FÉLELMEINK, ZSIGERI VÁLASZAINK — HELYES ÚTON JÁRUNK?

Forrás: Internet

Európában hét évtizede béke van (na jó, számítsuk le a délszláv válságot), a kontinens társadalmai immár három generáció óta biztonságban élik világukat. Nem kellett szembenézniük otthonaik lerombolásával, a mindennapi élet ellehetetlenülésével. A békében felnőtt első generáció már évek óta eszi a nyugdíjasok – keserű vagy édes (attól függően, mely államban él) – kenyerét, de az esetek döntő többségében nem fenyegeti létbizonytalanság. (Mielőtt a kedves olvasó felháborodna azon, hogy bizony ez nem igaz, mert kis hazánkban számos idős ember él a létminimum alatt, szeretném hangsúlyozni, hogy ez a bejegyzés nem csak a magyarokról szól.)

Az Európai Unió nagy kihívás előtt áll, a legnagyobbal alapítása óta. A mai vezető politikusok – miután ők is döntő többségükben a háború után születtek – a biztonság és a béke körülményei között szocializálódtak, amit csak kicsit árnyékolt be a hidegháború. A mai német kancellár is viszonylagos egzisztenciális biztonságban nőtt fel és tanulhatott a volt NDK (sokan lassan már azt is elfelejtik, hogy volt egy ilyen államalakulat 25 évvel ezelőtt) állampolgáraként.

Forrás: Internet

Hasonló volt a helyzet egész Európában, éppen ezért igen komoly kihívás szembenézni egy olyan helyzettel, amelyet normális ésszel elképzelni is nehéz. Hiszen a kényelmes és jó körülmények között felnevelkedett európai polgár számára (bármely uniós országból is származzon) szinte felfoghatatlan, hogy az élete veszélyben van a hétköznapokban, hogy lakhelye egyik napról a másikra felrobbanhat;  hogy nem működnek a közszolgáltatások; hogy felfegyverzett emberek valamely ideológia követése vagy elvetése miatt lefejezik; hogy olyan cselekvésekre kényszerítik, amelyet normális körülmények között még rémálmában se tenne meg.

Már pedig ez a szituáció az Unió dél-keleti előszobájában.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a szélsőséges helyzetből emberek százezrei szeretnének kitörni, menteni életüket.

Ugyanakkor az Unió polgárai – bár szövetségük a szolidaritásra épül – egyre kevéssé tolerálják azt a tömeget, amely az elmúlt évben megjelent határaikon és országaikban. A szolidaritást ugyanis az uniós polgárokkal kapcsolatban fogadják el. A menekültek és gazdasági migránsok e körön kívül esnek.

A probléma pedig itt van, és megoldást kell rá találni.

Forrás: Internet - 444.hu

Sokan kárhoztatják az uniós „bürokráciát” – lásd: CÖF –, azért mert nem veszik figyelembe a polgárok véleményét. Mondhatjuk persze, hogy ez alapjaiban nem igaz. De mondhatjuk azt is, hogy a részigazságokra felépített érvelésben vannak valóságos elemek is. Pontosan ez mutatja azt, hogy milyen bonyolult – gazdasági, társadalmi kulturális – problémahalmazzal állunk szemben.

A helyzetre nem lehet egyetlen intézkedéssel választ adni. A türelmetlen polgárok – akik egyébként féltik az általuk évszázadok, évtizedek alatt megteremtett szellemi, kulturális és anyagi értékeket – azonnali válaszokat sürgetnek. Meg is adják néha ezeket: kiutasítás, nem befogadás, elutasítás, erőszakos korlátozások stb., ám ezzel nem a problémát oldják meg, hanem csak a tüneteket kezelik. (Ha tüdőgyulladást kapok nem elegendő csak a lázat csillapítani, mert a betegség attól még megmarad, hatékonyabb beavatkozásra van szükség.)

Az Unió vezetői folyamatosan keresik a megoldásokat, miközben szembe kell nézniük azzal, hogy a tagállamok önös érdekei lassan szétfeszítik azokat a kereteket, amelyek olyan jól működtek „béke idején”. Számos állásfoglalást, politikai elképzelést olvashattunk az elmúlt hetekben, amelyek Brüsszelből származtak. A közös mindegyikben az, hogy a szövetséget előbbre teszik a nemzeti érdekeknél; fontosabbnak tartják a kontinens egységét a tagállamok egyszeri – döntően belpolitikai indíttatású –, úgymond „nemzeti érdekeinél”.

Látni kell azt, hogy ez a mostani politikai válság (amelynek nem kis része gazdasági eredetű) túlmutat Európán. A gazdasági recesszió, a közel-keleti konfliktus, az orosz-ukrán ellentét, Kína gyengélkedése – mind-mind egy-egy adalék ahhoz a helyzethez, ami kialakult. Maga az Unió ezeket egyedül, politikai vagy gazdasági intézkedésekkel nem képes megoldani. Ugyanakkor mindenkinek elemi érdeke, hogy maga a szövetség fennmaradjon, mert a globális körülmények között csak így maradhat versenyképes.

Lehet arról elmélkedni, hogy a magyar kormány 2020 után már nem is számít a közösség forrásaira, lehet itthon azon agyalogni, hogy mindennek az oka a brüsszeli diktátum, ám ez nem vezet sehová.  Be kellene látnunk, hogy ebben a politikai játszmában – ha így folytatjuk tovább – csak a vesztes oldalon köthetünk ki.

Magyarország az Unió GDP-jének 0,98 százalékát adja (ebből az összegből 40 százalékban részesednek az autóipari beruházások, amelyek nem magyar kézben vannak). Kis hazánk a közösség lakosságának 6,3 százalékát adja. Így gazdasági jelentősége: termelési részesedése, fogyasztói piaca kisebb, mint Londoné. Ezt tudomásul kellene venni. Minden politikai felhang nélkül: ekkorák vagyunk. Nem csoda, hogy az Unió most nem Magyarországra, hanem Lengyelországra koncentrál. nem akar elveszíteni egy csaknem 40 milliós piacot és egy olyan gazdasági potenciált, amelynek egy főre jutó nemzeti jövedelme több mint 13 ezer dollár.

Forrás: Internet

A problémákra adandó válaszok egy  része pedig alapvetően filozófiai és politikai. Ugyanis az Uniónak tisztában kell lennie azzal, hogy a jelen körülmények között sok „megoldási javaslat” nem állja meg a helyét. Ezek egyike (főleg német forrásokban olvashatjuk), hogy az Unió gazdasági problémáinak megoldásához, a jóléti rendszerek fenntartásához szüksége van a bevándorlókra. Ez a nézet abból az eddigi gyakorlatból indul ki, hogy csak így –„munkahelyek teremtésével” – lehet kimászni a csávából. A probléma ezzel az, hogy a világ nem ebbe az irányba megy. A termelésbe – az anyagi javak előállításába – egyre kevesebb élő munkaerő kell. Ez a tendencia a jövőben még fokozódni fog. A foglalkoztatás egyre inkább eltolódik a nem anyagi jellegű szolgáltatások felé. Már ma is igen jelentős a munkanélküliség a közösségben. 2013-ban az átlagos ráta 11 százalék, ezen belül a 15-24 évesek rátája 23 százalék. A munkaerő tehát az Unión belül rendelkezésre áll. A társadalmi és jóléti kiadások fedezetét pedig az elosztási viszonyok gyökeres megváltozásával bőven fedezni lehetne.

A bevándorlási politika gazdasági indoka tehát elég nehezen áll meg.

A migráns és menekült probléma megoldása pedig szintén meghaladja az Unió egyedi lehetőségeit, hiszen a befogadás csak átmeneti gyógyír lehet, az igazi megoldás az érintett térség stabilizálása, az ottani körülmények normalizálása. Ez pedig nem képzelhető el más nagyhatalmak (USA, Oroszország, Kína), és a térség országainak aktív közreműködése nélkül. Az Unió önthet forrásokat Törökországba, megakadályozandó a menekültek átkelését az Égei-tengeren, ám ez csak tűzoltás. Ettől nem fognak kevesebben menekülni a háborús övezetből és nem indulnak el kevesebben a gazdaságilag elmaradott térségekből.

Azt kellene elérni, hogy a vándorló tömeg saját, jól megszokott környezetében – hazájában – találja meg az emberhez méltó körülményeket, érvényesülést.

Ceterum censeo OV esse delendam!

