ELTELT TÍZ NAP — AZ ABSZURD FOKOZÓDIK

Régen nem ültem a klaviatúra elé. No, nem azért, mintha ne lenne véleményem – bosszankodásom – az elmúlt napok eseményeiről. Mindössze az a bajom, hogy a kormány intézkedéseit, a törvénykezés abszurdjait, a nagy elosztórendszerek feldúlását mind-mind megírták a kollégák, a szakpolitikákban járatos szereplők. Láthatóan minden eredmény nélkül. A kormányról lepereg minden figyelmeztetés, üzenet – a tüntetésektől a konzervatív volt köztársasági elnök „megszólalásáig” –, gyakorlata lassan irracionálisnak mondható.

A gazdaságban és a politikában végbevitt ámokfutása után – egyelőre csak budapesti szinten – nekiment a kultúrának is. Dörner kinevezése és a szakma tiltakozására adott válasz méltó a mostani főpolgármesterhez. A hoffmani oktatási reform pedig – pedagógus körökben – az erőszakkal lenyeletett nokedli esete. Hiába a sikerpropaganda, az új rendszer ódon illatot áraszt — hogy a legfinomabban fejezzem ki magam.
Egy blog nem alkalmas arra, hogy a részleteket kivesézzük, arra viszont éppen elég, hogy a fő vonalakat láttassuk.

Miről is van szó?

A kormány – és az uralkodó, látszólagos kétharmaddal rendelkező párt – a politikai hatalom megszerzése után, az állami és köztestületi pozíciókat kisajátítva, elérkezettnek találta az időt, hogy nekimenjen az ország szellemi kincsének. Ne gondoljuk azt, hogy az Új Színház ügye elszigetelt jelenség, ne gondoljuk azt, hogy az önkormányzati bürokraták túlbuzgóságának eredménye.
Látható a folyamat, és annak a célja is. A politikai és törvényhozói hatalom birtokában átalakítja a teljes politikai és intézményi felépítést. Ennek eredményeként szinte leválthatatlanná válik a demokratikusan gondolkodó állampolgárok számára.
Az így megszerzett sokéves regnálását pedig arra használja – volt erre már példa a magyar történelemben: 1921 után Trianon ürügyén, majd 1948 után a kommunizmus okán –, hogy átalakítsa a magyar kultúrát, a tömegek gondolkodását.
A politika az oktatási rendszerben felszámolja a tanítók szuverenitását, szoros állami és politikai ellenőrzés alá vonja az iskolába kerülő évfolyamok oktatását mind módszertanilag, mint tartalmilag. Veszélyes út!
Veszélyes, mert felszámolja a sokszínűséget, politikai indokokkal válogat az elmúlt évszázadok kulturális kincsében (amit nem oktatok, az nincs is!), felszámolva ezzel az önállóság legelemibb megjelenését is.
Mindezt a politikai (kulturális) célt végigvezetik az egész kulturális szférán. A művészeti köztestületek „államosításával” (lásd: NKA stb.), a filmipar és filmművészet központi irányításával ellehetetleníti a független művészeket. Nem alkotások születnek eztán, hanem „megrendelt művek” – például Kerényi elképzelési az alkotmány illusztrációiról –, így a rendszerváltás óta megteremtett alkotói szabadságot küldik a süllyesztőbe.
A nemzeti gondolkodás erőltetése azt mutatja, hogy a magát jobbközép elkötelezettségűnek meghatározó kormányerő egyre nagyobb – és tartalmilag elfogadhatatlan – gesztusokat tesz a szélsőjobboldalnak, annak az erőnek, amelynek társadalmi elfogadottsága – nem pedig politikai megjelenése – sokkal kisebb, mint parlamenti reprezentációja. Az „ellenék” ilyen előtérbe juttatása hatalmas károkat okozhat a magyar társadalomnak. Nem csak ezért, mert minden tisztességesen gondolkodó – magát országához hűnek és elkötelezettnek tartó – polgár számára elfogadhatatlan, hanem azért, mert elfogadhatatlan az ország egész politikai és gazdasági környezetének.
Dörner Hátországa tulajdonképpen nem létezik abban a felfogásban, mint ahogyan azt kifejti dolgozatában. Azért nem létezik, mert a minta, amit a kiváló színész elővesz, büdös. Egyszer már lehúzták a történelem klozetjén. A magyar ember szereti az országát, tesz is érte. Akkor is, ha nem ragaszt a kocsijára „Nagy-Magyarországos matricát, akkor is, ha nem tűzi ki ablakába az angyalos címeres lobogót. Az igazi magyar ember szeretné, ha megbecsült ország polgára lehetne, ha az az európai közösség, amelyhez csatlakozott sikeres lenne. Ezért képes dolgozni. Ez biztosítja, hogy sikeres legyen.
Sikeres legyen a kultúrában, amely a 21. század körülményei között már egészen más, mint száz esztendeje. A modern kultúra nyitott, sokszínű és független a politikai akaratoktól. Ez adja egyik legnagyobb erényét, ezért befogadható az emberek számára. E modern kultúrában mindenki megtalálja azokat ez értékeket, amelyeket „önként, nem parancsra” követhet.
Dörner elképzelése, Csurka hátszelével, pontosan ennek az ellenkezője. Egy régi, avítt és ártalmas gondolkodás tolakszik vissza. Fenyeget, követeli primátusát. Hiszen létezni is csak abban az esetben képes, ha azt a hatalom segíti.
Persze lehet, kicsit pesszimista vagyok. Legyen színháza a „hátországnak”, bizonyítsa be, hogy ezzel a programmal is képes talpon maradni. Lesznek, akik betöltik a nézőteret napról-napra, estéről-estére.
Ha így lesz, legyen! Nem foszthatunk meg senkit attól, hogy ha ilyen gondolatokra vágyik, megtalálja azt.
Azonban azt hiszem – sőt remélem –, e teátrum programjára önként nem nagyon lesz kíváncsi a közönség. Bevétel híján pedig tönkremegy a színház. Ám e tönkremenetelt ne akadályozza meg a hatalom. Ne adjon kiemelt támogatást, ne szervezzen „vatta” nézőket (középiskolásokat például) az előadásokra, az önkormányzatok vagy az állam – adófizetők által befizetett – pénzéből.

A gyakorlat azonban azt mutatja, ez utóbbi következik be.
Mert ez a gondolkodás mostanában a „cool”!