WAHRHEIT MACHT FREI — Az igazság szabaddá tesz?

A fenti mondat volt tegnap a szlogen a Jobbik évadnyitó rendezvényén. Vona Gábor beszélt össze-vissza mindent, az elsikkasztott rendszerváltástól a roma lakosság szaporodásának megállításáig, amely utóbbi – szerinte – nem sokára polgárháborúval fenyeget.

Nem is akarom felidézni a pártelnök beszédét – olyan mértékben zavarhat mindenkit, aki csak egy kicsit is demokratikusan gondolkodik, hogy az már felér egy zaklatással –, hiszen megtette ezt számos internetes portál vérmérsékletének megfelelően.

A beszéd elhangzott, a résztvevők tapsoltak, hiszen a szónok szívükből szólt.

A Jobbik, mint parlamenti párt teljesen legitim módon ül bent a parlamentben, hiszen a szavazók egy jelentős része – 855436 választópolgár – adta rájuk a voksát (egyéni választókörzetben nem szereztek mandátumot).
Vona Gábor tehát a mennybe ment, pontosabban a parlamentbe.
Innentől kezdve a magyar politikai életben hivatalosan is megjelent a rasszizmus, a fasiszta, félfasiszta ideológia. Mert azért a hungarista gyökerekre hivatkozó, Nagy-Magyarországban gondolkodó, és a trianoni határok revízióját zászlajára tűző pártról nem igazán mondhatjuk, hogy a polgári demokrácia eszmeiségének netovábbja.
Egy szélsőjobboldali párt a politikai palettán még tolerálható lenne. Bár a magyar közvélemény normálisabb része – konzervatívak, liberálisok és baloldaliak – úgy tartják, nem szalonképes ez a gondolkodás és ideológia a XXI. század elején, ám mint létezőt tudomásul veszik.
Ám egy nyíltan a nyilas hagyományokra építő politikai párt akkor sem elfogadható, ha erre az ország szavazóinak 16,7 százaléka szavazott.

A párt szellemiségét mi sem fejezi ki jobban, hogy negyvennyolc órával a holokauszt napja után szlogenként képes volt kiírni azt, hogy „az igazság szabaddá tesz”. Ez egyfajta kigúnyolása az auschwitzi tábor hírhedt kapufeliratának: „Arbeit Macht Frei”, amely alatt milliók vonultak a gázkamrákba.


Vona Gábornak és társainak a bornírtságát mutatja, hogy a képtelenek a legelemibb gondolkodásra.
Képtelenek arra, hogy saját hagymázos gondolataikon túl elfogadjanak bármi mást. Képtelenek arra, hogy küldetéstudatuktól elvakítottan belássák: több demokratikusan gondolkodó ember él ebben a hazában, akiket zavar, sért ostobaságuk.
Vona Gábor és a Jobbik olyan társadalomképben gondolkodik, amely egyszer már a történelem szemétdombjára került.
Eddig azt hittük, hogy ott is maradt. De sajnos lemászott onnan, és igyekszik a húsz éves magyar demokráciát bemocskolni, mert ügyesen meglovagolja a politikai krízist, amit ma hazánk él át!

Nem kellene hagyni e szenny terjedését!

IDE NEKEM A MADÁCH-DÍJAT!

Persze a címbeli felszólítást nem kell komolyan venni! Mint ahogy nem vesszük komolyan Zuboly-t sem, amikor az oroszlán szerepét is magának követeli.
Már csak azért is komikus a fenti kívánalom, mert hogyan is illene szerény személyem azok sorába, mint akik fémjelzik csaknem fél évszázada (pontosan 47 éve) e tekintélyes kitüntetést. Nem hiszem, hogy Komlós Aladár, Keresztury Dezső, Sinkovits Imre, Csohány Kálmán, Hubay Miklós, Szinetár Miklós – és ne soroljam tovább – életművéhez hasonlíthatnám a magamét.
Lehet persze, hogy ez túlzó a részemről, hiszen azért úgy gondolom, hogy jobban forgatom – és főleg régebben – a tollat, mint a legfrissebben kitüntetett.

Valahol kisiklott a dolog.

Ez a díj – eddig – méltó volt a névadóhoz. Méltó volt az „Ember Tragédiája” szelleméhez. Bármely eddig kitüntetett életútját, alkotásait tekintjük, azok kiemelkedőek voltak – vannak –, a magyar kultúrát

 gyarapították „nem középiskolás fokon”.
A mostani kitüntetett azonban valahogy nem illik a sorba. Nem alkotott kiemelkedőt. Pontosabban amit alkotott, az – úgy önmagában – kiemelkedő, de kevéssé lehet ráfogni, hogy neves elődeihez hasonlóan, gyarapította a magyar kultúrkincset.
Bár… Ez sem állja meg teljesen a helyét. Mert ha azt tekintjük, cizellált kifejezései, amelyet altáji rasszizmusára használt — párjukat ritkítják a magyar irodalomban és újságírásban.

