MATOLCSY, A VÁTESZ

Nem kell euro (€), nem kell az EU-birodalom!

Kusza szemű gazdasági vezetőnknek már megint meglódult az agya. Váteszként jósolja a jövőt. Csak éppen ez a jövő olyan, mint a légvár. Megváltozik a napsütés iránya, támad egy erősebb szellő, és elillan. Volt, nincs!
„Mit is ír a hogy is híjják?” – jut eszébe az embernek. Mit is mond a gazdaságért felelős miniszter?
Azt hangoztatja, hogy a magyar gazdaságnak nincs szüksége az európai gazdasági együttműködés egyik fundamentumára, a közös pénzre. Mert ez a közös pénz most veszélyes, „valutaháború” folyik a világban, elsősorban Európa ellen. És ebből Magyarországnak ki kell maradnia. „Az EU-birodalmi központosítása, tehát Brüsszel további megerősítése a gazdaság felemelkedéshez szükséges önrendelkezés elvételét jelentené a magyar államtól, ami nem érdekünk” – írja Matolcsy. Szerinte vissza kellene térni a „nemzetek Európája” gondolathoz.
Magyarország belátható időn belül nem lesz képes arra, hogy önállóan komolyabb mértékű gazdasági fejlődést produkáljon önerejéből. Orbán Viktornak az a tegnapi gondolata, miszerint legalább 5-5,5 millió adófizető munkavállalóra lenne szükség, illúzió abban az értelemben, hogy ezt az ország képes megteremteni. E fenti két megállapítást arra lehet alapozni, hogy ma kis hazánknak egész egyszerűen nincs annyi tőkéje, amely a „hozzáadott értékkel” (a munkaerővel), elérhetné a hőn áhított gazdasági Kánaánt. A magyar gazdaság ezer+1 szállal kötődik az európai gazdasághoz – elsősorban a némethez. Az itthon előállított értékek legnagyobb vevője az unió. Ezt figyelmen kívül hagyni meglehetős botorságra vall.

Az Európai Unió „birodalommá” válása pedig nem új kezdeményezés. A maastrichti szerződés (1992) tartalma, a 2002-es Európai Alkotmány, amelyet 2005-ben írtak alá a felek, de a holland és francia népszavazásokon elbukott, és a 2007-es Lisszaboni szerződés (életbe lépett: 2009. december 1-én) mind-mind abba az irányba mutat, hogy az uniós országok csak összefogással vehetik fel a versenyt a globális kihívások során.
Ez a felismerés persze megosztotta az uniós országokat, elsősorban a fejletlenebb – posztszocialista –országokat. Ez utóbbiak féltékenyen őrzik nemzeti szuverenitásukat, elsősorban politikailag. Gazdaságilag ugyanis ezek az országok betagozódtak az európai gazdasági rendszerbe. Magukban képtelenek lennének önálló gazdaságot működtetni. Minden ilyen országra – a balti államoktól közép-európai társaikon át a kelet-európaiakig – jellemző a tőkehiány, a technológiai elmaradás, a működő tőkére való utaltság.

Ezek az országok – csakúgy, mint Magyarország – politikailag kétarcúak. Politikai elitjeik (pártjaik) között a választóvonal a nemzeti önállóság és politikai szuverenitás, a nemzetfogalom értelmezése mentén húzódik. A gazdasági problémák (2008-2009-es hitelválság) érzékenyen érintették a politikát is. Felerősödtek a nacionalista tendenciák, az önállóság hangsúlyozása. Ez gyökeres ellentétben van az unióval való politikai elkötelezettséggel és gazdasági kapcsolatokkal.
Az unió vezető, gazdaságilag erős tagállamai felismerték, hogy a hitel- és valutaválságot is csak közös összefogással oldhatják meg. (Ezen a linken lehet e témáról magyar nyelven böngészni) Az egyes tagállamok „sajátos nacionalizmusa” ez ellen a törekvés ellen hat. Az EU szorosabb együttműködése – akár egy Európai Egyesült Államok – eszméje egyre inkább teret nyer, már csak azért is, mert a nemzetek szuverenitása, kulturális, nyelvi, szellemi önállósága megmarad, sőt erősödik, míg más téren (pénzügyek, kül- és biztonságpolitika, gazdaságpolitika) növekszik és hatékonyabbá válik a koordináció. Európa „boldogabbik fele” már felismerte, hogy nincs más választása, mint az együttműködés további fejlesztése.

