Az egészségügyi kormányzat újabb elképzelése szerint a beteg, ha „nem működik együtt” az orvossal – azaz nem változtat életmódján, szokásain –, úgy a gyógyszertámogatásról lemondhat, magyarán: többet fizet a medicináért, mint mások.
Ez még – feltételekkel – talán rendben is lenne, mert magának a betegnek is meg kell tennie mindent egészsége helyreállításának érdekében.
Az intézkedéscsomag azonban nem erről szól! Sőt, elsősorban nem erről!
Az ugyanis nem kapott kellő hangsúlyt a megjelent híradásokban, hogy a gyógyszerkassza „visszaperelné” a gyógyszergyártóktól azoknak a készítményeknek az árát, amelyről megállapítja, hogy „nem elég hatékony a terápiában”. Erre a biztosító egy regisztert hozna létre, amelyben azt követnék nyomon, hogy a beteg állapota miként változik az adott gyógyszer hatására. Ha az az „elvárásoknak” nem felel meg, úgy a többletköltségeket a gyártóra terhelik.
Ügyes! — szokták volt mondani!
Vesézzük ki ezt az intézkedéssort, mert több sebtől vérzik, és nagyon úgy néz ki, hogy mindössze egyetlen célja van: az amúgy is nehezen követhető költekezésű gyógyszerkasszából minél nagyobb összegeket kivenni, más célokra.
A bevezetni kívánt változások eleve bornírtnak tűnnek. A „legérdekesebb” ezek közül az, hogy a közgyógyellátás terhére csak a legolcsóbb – generikus – gyógyszerek rendelhetők, azok sem név, hanem hatóanyag szerint. Mari néninek ezentúl – csökkentendő koleszterin-szintjét – már nem az eddig jól megszokott (és szervezetének leginkább megfelelő, legkevesebb mellékhatást okozó) gyógyszerét írja majd fel a doktor, hanem egy molekula nevét. Majd a jó patikus eldönti, hogy e szerek közül melyik a legolcsóbb, és azt nyomja páciensünk kezébe. Hogy Mari néni ettől esetleg rosszul lesz, mert idős szervezete nem tűri az adott készítmény egyes összetevőit – vivőanyag stb. –, az már ez ő egyéni szociális problémája. Eszi, nem eszi, nem kap mást.
Ebben az elképzelésben és intézkedésben a betegen állapotán túl nem számít az orvos terápiás szabadsága sem. Sőt, a háziorvost büntetni szeretnék, ha modern, ám drága medicinát rendel. E mögött nyilván az a felfogás rejlik, hogy a háziorvosokat kilóra veszik meg a gyógyszergyártók, hogy csakis az ő termékeikkel gyógyítsák betegeiket. Azt feltételezi, hogy a gyógyítók nem betegeik érdekeit, hanem saját zsebük tömöttségét nézik. Ez a gondolkodásmód súlyosan sérti az orvosokat. Ugyanakkor arról is árulkodik, hogy a rendeletet kidolgozók egész egyszerűen nem értenek ahhoz, amit csinálnak.
Az emberek ugyanis különbözőek. Az azonos betegségre másként reagálnak, mint ahogyan másként reagálnak a rendelt gyógyszerekre is. Van, akinek az egyik a hatékony, van, akinek a másik. Szakmailag nem lehet egységesíteni a gyógyszerrendelést, mert adott esetben több problémát okoz, mint amennyit megtakaríthatunk. Ha valakinek egy medicina mellékhatásokat generál, akkor változtatni kell azon, mert a mellékhatások kezelése adott esetben többe – energiába, kezelésbe, gyógyszerezésbe – kerül, mint a drágább, de megfelelő orvosság.
Hasonlóan bornírt az a tervezet is, miszerint a különösen drága terápiák esetében – főleg onkológiai kórképekben –, „ha nem hat a készítmény”, a biztosító nem fizeti ki a támogatást. Azaz, a szerencsétlen – előrehaladott stádiumban levő rákos beteg – nyúljon a zsebébe, ha élni akar. Ugyanaz a helyzet mint előbb: a betegek különbözőképpen reagálnak a szerekre. Ezt sem az orvos, sem a beteg nem tudja előre. De mindez nem érdekes: az állam pénzéből ne „kísérletezzenek” a terápiát illetően!
És ez a lényeg! A jelenlegi kormányzati álláspont szerint mindez az „állam” pénze, amelyet másra kell fordítani! Ez a vélekedés pedig abszurd. Már csak azért is, mert a teljes TB kassza, egészségügyi és gyógyszerkasszástól, a munkavállalók és munkaadók járulékaiból áll össze, kiegészítése pedig a polgárok adóiból történik, azaz mindannyiunk pénzéből. Az államnak egyetlen feladata van ebben a kérdésben: a keretek biztosítása, a működés igazgatása.
Most már érthető, hogy miért számolták fel az OEP és a TB önkormányzatiságát. Most már érthető, hogy miért számolták fel a nagy „közalapokat”, miért illesztették azokat a minisztériumok fennhatósága alá, miért tették azt a költségvetés részeivé. Ezek a „megtakarítások” feloldódnak a kormány „gazdasági szabadságharcában”, mint a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások, és az IMF-hitel MOL-részvényekre költött milliárdjai. Egyikkel sem jutottunk előbbre, az ország adósságállománya több, mint kormányváltáskor volt, és az ország pénzügyi-gazdasági helyzete továbbra is zuhanópályán van. Ezen pedig az a néhány milliárd sem segít, amit most „megspórolni” akar a kormány!
Az eredményt előre lehet látni: egyre több beteg ember kerül a lét peremére. Nem lesz képes fizetni orvosságát. Választhat: vagy élelmet vesz magának, vagy a rendszeresen szedett orvosságát váltja ki. Ha ez utóbbira nem képes – ennyi a kormány üzenete –, akkor „hulljon a férgese”!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése