Már csak azért is komikus a fenti kívánalom, mert hogyan is illene szerény személyem azok sorába, mint akik fémjelzik csaknem fél évszázada (pontosan 47 éve) e tekintélyes kitüntetést. Nem hiszem, hogy Komlós Aladár, Keresztury Dezső, Sinkovits Imre, Csohány Kálmán, Hubay Miklós, Szinetár Miklós – és ne soroljam tovább – életművéhez hasonlíthatnám a magamét.
Lehet persze, hogy ez túlzó a részemről, hiszen azért úgy gondolom, hogy jobban forgatom – és főleg régebben – a tollat, mint a legfrissebben kitüntetett.
Valahol kisiklott a dolog.
Ez a díj – eddig – méltó volt a névadóhoz. Méltó volt az „Ember Tragédiája” szelleméhez. Bármely eddig kitüntetett életútját, alkotásait tekintjük, azok kiemelkedőek voltak – vannak –, a magyar kultúrát
A mostani kitüntetett azonban valahogy nem illik a sorba. Nem alkotott kiemelkedőt. Pontosabban amit alkotott, az – úgy önmagában – kiemelkedő, de kevéssé lehet ráfogni, hogy neves elődeihez hasonlóan, gyarapította a magyar kultúrkincset.
Bár… Ez sem állja meg teljesen a helyét. Mert ha azt tekintjük, cizellált kifejezései, amelyet altáji rasszizmusára használt — párjukat ritkítják a magyar irodalomban és újságírásban.
A Nógrád-megyei önkormányzat döntéséhez nincs mit hozzátennem. Ez minősíti magát az önkormányzatot. Minősíti azt, hogyan állnak hozzá egy hagyományhoz, miként ápolják egyik költőóriásunk emlékét és szellemiségét. Ennél lejjebb már nem nagyon lehet süllyedni.
Ha csak egy kicsit vagyok pikírt, akkor azt mondom: innen már csak felfelé vezethet az út!
Madách Imre pedig forog a sírjában, és kihallatszik mormolása:
Madách Imre:
A világ baja
(részletek)
„…Megyünk a dícsvágy súlyos utján,
S vetélytársunk előnkbe áll;
Rég forralt bosszú terve utat,
Hogy megmarhasson, most talál.
… Vagy a dicsvágy sikamlós útján
Gondoljuk, óv a jó barát,
Tán óvna is, de meg nem ismer,
Nem ösmeri csak önmagát.
… Szép volna szép világod, Isten!
S legszebb az lenne, úgy hiszem,
Sokan hogy nem tudnak feledni
S mások felednek hirtelen.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése