EGY ÚJ PÁRT LEHETŐSÉGEI

A Demokratikus Koalíció platform első születésnapján bejelentette, hogy kiválik az MSZP-ből és önálló pártként politizál a jövőben.

Most tekintsünk el attól, hogy a Fáy-utcai sportcsarnok közönsége osztatlan lelkesedéssel támogatta ezt a lépést. A csaknem kétezer ember, aki bezsúfolódott a vasas csarnokba, szép létszám. Már csak azért is, mert van a parlamentben párt, amelynek nincs ekkora tagsága. Persze ma, a médiapártok korában, nem elsődleges a tagság száma, de nem is elhanyagolható tényező.
A lényeg azonban nem ez, hanem az a politikai és társadalmi állapot, amelyben ma kis hazánk létezik.
A helyzet nem rózsás a politikai csoportosulások számára. Az orbáni-rendszer propagandisztikus nemzeti egysége, a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” láthatóan nem működik. Nem csak arról van szó, hogy a hétköznapi ember enyhe mosollyal sétál el a közintézmények falára kilógatott NENYI előtt, hanem arról is, hogy mindezt nem is veszi komolyan. Ha valóban a véleményét kérik, többségük – az utolsó közvélemény-kutatások alapján 55 százalékuk – úgy nyilatkozik, hogy nem lát olyan politikai erőt, amelyre szívesen adná a voksát. Ez pedig elgondolkodtató lehetne – már, ha figyelembe vennék – minden hazai politikai pártnak.
A társadalom talán soha sem volt Magyarországon olyan heterogén és töredezett, mint napjainkban. Az elmúlt 40 esztendő társadalmi átrendeződése – osztályok megszűnése, új társadalmi csoportok és rétegek kialakulása – mintha napjainkra érte volna el azt a szintet, amikor a régi politikai struktúra már képtelen megfelelni az elvárásoknak.
A ma embere – beleszokva a rendszerváltás utáni szabadságba, de még zsigerileg ragaszkodva a „jótékony és gondoskodó” államhoz – elégedetlen a politikai elit teljesítményével. Elégedetlen, mert ez a politikai osztály – néhány kis részét eltekintve regnál a rendszerváltás óta – nem volt képes az új követelményeknek megfelelően átalakítani a társadalmat. El volt foglalva a mindenkori „tűzoltással”, gazdasági és intézményi átalakításokkal, sok esetben a „szimbolikus” politizálással. Nem igen jutott energiája és figyelme arra, hogy magát a társadalmat – az egyszerű embert, a választót – formálja át, próbáljon meg valódi polgári körülményeket létrehozni.
Így manapság társadalmunk meglehetősen janusz-arcú. Egyrészt követeli az állam intézményeinek hatékonyságát, igényli az állam támogatását, abban az esetben, ha problémái keletkeznek. Másrészt igyekszik ezt minél „olcsóbban” letudni, szolidaritási morálja alacsony, a régi rendszerből maradt reflexekkel igyekszik kikerülni az előírásokat. Nem fizet adót és járulékokat, csak a legminimálisabb mértékben, ugyanakkor az ellátásokat maximálisan számon kéri és kiköveteli.
A társadalom heterogenitása – többszörös töredezettsége: vagyoni, jövedelmi, kulturális különbségei – szinte megoldhatatlan helyzet elé állítja a politikai pártokat, meghatározandó követendő politikájukat.

E helyzettel kell megbirkóznia a most alakult pártnak is.

A program – amelyet röviden nyugatos, balközép, polgári útnak határozhatunk meg – hatalmas feladatot vállal magára. Rávenni a mai magyar választópolgárokat arra, hogy gyökeresen vizsgálják felül eddigi attitűdjeiket. A közös munka a párt szerint azt jelenti, hogy a politika és az egyén harmonikusan együttműködik a célok érdekében. Az emberek – választópolgárok – megtanulják azt, hogy a politika által biztosított (törvényes) lehetőségekkel éljenek, és képesek legyen az öngondoskodásra, a szolidaritásra. Képesek legyenek legjobb tudásuk szerint mozgósítani energiáikat, dolgozni és tevékenykedni saját és családjuk érdekében. Ezzel ugyanis az országot gyarapítják, saját jólétüket teremtik meg. Azaz polgárok módjára élnek.
Ez így leírva egyszerűnek hat. Azonban talán ez a legnehezebb politikai feladat, amelyet ma egy párt magára vehet!
A Demokratikus Koalíció csak akkor lehet sikeres, ha ellenáll minden politikai párt legnagyobb kísértésének: a populizmusnak. Ez utóbbi – az alaptalan ígérgetések, a betarthatatlan programok – volt az, ami aláásta eddig is bármely eddig regnált kormánypárt presztízsét és hitelét.
Ha ez az új párt képes lesz megértetni a választókkal, hogy nem azért kell e politikai formációra szavazni, mert mindent megígér, hanem ezért, mert a lehetőségek szűk mezsgyéjén lavírozva – a polgárok egyetértésével és megértésével – mindent megtesz annak érdekében, hogy kivezesse az országot a mai csapdahelyzetből.

Majdnem elhangzott a DK születésnapján a híres Churchill idézet: „Nem tudok mást ígérni, mint vért, erőfeszítést, könnyeket és verítéket.” A vértől eltekintve a második világháborúban elhangzott idézet minden szava igaz lehet mostani állapotainkra. Ne gondolja senki, hogy a negyedik köztársaság megteremtése, az alkotmányosság, a jogállam és a szociális piacgazdaság helyreállítása egyik-napról a másikra lehetséges, csak egy sikeres választás eredménye, amelyen leváltják a most regnáló hatalmat.
A leváltás csak az első lépés. Utána kezdődik az építkezés. És ez a munka embert próbáló lesz. Az elmúlt másfél év rombolása ugyanis olyan károkat okozott, amelyek nem javíthatók annyi idő alatt, mint a károkozás. hasonlatos ez a helyzet ahhoz, hogy egy épületet 30 másodperc alatt fel lehet robbantani, de legalább egy év kell ahhoz, hogy újra felépülhessen.
A Demokratikus Koalíció sikerességének vannak más aspektusai is. Ki kell építenie azt a szellemi hátországot – gazdasági, társadalomtudós csapatot –, amely képes lesz konkrét programmá konvertálni a társadalom politikai óhaját. Sziszifuszi munka lesz. Visszaállítani az alkotmányosság rendjét, a bebetonozott kétharmados törvények hatályát. Mindezt pedig a polgári demokrácia játékszabályai szerint kell végbevinni. Mert ha nem így történik, úgy az végletes hitelvesztéssel járhat.
Ehhez kell a polgárok támogatása, ehhez kell a harmónia és a türelem valamint a bizalom.
Az én bizalmam megvan, mert tudom: nincs más út! Ha fontosabbnak tartom a szabadságot, mint a „jótékony állam gondoskodását”, ha bízom magamban, hogy képes vagyok ezért – szerény eszközeimmel – tenni, és ha azt gondolom, nem csak magam vagyok így ezzel, akkor az már bizakodásra ad okot.

„… Én dolgozni akarok…
…s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
(József Attila, 1936 júniusában)