majd fel, az mély homályba vész.

Nem térnék ki a gazdasági intézkedésekre, főleg a minimálbér és a GYES emelésére. Ez ugyanis, mint néhány tanulmány már bizonyította álintézkedés, egyrészt nem teljesíthető a magyar vállalkozások jelentős részénél, másrész pedig hosszú távú következményei negatívak.

Az ország lerablása – amelyet elfed a „spontán ügyek” propagandisztikus tálalása – ma már olyan gondokat okoz, amit csak hosszú évtizedek keserves munkájával lehet helyreállítani. Az oktatásban végbement dúlás következményei napjainkban még kevéssé érezhetőek, de néhány év múlva, amikor a lebutított iskolarendszer kibocsátja a mostani nebulókat, tágra nyílt szemmel vesszük majd tudomásul, hogy nincs helyük a munkaerő piacon, mert tudásuk nem elegendő, és képtelenek a kornak megfelelő követelményeket elsajátítani. Részletesen láthatjuk ezt a PISA-felmérés eredményeiben. Hogyan várhatjuk el egy ilyen generációtól, hogy saját életét és az országot gyarapítsa?

Hasonló a helyzet az egészségügyben. Nagyon úgy néz ki, hogy az idősebb generációkat lassan „leírja” a hatalom. Ellehetetlenítik a kórházi ellátást pénz hiányában, leépülnek a szociális rendszerek. A hatalom úgy gondolja, hogy az amúgy is lecsúszóban levő idős rétegekre – akiktől az elmúlt években a nyugdíjszámítás változása miatt jelentős összeget vontak el – egyre kevesebbet kell költeni. A törvény erejével próbálják a társadalmi szolidaritásból származó kötelezettségeit áthárítani a családra, a lakosságra.

Az ország lassan, de biztosan csúszik lefelé – még csak nem is Európa boldogabbik feléhez viszonyítva – a szomszédjaihoz képest is. Megelőz bennünket Szlovákia, Lengyelország, Románia is, amelyek negyedszázaddal ezelőtt még irigylésre méltóként tekintettek ránk.

„Magyarország erősödik” – ordít a fizetett hirdetés.

Az átlagpolgár meg csak azt nem tudja, hogy mikor és miben, mert saját bőrén ennek az ellenkezőjét tapasztalja.

Ceterum censeo OV esse delendam!