AZ ELHUNYTAK ÖRÖKSÉGE

Halottak napja van. Ilyenkor mindenki felidézi magában azokat az embereket, akiket elveszített. Kizarándokolunk volt szeretteink sírjához, rendbe szedjük azokat. Elhelyezzük az obligát mécseseket és a krizantémokat. Álldogálunk egy kicsit, felidézzük magunkban arcukat, ha emlékszünk még, hangjukat, gesztusaikat.

Ezt az ünnepet intimként kezeljük. Saját veszteségeinkre gondolunk, azt hangsúlyozzuk magunkban is. Pedig elment szüleink, rokonaink, barátaink öröksége nem mindig csak a mi emlékezetünk.
Ballagva szüleink sírjához nagy nevek tűnnek fel a köveken. Ők nem személyes ismerőseink, mégis tudjuk kik voltak. Hagytak ránk valamit. Találmányokat, szépen fogalmazott, bölcs sorokat, egy-egy feledhetetlen alakítást, hihetetlen teljesítményeket… és még folytathatnánk a sort.
Apánk és anyánk is hagyott ránk valamit: mintát, életfelfogást, értékrendet. Elgondolkodhatunk hát ezekben a napokban, hogy ezzel az örökséggel miként sáfárkodtunk.
A felgyorsult időben, napjaink ideges rohanásában és a bennünket körülvevő, már-már kaotikus körülmények között mennyire figyelünk saját örökségünkre?

Gondolunk-e arra, hogy mit szólnának az elmúlt húsz-harminc évben elhunyt rokonaink, barátaink mai dolgainkhoz? Mit szólnának ahhoz, hogy vannak, akik lenullázzák mindazt az erőfeszítést, melyet három generáció hozott létre ebben az országban?
Mit szólnának ahhoz, hogy a veríték, amivel felneveltek bennünket, az erőfeszítés, amivel megteremtették a tanulás, a boldogulás alapjait — egyik napról a másikra erodálódnak?
Kit érdekelnek a régiek! — hallom az ellenvetést.
Pedig ez nem így van! „Óriások vállán állunk”. Az előző generációk munkája, eredményei nélkül semmik lennénk. Nincs jogunk arra, hogy negligáljuk őket. Nem csak jogunk nincs erre, de a legnagyobb ostobaságot követnénk el magunk ellen, ha ezt tennénk.
Márpedig teszik! Legalább is azok, akik most kezükben fogják a kormányrudat. Valamilyen bornírt elkötelezettségtől fűtötten rombolják le az elmúlt negyedszázad – nem kis áldozatokkal létrehozott – eredményeit.

Nem is tudom, miként nézhetnek felmenőik szemébe. Hogyan magyarázzák meg a ma – negyven év körüli – politikusai a hatvanas éveiket (vagy többet) taposó szüleiknek, hogy mit csinálnak? Hogyan válaszolnának az elmúlt fél évszázadban dolgozó nagyszüleiknek, ha azok megkérdik, miként gazdálkodtak örökül hagyott javaikkal?
Halottaink csendesen nyugszanak a temetőkben. Valójában nem is halljuk a hangjukat, csak képzeletünkben rémlenek fel szemrehányó szavaik. Bízom abban, hogy ezek a gondolatok eszébe jutnak azoknak is, akiken múlik az, hogy holnap és holnap után milyen sorsa lesz a még élőknek.

Talán érdemes lenne hallgatni rájuk — meg a saját lelkiismeretükre!