Magyarország jelenlegi politikai vezető rétege nem érti meg, hogy az a nemzetfogalom, amelyben gondolkodik, avítt és idejétmúlt. A nemzetállam fogalma az elmúlt fél évszázadban fokozatosan oldódott fel a globális környezetben. Ennek egyik jellemzője, hogy az államok „alól” kiszaladtak bevételi forrásai, amit elsősorban a globális gazdaságnak és a tudományos-technológiai változásoknak köszönhetnek. Az utóbbi 30-40 év változásai a társadalmak struktúrájában is megjelent, átrendeződtek foglalkozások, megélhetési stratégiák és taktikák, amelyekbe az államnak egyre kisebb szerep jutott. A mai magyar vezetés mindezt nem veszi tudomásul, hanem mintáit egy közel évszázados múltból veszi.
Ez pedig előre látható kudarcot jelent.
Bármit is mond Matolcsy, mint vátesz, csak azt erősíti, hogy a szakértők és a környezet figyelembe vétele nélküli „jövőkép” meglehetősen bornírt.
A magyar polgárok pedig nem ostobák. Ha továbbra is ezt a politikát folytatják – hiába a miniszterelnök optimista nyilatkozata az elvándoroltak visszatéréséről –, úgy az ország legértékesebb tagjai, a fiatal generáció, hagyja el a hazát, hogy egyéni boldogulását máshol keresse.

 Kedves Olvasó! Ezentúl, Cato példáját követve, minden bejegyzést az alábbi mondattal zárok, mindaddig, amíg meghallgatásra (és megvalósulásra) nem talál:

Ceterum censeo OV esse delendam!

NEMZETI KONZULTÁCIÓ

KÉRDŐÍV — FORDÍTÁS

Új nemzeti konzultációs kérdőívet hoz majd a posta. Most azon kívül, hogy komoly emberek kampányolnak mellette és ellene, nem magával a rendszerrel szeretnék foglalkozni, sokkal inkább a kérdőív kérdéseivel, és az azokra adható válaszokkal.
Mindenekelőtt: az alapállás – a szerzők szándéka szerint –, hogy totálisan ostobának (szenilisnek, demensnek, korlátolt elméjűnek – nem kívánt rész törlendő) nézik az állampolgárokat. Mindenkit egyformán!
A 15 kérdés mindegyike úgy kezdődik: „Vannak, akik… (…úgy gondolják, …szerint stb.)”. Ez már önmagában kódolt üzenet. Arra bazírozik, hogy megfossza az állampolgárt az önálló gondolkodástól, alkalmazkodjon „mások” véleményéhez, mintegy elfogadva azt. Ez régi kommunikációs fogás, azt a szociálpszichológiai tényt veszi alapul, hogy az emberek általában konformisták, azaz alkalmazkodnak a többséghez, meg akarnak felelni az elvárásoknak. Már a kérdés ilyetén feltétele is azt feltételezi, hogy a válaszok a kérdező szándékai szerint születnek meg.

De lássuk a tartalmi elemeket.

Az első tulajdonképpen a megszüntetett EVA-ról szól. Azaz a kis cégeket úgy kívánja segíteni, hogy átalányadózást visszavezeti a rendszerbe. Ennek csak egy bökkenője van: az átalányadózás nem mentesíti a céget a társadalombiztosítási adók alól, amelyek egy cég munkaerő-költségeinek a nagyobb hányadát teszik ki. A cég nyereségadó már ma is alacsony szintű. A kis cégeket nem azzal lehet megmenteni, hogy az Európai Unió gazdasági előírásai ellenében határozzuk meg az adórendszert, hanem azzal, hogy olyan termékstruktúrához adnak támogatást, amelyeket értékesíteni lehet a piacon.
A második kérdés eldöntése sem az adó és járulékfizetés kérdése. A munkaerőpiac állapota határozza meg, hogy szükség van-e a nyugdíjasok munkájára. Amikor csökken a munkaerő iránti kereslet, mert a gazdaság stagnál vagy recesszióba süllyed, akkor nincs értelme ennek a kérdésnek, mert a nem nyugdíjas aktív korú népesség sem jut munkához. A kérdés tehát értelmetlen. Előbb kell olyan körülményeket teremteni, hogy a vállalkozások – üzemek, termelő cégek, szolgáltatások – haszonnal működhessenek, így kénytelenek legyenek bővíteni alkalmazottaik számát.

