2001. SZEPTEMBER 11. ÜRÜGYÉN

Forrás: Internet -  proalba.ro

Kétségtelen, hogy a fejlett világban végrehajtott legnagyobb terrortámadás fűződik Osama Bin Laden és az Al Kaida nevéhez. Az ikertonyok elleni New York-i támadás megváltoztatta az új évezredet.

Egy olyan politika vette kezdetét, amely előre vetítette napjaink kríziseit. Most már 16 évvel az események után el kezdhetünk gondolkodni azon, hogy a nagyhatalmak – elsősorban az Egyesült Államok – megfelelően reagált-e a kihívásra. Lehetett volna más válasz a terrorszervezet csapására?

A kérdés persze így történelmietlen.

Amerika elkezdte a támadást Afganisztánban, ami sok évvel később az Al Kaida vezérének halálához vezetett 2011. május másodikán Pakisztánban.

Igaz ugyan, hogy közben az USA megtámadta Irakot is, eltávolítva Szaddam Huszeint a hatalomból. Az Iraki vezetőt 2003. december 13-án – búvóhelyén – fogták el az amerikai csapatok.

Az új iraki kormány és bíróság végül három évvel később ítélte halálra a volt diktátort több emberiesség és környezet elleni bűntett és tömeggyilkosságok vádja alapján. 2006. december 30-án hajtották végre az ítéletet.

Ekkor az USA kétfrontos harcot vívott – kisebb, hatékony erőkkel és az afgán törzsek egy részének támogatásával folytatott harcot a tálibok ellen, míg közben elindította az iraki akciót is.

Mindennek az lett a következménye, hogy végül sehol sem tudta elérni a politikai célt.

Afganisztánt nem tudta a mai napig sem stabilizálni – hiába vonta be szövetségeseit –, és a Közel-Keleten pedig olyan hatalmi vákuumot hozott létre, amely – pontosan az amerikaiak fellépése ellen kialakult iszlám tiltakozás erősödésével – megalapozta a szélsőséges dzsihadista erők előretörését és az Iszlám Állam fellépését.

Forrás: Internet 

Ez utóbbi 2014-re jelentős területeket foglalt el Irak és a közben gazdasági és politikai válságba merülő Szíria területén.

Mindez nem lett volna fenyegető, ha közben 2011-ben nem söpör végig Észak-Afrika arab államain és a Közel-Kelet több államában (Tunézia, Algéria, Jordánia, Egyiptom, Jemen, Líbia, Szíria, Mauritánia, Szaúd-Arábia, Szudán) az „Arab tavasz”.

Így gyakorlatilag instabil politikai helyzet jött létre a térségben, ami mind a mai napig tart. Ez a politikai zűrzavar erősítette meg az IÁ-t, és tette lehetővé, hogy rémuralmat építsen ki az iszlám országokban, saját szélsőséges nézeteit és életmódját kényszerítve az ott élőkre.

Forrás: Internet - Magyarhírlap.hu

Az elmúlt másfél évtized környezeti változásai (sokáig tartó aszály) és a fent említett politikai változások ösztönözték a térségből való elvándorlást. A politikai és vallási, valamint háborús üldözöttek tömegesen hagyták el a térséget. A legtöbb menekültet Törökország és Jordánia fogadta be, ám a 2010-es évek közepére mindkét országban lassan tarthatatlanná vált a helyzet. (A mellékelt linken olvashatunk az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság adatairól. Az adatok akkor is drámaiak, ha 2012-es adatokról beszélünk.)

Egyre kevesebb szó esik arról, hogy a menekültek (háborús övezetből menekülők és a kilátástalanság ellen elvándorlók) nagy száma kulturális sokkot okoz az európai társadalmakban.

Huntington már az 1990-es évek végén foglalkozott azzal a problémával, hogy a nagy kultúrák miként viszonyulnak egymáshoz. Ez jelenik meg napjainkban (kicsiben!?) az európai valóságban. A más kultúrában felnőtt, más kultúrát valló, más nyelvet beszélő, más viselkedési normát követő emberek tömeges megjelenése értetlenséget, frusztrációt és félelmet vált ki a társadalmak egy részében. Ez igen nehezen kezelhető politikai eszközökkel.

