ALULNÉZET — ÉLETÉRZÉS

Ezt a bejegyzést valami olyannak akarom szentelni, ami látszólag nincs összefüggésben a „nagypolitikával”. Az emberek döntő többsége, ha politikáról esik szó, általában a parlamenti vitákra, a különböző – hatalmon levő vagy ellenzékben ülő – pártok purparléira gondol. Nyilatkozatokat hallgat, majd a legkevesebbet foglalkozik azokkal, hiszen mindennapi életéhez képest az elhangzottak szinte fényévnyi távolságban vannak.

A hatalom és a politika azonban megjelenik mindennapi életünkben, sokszor drasztikusan, ám valami érdekes szociálpszichológiai jelenség miatt, nem kötjük azokat a mindenkori hatalomhoz.
Pedig ez a hatalom betolakodik az életünkbe. Bizonyítja, hogy milyen, bizonyítja politikájának főbb tulajdonságait.
A nagy politikai torzsalkodások – vagy „csinált ügyek” – között szinte fel sem tűnik a kis hír: „Nem fizet a rendőrség a rendőr árváknak”.
Mint csepp a tengerben, úgy mutatja ez a hír a hatalom természetét. Ugyan ki emlékszik már arra a szolgálatot teljesítő motoros járőrre, aki – hiányosságoktól szenvedő járművén – balesetet szenvedett. Fel lehetne idézni az akkori eseményeket, azt a hímezést-hámozást, amivel a testület igyekezett elhárítani magáról a felelősséget. Tény, ami tény, a független bíróság elé kerül a dolog.
A rendőrség ugyanis, a nagyobb botrányt elkerülendő, hárommilliós „kártérítést” fizetett a családnak. (Engedjék meg nekem a feltételezést, hogy ez az összeg forrása valószínűleg a munkáltató által fizetetni kötelező biztosítás után járó összeg.)
A fiatal főtörzsőrmester (posztumusz hadnagy) után két gyermek maradt, és – ahogyan ez lenni szokott – egy halom otthonteremtési adósság. A rendőrség (akkori belügyminisztérium) a hatályos rendelkezések szerint hárommilliós kölcsön folyósított fiatal hivatásos állományú tagjának.
A hatalom szociális érzékenységét mutatja, hogy ennek az összegnek a visszafizetéséről nem mondtak le, sőt az özvegyet értesítették arról, hogy a havi törlesztő részletek befizetésétől „nincs lehetősége eltekinteni”. Nincs, mert nem is akarnak lemondani erről. Bár elegendő lenne egy miniszteri határozat (parancs) erre.
Tetézi a bajt, hogy a rendőrség az eddig fizetett árvaellátást sem folyósítja a családnak. Árvaellátásról a következőket kell tudni.
Igen ám, de jelen esetben a rendőrség a saját új szolgálati törvényét sem tartja be. Azok paragrafusai ugyanis pontosan előírják, hogy mi a szervezeti egység vezetőinek és feljebbvaló parancsnokaiknak a kötelessége ilyen esetben. A fenti linken megtalálható törvény 164,, 165, 169. 187. és 188. §-ai egyértelműen fogalmaznak.
Ha ezek a paragrafusok nem érvényesülnek a kis családdal kapcsolatban, akkor a tisztségviselők felelősségéről kell elgondolkodniuk a miniszteriális vezetőknek.
Azonban ezt nem teszik. Miért is tennék! Hiszen a hatalmi arrogancia elnyomja bennük a legelemibb szolidaritás érzését is.

Ez a mai hatalom arca: fittyet hánynak még a saját maguk által elfogadott törvényekre is, ha az a kiszolgáltatottnak adna igazat. A szegények, a kis érdekérvényesítő képességgel rendelkezők nem számítanak! Ők nincsenek is igazából! Csak teherként vannak jelen, gondot okoznak!
Ezt még anno a frakcióvezető szájából is tudhatjuk: annyi vagy, amennyit szereztél magadnak. A szolgálat teljesítés közben elhunyt hadnagy nem szerzett semmit! Annyit is ér mai főnökei szemében. Csak az életét adta a hivatásáért!
De ez úgy látszik senkinek sem fontos!