A szocpol támogatásnak nem az a lényege, hogy a fiatal családot gépkocsihoz juttassa a társadalom, hanem az, hogy a gyermeknevelés terheit enyhítse. Mindezt pedig tegye a rászorultság és ne a rosszul értelmezett „egyenlőség” alapján.
A negyedik kérdés a lehető legfurmányosabb. E kérdésre az átlagember szinte nem is tud válaszolni, hiszen nem mélyedt el az EU-szabályozás útvesztőiben. Ugyanakkor a kormány kinyilvánítja, hogy egyes intézkedéseivel eleve „szembe kíván menni” a közösségi előírásokkal. Az e kérdésre adott válaszokkal pedig takarózni akar, lerázni magáról a döntés felelősségét, hiszen a „zemberek konzultálták meg (akarták) a renitens politikát”. A kérdés felvetése is mutatja, hogy a kormány képtelen felfogni, hogy a „méltányos tehermegosztás” gazdaságpolitikája sokkal összetettebb, mint amivel jelen kapacitásaival képes megbirkózni.
Az ötödik híven tükrözi a konzervatív felfogást, miszerint a nőnek a konyhában a helye. A kérdés olyan ostoba, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. Ameddig hazánkban a családmodell (megélhetési modell) a két keresőre alapozott, addig érthetetlen, hogy a nők munkába állásának kérdését (ha van gyermekük, ha nincs) egyáltalán felvetik. Nem támogatni kell ez utóbbiak munkához jutását, hanem természetes követelménynek tekinteni!
A hatodik, hetedik és nyolcadik kérdés szinte ugyanaz – ha az igazi tartalmát tekintjük. Ez pedig a gazdaságpolitika. A kormány láthatóan nem találta meg annak a módszerét, hogy a mai – külső és belső gazdasági – környezetben ösztönözze a hazai eredményeket.

A szabad zónák létrehozása nem új ötlet, de mégsem egy nemzeti konzultáció része, mert ez nem csak a kormány kompetenciája. Az uniós törvényekkel való összeférhetőségét is vizsgálni kell ezeknél az övezeteknél. Ami Kínában sikeres, az nem biztos, hogy Európa közepén működik.
A monopóliumok elleni „harc”-ra ma van intézménye hazánknak. Ez nem más, mint a „versenyhivatal”. A gazdaságban pedig a verseny az egyik alapvető körülmény. A „nagy hal” minden esetben megeszi a „kis halat”, ha ez utóbbi nem elég innovatív, nem elég gyors és hatékony. Ez a kapitalista gazdálkodás egyik alapja. Ezt megváltoztatni maga szocialista gazdálkodás reinkarnációja.
A legdemagógabb kérdés a 11. Ugyanis nincs, és nem is lesz sohasem „ingyen leves”. A közszolgáltatások köztulajdona nem keverhető össze ezeknek a cégeknek a profitabilitásával. Ha ugyanis a közszolgáltatók „non profit” helyzetbe és állami tulajdonba kerülnek, akkor annak a következményei jól beláthatók. A tényleges ráfordítások, karbantartások költségeit nem fedezik a „rezsi befagyasztását” szolgáló hatósági árak. Így az állam kénytelen lesz a teljes költséghányadot az adófizetők pénzéből finanszírozni, ami bizonyos „átláthatatlanságot” hoz magával. A leglényegesebb pedig az, hogy az erre fordított összegeket az adófizetők és nem a fogyasztók fizetik meg. Semmivel sem lesz a szolgáltatás olcsóbb és jobb minőségű. (lásd: BKV)

A szociális szövetkezetek létrehozása a kormány bornírtságát mutatja. Azt ma már mindenki látja, hogy a szövetkezetek (termelő és értékesítési) létrehozása szerte Európában bevett gyakorlat, különösen a mezőgazdaságban, de az iparban, a szolgáltatási szektorban is. Nálunk ezt a termelési formát a „szocializmussal” általánosítják. Ez pedig nem igaz. A szövetkezetek valóban jelenthetnek megoldást, ám az elmúlt húsz év propagandája ezt gátolni látszik. Mint ahogyan gátló tényező az is, hogy ma egy jól meghatározott csoport igyekszik megszerezni a termelőföldek jelentős részét, kizárva ebből szinte minden kisbirtokost.
A szociális szövetkezetek ebből a szempontból nem értelmezhető gazdasági egységek. mert vagy termelnek (szolgáltatnak) valamit, amire szükség van, és eladható, vagy a közösség pénzéből fenntartottak, akkor pedig nem mások, mint szociális foglalkoztatók.

Az ÁFA kérdésköre – luxus ÁFA – pedig megint uniós kérdés. Annak tetszőleges változtatása a közösség adópolitikájával nem lehet ellentétes.
A nyugdíjak vásárlóértékének megtartása nem szociális ügy! A kormánynak arról kell elgondolkodnia, hogy a hazai közel hárommillió nyugdíjas mekkora vásárlóerővel rendelkezik. Ez a vásárlótömeg komoly része a magyar gazdaságnak. ha ezeket ellehetetlenítik, akkor tulajdonképpen a kiskereskedelmet, a szolgáltatókat hozzák nehéz helyzetbe, nem beszélve arról, hogy ha három millió embernek csökken a fogyasztása, akkor annak ÁFA és egyéb adótartalma hiányozni fog a költségvetésből. Ez a hiány pedig nagyságrendjét tekintve azonos azzal a megtakarítással, amit a nyugdíjak szinten tartása jelentene. A mérleg tehát a legjobb esetben is nullszaldós, rosszabb esetben pedig veszteséget generál a költségvetésben.