HAMBURG ÉS KÖLN ÜRÜGYÉN

Elárasztotta az internetet a két német város szilveszteri atrocitásairól szóló hírek sokasága. Már Angela Merkel is megszólalt az ügyben. Mindezt a hazai politika a „lám megmondtam” reakcióval kommentálta, mintegy alátámasztva látva a menekültellenes politikáját.

Már korábban is postoltam e témával kapcsolatban, ám a szélsőséges vélemények korántsem változtak. Gondolom, nekifutok még egyszer, hátha önthetünk tiszta vizet a pohárba.

Manapság az a jellemző, hogy két – gyökeresen eltérő – vélemény ütközik az európai országokban. Az egyik a szabad, toleráns hang, amely szerint a gazdag országoknak mindent meg kell tennie azért, hogy a helyi konfliktusok (háborúk, fegyveres összecsapások) elől menekülő százezreknek megfelelő oltalmat kell biztosítani, megteremtve ezzel számukra az emberhez méltó körülményeket, életet.

A másik vélemény pedig azt hangoztatja – nem kizárva a segítség szükségességét –, hogy az európai kultúrára komoly veszélyt jelent a beáramló, más kultúrát képviselők sokasága. Szerintük ezeket az embereket nem lehet „beilleszteni”, rávenni arra – kulturális beágyazottságuk okán –, hogy éljenek az európai szokások szerint. Rendszerint a vallási különbségeket hangsúlyozzák, az iszlám és a kereszténység kibékíthetetlen ellentétét előtérbe helyezve.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű, a probléma nem fehér vagy fekete.

Kezdjük egy kicsit régebbről. A 2008-ban elhunyt Samuel P. Huntington, a Harvard Egyetem professzora 1993-ban nagy visszhangot kiváltó cikket írt a Foreign Policy című amerikai külpolitikai lapba. Ez az írás a „A civilizációk összecsapása” címet viselte és egy fajta válasznak szánta Fukuyama „A történelem vége és az utolsó ember” című munkájára.

Nem kívánom teljes egészében ismertetni se Huntington, se Fukuyama művét, azt tegye meg a kedves olvasó, a cím alatti linkeken megtalálja.

A lényeg, hogy van valami abban, amit Huntington leírt. A világ valóban felosztható különböző kulturális övezetekre, ahol az uralkodó ideológia (vallás) adja meg az alapját a mindennapi kultúrának, az emberek identitásának. Ez több száz éve alakult ki generációk sokasága alakította, az abban élők éltük szerves részének tekintik. Ha ezt a hagyományt elveszik tőlük – vagy korlátozzák azok gyakorlását –, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy identitásuktól fosztják meg őket. (gondoljunk csak arra, hogy Tadzsikisztánban, Bruneiben és Szomáliában betiltották a karácsonyt, arra hivatkozva, hogy annak semmi köze az iszlámhoz. Ez azt jelenti, hogy ezekben az országokban élő keresztények kénytelen lemondani egy olyan ünnepükről, amely szokásrendszerükben meghatározó.

Hasonló eltéréseket tapasztalunk a mindennapi kultúrában is: az étkezési szokásoktól kezdve a ruházkodáson át a különböző családi kapcsolatokig és a nők megítéléséig.

Nyilvánvaló, hogy minden kultúrkör ragaszkodik a maga hagyományihoz, évezredek alatt kialakult szokásrendszeréhet, erkölcséhez, hiszen ez adja a társadalom összetartozásának alapját.

Nem igazán szeretnék belemerülni a részletekbe, de ha már arról beszélünk, hogy lehetséges-e egy-egy népcsoport „beillesztése”, javaslom, gondolkozzunk el azon, hogy életvitel szerűen képesek lennénk-e élni egy másik társadalom alaptörvényei szokásai szerint élni. Nem arra gondolok, hogy turistaként meglátogathatunk-e más országokat, és ott ideig-óráig betartani a legfontosabb előírásokat. Hanem arra, hogy képesek lennénk-e saját identitásunkat feladni.

A huntingtoni probléma pedig az elmúlt negyedszázadban súlyosbodott – bár itt nem a különböző fegyveres konfliktusokra gondolok –, hiszen az elektronika és a kommunikáció forradalma hozzájárult a mostanra kialakult helyzethez. A nyolcvanas évek óta végbement változások (internet elterjedése, az elektronikus kütyük tömegessé válása — amiről meglehetősen ellenségesen nyilatkoztak egyesek, mondván a Keleti pályaudvar előtt minden migránsnak okos telefonja van) gyökeresen átalakították az emberek és a különböző társadalmak közötti információ cserét.