A Nógrád-megyei önkormányzat döntéséhez nincs mit hozzátennem. Ez minősíti magát az önkormányzatot. Minősíti azt, hogyan állnak hozzá egy hagyományhoz, miként ápolják egyik költőóriásunk emlékét és szellemiségét. Ennél lejjebb már nem nagyon lehet süllyedni.
Ha csak egy kicsit vagyok pikírt, akkor azt mondom: innen már csak felfelé vezethet az út!
Madách Imre pedig forog a sírjában, és kihallatszik mormolása:

Madách Imre:
A világ baja
(részletek)

„…Megyünk a dícsvágy súlyos utján,
S vetélytársunk előnkbe áll;
Rég forralt bosszú terve utat,
Hogy megmarhasson, most talál.

… Vagy a dicsvágy sikamlós útján
Gondoljuk, óv a jó barát,
Tán óvna is, de meg nem ismer,
Nem ösmeri csak önmagát.

… Szép volna szép világod, Isten!
S legszebb az lenne, úgy hiszem,
Sokan hogy nem tudnak feledni
S mások felednek hirtelen.”

„A NEMZETKÖZI HELYZET FOKOZÓDIK PELIKÁN ELVTÁRS…”

Ki nem emlékezne Őze Lajos kitűnő alakítására, Virág elvtársként. A terített asztal mellett ülő nagy intrikus figyeli, amint a naiv – és néhány jól megválogatott szóval megvezethető – Pelikán József gátőr birkózik a malacsülttel. „Egyszer majd kérünk magától valamit, Pelikán elvtárs…”
Nem is tudom, miért van dejá vu érzésem ezzel kapcsolatban? Talán mert majd kérnek tőlem valamit? Vagy nem is tőlem kérnek valamit, hanem az országtól? A nagy Nemzeti Együttműködés Rendszerének keretében újabb áldozatra buzdítanak?

Manapság a strassburgi események vannak napirenden. A kormányfőt az independent európai parlamenti képviselők jól lealázták, fittyet hányva az egójára. Elég nehéz lehetett szegénykémnek, mert itthon hozzá volt szokva a hozsannákhoz, meg ahhoz, hogy még a kérdéseket is félve teszik fel. A plenáris ülésen pedig elindult a gőzhenger, ami a legrosszabbat – a dacos harcost – hozta ki belőle. Amióta a diplomáciát művelik, azóta tudják annak művészei, hogy a „ha harc, legyen harc” stílusú tárgyalási módszer kudarcra van ítélve, különösen akkor, ha nem egyenlő felek állnak szembe egymással. Az Európai Unióról illik tudni, hogy határozatai ugyan konszenzussal születnek – minden tagállamnak elméletileg egy szavazata van –, de azért mindenki tudja, hogy az egyenlők között vannak egyenlőbbek. Ez utóbbiak hosszas tárgyalásokon győzik meg a többieket, hogy mégiscsak az lesz a jó, amit az egyenlőbbek is elfogadnak.

Így van ez kis mindennapi, itthoni életünkben, politikánkban is.

Csak egy kicsit alpáriabban, egy kicsit direktebben. Virág Elvtárs vacsorás meggyőzése napjaink kormányzati érdekérvényesítéséhez képest babazsúr.
Az már fel sem tűnik napjaink Pelikánjainak, hogy a hatalom lábbal tapossa a demokratikus elveket, és eljut addig, hogy a jogállami követelményekbe ütköző törvénykezést honosít meg. Megteheti, hiszen a tömeg legnagyobb része életében nem találkozik olyan szituációval, amelyben szembesülne e törvények hátrányaival.

A kocsmában pedig tök mindegy, hogy van-e szólásszabadság vagy nincs. Úgyis mindenki elkáromkodja a maga baját. Ha pedig ebbe valaki bele akar szólni, az pestiesen szólva bátor! A mindennapi Pelikánoknak most nem az a legnagyobb baja, hogy született egy velejéig szar médiatörvény. Még az sem dobja fel őket, hogy Magyarország tölti be az Európa Tanács elnöki tisztét az elkövetkező fél évben. Nem vonul utcára örömében, hogy új alkotmánnyal ajándékozza meg – az Országgyűlést Alkotmányozó Nemzetgyűléssé transzformáló – a FIDESZ-es kétharmad.

Mindez távol áll tőle. Pelikánjainkat az érdekli, hogy mi a frászból fogja kifizetni a lakástörlesztést, mert a svájci frank még mindig 200 forint felett van, és a nyilvántartott adóssága több mint amennyit eredetileg felvett — pedig már öt-tíz éve törleszt.
Az érdekli, hogy megmarad-e a munkahelye, lesz-e elég pénze arra, hogy a gyereknek tavaszra új cipőt vegyen, ki tudja-e fizetni az emelkedő gázszámlát és közműdíjakat.

