NEMZETI KONZULTÁCIÓ

KÉRDŐÍV — FORDÍTÁS

Új nemzeti konzultációs kérdőívet hoz majd a posta. Most azon kívül, hogy komoly emberek kampányolnak mellette és ellene, nem magával a rendszerrel szeretnék foglalkozni, sokkal inkább a kérdőív kérdéseivel, és az azokra adható válaszokkal.
Mindenekelőtt: az alapállás – a szerzők szándéka szerint –, hogy totálisan ostobának (szenilisnek, demensnek, korlátolt elméjűnek – nem kívánt rész törlendő) nézik az állampolgárokat. Mindenkit egyformán!
A 15 kérdés mindegyike úgy kezdődik: „Vannak, akik… (…úgy gondolják, …szerint stb.)”. Ez már önmagában kódolt üzenet. Arra bazírozik, hogy megfossza az állampolgárt az önálló gondolkodástól, alkalmazkodjon „mások” véleményéhez, mintegy elfogadva azt. Ez régi kommunikációs fogás, azt a szociálpszichológiai tényt veszi alapul, hogy az emberek általában konformisták, azaz alkalmazkodnak a többséghez, meg akarnak felelni az elvárásoknak. Már a kérdés ilyetén feltétele is azt feltételezi, hogy a válaszok a kérdező szándékai szerint születnek meg.

De lássuk a tartalmi elemeket.

Az első tulajdonképpen a megszüntetett EVA-ról szól. Azaz a kis cégeket úgy kívánja segíteni, hogy átalányadózást visszavezeti a rendszerbe. Ennek csak egy bökkenője van: az átalányadózás nem mentesíti a céget a társadalombiztosítási adók alól, amelyek egy cég munkaerő-költségeinek a nagyobb hányadát teszik ki. A cég nyereségadó már ma is alacsony szintű. A kis cégeket nem azzal lehet megmenteni, hogy az Európai Unió gazdasági előírásai ellenében határozzuk meg az adórendszert, hanem azzal, hogy olyan termékstruktúrához adnak támogatást, amelyeket értékesíteni lehet a piacon.
A második kérdés eldöntése sem az adó és járulékfizetés kérdése. A munkaerőpiac állapota határozza meg, hogy szükség van-e a nyugdíjasok munkájára. Amikor csökken a munkaerő iránti kereslet, mert a gazdaság stagnál vagy recesszióba süllyed, akkor nincs értelme ennek a kérdésnek, mert a nem nyugdíjas aktív korú népesség sem jut munkához. A kérdés tehát értelmetlen. Előbb kell olyan körülményeket teremteni, hogy a vállalkozások – üzemek, termelő cégek, szolgáltatások – haszonnal működhessenek, így kénytelenek legyenek bővíteni alkalmazottaik számát.

A szocpol támogatásnak nem az a lényege, hogy a fiatal családot gépkocsihoz juttassa a társadalom, hanem az, hogy a gyermeknevelés terheit enyhítse. Mindezt pedig tegye a rászorultság és ne a rosszul értelmezett „egyenlőség” alapján.
A negyedik kérdés a lehető legfurmányosabb. E kérdésre az átlagember szinte nem is tud válaszolni, hiszen nem mélyedt el az EU-szabályozás útvesztőiben. Ugyanakkor a kormány kinyilvánítja, hogy egyes intézkedéseivel eleve „szembe kíván menni” a közösségi előírásokkal. Az e kérdésre adott válaszokkal pedig takarózni akar, lerázni magáról a döntés felelősségét, hiszen a „zemberek konzultálták meg (akarták) a renitens politikát”. A kérdés felvetése is mutatja, hogy a kormány képtelen felfogni, hogy a „méltányos tehermegosztás” gazdaságpolitikája sokkal összetettebb, mint amivel jelen kapacitásaival képes megbirkózni.
Az ötödik híven tükrözi a konzervatív felfogást, miszerint a nőnek a konyhában a helye. A kérdés olyan ostoba, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. Ameddig hazánkban a családmodell (megélhetési modell) a két keresőre alapozott, addig érthetetlen, hogy a nők munkába állásának kérdését (ha van gyermekük, ha nincs) egyáltalán felvetik. Nem támogatni kell ez utóbbiak munkához jutását, hanem természetes követelménynek tekinteni!
A hatodik, hetedik és nyolcadik kérdés szinte ugyanaz – ha az igazi tartalmát tekintjük. Ez pedig a gazdaságpolitika. A kormány láthatóan nem találta meg annak a módszerét, hogy a mai – külső és belső gazdasági – környezetben ösztönözze a hazai eredményeket.