Ha mindezeket a választópolgár végiggondolja, rájöhet arra, hogy a konzultációs kérdőív semmi mást nem szolgál, mint annak az ámokfutásnak a legitimnációját, amit az elmúlt két évben „gazdaságpolitika” címen előadott az Orbán- Matolcsy páros.

TABLETTÁVAL ÖLNI



Forrás: internet, csaladhalo.hu

 A KDNP frakcióvezetője kijelentette, hogy nem támogatják az úgynevezett – a hatósági engedélyezési eljáráson átesett – „abortusz-tabletták” magyarországi bevezetését.

Ez megint jellegzetes esete annak, amikor amatőrök nyilatkoznak szakmai kérdésekről pusztán politikai vagy – ami ezzel ekvivalens – elfogultságból. Azt hangoztatták – utalva arra, hogy szerintük az emberi élet nem a születéssel, hanem a fogantatással kezdődik –, hogy „tablettával is tilos ölni”.
Nagyon kemény és meglehetősen bornírt indoklás.
Mert nézzük a tényeket és a jelenleg érvényes szabályzókat. A 2010-ben hatalomra került – önmagát nemzeti konzervatívnak minősítő – kormány szigorította a művi terhesség-megszakítás szabályait. Ezt a törvényt elfogadta a parlament – benne a fent emlegetett frakció –, dacára annak, hogy a társadalom nagyobb hányada ezzel nem igazán értett egyet.

Tény, hogy az elmúlt néhány év gazdasági, munka és egyéb körülményei nem kedvezőek a gyerekvállalásra. A gazdasági bizonytalanság – a munkahelyek labilitása – minden józanul gondolkodó fiatal párt elgondolkodtat, hogy mikor, hogyan, milyen körülmények között vállalja az új jövevény érkezését a családba.
Teljesen légből kapott az az érvrendszer, hogy azért csökken a születések száma, mert a mai fiatalok generációja önző, előrébbvalónak tartja saját boldogulását, függetlenségét, életmódját, mintsem ezt leváltsa a családalapítás felelősségével. A fiatalok döntő többsége akar gyereket, távolabbi tervei között szerepel is több gyermek felnevelése. Azonban a mai helyzetben – végső soron felelős döntéssel – úgy gondolja, hogy nincsenek meg azok a biztos körülmények, amelyek figyelembe vételével erre vállalkozhat. Nem látják, hogy ha ma világra hoznak egy gyermeket, akkor képesek lesznek-e becsülettel felnevelni, megadni neki mindent, amit ők maguk megkaptak. Ha ez a bizonytalanság – vagy tekintsük inkább előrelátásnak – fennmarad, akkor bizony csökken a születések száma.
Ezen nem segít sem a kormány „baby-boom” programja, de az sem, ha azzal fenyegeti a mai szülőket, hogy nem kapnak megfelelő nyugellátást, ha „nem hoznak létre járulékfizető polgárokat”.
Ostoba gondolkodás. De ezt már megszoktuk folyton rögtönző kormányunktól. Két éve képtelenek koherens gazdaság és társadalompolitikával előállni.
Ilyen ez a mostani nyilatkozat is. A tulajdonképpen jelentős társadalmi támogatást nélkülöző, csak a FIDESZ kegyelméből parlamentbe jutott pártocska akarja megmondani a tutit. De még ezt sem képes rendesen megtenni, mert nem gondolja végig — mit mond.

Forrás: internet - Origo

A kérdés ugyanis az, hogy lehetséges-e ma Magyarországon az abortusz? Igen! lehetséges, komoly korlátok között, de lehetséges. Akkor hogy is állunk ezzel a tabletta tilalommal?
Szakértők sora tört lándzsát amellett, hogy ez a tabletta az ilyen helyzetbe – nyilván valamiféle kényszerből –:(
 kerülő nők számára a leghumánusabb megoldás. A legkevésbé károsítja szervezetét, nem csökkenti drasztikusan a későbbi terhesség és szülés esélyét, ami a műtéti beavatkozások (küret) egyik leggyakoribb szövődménye.