De nehezen kezelhető a probléma a menekülők részéről is, hiszen olyan körülményekhez kell igazodniuk, amely számukra teljesen idegen, sőt a befogadó országok hétköznapi szokásai ellentétesek vallási előírásaikkal és a maguk szokásaival.

Mindezt azzal elintézni, hogy alkalmazkodjanak a befogadó társadalmak szabályaihoz, igen leegyszerűsített magyarázat. Ugyanis ez azt is jelenti, hogy a menekülő (befogadott) mondjon le identitásának egy részéről. Ennek kikövetelése elég bizarr, mert mindenki gondoljon csak bele: fordított helyzetben miként reagálna arra, hogy alapvető kulturális alapjairól (mindennapi szokásai, vallási rituáléi, családi élete, öltözködése stb.) kellene lemondani?

A politika persze a már említett frusztrációt és félelmet a saját hatalma fenntartása érdekében eltúlozza, és erősíti.

De azért gondolkodjunk már el azon, hogy ha valamit rosszul csináltunk a múltban, abból nem következik az, hogy ehhez feltétlen ragaszkodnunk kell!

Ceterum censeo OV esse delendam!

„EZ EGY SZABAD ORSZÁG — MINDENKI AZT TESZI, AMIT SZABAD!”

Ezt a mondatot egyik barátom mondta, amikor még valamikor a nyolcvanas években sétálgattunk a Dózsa György úton, a hajdani Lenin szobor környékén a Műcsarnok mögött.

Az jutatta eszembe, hogy lassan megint ott tartunk. A demokráciánkban vannak egyenlőek és egyenlőbbek. Vannak, akik bármit megtehetnek – mert a „kedvesek” közé tartoznak, a „mi kutyánk kölykei”. Ez egy demokratikus jogállamban tűrhetetlen.

Hogyan fordulhat elő az, hogy aki tagja egy meg nem határozható kedvezményezett körnek – rendelkezzen bármely „magas kapcsolatokkal” – más elbírálásban részesül a hatóságok részéről, mint az, aki csak közönséges állampolgárként tengeti életét. Azokról már nem is beszélve, akik nyilvánosan, a demokratikus játékszabályokat betartva tiltakoznak a hatalom túlkapásai ellen.

Forrás: Internet, MTI Mihádák Zoltán

Ha egy kis hekker ellen rögtön eljárást indítanak, ha egy civil aktivistát elítélnek tiltakozása miatt, hogyan fordulhat elő, hogy egy halálos áldozattal járó balesetet okozó gyorshajtó szabadon (házi őrizetben) várhatja ügyének tárgyalását?

Hogyan van az, hogy az ügyészség tetszése szerint vehet figyelembe tényeket, a bíróság pedig nem veszi figyelembe a védelem és a szakértők véleményét, a politika érdekeinek megfelelően ítélkezik?

A gond – túl a konkrét eseteken – az, hogy mindez nem vált ki hangos és tömeges tiltakozást a polgárokból, a lakosságból.

Mert hogy is van ez? A piti rendbontásért és kisebb bűnökért könyörtelenül lecsap a hatalom, a rendőrség, az ügyészség és a bíróság teljes tekintélyének felvonultatásával. Egyesek pedig szinte kibújnak a felelősség alól, más, kedvezőbb elbírálás alá esnek a hatóságok részéről.

Nem más ez, mint a jogállam elveinek sárba tiprása.

Tévedés ne essen: aki megsérti a törvényeket, az ellen induljon eljárás, kapja meg a törvény által kiszabható büntetést. Az azonban ne lehessen könnyítést és elnézést kiváltó ok, hogy valakik jó kapcsolatot ápolnak a hatalommal, legyen ez gazdasági vagy egyéb köztörvényes bűncselekmény.

Nagyon sokat kell még tanulnunk a demokráciáról és a jogállamról. Mert ha ez így megy tovább, a jogállam csak egy címke lesz, tartalom nélkül, és az ország kiszolgáltatottá válik a hatalomnak, és még sérelmeiért jogi segítségért se folyamodhat!

„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.

Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.

Amikor a szocialistákat bezárták csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.

Amikor a zsidókat bezárták csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.

Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”

(Martin Niemöller teológus 1892-1984)

Ceterum censeo OV esse delendam!

