SEMMI SE DRÁGA

Az elmúlt egy esztendő alatt elég sokszor írtam, hogy mindaz, ami mostanában körülvesz bennünket, az már régen meghaladta a realitás határait. Ez már maga a tömény irracionalitás!
Egész egyszerűen – gondolkodó állampolgárként – nem értem meg, hogy az államhatalom miként veszi magának a bátorságot arra, hogy – nemes egyszerűséggel – hülyének nézzen. Ha csak engem nézne annak, ám legyen, de ugyanezt teszi több millió polgártársammal is.

A mostani kormányzat „unortodox” intézkedései egymás után csapják ki a biztosítékokat a hazai közvélemény különböző csoportjainál – a munkaadóktól, a munkavállalókig, a nyugdíjasoktól az alkalmazottakig, az értelmiségiektől a kétkezi közmunkásokig –, de itt nem állnak meg. Magukra „haragították” az egész európai uniós intézményrendszert is. A diplomáciai figyelmeztetések negligálásától a gazdasági szereplők ellehetetlenítéséig sok mindent megengedtek maguknak. Mindezt tetézték azzal, hogy ráadásul írásba is adták, nem tekintik sajátjukénak az európai közösség legalapvetőbb normáit, az összetartó erőt jelentő értékeket.

Alkotmányozásukkal sorra szegték meg a demokrácia, a sajtószabadság elveit, vetették sutba – visszamenőleges hatályú, bornírt törvénykezésükkel – a legelemibb jogelveket, amelyek több száz éve garanciái a polgári rendnek.
Valahogy úgy néz ki az egész – alulnézetből –, hogy minden mindegy alapon politizálnak. Ép eszű pénzügyminiszter ki nem ejtené a száján azt a megjegyzést – még akkor sem, ha tisztában van a tényekkel –, hogy várja országa leminősítését. Amikor pedig e szavak után – a befektetők részéről teljesen jogosan, hiszen ki ne ismerné az adott ország helyzetét jobban, mint annak gazdasági minisztere – bekövetkezik a forint romlása és az állampapír piac lenullázódik, még a kormány értetlenkedik.
Mintha szándékosan idéznének elő minden eddiginél rosszabb állapotokat. Mintha egyáltalán nem érdekelné őket az a közel tízmillió ember, aki ebben az országban él, pedig majd’ minden kommunikációjukban sűrűn hivatkoznak a „zemberekre”. De valahogy a „zemberek” érdeke elvész ebben a nagy tevékenységben!
Ami pedig a legsötétebb ebben az egészben, hogy a folytonos rohanás közepette nem látható a cél. Nincs olyan – kézzelfogható és látható – közelebbi vagy távolabbi hatás, amely indokolná a napi döntéseket. És e célok hiányát nem csak a hazai közvélemény, hanem a nemzetközi közösség sem látja.

Ők nem haragszanak. Egyszerűen tudomásul veszik a regnáló kormány intézkedéseit, és megteszik az érdekeiknek megfelelő lépéseket. Nem adnak kölcsönt a költségvetés rövid távú finanszírozásához, kivonják a hazánkba hozott tőkét, óvakodnak attól, hogy nagyobb beruházásba fogjanak. A magyarországi pénzintézetek pedig egyre kevesebb összeget folyósítanak a hazai gazdaságnak, amely hitelek hiányában nem képes jövedelmet termelni, eleget tenni fejlesztési és növekedési kívánalmainknak.

A mára már kaotikus adórendszer – növelt ÁFA, a mindenféle szektoriális különadók, az állam mindenáron való pénzszerzési törekvései – tovább növeli a még potens beruházók hezitálását.

A legfelháborítóbb mindennek a propagandisztikus „kísérőzenéje”. A ma józanul gondolkodó emberek sokaságát az dühíti talán a legjobban – az után, hogy ellopták a megtakarításaikat, hogy életük napról napra drágul, de nem az árak emelkedése, hanem a rájuk rakódó adók miatt –, hogy mindezekkel kapcsolatban képesek a szemükbe hazudni, hogy ez nincs így!
Megpróbálják elhitetni azt, hogy az adóemelés nem az, hogy az ellátásra jogosító járulékbefizetések átnevezése adóvá, az mindössze egy adminisztratív lépés. Azt hiszik a hatalmon levők, hogy az állampolgárok sokasága olyan ostoba, hogy nem látja át ezeknek az intézkedéseknek a következményeit. Azt hiszik, hogy nem érik fel ésszel, hogy az adóból az állam kénye-kedve szerint finanszíroz valamilyen szolgáltatást, míg a járulékokból befolyó összegek csak arra fordíthatók, amire azt befizetik: nyugdíjra, egészségügyi ellátásra.
Azt hiszi a mai kormányzat, hogy képes a maga bornírt elképzelései szerint alakítani az ország jövőjét.
Lassan rá kell döbbennie, hogy ez az út zsákutca.
Magyarország ugyanis egy nyitott gazdaság. Nem a rendszerváltás óta, hanem körülbelül kétszáz éve. Mindig is függtünk attól, hogy a mezőgazdaság termékeinek milyen az európai piaca. Soha nem volt ebben az országban akkora gazdasági potenciál, amely elegendő lett volna a teljes ország ellátására.

(Már szinte hallom az ellenvetéseket, hogy a felvidéki és erdélyi bányák, a vas és az arany stb.) A közkeletű vélekedéseknek sajnos ellentmondanak a korabeli adatok. (Mindenki kikeresheti ezeket az adatokat, rendelkezésre állnak a net-en és a könyvtárakban). Az ország mindig is erősen függött – elsősorban a nyugati – kereskedelmi és gazdasági kapcsolatoktól. Ez ugyan a második világháború után megváltozott, az orientáció keletire változott, ám mégsem lettünk a „vas és acél országa”, bármennyire is szerette volna azt az akkori voluntarista vezetés. Az akkori erőltetett politika négy év alatt (1949–1953) omlott össze. A későbbiekben is maradt ugyan a keleti orientáció. Emlékszünk még a korabeli viccre: „Mi a KGST címere? …Zöld mezőben hét sovány tehén feji egymást!”.
A mostani helyzet már semmiben sem hasonlít a korábbiakra. A globális gazdaság követelményeinek eleget kell tenni, különben az ország a gazdaság – és ezzel a lét – perifériájára kerül. Be kell tagozódni az európai gazdaságba, hatékonyan és takarékosan kell gazdálkodnunk azzal, amink van. (De sokszor megírták ezt a szakértők: Róna Pétertől Lengyel Lászlón, Békesi Lászlón, Bod Péter Ákoson át Bokros Lajosig és Mellár Tamásig.)

Úgy látszik ez a hatalom nem ért abból sem, hogy – a rendszerváltás óta talán először – vonulnak csendes tízezrek az utcára. Ma még kulturáltan lépnek fel az intézkedések ellen. Még nem vesztették el önuralmukat. Most még csak mutatják, hogy mekkora az erejük.
Normális hatalom nem várja meg, míg ez az erő kirobban!