Akkor tehát azt kell már csak eldönteniük az esetleges szavazás során a KDNP képviselőinek: mit akarnak? Az adott törvényi keretek között kedvezni a processzust elszenvedő nőknek, avagy – ragaszkodva saját bornírtságukhoz – szándékosan rosszat tenni. Azt csak félve javaslom nekik, a KDNP férfi képviselőinek – hiszen ennek hiányzik a valós fiziológiai alapja –, hogy gondoljanak bele: ha rajtuk hajtanának végre egy ilyen beavatkozást, akkor vajon melyik lehetőséget választanák?
És arról még nem is beszéltünk, hogy ezek a hülyeségek miként csapódnak le a szavazatokban!
Hajrá fiúk! Csak így tovább! Építsétek csak le magatokat, legalább néhány alkalmatlannal kevesebb lesz a következő parlamentben!

ÚTON A LEJTŐN

A számok érdekes dolgok. Nem hajlandók a szerint változni, hogy ki mit gondol róluk. A nyilvánosságra került adatok szerint az első negyedévi teljesítmény messze elmarad az előző év azonos időszakához képest. Ezt úgy fogalmazhatjuk meg népszerűen, hogy csökkent a gazdasági teljesítmény. és ez így van akkor is, ha különböző elemzők mindenféle manipulációval kívánják ezt magyarázni. Például azzal, hogy valami különleges hatásnak tudható be a mínusz 0,7 százalékos „növekedés”.



Forrás GK internet

 Gazdasági miniszterünk pedig váltig mondogatta, hogy ebben az évben aztán már tényleg nekilódul a gazdaság. Neki is lódult, de nem előre, hanem hátra. Igaz Matolcsi nem említette a változás előjelét, csak a dinamikáját („lódul”). Mindennek a tetejére a kormányszóvivői iroda – nem Gíró-Szász személyesen, valószínűleg ehhez már ő sem adja az arcát – azt kommunikálta, hogy „…a fenti adatok az európai gazdaságnak a növekedési nehézségeit jelzik”. Való igaz, Németország növekedési adatai sem verik le a holdat az égről, ám mégis pozitív tartományban vannak. Azaz, növekednek! Nem beszélve térségünk más államairól: például Észtországról, Lengyelországról, a Szlovákiáról, Romániáról. Sajátos módon megest a sor végére kerültünk.
Ám ez a kormányt egy cseppet sem érdekli. A már említett szóvivői tájékoztatón elhangzott: „…rendkívüli fontossággal bír az átlátható és kiszámítható gazdaságpolitika …az utóbbi két évben kiemelkedő mértékű államháztartási konszolidációt hajtottak végre, amellyel az európai országok élcsoportjába kerültünk. merthogy a közé a négy állam közé tartozunk, akik csökkentették államadósságukat, ami az elkövetkező két évben a jövőbeli stabilitás és növekedés alapjait megteremti.”

Eszméletlenül jó szöveg! Tényleg! Briliáns!



A foglalkoztatás 2012 első negyedév

Forrás: GK internet

 Csak egy nagyon nagy baja van: lassan megtanulunk a sorok között olvasni, és a kimondott szavak közül kihallani a lényeget. Szeretném tisztelt olvasóimnak lefordítani az elhangzottakat.
A fentiek azt jelentik: Európában az utolsók között kullogunk. De csökkent az államadósság, aminek egyébként nincs releváns hatása arra, hogy adnak-e kölcsönt a piacon, beindul-e a hitelezés, „meglódul-e” a gazdaság. Ez utóbbiak ugyanis nem attól függnek, hogy van-e államadósság, és annak mekkora mértéke, hanem attól, hogy az ország kormányának van-e átlátható és eredményes gazdaságpolitikája. A Széll Kálmán 2.0-ból kiderül: ilyen nincs.
Az pedig, hogy szemérmetlenül azt állítják, miszerint gazdaságélénkítő lépéseket tettek, az csak részben igaz! Mert Simicska cégénél ez való igaz, ám a gazdaság többi területén sanyarú évekre számítanak a szereplők: a gépgyártástól az informatikán át majd minden ágazatban.
Munkahelyek pedig nem „teremtek” az elmúlt két év alatt, sőt, csökkent az alkalmazottak száma. Nincs növekedés, tehát nem is lehet munkahelyek létesítéséről beszélni.


Ipari termelés 2012 első negyedév

Forrás: GK internet

  
 Belföldi fogyasztás is visszaesett – nem azért mert mindenki spórol, hanem mert csökkentek a jövedelmek. Ha pedig csökken a belföldi fogyasztás, akkor egy halom kisvállalkozás megy tönkre a kiskereskedőtől a szolgáltató iparosokig. Ha ők tönkremennek, akkor az alkalmazottaik is földönfutók lesznek, és még az eddigieknél is kevesebbet fognak fogyasztani.
Ördögi a spirál, és megy egyre lejjebb! Nincs fék! Se politikailag, se gazdaságilag! A kormány gazdaságpolitikája a ciklusuk végére totális káoszba dönti a magyar társadalmat.
És ezen nem segít az sem, ha közben azt kommunikálják: máshol is rossz a helyzet. Ez részükről azt a sajátos gondolkodást mutatja, miszerint semmiről sem tehetek, mindennek az oka a szomszéd!
Úgy mennek előre, mint cigány lova a falnak: „nem vak az! csak vakmerő!”