NYÁR VÉGI GONDOLATOK

Elmentem egy kicsit pihenni. Kihagytam az elmúlt hónapot, bár az nem volt eseménytelen, és volt néhány bicskanyitogató megnyilvánulása a kormánypártoknak, de a nagy hőségben inkább nem foglalkoztam vele. Megtették ezt mások helyettem is.

Forrás: Internet -- Index

Az azonban, amivel a magyar külügyminiszter a hét végét meghekkelte, az kiverte a biztosítékot gondolom nem csak nálam, de számos más, gondolkodó emberként. Valószínűleg ez amolyan futsalos tempó! Ha nem tudlak rendesen leszerelni, akkor megóvom az egész meccset, mert nem úgy alakult, ahogy elképzeltem, amikor pályára léptem.

A dolog (a nagykövet hazarendelése, a diplomáciai kapcsolatok részbeni felfüggesztése, illetve alacsonyabb szintre csökkentése) hasonlatos ahhoz, ahogy a gyerekek a homokozóban egymásnak esnek a kis lapát „használati jogán”, és ennek következményeként lerombolják egymás – egyébként komoly munkával felépített – homokvárát.

Az eset abszolút kontraproduktív. Egyrészt a gondolkodó magyar közvélemény (sajnos kisebbségben van) szemében ez az intézkedés nevetséges és szomorú is egyben. Annak állatorvosi lova, hogy ha fontos állami funkcióba oda nem való, inkompetens (hogy ne mondjam: ostoba) szereplő kerül, akkor bizony nagy kárt képes okozni percek alatt, akkorát, amely lerombolja a sok év alatti diplomáciai munkát, a két ország közti kapcsolatok minőségét.

Forrás: Internet -- Index

A hétvége másik komolyabb híre volt, hogy a szegedi értelmiségi találkozón úgy látszik kialakul valamiféle együttműködés. Lássuk be, még vannak ebben a témában egyeztetni valók, de elmondhatjuk, hogy végre elindult valami.

Ám az, hogy „Mari néni és Jóska bácsi” (csak, mint az alapjában és önhibáján kívül tájékozatlan átlagpolgár megtestesítője) miként tudja meg majd, hogy az egész demokratikus ellenzék milyen programmal és módszerrel kívánja megszólítani — az a jövő zenéje.

„Baloldali demokrata értékközösséget kell létrehozni, ami egyáltalán nem azonos a 2014-es pártösszefogással.” – mondta Botka László.

Én nagyon szeretném, ha a demokratikus erők összefognának. valami konkrét program alapján. mert a fenti mondat ezt az igényem nem elégíti ki, ez egy bullshit!

De a meghirdetett 10 pont is elég vérszegény! De legalább elkezdődött valami. Van még rajta csiszolni való! De gyorsan emberek, mert az idő fogy!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ATHÉN ÁRNYAI

Parádés – már kinek tetszik az efféle látványosság – záróünnepséggel tegnap véget ért az Úszó világbajnokság. Aztán jött a másnap.

 Ma derült ki, hogy nincs üzemeltetője a Duna Arénának. Az évi egymilliárdot felemésztő fenntartási költségek elriasztják a főváros, a XII. kerület önkormányzatát és a Magyar Úszószövetséget is — joggal. Nincsenek meg a források ezeknél a szervezeteknél a folyamatos működtetésre.

Az pedig csak egy álom, hogy azt rentábilissá lehessen tenni.

Persze, aki csak egy kicsit is tanult számtant (nem matematikát, az egy másik, magasabb szint), az rájöhet magától is, hogy nincs ember kis hazánkban, aki olyan belépődíjat fizetne egy kis úszásért, amiből fedezni lehetne a fenti összeget.

Csak a példa kedvéért: 1000 millió osztva 365-el, az egyenlő 2, 739 millióval. Azaz a napi költség ennyi.

Ha azt feltételezzük, hogy akár 2000 fő látogatja a naponta az Arénát, akkor a belépőknek 13 695 forintba kell kerülniük, hogy a fenntartási költséget kitermeljék. Ennyiért ma nincs fizetőképes kereslet a szolgáltatásra.

Ha pedig ennél lényegesen kevesebb lesz a belépő, akkor az uszoda folyamatosan deficites lesz, és a fenntartónak állandó veszteséget okoz, aminek a pótlására ma nem látszik forrás.