A szabad zónák létrehozása nem új ötlet, de mégsem egy nemzeti konzultáció része, mert ez nem csak a kormány kompetenciája. Az uniós törvényekkel való összeférhetőségét is vizsgálni kell ezeknél az övezeteknél. Ami Kínában sikeres, az nem biztos, hogy Európa közepén működik.
A monopóliumok elleni „harc”-ra ma van intézménye hazánknak. Ez nem más, mint a „versenyhivatal”. A gazdaságban pedig a verseny az egyik alapvető körülmény. A „nagy hal” minden esetben megeszi a „kis halat”, ha ez utóbbi nem elég innovatív, nem elég gyors és hatékony. Ez a kapitalista gazdálkodás egyik alapja. Ezt megváltoztatni maga szocialista gazdálkodás reinkarnációja.
A legdemagógabb kérdés a 11. Ugyanis nincs, és nem is lesz sohasem „ingyen leves”. A közszolgáltatások köztulajdona nem keverhető össze ezeknek a cégeknek a profitabilitásával. Ha ugyanis a közszolgáltatók „non profit” helyzetbe és állami tulajdonba kerülnek, akkor annak a következményei jól beláthatók. A tényleges ráfordítások, karbantartások költségeit nem fedezik a „rezsi befagyasztását” szolgáló hatósági árak. Így az állam kénytelen lesz a teljes költséghányadot az adófizetők pénzéből finanszírozni, ami bizonyos „átláthatatlanságot” hoz magával. A leglényegesebb pedig az, hogy az erre fordított összegeket az adófizetők és nem a fogyasztók fizetik meg. Semmivel sem lesz a szolgáltatás olcsóbb és jobb minőségű. (lásd: BKV)

A szociális szövetkezetek létrehozása a kormány bornírtságát mutatja. Azt ma már mindenki látja, hogy a szövetkezetek (termelő és értékesítési) létrehozása szerte Európában bevett gyakorlat, különösen a mezőgazdaságban, de az iparban, a szolgáltatási szektorban is. Nálunk ezt a termelési formát a „szocializmussal” általánosítják. Ez pedig nem igaz. A szövetkezetek valóban jelenthetnek megoldást, ám az elmúlt húsz év propagandája ezt gátolni látszik. Mint ahogyan gátló tényező az is, hogy ma egy jól meghatározott csoport igyekszik megszerezni a termelőföldek jelentős részét, kizárva ebből szinte minden kisbirtokost.
A szociális szövetkezetek ebből a szempontból nem értelmezhető gazdasági egységek. mert vagy termelnek (szolgáltatnak) valamit, amire szükség van, és eladható, vagy a közösség pénzéből fenntartottak, akkor pedig nem mások, mint szociális foglalkoztatók.

Az ÁFA kérdésköre – luxus ÁFA – pedig megint uniós kérdés. Annak tetszőleges változtatása a közösség adópolitikájával nem lehet ellentétes.
A nyugdíjak vásárlóértékének megtartása nem szociális ügy! A kormánynak arról kell elgondolkodnia, hogy a hazai közel hárommillió nyugdíjas mekkora vásárlóerővel rendelkezik. Ez a vásárlótömeg komoly része a magyar gazdaságnak. ha ezeket ellehetetlenítik, akkor tulajdonképpen a kiskereskedelmet, a szolgáltatókat hozzák nehéz helyzetbe, nem beszélve arról, hogy ha három millió embernek csökken a fogyasztása, akkor annak ÁFA és egyéb adótartalma hiányozni fog a költségvetésből. Ez a hiány pedig nagyságrendjét tekintve azonos azzal a megtakarítással, amit a nyugdíjak szinten tartása jelentene. A mérleg tehát a legjobb esetben is nullszaldós, rosszabb esetben pedig veszteséget generál a költségvetésben.

Ha mindezeket a választópolgár végiggondolja, rájöhet arra, hogy a konzultációs kérdőív semmi mást nem szolgál, mint annak az ámokfutásnak a legitimnációját, amit az elmúlt két évben „gazdaságpolitika” címen előadott az Orbán- Matolcsy páros.