Szóval a mai hatalom méltó Virág Elvtárshoz: kíméletlenül kihasználja mindannak következményeit, amelyet maga idézett elő. Egy kiegyensúlyozott gazdasági környezetben élő társadalommal mindezt nem tudnák megcsinálni. De létrehozták a bizonytalanság és a félelem légkörét, amelyben mindenki kétszer is meggondolja, hogy mit mond – és legfőképpen –, mit cselekszik.

Szép új világ! Győzött az erőszak, tenyészik a szervilizmus, és mindenkit elönt a szenny!

ÉLETÖSZTÖN ÉS A POLITIKA — Orbán Viktor megszorításaihoz

Napok óta nem írtam bejegyzést. Ezt nem a lustaság, hanem az információk bősége tette. Csütörtök óta peregnek az események. Sajtószabadság-tüntetés, miniszterelnöki kvázi nyilatkozat (no nem hazai, hanem külföldi fogyasztásra), egy bizonyos „fejlesztési terv” lebegtetése februárig. Szóval sok-sok különböző információ, amelyre az átlagember csak kapkodja a fejét, és nem igazán igazodik el benne.


Azt gondolom, hogy szemléljük ezt az egész sorozatot egy kicsit felülről, illesszük be az eddig megismert politikai és gazdaságpolitikai intézkedések sorába. Így egy kicsit tisztul a kép, de ettől persze nem lesz se szebb, se ígéretesebb — inkább ijesztő.
Ne csócsáljuk tovább a médiatörvény ügyét, mert az már megy a maga útján: a temérdek támadás és jogi lépés valószínűleg elvezet majd oda, hogy a kormány kénytelen lesz azt megváltoztatni vagy visszavonni. Ez egy felületes politikai adok-kapok meccs. Igaz, hogy elég kínos nemzetközi vonatkozásai vannak, de ezek csak arra jók, hogy a kormányzat sorozatosan kövesse el újabb bakijait.
Az igazi problémát a gazdaságpolitika tendenciái jelentik.
Tekintsük át, mit is tudunk.

1. A költségvetés egyensúlyban tartása

A magán-nyugdíjpénztárak felszámolása, az innen származó bevételek „kisajátítása”, nekanaliz6álása a központi költségvetésbe és a TB nyugdíjalapokba. Ez a húzás arra jó, hogy az elkövetkező két-három év alatt a költségvetés megszabaduljon attól az adósságállománytól, amelyet a magány-nyugdíjpénztárakkal szemben felhalmozott. Mint tudjuk, ez utóbbiak törvényi kötelezettsége volt a tagok befizetéseinek 80 százalékát állampapírokba fektetni. Ez növelte a költségvetés adósságát, és komoly kamatkötelezettséggel járt. Ezt így egyszerre le lehetett nullázni. Az állami értékpapírokat kivonni, és elfelejteni a kamatfizetést. A másik járulékos haszon, hogy az MNYP-k befektetéseik egy részét piaci részvényekben és kötvényekben tartották. Ezek szintén „állami” kezekbe kerülnek és hozadékaik, illetve a részvények árfolyamának emelkedése a kincstárat gyarapítja.
A „különadók” kérdése is borzoltra az idegeket. A hazai, ám külföldi tulajdonú bankok berzenkedtek a bankadó miatt, azonban arról nem szólt a fáma, hogy miért volt a nagy felzúdulás. Európa számos országában létezik bankadó. Eddig ez nem új a bankszektornak. Ami igazán kiverte a biztosítékot, az az adó nagysága. Az Orbán-kormány 1,5 százalékos mértéke volt a „szűkölés tárgya”, nem maga az adó, amely mértéke Nyugat-Európában általában 0,5 és 0,03 százalék között változik. (Ezért is volt sikeres az a kommunikációs fogás, hogy „bankadó van számos európai országban”).
Ami viszont nincs az EU-ban az a kereskedelmi láncok megadóztatása, és a kommunikációs és energetikai cégek megsarcolása.
Mindezekkel a kormány elérte, hogy rövid távon képes legyen a költségvetési hiánycélok tartására.

2. fejlesztések

A fejlesztési politikával már komolyabb bajok leledzenek. A kormány még mindig abban a tévhitben ringatja magát, hogy a hazai kis és középvállalkozások egy kis segítséggel számos munkahelyet képesek teremteni és képesek az ország teljesítményéhez nagyban hozzájárulni. Ez azonban nincs így. A sikeres hazai KKV-k jelentős része valamely multi beszállítója. Így teljesítménye attól függ, hogy a világpiacon – az EU-ban – éppen milyen gazdasági szelek fújnak.
Ugyanakkor az EU gazdasági segítségének (strukturális alapok támogatásai) újra strukturálása – lásd „Új Széchenyi-terv” – káoszt és áttekinthetetlenséget visz a rendszerbe. A már elnyert és az EU által elfogadott (utólagos) támogatások késedelmes (vagy megtagadott) kifizetése sok vállalkozást és projektet tehet tönkre.
Az abszolút rövid távú, kapkodó gazdasági intézkedések nem segítik a hazai vállalkozásokat. A bombasztikus bejelentések (disznóól kitakarítása) rontja a gazdasági megítélést és a befektetési hajlandóságot.