Mai tudásunk szerint – még ha az állam belenyúl költségvetésébe és folyamatosan finanszírozza azt – az uszoda jövője legalább is kétséges.

Igaz ugyan, hogy a FINA már döntött arról, hogy az EB-t is itt rendezik, de ez nem nagyon vigasztalhatja az adófizető állampolgárt.

Ne legyenek kétségeink: nem csak a felépítését fizették a zsebünkből, hanem a fenntartást is mi álljuk, függetlenül attól, hogy tudunk-e úszni vagy nem.

Feldereng Athén árnya: a sok-sok milliós költséggel felépült létesítmények lassan az enyészetté lesznek.

És majd hasonló sorsra jutnak a stadionok is.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MINDENKINEK AGYÁRA MENT A HŐSÉG?

Az elmúlt két hét eseményei joggal vágták ki a biztosítékot minden gondolkodó embernél.

Forrás: Internet

Az egésznek a zanzája az lehet, hogy másfél millió honfitársunk, aki hittel csüng miniszterelnökünk minden megszólalásán és a FIDESZ kormány intézkedéseinek bornírtságán, joggal dőlhet hátra retró kanapéján, feltéphet egy csomag chipset, kipattinthat egy doboz Matolcsi-rokon féle sört, és ellazulva készülhet a jövő évi választásokra.

Az ellenzék ismét tanúbizonyságát adta teljes inkompetenciájának. Azzal, hogy Botka leárulózta az MSZP frakció tagját, az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának elnökét, teljesen elbizonytalanította még a biztos pártválasztónak számító MSZP-seket is.

Különben is, ahány párt van a demokratikus ellenzék oldalán, annyiféle elképzelés uralkodik, és mindegyik meg van győződve arról, hogy csakis ők azok, akik tudják a „tutit”, és kezükben van a bölcsek köve.

Hogy mennyire nincs, bizonyítja az is, hogy komoly kommentárokat nem váltott ki az ellenzéki oldalon a miniszterelnök tusványosi beszéde. Inkább foglalkoztak (és foglalkoznak) a fütyüléssel nemtetszését kifejező hölggyel. Semmi ésszerű cáfolat, semmi korrekt válasz az ott elhangzottakra. Ez jelentheti azt, hogy nem törődnek vele („Bolond likból bolond szél fúj.”), de azt is, hogy nincs meg a megfelelő érvrendszer és kompetencia a válaszra (az meg szomorú). Hogy Rezsi Szilárd legutóbbi megnyilatkozásait már ne is említsem!

Bármennyire is támogatható és szimpatikus a kis pártok napvilágra került programja (Lásd.: Karácsony Gergely programját, vagy a DK jövőképét, Bokros Lajos modernizációs elképzeléseit, idesorolva a Momentum még nem létező elképzeléseit is.) egy valami kiderült: az összefogás  kérdése kisebb esélyű, mint 2014-ben.

Márpedig a kis pártok támogatottsága sok esetben még arra sem elég, hogy a parlamentbe kerüljenek, kormányalakításra meg végleg nem.

Adott tehát a kérdés: Mit akarnak az ellenzéki pártok?

Valóban le akarják váltani a mostani rezsimet, vagy csak alibi politizálást folytatnak?

Hajlandók-e megfelelni a választóik és támogatóik elvárásának, azaz képesek-e levezényelni a kormányváltást, vagy csak alibi tevékenységet folytatnak?

Hiába egy-két értelmiségi kétségbeesett törekvése, hogy jobb belátásra bírják a politika szereplőit (a pártokat), ha azok szembe mennek saját támogatóik elvárásával.

Ebből bizony – hacsak nem állnak elő valamiféle koherens, támogatók és a bizonytalanok számára érthető és követhető programmal – nem lesz kormányváltás.

Ha pedig nem lesz, úgy arra lehet számítani, hogy a mostani hatalom itt marad a nyakunkon akár még egy évtizedig. Persze mondhatják erre az illúziókat ringatók, hogy ugyan már: 2020-tól majd jön az uniós fekete leves, a támogatások jelentős csökkentése, amit nem lesz képes kezelni a mostani kormányzat.