LÁTLELET — SZOCIÁLIS HELYZETÜNK

A tojásfejűek – köztük magam is, Te is, és még sokan – sápognak, tiltakoznak mai szociális állapotaink tarthatatlanságáról. Szép szavak, tiszteletre méltó érvek! — csak mindez a gyakorlatban hasztalan. A kormányzat érzéketlensége páratlan, és látható eredményeivel naponta szembesülünk.

Buda egyik legforgalmasabb pontján – megnevezni felesleges, mert több is van, mind egyforma – a fal tövében két mozdulatlan alak. Kopott, koszos ruhájukon a korai legyek mászkálnak. 50 körül lehetnek. Vagy ki tudja? Az utcai élet gyorsan koptat. Egyikük feje alatt kukából kimentett szatyor, kilóg belőle a literes „kannás”. Néhány lépéssel arrébb meghatározhatatlan korú nő kuporog a kerítés kőből rakott alapzatán. Bóbiskol, tán alszik, feje lebillen, kezével görcsösen markolja egy nagy multi tiszteletreméltó nagyságú bevásárló zsákját. Rajta a felirat: „környezetbarát”.

A sarkon túl negyvenesnek látszó férfi könyörög egy arra járó asszonynak, hogy kapcsolja ki a mobiltelefonját. A megszólított szinte riadtan menekül. A férfi visszaül előbbi helyére – a fa tövére –, és nejlonzacskóból szipákol. Szeme vörösödik, elveszti fényét, úgy néz maga elé és motyog.
A forgalom pedig megy, mintha ott sem lennének. A gyerekes anyukák hirtelen felfedeznek valamit a túloldalon, hogy eltereljék a kicsik figyelmét. Néhányan a szerencsétlenekre pillantanak, majd sietősen lépdelnek tovább. Vannak, akik mereven előre nézve haladnak – mint a lovak a szemellenzőkkel –, ők „nem is látják” az eléjük táruló látványt. Bakfis lányok kerülnek nagyot, arcukon kis fintor, orruk felhúzva — nem a legdivatosabb parfűm illatát érzik.

Valóban ilyenek vagyunk? Érzéketlenek, közömbösek, antiszociálisak?

Nem hiszem. Néhány elhaladó keze ökölbe szorul, de nem azért, hogy bántsák e szerencsétleneket, sokkal inkább a tehetetlenségtől. Meg attól, hogy ez már igazán tűrhetetlen.
Lehet, hogy az olcsó lőrét műanyagpalackból kortyoló pára nem a saját hibájából lett az utca lakója. Nem azért került ilyen helyzetbe, mert „tehet róla”, mert „elitta az eszét” vagy „lusta munkakerülő”.
Ők a látható tünetei annak a politikának és gazdasági helyzetnek, amelyben immáron másfél évtizede élünk.
Az ötven felettiek, ha elvesztik állásaikat – ne vizsgáljuk, most, hogy miért – esélyük sincs arra, még ha több szakmával, képzettséggel rendelkeznek is, hogy újra munkahelyhez jussanak. Mivel megfosztattak minden lehetőségtől, hogy megtakarításokat halmozzanak fel (tisztelet a nagyon kevés kivételnek), egyik napról a másikra juthatnak a tisztes megélhetésből a tönk szélére.
Mondhatja persze erre a nyájas olvasó, hogy ott vannak a szociális és karitatív szolgálatok, amelynek az lenne a dolga, hogy segítse az elesetteket.
Csakhogy! Ezek a szervezetek a mi adományainkból tartják fenn magukat és az állami támogatásokból (ami végső soron szintén a mi pénzünk). Az állam látványos módon vonul ki ezeknek a karitatív szervezeteknek a támogatásából. Teszi ezt egyszer akkor, amikor ellehetetlenít egyházakat, megfosztva őket eddigi forrásaiktól. Vagy a többség által elfogadott civil törvénnyel, amely jelentősen korlátozza a közhasznú szervezetek működését, adminisztratív és nehezen teljesíthető feltételeket támasztva eléjük, tekintet nélkül arra, hogy azok végrehajtják-e vállalt küldetésüket.