3. Az átalakítási terv a szociális ágazatban

A legnehezebben kezelhető probléma. Azt már több évtizede tudjuk, hogy a szociális és társadalombiztosítás, a kádár-korból örökölt, rendszere nem maradhat fenn. Nem csak azért, mert az a szocialista rendszer sajátosságait viseli magán, hanem azért, mert az elmúlt negyedszázadban gyökeresen átalakultak a termelési viszonyok és a társadalom szerkezete. Egyre kevesebb aktívra van szükség a szükséges javak előállításához, és egyre többen tartoznak a társadalom inaktív részéhez.
A kormányzat legutóbbi bejelentései azonban szembe mennek a legelemibb szolidaritási elvekkel is .
A kedvezményes és rokkantnyugdíjak elvonása, a teljes jogú nyugdíjak indexálásának megváltoztatása, az egyéb szociálpolitikai támogatások kurtítása és – főleg – a gyógyszerek támogatásának lefaragása óriási problémákat hozhat.
Tény, az utóbbiak megvalósításából mintegy 700 milliárdot kasszírozhat a kormány, ám valójában mekkora ez az összeg?
A Magyar Köztársaság 2011 évi költségvetésének bevételi főösszege 13 079, 1534 milliárd forint, kiadási főösszege pedig 13 767,9406 milliárd. Azaz a fenti 700 milliárd ennek az összegnek az 5,35 század százaléka. Azaz az „átalakítások” hozadéka nem olyan mértékű, amelyet más, jobban tervezett költségvetés esetén annak más fejezeteiből ne lehetne megspórolni. E kiadások kurtítása olyan társadalmi feszültségekhez vezethet, amelyek politikai következményei sokkal súlyosabbak, mint azt kiagyalói gondolják.

Következmények

A kormány arra számít, hogy a magyar társadalom tűrőképessége – az elmúlt évtizedek folyamatos megszorítás sorozata következményeként – olyan magas szintű, hogy saját önfenntartása érdekében mindenféle „trükkel” képes lesz legyűrni a fenti korlátozások következményeit.
Ez a spekuláció részben igaz. A magyar társadalom számos – a szociológiában ismert – technikát alkalmazott a ’70-es évek óta folyamatosan, amely segítette „túlélését” a nehéz időszakokban.
Azonban a helyzet napjainkra gyökeresen megváltozott. Egyrészt az akkori nemzedék elöregedett, az új – már a rendszerváltás óra felnőtt – generáció pedig csak hírből ismeri ezeket.
Az átalakítások haszna tehát nincs arányban a politikai és társadalmi presztízsvesztés mértékével.
A társadalom tűrőképességével így játszani meglehetősen felelőtlen politika!

KITÖRÉSI PONT — „A MAGYAROK NYILAITÓL MENTS MEG URAM”

Először azt hittem rosszul hallok, ám amikor egyik kereskedelmi televíziónk lelkendező riportban tudatta a nagyérdeművel, hogy nemsokára egyetemi szakirányként oktatni fogják, mit mondja: röhögőgörcsöt kaptam. A lovasíjászat elnyerte méltó helyét mind a hagyományőrzésben, mind az egyetemi oktatásban.

Kis hazánkban egyre azt kutatjuk, hogy mi lehetne az a csak ránk jellemző eredeti ötlet, amely – mint Münchausen báró maga magát – a hajánál fogva húzza ki hazánkat a válság mocsarából. S lám megleltük. Nem is kellett oly messzire menni! Mindössze ide a Kassai-völgybe. E jó nevű hely – amely nevét a Kassai Lovasíjász Iskoláról és annak tulajdonosáról Kassai Lajosról kapta – Kaposmérőn már évek óta foglalkozik azokkal a fiatalokkal és kevésbé fiatalokkal, kik e nemes sportot szeretnék űzni.

Ma napság – legalább is a tulajdonos mesteredző szerint, aki egyébként Guiness-rekorder – mintegy 300 tagú lovasíjász csapattal foglalkozik. Ezek után mondhatni tömegsport jellegű a szabadidő efféle eltöltése. Tulajdonképpen nem is kell hozzá nagyon sok, mind-össze: 1 ló személyenként, 1 íj személyenként (lehetőleg az ősmagyar reflexíj replikája), továbbá egy öltözet korabeli ruha. Bocsánat, egy valamit kifeledtem: 1 darab töltött pénztárca.
A lovasíjászat nemcsak magyar sport, fellelhető még Koreában és Japánban is.
Nem szeretném Kassai Lajos áldozatos, évtizedes munkáját lebecsülni. Sőt, amit csinál az tiszteletre méltó. Meg is kapta ezért méltó elismerését: átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrendet Mádl Ferenc köztársasági elnöktől.