A probléma mindezzel csak az, hogy azonos tények különböző reakciót váltanak ki, attól függően, hogy milyen kultúrkörben értékelik azokat. Csak egy példa: az európai (amerikai) divat kiválthat tetszést, esetlek követésre méltónak találják, de kiválthat ellenérzést, a prostitúcióra való felhívást is.

A kommunikációs globalizmusnak vannak más „vadhajtásai” is. Egy számunka elmaradott térségben élő fiatal számára, aki az interneten különböző érdekességeket, gazdagságot lát mobiltelefonján – bár nyelvi korlátok miatt nem érti azt, ami a képeket magyarázza – óhatatlanul olyan kép keletkezik, hogy ezekből a „jóságokból” részesedni akar. Így aztán amikor szembesül azzal, hogy az általa kialakított ideális kép még köszönő viszonyban sincs a valósággal, törvényszerűen válik frusztrálttá.

Az új helyzetben teljesen gyökértelenné válik, elveszti azt a kevés környezeti biztonságát, amellyel saját szülőföldjén rendelkezett. A más szokások, más nyelv, másfajta gesztusok és reakciók teljesen elbizonytalanítják, kiválthatják az erőszakos reakciót belőle.

Mindezekkel csak azt mondom, hogy az a feladat, amivel napjainkban Európa szembesül, korántsem olyan egyszerű, hogy adok-e munkát, szállást, megélhetést a menekülteknek.

Ezzel biztosan nem lehet a problémát megoldani. A valódi orvosság az, ha ezek az emberek a saját országukban élhetnek békében és biztonságban, gyarapíthatják saját társadalmuk javait. A fejlett országoknak ezt a problémát kell megoldaniuk — a saját érdekükben is.

Ceterum censeo OV esse delendum!

ÉVKÖSZÖNTŐ UTÁN

A sok küldött és kapott újévi üdvözlet – SMS, telefon, facebook bejegyzés – után érdemes egy pillanatra elgondolkodni, ha már elszállt az éjszakai buli mámora, hogy mi elé nézünk 2016-ban.

A csillagok (bocs, szegfűk) és más politikai notabilitások megnyilatkozásai szerint semmi jóra nem számíthatunk.

Az, hogy a köztársasági elnök a szeretetről papol, mert láthatóan nincs mondanivalója (azt már feltételezni sem merem, hogy a kormánypárt presszionálta e semmit mondásra), az egy dolog.

Az azonban elkeserítő, amit az ellenzék – magát legnagyobbnak tartó – pártja közzétett az elmúlt év utolsó napján.

Ha egy pártnak csak ez a szánalmas öt pont jut eszébe arról, hogy mit kellene tenni az ország érdekében, akkor talán nem kell csodálkozni azon, hogy népszerűségük ott tart, ahol.

Arról már egy pár korábbi postban írtam, hogy az elmúlt 10-15 évben a mérvadó értelmiség (ellenzéki és kormány oldalon is) „kiszállt” a politikából. Így e pártok szellemi holdudvar nélkül maradtak — és ez látszik, tapasztalható!

Ha az ellenzék csak ilyen „programokat” képes kiizzadni magából, akkor keresztet vethetünk a hatalomváltásra.

A választó (és passzív) polgár elvárná, hogy valamiféle épkézláb programmal álljanak elő azok, akik a mostani hatalmat leváltani szeretnék. De ezek az erőfeszítések nem igen látszanak. Ehelyett dagonyázás folyik sokszor jelentéktelen – az ország állapotára semmilyen befolyással nem bíró – ügyekben. Ez hasonlatos ahhoz a szocializmusból ismert kifejezésre, amikor „a tehetetlenséget lázas semmittevéssel álcázzák”.

Persze nem gondolom, hogy napjaink megélhetési politikusai bármiféle erőfeszítést tennének maguktól a jelen status quo megváltoztatására. Ezt a választóknak kell kikényszerítenie belőlük.

Magunk számára tehát adott a feladat: a bennünket képviselő ellenzéki politikusokat kell felrázni, és valamivel tartalmasabb és perspektivikus – netán hosszú távú – elgondolásokat kikényszeríteni.

Hogy ez miként alakul majd, az még az elkövetkező hónapok kérdése.

Ceterum censeo OV esse delendum!