A 2010-ben hatalomra került kormány több százmilliót pazarolt el sok mindenre. Lehetséges, hogy ezek értékes dolgok: stadionok, sporttámogatások, presztízsberuházások (lásd: Kossuth-tér és társai). Ám amíg ma Magyarországon mintegy másfél millió ember él a létminimum alatt, és csaknem 50 ezer főre teszik a hajléktalanok számát, továbbá mintegy háromszázezerre azokét, akik már kiestek a szociális háló egyre lazábbra font szemein, akkor felelős kormányzatnak el kellene gondolkodnia.
Elgondolkodnia azon, hogy mi ér többet: az emberi élet és lét vagy egy látszatokra épülő hatalomgyakorlás, a maga klientúrájával. Ebben a hatalomgyakorlásban nem számítanak a társadalom alsó rétegeibe tartozók. A bevallott cél a középosztály felemelése. Sőt, a középosztály szaporítása, hiszen csak ebben az esetben lesznek „új adófizetők” a jövőben. Tragikus, embertelen és bornírt gondolkodás. Jellemző a mai hatalomra: az empátia és a szociális érzékenység teljes hiánya.
Ugyanis nem csak a már részletezett réteg a veszélyeztetett. A tehetősebbek ellátása is veszélybe kerül e gondolkodásmód miatt. Nemrég ez egyik – önköltséges, fizetős – idősek apartman házától vonta meg támogatását az önkormányzat. Mondhatnánk erre: ha valakinek van 10-20 milliója, hogy egy ilyen létesítményben kis garzont vegyen magának (és persze fizesse saját fogyasztása költségeit), akkor nincs szüksége arra, hogy az önkormányzat hozzájáruljon a klasszikusan állami ellátások helybeli szolgáltatásaihoz: orvosi ügyelet, ápolási szolgálat stb. Az üzembentartó lassan a csőd felé lavírozik, hiszen a közös költségeknél nem számolhatta fel a támogatásokból fedezett szolgáltatások költségeit. Amit az önkormányzat megtehet: kivonul az ellátásból, azt a lelkiismeretes vállalkozó vonakodva teszi meg, még akkor is, ha ráfizet.
Bornírt világban élünk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az új Alaptörvényből nemes egyszerűséggel kihagyták az állam egészségügyi és társadalombiztosítási kötelezettségeit. Nem hiszem, hogy mindez csak a feledékenység műve! Szándékos és végiggondolt koncepció.
Na ezért kell ordítani, tiltakozni!
Mert az isten óvja a saját gyerekeinket a következményektől!

ITT AZ ALKALOM — UTCÁRA VONUL A JOBBIK

A demokratikusan gondolkodó magyarok – mérsékeltek, konzervatívok, baloldaliak, liberálisok – hónapok óta azon cikkeznek és elmélkednek, miként lehetne a Jobbik politikáját látványosan elítélni, kialakítani azt a közvélekedést, hogy egy szélsőjobboldali politikai erőnek nincs helye a hazai politikában.

Kétségtelen tény, hogy a legutóbbi felmérések alapján a Jobbik támogatottsága masszívan tíz százalék felett van. Ez – tisztelet a közvélemény-kutatók módszertanának – úgy valamivel több, mint félmilliós tömeget jelenthet. Lehet-e nem létezőnek tekinteni (akár politikai szinten is) egy ekkora sokaságot?
Nyilvánvalóan nem. Akkor mi lehet az a varázslat, ami meggátolja, hogy akciójával a Jobbik tovább növelje támogatottságát?


A válasz bonyolult és egyszerű is egyszerre. A május 12-re tervezett vonulásuk útvonalán a hátat fordító emberek sorfalai között kellene elvonulniuk. Ez jelképezhetné, hogy a magyar emberek többsége nem vevő Vona Gábor populista szövegére, nem szeretné az országot kívül látni az unión. Elutasítja mindazt a szellemiséget, amelyet ez a párt rasszizmusával, ostoba kijelentéseivel képvisel a szebb időket (és persze ennél sokkal sötétebbeket) megélt parlamentben.
Pontosan azért, hogy a zárójelbe tett sötétség ne ismétlődhessen meg, a demokratikus erőknek össze kell fogniuk. Mindegy, hogy párt, mozgalom, egyesület, facebook csoport — együttesen kell elutasítaniuk azt a bornírt propagandát, amelyet egyébként csak azért folytat a Jobbik, hogy valamiféleképpen kifejezze különállóságát a kormányzó párttól.
Mert a valóságban – néhány teljesen jelentéktelen ügyben – nem igazán ellenzéke Orbán Viktornak és kormányának. Még akkor sem, ha legutóbb tüntetően ellene szavazott a FIDESZ jelöltjének az elnökválasztás során. Tehette büntetlenül, hiszen a „kétharmad” nem igényelte szavazatait.