Az állam nagyon jól teszi, ha elismeri e szent őrültek munkáját. Az még jobb, ha támogatásban részesíti e klubokat, egyesületeket. Az azonban mégiscsak furcsa, hogy egy bemutató során – mintegy spontán – megállapodások születnek. „A Testnevelési Egyetem itt van, a Magyar Lovas Szövetség itt van, hogy szakmailag meg tudjuk beszélni azt a fajta munkát, ami itt folyik, és ha megfelelőnek tartják, akkor bekerül a Testnevelési Egyetem képzésébe a lovasíjászat, ami azért óriási dolog, mert a világon elsőként mi magyarok fogjuk ezt bevezetni - mondta el Kassai Lajos”

Azt tudjuk, hogy a Magyar Lovas Szövetség vezetője az a Lázár Vilmos fogathajtó-világbajnok – mellesleg a kivételezett helyzetű CBA üzletlánc tulajdonosa –, aki szép summákkal segítette a mostani kormánypárt kampányát.
Így talán már egy kicsit jobban érthető, hogy a SOTE vezetése is miért vállalkozik arra, hogy a szövetséggel karöltve döntsenek: akkreditálják a lovasíjászatot az egyetemi képzésbe, a lovas szövetség pedig elismeri azt egy szakágának.
Ügyes! — mondja a jó pesti polgár. Mindenki jól jár.
Az egyetem további forrásokat kap az akkreditált új szak képzésére. (Csak tudnám, hogy az Alkotás úton hol a csudában lehetne lovakat tartani!!??).
A Kassai-féle iskola betagozódik majd az egyetem gyakorlati oktatásába. Ők így jól járnak, mert a csökkenő fizetőképes keresletet válthatják ki a nebulók oktatásával.
A szövetség is jól jár, hiszen eggyel több szakága van, és benyújthatja igényét további állami támogatásokra.
Mindez úgy valósulhat meg, ha van egy kormányközeli barát, akinek bizonyos körülmények miatt nem nagyon lehet ellentmondani.

Kis magyar pornográfia. Ez esetben tényleg kilóg a lóláb.

EURÓPA ÉS…

Napjainkban egyre többször hangzanak el, kezdődnek mondatok a fenti két szóval. Pro és kontra. A hazai médiában ádázul csapnak össze az euroszkeptikusok (unióellenesek) és az együttműködés hívei.

Azt lehet megfigyelni, hogy az előzőekhez többnyire a jobboldali sajtó tartozik, az utóbbihoz az oly sokszor bírált, átkozott baloldali és liberális médiumok. Természetesen mindegyik nagy garral, „szakértők” és „mértékadó politikusok” segítségével próbálja bizonyítani egyoldalú igazát.

Még sehol sem jelent meg egy józan hangú – kiegyensúlyozott – vélemény. Amely talán a közvéleménynek érthetően magyarázná el, hogy milyen elvek uralkodnak az Unióban, és mire fel a nagy felhördülés a Lajtától nyugatra a mai magyar kormány intézkedései ellen.
Az egyik fél azt hangoztatja – még az Európai parlament frakcióit is felszólítja, hogy hagyják abba a félretájékoztatást –, hogy a nyugat nincs tisztában az intézkedéseik és törvényeik tartalmával, és csak egyes értelmiségi körök szítják az ellenvéleményeket.
Mindkét fél tökéletesen elégedett saját kommunikációjával, csak a tájékozatlan – vagy szándékosan félretájékoztatott – közvélemény áll mindezek közepén, és felteszi az obligát kérdést, mint anno Hofi: „a belgák hova álljanak?”.
Nincs lehetőségem elmagyarázni az okokat, nem is szándékom.
Azt azonban szeretném hangsúlyozni, hogy azok teszik jól, akik önálló véleményt alakítanak ki az elmúlt félév magyar kül- és belpolitikájáról.
Nem kell hallgatni a különböző médiumokra. Azt ajánlom mindenkinek – bár ez meglehetősen strapás –, hogy nézzen utána a május óta született intézkedéseknek és várható hatásának. Minden információ megtalálható a világhálón. (Hál’Istennek ez még működik!)

Megtalálhatók a törvények, az országgyűlési határozatok. Még a Magyar Köztársaság 2011-es költségvetése is. Lehet bogarászni az adatokban és paragrafusokban.
Érdekes élményekkel gazdagodik az olvasó. De azért sok mindenre fény derül. Például arra, hogy a demokrácia intézményeit fokozatosan építették le. Ennek csak a csúcsa az Alkotmánybíróság jogköreinek megnyirbálása. A nagy közalapítványok „visszaállamosítása”, és beolvasztása különböző gigaminisztériumok szervezetébe, átalakítása nonprofit kft-vé.