Ne legyenek illúzióink: kezelni fogják majd a problémákat. ha nem is a gyökereiknél, hanem a felszínen, főleg propagandával. Így aztán a jó magyar választó újra hallhat majd csodákról, önállóságról, nemzetről és hazáról, a bennünket támadó külső erőkről. Majd megint kérik az áldozatunkat! Csak azért, hogy egy korrupt, és ostoba hatalom megtartsa státuszát.

És majd lőn! A stabil másfél millió – elvarázsolva a vezér nyelvöltögetésétől – újra hozsannázni fog saját életkörülményei ellehetetlenítéséhez.

Persze, mindezt meg lehetne előzni. Csak ahhoz az kellene, hogy a demokratikus ellenzék hagyjon már fel kisstílű, saját érdekeit mindenek fölé helyező politikájával és egyetlen, de a legfontosabb kérdésben megegyezve – elzavarni a korrupt csürhét –, letegyen már végre az ország nyilvánossága elé egy korrekt politikai elképzelést.

Lehet, hogy nagyon sokat kívánok, de másképp nem megy!

Ceterum censeo OV esse delendam!

MIÉRT OLYAN A BALOLDAL — AMILYEN?

Választásokra készül az ellenzék, és a legnagyobb problémája, hogy nem képes annak a választói tömegnek a megszólítására, amely biztosítaná esetleges győzelmét, a jelenlegi hatalom kiakolbólintását.

Ez így egyszerű megfogalmazás. De azért érdemes egy kicsit elgondolkodni azon, hogy az alapvetően elégedetlen társadalom miért is olyan passzív? Mi okozza azt, hogy nem vevő az olyan hívó szlogenekre, hogy „fizessenek a gazdagok!”. Hofi szavaival: „az is hülye, aki erre kardot ránt!”
Ugyanis nem old meg semmit, esetlegesen azt éri el, hogy leváltja a tolvaj hatalmat, meggátolva a további fosztogatását a költségvetésnek. (ez persze nem kis dolog.) Ám ahhoz, hogy valóban átütő eredményt érjen el, ez kevés.

A probléma gyökere – szerintem –sokkal összetettebb, és nem csak kis hazánkat érinti. Szerte Európában azt tapasztaljuk, hogy a klasszikus baloldal visszaszorulóban van. Ez pedig már azt is jelentheti, hogy a régi narratíváknak (filozófiáknak) vége. Nem képesek a modern, 21. századi társadalmi változásokat követni, arra megfelelő magyarázatot adni, arra meg végképp képtelen, hogy receptet írjon a gyógyításukra.

Ma is mantraszerűen fogalmazzák meg azt a gondolatot, hogy mindennek kiváltó oka a kizsákmányolás, és mindenről a „gonosz” tőke tehet. Ez a vulgármarxista nézet uralkodik ugyan, de egyre kevesebb társadalmi támogatást élvez. Mi lehet ennek az oka?

 Vannak filozófusok – például az Angliában élő Mészáros István –, akik megpróbálnak, több-kevesebb sikerrel, válaszokat keresni.

A hagyományos baloldali (marxista) gondolkodás egyik legfőbb problémája, hogy még mindig ragaszkodik a 19. század közepén megfogalmazott elvekhez. A tőke–munka–kizsákmányolás hármasságához. Ebben egyébként van is valami, de azt sem szabad figyelmen hagyni, hogy a fenti hármas minden egyes eleme gyökeresen megváltozott a modern világban.

A tőke ma már nem köthető egyes „tőkésekhez”. A világ gazdaságában szereplő legnagyobb összegek nem egyéni tulajdonok (nem egyes emberek, bankok rendelkeznek a tőke nagyobb részével), hanem „társadalmasodtak”. Mit is jelent ez a valóságban?

A tőke nagy része – és ez okozza a válságok esetén a tömeges problémákat – a befektetési alapokban gyűlik össze. Ezeket kezelik a bankok. De maga a pénz, a forrás, különböző egyének (tömegek) megtakarításaiból tevődik össze. A legnagyobb ilyen forrásnak a hosszú távú megtakarításokat tekinthetjük. A nyugdíjpénztárakban felhalmozott egyéni befizetéseket ezek a szervezetek úgy kezelik, hogy a későbbiekben garancia legyen a kifizetések teljesítésére, tehát megfelelő hozamot kell biztosítaniuk arra, hogy a kötelezettségeiknek a későbbiekben (akár 20-30 év múlva) eleget tehessenek. Az így felhalmozott összegek tehát visszaáramlanak a gazdaságba a befektetési alapokon és a tőzsdén keresztül, hogy megfelelő hozamot biztosítsanak.