Kedves mozgalmak, pártok, egyesületek továbbá: Füles, Kanga, Zsebibaba, Nyuszi és üzletfelei: legyetek olyan jók, mutassátok meg, hogy képesek vagytok legalább egy ilyen – talán lényegtelennek tűnő, ám fontos – dologban összefogni, együtt szervezni valamit.
Nem kellenek pártlogók, nem kellenek táblák! Semmi sem kell, csak az emberek egyszerűen mutassák a hátukat! Ez mutatná, hogy a magyar demokratikus erők képesek együtt megjelenni, tenni valamilyen célért közösen!
Mert amit május elsején a ligetben előadtatok, az „én itt, ők meg ott” feelinggel, az minden volt, csak a közös szolidaritás megnyilvánulása nem!

ALULNÉZET — ÉLETÉRZÉS

Ezt a bejegyzést valami olyannak akarom szentelni, ami látszólag nincs összefüggésben a „nagypolitikával”. Az emberek döntő többsége, ha politikáról esik szó, általában a parlamenti vitákra, a különböző – hatalmon levő vagy ellenzékben ülő – pártok purparléira gondol. Nyilatkozatokat hallgat, majd a legkevesebbet foglalkozik azokkal, hiszen mindennapi életéhez képest az elhangzottak szinte fényévnyi távolságban vannak.

A hatalom és a politika azonban megjelenik mindennapi életünkben, sokszor drasztikusan, ám valami érdekes szociálpszichológiai jelenség miatt, nem kötjük azokat a mindenkori hatalomhoz.
Pedig ez a hatalom betolakodik az életünkbe. Bizonyítja, hogy milyen, bizonyítja politikájának főbb tulajdonságait.
A nagy politikai torzsalkodások – vagy „csinált ügyek” – között szinte fel sem tűnik a kis hír: „Nem fizet a rendőrség a rendőr árváknak”.
Mint csepp a tengerben, úgy mutatja ez a hír a hatalom természetét. Ugyan ki emlékszik már arra a szolgálatot teljesítő motoros járőrre, aki – hiányosságoktól szenvedő járművén – balesetet szenvedett. Fel lehetne idézni az akkori eseményeket, azt a hímezést-hámozást, amivel a testület igyekezett elhárítani magáról a felelősséget. Tény, ami tény, a független bíróság elé kerül a dolog.
A rendőrség ugyanis, a nagyobb botrányt elkerülendő, hárommilliós „kártérítést” fizetett a családnak. (Engedjék meg nekem a feltételezést, hogy ez az összeg forrása valószínűleg a munkáltató által fizetetni kötelező biztosítás után járó összeg.)
A fiatal főtörzsőrmester (posztumusz hadnagy) után két gyermek maradt, és – ahogyan ez lenni szokott – egy halom otthonteremtési adósság. A rendőrség (akkori belügyminisztérium) a hatályos rendelkezések szerint hárommilliós kölcsön folyósított fiatal hivatásos állományú tagjának.
A hatalom szociális érzékenységét mutatja, hogy ennek az összegnek a visszafizetéséről nem mondtak le, sőt az özvegyet értesítették arról, hogy a havi törlesztő részletek befizetésétől „nincs lehetősége eltekinteni”. Nincs, mert nem is akarnak lemondani erről. Bár elegendő lenne egy miniszteri határozat (parancs) erre.
Tetézi a bajt, hogy a rendőrség az eddig fizetett árvaellátást sem folyósítja a családnak. Árvaellátásról a következőket kell tudni.
Igen ám, de jelen esetben a rendőrség a saját új szolgálati törvényét sem tartja be. Azok paragrafusai ugyanis pontosan előírják, hogy mi a szervezeti egység vezetőinek és feljebbvaló parancsnokaiknak a kötelessége ilyen esetben. A fenti linken megtalálható törvény 164,, 165, 169. 187. és 188. §-ai egyértelműen fogalmaznak.
Ha ezek a paragrafusok nem érvényesülnek a kis családdal kapcsolatban, akkor a tisztségviselők felelősségéről kell elgondolkodniuk a miniszteriális vezetőknek.
Azonban ezt nem teszik. Miért is tennék! Hiszen a hatalmi arrogancia elnyomja bennük a legelemibb szolidaritás érzését is.

Ez a mai hatalom arca: fittyet hánynak még a saját maguk által elfogadott törvényekre is, ha az a kiszolgáltatottnak adna igazat. A szegények, a kis érdekérvényesítő képességgel rendelkezők nem számítanak! Ők nincsenek is igazából! Csak teherként vannak jelen, gondot okoznak!
Ezt még anno a frakcióvezető szájából is tudhatjuk: annyi vagy, amennyit szereztél magadnak. A szolgálat teljesítés közben elhunyt hadnagy nem szerzett semmit! Annyit is ér mai főnökei szemében. Csak az életét adta a hivatásáért!
De ez úgy látszik senkinek sem fontos!