Így gyakorlatilag ez eddig jól működő civil szférát tették egy csapásra tönkre.

Megszűnt a NKA – számos kulturális projekt finanszírozása kerül veszélybe, amelyek nyertek pályázati pénzeket. A dolog pikantériája az, hogy az NKA csak támogatásának egy részét kapta a költségvetésből, nagy részét abból az úgynevezett „kulturális járulékból” kapta, amelyeket az állam a szórakoztató elektronikai és egyéb, a kultúrával kapcsolatos termékekre vetett ki, amit végső soron a fogyasztók fizettek meg.
Ha valaki veszi a fáradtságot arra, hogy a bombasztikus kijelentéseknek és propagandának utána járjon, szembesül azzal, hogy bizony a lényeg elvész ezekben.
Ugyanakkor valahogy azt is észreveszi, hogy az általa látott valóság, és a médiából áradó hivatalos vagy nem hivatalos magyarázat ezekkel köszönő viszonyban sincs!
Mégis azt javaslom: jobb önállóan véleményt alkotni, mint szajkózni a hallottakat!

A SZERVILIZMUS CSÚCSA ÉS AZ ÁLLÁS ÁRA

Napjainkat betölti az elfogadott médiatörvény körüli vita. A kormány védekező stratégiát vett fel, elhangzanak már olyan nyilatkozatok is, miszerint nem kizárt a törvény módosítása. Nem kívánok belemenni abba, hogy ez a jó kis botrány mennyiben vet árnyékot kis hazánkra – különösen most 2011 első félévében.

Azonban vannak, akik most is bőszen védelmezik — a védhetetlent.

Ennek egyik nagyon szép példája a Zrínyi Média HM Kommunikációs Kft – a Honvédelmi Minisztérium lapjainak kiadója – szerkesztőségi, pontosabban a kft vezetőségi cikke, amely a szépen hangzó
„Szabad reflex” címet viseli.
Az írás, úgy önmagában, kritikán aluli. Látszik – dacára annak, hogy egy kiadással és kommunikációval foglalkozó cég megnyilvánulása –, nem ment át a szokásos szerkesztői és korrektori kezeken. Már a kopf is problémás, mert a mondatból egész egyszerűen hiányzik az alany.
Nem szeretném kivesézni az egész írást, mert akkor gyakorlatilag mondatról mondatra, szóról szóra kellene elemezni és javítani.

Csak a leglényegesebbek:

„Mely törvényre nagyon régóta vár a magyar közvélemény. Azt, hogy kell, meg is szavazta a választásokon, amikor a FIDESZ programjára szavazott. Megválasztotta azokat is, akikre rábízta a döntést. Döntöttek legjobb tudásuk szerint, s lőn médiatörvény. Ahogyan Gábor Áron mondta más helyzetben: „Lészen ágyú.”
Nos, a valóság az, hogy erre a törvényre nem nagyon várt a magyar „közvélemény”. Idáig se nagyon izgatta, hogy a közszolgálati médiumok kuratóriumai feltöltöttek-e vagy sem. A közvélemény tájékoztatást akart. Olyat, amelyből megérti, mi is folyik körülötte. A magyar közvélemény – e törvény gründolóival ellentétben – nem ostoba. Tudja, hogy mit jelent a sajtószabadság, tudja, hogy miként kell megvédenie gyermekeit, számukra kedves hozzátartozóikat a nem kívánatos tartalmaktól. Minden jóérzésű szülőnek ott van a beépített műszer a televíziók előtt: a jobb vagy balkezén levő ujj, amely egyetlen nyomással változtatja meg a látható műsort, ha úgy ítéli meg, hogy az serdületlen gyermekére rossz hatással van.
Erről a közvéleményről pedig ne tessenek állítani, hogy az áprilisi választásokon automatikusan megszavazta a médiatörvényt, mert ez – így leírva – egész egyszerűen nem igaz. A közvélemény a tavasszal arról szavazott, hogy az addig regnáló kormányerőt felváltja a másik parlamenti párttal, mert talán az jobban csinálja majd a dolgát. A választásokon nem az dőlt el, hogy lesz új alkotmány és médiatörvény – ez csak utóbb került bele a nemzeti diskurzusba –, hanem az, hogy egy másik párt kap felhatalmazást a kormányzásra. Nem is dőlhettek el alkotmányos és médiatörvényi kérdések, hiszen ezek a választási kampányban fel sem vetődtek.

Amit pedig az idézett írás – amúgy általánosan – a média szemére vet, az szinte értelmezhetetlen, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen orgánumról van szó.
„Meg tudjuk ítélni a magunk módján, hogy a magyar média igénytelen, bulvárszellemű, elvtelen. Nem mindenki. Nem ő személyesen. Nem én személyesen. Hanem az egész, s ha nem is egészen az, mégis: a mérték, amennyire az, igényli a köz érdekében történő szabályozást.
El lehet-e vitatni, hogy ezt a közt a választott Országgyűlés jobban képviseli, eleve: képviseli!, mint az ilyen, olyan, amolyan magánérdekeket tükröző médiaorgánumok? Győzik-e országban kimondhatjuk: nem, távolról sem igaz, hogy ilyen, olyan, amolyan szerkesztőség, stb. a köz érdekének és a köz véleményének a letéteményese. Szabad országban mindent szabad - amit a törvény nem tilt."