Az a tény, hogy ezeket a tranzakciókat a bankok hajtják végre, még nem jelenti azt, hogy ez a tőke a bankok tulajdona.

A gazdaság – termelés – is gyökeresen megváltozott a második világháború, főleg a múlt század 70-es 80-as éveit követően. A trend az, hogy adott mennyiségű érték előállításához egyre kevesebb élőmunkára (közvetlen emberi tevékenységre) van szükség. A termelési folyamatok hatalmas részében az számítástechnika és a robotika veszi át az ember (munkás) szerepét.

Ez persze hatást gyakorol a társadalom szövetére. Eltűnt a klasszikusnak mondható „munkásosztály”, helyét a kvalifikált alkalmazott vette át, aki egymaga (a gépek segítségével) több értéket hoz létre, mint 70 esztendeje egy egész gyáregység.

Ez óhatatlanul felveti azt a problémát, hogy ha ez a trend így folytatódik, akkor mi lesz a társadalmak azon tagjaival, akik nem vesznek részt az anyagi értékek közvetlen előállításában?

Nos, ez az igazi probléma. A baloldal – klasszikus szociális és szolidáris hagyományaival – erre kell, hogy keresse a választ. (Akadnak gyenge kísérletek: pl.: a feltétel nélküli alapjövedelem.)

Olyan új társadalmi berendezkedést kell megvalósítani, amely egyszerre van tekintettel azokra, akik önhibájukon kívül nem vesznek részt az értékek előállításában, és azokra is, akik ezeket értékeket előállítják (tulajdonosok, alkalmazottak stb.) Mert ha ez utóbbit nem vesszük figyelembe, úgy a termelés összeomolhat.

A klasszikus filozófiának még egy nagy hibája van. A „munkásosztályt” egy nagy, egyenletes, azonos érdekű masszának tekintette. Már pedig a történelem bebizonyította, hogy ez nincs így. Nem lehet eltekinteni attól, hogy a modern társadalom gondjait ne vizsgáljuk a társadalomszociológia, a társadalompszichológia szemüvegén keresztül.

Az ember egyéni lény. Mindenkinek saját egyénisége, vágyai, törekvései vannak. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, lehetőség szerint közelíteni kell az ideális állapothoz, hogy mindenki megtalálja a maga lehetőségeit, elégedettségét.

Persze ez egy igen bonyolult egyenlet, hosszas megoldást igényel. Azonban napjainkra elérkeztünk arra a globális szintre, hogy a problémák megoldása egyre sürgetőbb.

A politikusoktól – akik a hatalom megragadásában és rövid távú fenntartásában érdekeltek – ezekre a problémákra nem várjuk ésszerű választ. Nem az ő feladatuk!

A legjobb szellemeknek, gondolkodóknak kell összefogniuk – nemzetektől függetlenül, hiszen a problémák is túllépnek nemzeti, sőt kontinentális kereteket –, hogy kidolgozzanak valamiféle ésszerű és végrehajtható filozófiát. Ha ezt nem teszik, úgy nem sok esély van arra, hogy nagyobb társadalmi katasztrófák nélkül túléljük ezt a századot.

Ceterum censeo OV esse delendam!

AZ ELBUTÍTÁS MŰVÉSZETE — AVAGY A HOZZÁ NEM ÉRTÉS MAXIMUMA

Először ezt hittem tréfa, de nem! Először is nincs április, másrészt az idézett anyag decemberben (2016) készült.

Nem kevesebbről van szó, mint a középfokú oktatás teljes átalakításáról, a gimnáziumok számának és tanulói létszámának drasztikus csökkentéséről. Ez persze összefügg azzal a politikai törekvéssel, amit a jelenlegi kormány regnálása óta folyamatosan tapasztalunk: az ország elbutításával. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nincs más logikus magyarázat arra, hogy a 21. század második évtizedében a felnövekvő nemzedéktől megtagadjuk az egyre inkább életfontosságú tudás megszerzését.