Az első bekezdéseben mindenki elvtelen. Úgy összességében mindenki. De aztán valószínű rádöbbent az író, hogy azért ez túlzás. Így aztán egy nem igazán érthető második mondattal igyekszik megmagyarázni, hogy mégis csak kell a szabályozás a köz érdekében.
A második bekezdés pedig nem igazán érthető. Azt ki lehet jelenteni, hogy a közhatalmat a parlament jeleníti meg, és ez a közhatalom a választások eredményeként jön létre. Az azonban combos állítás – a cikk előző mondataiból következően –, hogy ez a közhatalom azonos a közvéleménnyel. És az is furcsa kicsinyt, hogy a „köz”-t újra szembe állítja az „ilyen, olyan, amolyan magánérdekeket tükröző médiaorgánumok”-kal. Ma kis hazánkban a médiapiacon a közszolgálati médiumokon kívül (nem sorolom fel mindenki tudja) minden médium magánkézben van. A kábeltelevíziós szolgáltatóktól, a kereskedelmi TV-csatornákon át az írott – fővárosi, országos és vidéki – sajtón keresztül gyakorlatilag minden. Ám a tulajdonlás az nem egyenlő az adott médium tartalmával. Ismeretes kis hazánkban olyan médium, amely magánkézben van ugyan, ám a legszélsőségesebb jobboldali – ha úgy tetszik, kormány közeli – véleményeket fogalmaz meg. Van olyan magánkézben levő médium, amely a liberális tartalmakat ad közre. Akad olyan médium is – persze ez nem mindenkinek tetszik –, amely kimondottan baloldali elkötelezettségű állásfoglalásokat közvetít.
Ezek a felsorolt médiumok egyben hasonlóak. Mind azon alapulnak, hogy termékeiket eladhassák a médiapiacon (hogy érthetőbb legyek: az újságos standokon, a kábelTV-s csatornákon előfizetőik, vásárlóik megvegyék a lapot, a csatornát) így tulajdonosaiknak hasznot termeljenek.
A második mondat pedig hibás. Mert a „Győzik-e” kezdet – és most ne foglalkozzunk az utána következő szavakkal – azt jelenti: győzik-e majd a sok munkát, győzi-e valaki szuflával, hogy ennyit kell fáradoznia. „Győzik-e országban kimondhatjuk…” — ennek semmi értelme!
Azonban, ha eltekintünk az elírástól és úgy olvassuk az inkriminált szavakat, ahogy – vélhetően – megfogalmazója szándékolta: „Győzike országában kimondhatjuk…” — ez már egy más kontextus.
De ha ez volt a szándéka, akkor az mélyen sértő. Sérti az ország szuverén polgárait, mert közvetve is lenézi, leminősíti őket – mindenfajta alap nélkül. Mert nem alábbvaló és nem kevesebb az az állampolgár, aki szívesen nézte Győzike showját annak idején. Ettől még tudatában volt annak, hogy ez egy szórakoztató műsor, és nem a magas kultúra fellegvára.

Az utolsó két bekezdéshez pedig csak annyit:

A médiatörvény elleni felbuzdulás mögött nem csak az áll, hogy bizonytalan tartalmú gumiparagrafusok alapján lehet megítélni valamit. A felhorkanás oka a demokrácia védelme, a szabad véleménynyilvánítás gyakorlatának megszüntetésére vonatkozó fenyegetés. Mint ahogyan azt az írás elején szép képpel maga a szerző is elismeri: „Lészen ágyú”
Az igazán tragikus mindebben, hogy a demokráciát – mint értéket – a szerző egyetlen szóval sem említi. Ellenben fennen hangoztatja a hatalom felelősségét a köz érdekében. Mi ez, ha nem a diktatúra egy fajtája.
A demokrácia a szabadságot is jelenti, ám nem jelenti a szabadosságot. A demokrácia és a szabadság feltételezi a fegyelmet és a figyelmet. Fegyelmet saját cselekedeteim során, és figyelmem más dolgaira és érdekeire. Csakhogy ezt meg kellene tanulni!

Ám a hatalom ezt nem szereti. A hatalom azt szereti, ha nem szabad polgárok mondanak ítéletet felette, hanem ha szervilis hódolók hozsannázzák intézkedéseit.
Ez utóbbiak csak későn fogják észrevenni, hogy mindez egyben az ő bőrükre is megy! A szabadságjogok apránkénti elvétele egyenes út a demokrácia felszámolásához.
Egy volt kollégám szellemesen fogalmazta meg még a kádári idők diktatúráját szemléltetve: "Ez egy szabad ország! Szabad polgárai azt tehetnek, amit szabad!"