Ostoba, rövidlátó hatalmi politika ez! Minél tanulatlanabb a felnövő nemzedék, annál könnyebben lehet manipulálni, annál kevésbé képes napjaink és a jövő problémái között eligazodni. De ez a hatalom igénye: a legegyszerűbb, tőmondatos propagandájával kedvére befolyásolhatja az embereket. Az már kevéssé érdekli, hogy a hiányos tudással kikerülő fiatalok számára mit tartogat a jövő, hogyan vehetik fel a versenyt a munkaerőpiacon, amely már most is – és a jövőben pedig fokozottabban – a flexibilis tudást igényli. Olyan képességeket, amely megalapozott tudással, a változó körülmények között is biztosítja a boldogulást.

Persze a Nemzetgazdasági Minisztérium előterjesztése egyelőre nem kerül a kormány elé, mert várhatóan hatalmas felháborodást váltana ki, és veszélyeztetné a 2018-as választásokon a FIDESZ státusát.

Ám ne feledkezzünk meg arról, hogy az ilyes tervek nem kerülnek a süllyesztőbe. Egy esetleges újabb FIDESZ győzelem esetén nincs kétség afelől, hogy ezt a dokumentumot elővennék és minden erkölcsi gátlás nélkül be is vezetnék.

Miről is van szó?

Fokozatosan visszaszorítanák az általános gimnáziumi képzést. A tervezet szerint meghatározzák a felvételi követelményeket, amelyeket évről évre szigorítanának. Meghatároznák azt is, hogy egy-egy térségben, megyében hány gimnázium működhetne, és ezekben hány fiatalt oktathatnának.

Hogy ne lehessenek kibúvók, korlátoznák a magániskolák működését is, és a tervezet hatályát az egyházi iskolákra is kiterjesztenék.

Ami pedig ennek a dokumentumnak ez érvelését illeti, felettébb ostoba. Mindezzel azt akarják elérni, hogy a szakképző intézményekbe: szakgimnáziumokba és szakiskolákba a jelenleginél több tanulót lehessen irányítani.

Az érvelés több sebből vérzik: egyrészt mi köze van az oktatási rendszer tervezéséhez és végrehajtási kereteihez a Nemzetgazdasági Minisztériumnak, amikor egyébként a jelen rendszerben is van egy erre szakosodott minisztérium?

Másrészt, aki ilyen dokumentumot elkészít, az bizonyítékát adja annak, hogy gőze sincs a világban – Európában és közvetlen környezetünkben – végbemenő változásokról.

Ugyanis sem a jelenben, sem a jövőben nem a gép mellett dolgozó „munkaerő” pótlásáról kell gondolkodni, hanem olyan munkaképes fiatalok neveléséről, akik középfokú tanulmányaik után „bármely” újabb tudást képesek elsajátítani. Azaz a szakképzést nem önállóan, önálló iskolákban, egy-egy szakmára specializálva kell végezni, hanem az általános képzettségre alapozva, az érettségi utáni magas szintű szakképzésben kell megvalósítani.

Így az érettségizett fiatalnak is több lehetősége marad: ha tehetséges és jó eredményei vannak, akkor a felsőoktatásban folytathatja tanulmányait, ha pedig megelégszik az érettségivel nyitva áll előtte a szakma elsajátítása, ami a már megszerzett tudása birtokában rövidebb időt és energiát igényel.

Arról már ne is beszéljünk, hogy egy-egy szakmán belül miként változnak meg a technológiai körülmények, amelyekhez az alkalmazkodás sokkal könnyebb annak, aki átfogó ismeretekkel rendelkezik.

De úgy látszik, a tanulmány készítői ezt a gondolatsort nem voltak hajlandók végig gondolni. Ha ezt csupán hozzá nem értésből tették, már az is bűn. De ha mindezt jól megfontolt politikai, hatalmi szándékok mentén fogalmazták meg, úgy az már hiba! (lásd: Antoine de Boulay gróf)

Most kell fellépnünk ezekkel a tervekkel szemben, nehogy bevezesse a hatalom!

Persze, aki abban érdekelt, hogy ez a hatalom fennmaradjon, az szavazzon bátran a FIDESZ-re, de közben azért gondolkodjon el azon, hogy milyen felelősség terheli majd a gyermekei és unokái jövőjét illetően! A következő generáció élete, sikere a tét!

Ceterum censeo OV esse delendam!