A fenti írás már csak azért is furcsa, mert eddig a „közvélemény” úgy tudta, a Magyar Honvédség politikától mentesen végzi feladatait, tesz eleget szövetségesi kötelezettségeinek és a haza védelmének.
Úgy látszik ez már nincs így – bár a honvédelemről szóló törvény még mindig előírja –, misem bizonyítja ezt jobban, mint a fenti írás. „A Zrínyi Média Kft vezetősége” aláírás mögött az a dr. Gubcsi Lajos leledzik, akinek tevékenységéről az elmúlt napokban néhány keresetlen szó is elhangzott a médiumokban. Nem véletlenül lett a kft. vezetője.
A ladbát feladta..... Nem kellett volna!

SAJTÓSZABADSÁG — Ice-t és a hatósági ízlés

Nagy derültséget, esetleg bosszankodást váltott ki – a hatóság részéről felháborodást –, kinek milyen az ízlése, Ice-T egyik rapjének közreadása a Tilos Rádióban. Nem kívánom ide idézni a különböző – írott és net-es sajtóban megjelent – véleményeket, csak egyetlen szó minderről: szánalmas.

Szánalmas az a fajta ízlésrendőrség – ma már a törvény erejénél fogva – amely uralkodni kíván hazai és külföldi (idegen nyelvű) megnyilvánulások felett.
Ijesztő, hogy előírhatják, hogy mi tessen és mi nem, mit olvashatok, hallgathatok, nézhetek és mit nem. Minden szép és jó, amit a hatóság annak tart, és tűrhetetlen, tiltandó és büntetendő, amelyről magasztos ízlésük azt mondja: nem!
Nos azt gondolom: ilyen hatóság léte is abszurd. Hiszen hogyan befolyásoljam azt, hogy tetszik nekem Dalí színvilága, hogy lenyűgöz Picasso Guernica-ja és Leonardo titokzatos mosolyú Madonnája? Hogyan befolyásoljam – ez már szinte beismerés számba megy – fülem, amelybe nem igazán mászik be Wagner a maga súlyosságával, de Mozart, Beethoven, az ABBA, a Beatles, és még sok más zene ki-be jár?

Csak azért, hogy bemutassam tisztelt olvasóimnak, hogy mivel is állunk szemben, közreadok egy költeményt, amely legalább olyan „kriminális” a médiahatóság fenti ízlése szerint, mint az elhíresült rapperé.

A vers hosszú, nem fér a blog keretei közé — 13 nyomtatott oldal.
A kötetet – Üvöltés címmel –, amelyben megjelent, Magyarországon, Budapesten, az Európa Kiadó Európa-Zsebkönyvek sorozatában, 3. kiadásként, 1982-ban adták ki. (Pedig akkor valóban létezett a cenzúra, mind intézményesen, mind tartalmilag.)



Allen Ginsberg


ÜVÖLTÉS
                                         Carl Solomonért

Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület
romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedett
éhezőket,
a néger utcákon vonszolva magukat hajnalban egy
pofa hasis után kutatva,
angyalfejű hipstereket égve az éjszaka gépezetében
a csillagos dinamóhoz fűződő hajdani égi
kapcsolatért,
kik nyomorúság és rongyok és üres tekintetű
intelligens pofájú cigarettázás a lassú dzsessz
városainak csúcsain átlebegő hidegfolyóvizes
lakások természetfölötti sötétjében,…


…kiket kirúgtak az akadémiákról, mert bediliztek és
obszcén ódákat közöltek a hirdetőtáblák üres
ablakain…


…kiket tökön rúgtak mikor Laredón át New Yorkba
igyekeztek vissza egy adag marihuánával,…


…kik hetven órán keresztül pofáztak egyfolytában
parktól kégliig kocsmától a Bellevue-ig
múzeumtól a brooklyni hídig,
letűnt serege a platonikus társalkodóknak
vészkijáratok lépcsőfokairól ablakpárkányokról
az Empire State Buildingről a holdról a mélybe
ugorva,

karattyolva visítozva okádva suttogva tényeket
emlékeket és vicceket és arcátlan pletykákat és
kórházak és börtönök és háborúk sokkjait,…


…kik nyakon harapták a detektíveket és gyönyörködve
visítoztak a rabomobilokban nem elkövetett
vétkeik miatt hanem önnön vad forrongó
pederasztériájuk örömmámorában,
kik térdre rogyva üvöltöztek a földalattiban és
farkukat meg kézirataikat lóbálták mikor
lecipelték őket a tetőről,…


…akik zsebhokiztak reggel és este a rózsalugasokban
a parkok meg a temetők füvében bőségesen
telefröcskölve ondóval bárkit, aki a szemük elé
került,…